Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1-2. szám

2001. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal A magyar könyv apostola Wass Albert Roppant idő-ívet kell kifeszítenem most, mikor a 90 esztendős Püski Sándort ünnepeljük. Alig múlt 30 esztendős, mikor nálunk járt a sepsiszentgyör­gyi Református Székely Mikó Kollégiumban; én akkor negyedikes diák, még 15 éves sem voltam egészen. Csak a bennfentesek tudták, a nagydiá­kok, és persze a tanáraink, akik meghívták a népi írók csapatát a kollégiumunkba, hogy itt van Püski Sándor is, a Magyar Élet könyveinek kiadója. Hogyne lett volna ott, mondom most, mikor ő hozta el hozzánk azokat az írókat, akiknek már le­gendájuk volt körünkben. Veres Péter, Sinka Ist­ván, Darvas József, Nagy István, mindegyikük az írás és az élet egységét jelentették számunkra, és tettre serkentő ösztönzést, célt, értelmet induló éle­tünknek. Püski Sándor azóta úgy él bennem, mint aki jelen van a maga íróinak minden olvasói találko­zóján, de a háttérbe húzódva, csendesen, szerényen, csak éppen nélkülözhetetlenül. Mikor már újra or­szághatár választotta el Erdélyt az anyaországtól, Püski Sándor akkor is velünk maradt, pedig testi valóságában nem élhetett közöttünk. Nemcsak a Magyar Élet kiadványai keltették ezt az érzést ben­nem és nemcsak bennem, hanem a könyveire fi­gyelő diáktársaimban mind, Püski Sándor kezét, lelkét, szellemét és áldozatkészségét éreztük az egész népi tábor irodalmán, a harmadik út jeltüzei mellett. Nem volt egységes sohasem a népi írók tábora, márcsak azért sem, mert mindegyik tagja szuve­rén alkotói egyéniség volt; érzékeny füllel kihall­hattuk a különbözéseket is közöttük világfelfogás­ban, népszemléletben, jövőlátásban. Csakhogy szá­munkra, erdélyi magyar diákfiatalok számára, akik alig két évvel előbb szabadultunk meg - most már tudjuk, hogy négy boldog esztendőre összesen - a kisebbségi sors léleksorvasztó kalodájától, a kor­társ magyar irodalom törésvonalai nem íróvendé­geink között húzódtak, hanem a sorsvallató és sors­vállaló művek, meg az üres szórakoztatás iparosai között. Püski Sándor az egységet jelentette nekünk, az általa kiadott művek, de más olyan alkotások egységét is, amelyeket más kiadók adtak a ke­zünkbe, de alapvetően egyazon hangon szóltak ar­ról, hogy nemzetté kell tenni a népet, a magunk útját kell járnunk, fel kell szabadítani a parasztsá­got, nemcsak földosztással, de léleképítéssel ép­pen úgy, egymással marakodó politikai pártok fö­lött kell találkoznunk, mindazok, akik az életet szolgálatnak, a nemzetet otthonunknak, a magyar sorsot Isten parancsolatának tekintettük. Sokszor eltűnődtem magamban, némán, de le is írtam, hogy nemzedékemnek szerencséje volt, mivel a népi írók műveinek útján érkezett el az ocsudáshoz a negyvenes évek elején, a számunkra nemzeti szabadságot, emelkedést hozó, egyben azonban csapdákat is rejtő magyar valóságához. Felvérteződhettünk egy olyan szemlélettel, amely mindenképpen a nép, a dolgozó magyarság, első­sorban a kiszolgáltatott, de nagy erőt őrző paraszt­ság szemével láttatta a gondokat és tennivalókat, könnyebben találhattunk el a történelem fő sodrá­hoz, a magunk kötelességeihez és feladataihoz. Legalábbis úgy hittük, hogy a fő sodorban ha­ladunk, mikor ifjonti lelkesedéssel bekapcsolód­tunk a társadalom építésébe, a kisebbségi magyar élet csatáiba. Magunk mellett éreztük, tudtuk vagy legalábbis reméltük a népi tábor nagyjait, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Veres Péter és kedves könyveink annyi más szerzőjét. Megesett, hogy vitáinkon a kollégium bentla­kásában azzal szakítottuk meg a beszélgetést, hogy újra elolvassuk, mit is írt a kérdésről ez vagy az a népi író, és így felfegyverkezve folytatjuk a tusa­kodásainkat. Könnyű most, történelmi távlatból visszatekintve felismerni, hogy miben tévedtünk, hol voltunk naivak, de olyankor sem tartottuk be­csapottnak magunkat, könyveink nem hagytak cserben. Legfennebb a mi íróink is tévedtek, ki­sebbet és nagyobbat, de ők is naív hittel, tiszta szándékkal. Családi otthonomban, az ágyam fölött kiragasz­tottam a Magyar Élet íróinak arcképcsarnokát; Püski Sándor reklámfüzetéből vágtam ki a bélyeg­nyi képeket. Családi felvételekként őriztem őket. Nem tudom, ki emlékszik még ezekre a füzetekre. Magam a hetvenes évek elején, a Brassói Lapok Lói Albumához írt epilógusában emlékeztettem a könyvreklámnak erre a hatékony, közvetlen mód­jára. „Diákkoromban Nagy István, Veres Péter mű­veivel együtt ismertem meg az írók életrajzi ada­tait, sőt az önvallomásaikat - Püski Sándor könyv­kiadói vállalkozásának igen ötletes reklámfuzetké­­iből. S míg a Külvárost vagy a Gyepsort olvastam, az írók arca is elém villant mindegyre, a beszélge­tés velük közvetlenebb, meghittebb lett - írtam. A könyvreklámnak ezt a nagyon kézenfekvő, ötletes, becsületes és viszonyaink között nem ritkán egye­nesen nélkülözhetetlen módját sokkal bátrabban al­kalmazhatnák napjainkban is.” Visszatérve a népi írók, a Püski-könyvek és esz­metársaik hatására sorsunkra, gondolkodásunkra, állítani merem, hogy ezek a művek összességük­ben felvérteztek annyira, hogy csapdahelyzetekben is felismerjük a keskeny utat, amelyen az életben járni lehet. Püski Sándor az 1943-as szárszói ta­lálkozó megszervezésével az akkor már élesen je­lentkező ellentétek feltárását kívánta és a nemzet elgondolkoztatását az írók egymásnak feszülő né­zeteivel. Tőlünk, a Mikó Kollégiumból két diák­társunk, nagydiákok részt vettek a tanácskozáson, és hazatérve eszméltető nézeteket osztottak meg velünk. E diákok egyike Kányádi Dénes volt Nagy­­galambfalváról, nemsokára hősi halált halt a má­sodik világháborúban, a székely végek védelmé­ben. Másikuk, Havadtőy Sándor Amerikában él év­tizedek óta, ott a magyar ügy, minden jó kezde­ményezés felpártolója, támogatója. Egyetemi ta­nár és református lelkész, egyebek között ő derí­tette ki, hogy a Ceausescu-rendszer milyen undo­rító cselekedetre vetemedett, mikor tízezer magyar Bibliát, nyugati ajándékot bezúzatott és toalettpa­pírt készíttetett belőlük. Mikor hamarosan kézbe vehettük az 1943-as szárszói konferenciát bemutató Püski-kötetet, ugyanazt olvastuk ki belőle, amit Havadtőy Sán­­dorékról már tudtunk. Püski Sándor csonkítatlanul bemutatta a népi táboron belüli oldalak álláspont­ját. Ott találhattuk, egymás mellett, Németh László és Erdei Ferenc, Nagy István és Kodolányi János előadásait, felszólalásait. És a mai irodalomtörténész megítélése? Pomo­­gáts Béla mostanában írta, a 90. évfordulót kö­szöntve: „A szárszói konferencia megszervezése - a könyvkiadói tevékenység mellett - Püski Sándor munkásságának legnagyobb jelentőségű teljesítmé­nye, ezzel a konferenciával valóban a nemzeti tör­ténelem alakulásába sikerült beleszólnia, méghozzá oly módon, hogy a szárszói gondolatok tekintélyes részének érvényességét, időszerűségét azóta sem kérdőjelezhette meg a történelem.” Püski Sándornak indulása óta megvolt mindig a maga határozott nézete dolgokról, emberekről, de mindig mélységesen tisztelte mások véleményét, ál­láspontját. Az ő kiadója jelentette meg - a kiélezett ellenségeskedés légkörében - az első magyar re­gényt a románokról, Nagy Istvántól az Oltyánok unokáit. Nagyvonalúságára még jellemzőbb lehet, hogy amerikai száműzetése idején egyképpen ott­honába fogadta és közreadta olyan magyar írók al­kotásait, akik ma élesen szemben állnak egymás­sal, ha nem éppen ellenségeknek tekintik egymást. Mert Püski Sándor mindig felül tudott emel­kedni az elfogultságokon, előítéleteken, és lám, a könyörtelen időn is. Hiszen ritka szép életkort ért meg erőben, munkában, tervekben. Nálunk, szé­kelyeknél azt mondják, hogy az Isten addig élteti az embert, amíg céljai vannak vele a földön, amíg embertársainak szükségük van rá. Kívánom hát, hogy ez a mondás teljesedjék és hozzon további munkás éveket Püski Sándornak. Mert nagyon nagy szüksége van rá ennek a népnek, az ország­nak és azoknak a közösségeknek, amelyekért tiszta szívvel viselt börtönt és üldözést is: Erdély, a Fel­vidék, Kárpátalja és Délvidék magyarjainak! Beke György Püski Sándor és Püski Sándorné, llus néni Erdélyben megindult egy csúnya politikai had­járat, mely az irodalmi világ által egyszerűen csak Wass Albertként ismert jeles magyar költő és re­gényíró, gróf czegei Wass Albert (1908-1998) emléke ellen irányul. Mint közismert, Wass Albert, Tamási Áron (1897-1966) és Nyíró József (1889-1953) nevé­vel fémjelzett jeles huszadik századi erdélyi írók egyike. Habár életének több mint felét emigráci­óban töltötte, érzelmi kötődését sohasem szakí­totta meg közvetlen hazájával. Rendületlenül, mély érzéssel és nagy szeretettel írt tovább Er­délyről és az erdélyi népről. A második világháborút követően, amikor Wass Albert már családjával együtt külföldön élt, mind ő, mind pedig édesapja gróf Wass Endre (1886-1975) egy jogtalan bírósági eljárást is ma­gában foglaló, bosszúálló és kérlelhetetlen poli­tikai üldözési hadjáratnak célpontja lett, mely ak­kor egész Románián végighömpölygött s mely­nek sok ártatlan magyar áldozatul esett. Lévén, hogy Wass Albert akkor már Német­országban élt, e bosszútól fűtött bírósági döntés semmi gyakorlati hatással nem volt rá. Ezt kö­vetően az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol elfoglalta a Floridai Egyetem által részére föla­jánlott tanári állást. Oktatás mellett irodalmi munkásságot is foly­tatott, s ugyanakkor terjesztette a magyar kultú­rát, és a kisebbségi helyzetben levő erdélyi ma­gyarságjogaiért is ismételten fölszólalt. írásai és működése egyhamar kiváltotta a nemzet-elnyomó Ceausescu-rendszer haragját, amely egy félreve­zetett egyetemi kollégája közreműködésével rá­galomhadjáratot indított ellene. Ennek eredmé­nyeként 1979-ben Wass Albert kénytelen volt megjelenni az Egyesült Államok Igazságügyi Mi­nisztériumában (Department of Justice), ahol részletes kivizsgálásnak lett alávetve. Hitelt ér­demlő bizonyítékok hiányában az ügyét a minisz­térium természetesen elejtette. Ez különben pontosan akkor történt, amikor a román titkosrendőrség (DIE) feje, Ion Mihai Pa­­cepa tábornok Amerikába disszidált (1978), ahol később kiadott Vörös láthatár (Red Horizons, 1987) című könyvében részletesen leírta a Cea­­usescu-rezsim nyugati kritikusai hitelét hamis pa­pírokkal aláásni igyekvő tevékenységét. Kétség­telen, hogy a fönt jelzett jogtalan bírósági eljárás mellett, a Wass Albert ellen indított hajsza is rész­ben ilyen újonnan gyártott hamis dokumentu­mokra lett alapozva. Ezzel kapcsolatban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a második világháborút kö­vető román politikai perek jelentős része az észak-erdélyi magyarság ellen irányult. Történt ez annak ellenére, hogy Ion Antonescu tábornok Romániája (1944. augusztus 23-ai kiugrásáig) legalább oly hűséges csatlósa volt Németország­nak, mint Magyarország. Ezen politikai pereknek magyarellenes éle könnyen kimutatható a Teleki Intézet által gyűj­tött és a Szegedi Egyetem által 1994-ben kiadott idevonatkozó statisztikák alapján. így például az ország egyhatodnyi népességét tartalmazó és nagyrészt magyarlakta Észak-Erdélyben 481 el­marasztaló ítéletet, s azon belül 100 halálos íté­letet hoztak, mely elítélteknek közel 80 százaléka (372) magyar volt. Ugyanakkor a lakosság ötha­todát tartalmazó egyéb román területeken (Regát­­ban és Dél-Erdélyben) mindössze 211 elmarasz­taló ítélet, s azon belül 42 halálos ítélet született. De Mihály román király még ezen halálos íté­letek jelentős részét is életfogytiglani börtönre változtatta. Másszóval, figyelembe véve Romá­nia egyes területi népességének számarányát, a halálos és egyéb elmarasztaló ítéletek 14:1 arány­ban Észak-Erdélyben születtek meg, s ott is első­sorban a magyar lakosságot sújtották. Ezen események hátterének ismeretében két­ségtelen, hogy mind gróf Wass Endre, mind pe­dig fia Albert, ennek a magyarellenes hadjárat­nak lettek az áldozatai - annak ellenére, hogy őseik közel egy évezreden keresztül szolgálták szűkebb hazájukat. Wass Albert 1998-ban történt halálát köve­tően, az író földi maradványai visszatértek Er­délybe, s az eddig tiltott regényei ismét megje­lentek mind Magyarországon, mind pedig Romá­niában. Műveinek több évtizedes hallgatás után történt tömeges megjelenése Wass Albertet újból népszerűvé tette egész Közép-Európában. Népszerűségének egyik látható eredménye az a tény, hogy a közelmúltban (2000. június 12-én) az erdélyi Hargita-megyei Bogozd falu iskoláját róla nevezték el. A névadó ünnepségek még el sem kezdődtek, amikor megindult Wass Albert emléke ellen a támadás. Ez a támadás párhuzamosan halad a Wass Albert-ügyet támogató erdélyi magyar ér­telmiségiek lejáratásával. Az utóbbiak között első helyen áll Hargita megye tanfelügyelője, Beder Tibor, aki pillanatnyilag e támadás fő célpontja. Ha ez a támadás sikeresnek bizonyul, Beder egész karrierjét tönkreteheti. Lévén, hogy az erdélyi magyar ügyeknek már több évtizede szemlélője vagyok, tisztában va­gyok az ott uralkodó és az egész vidékre jellemző nemzetiségi ellentétekkel, mely ellentétek a Ce­­ausescu-diktatúra ideje alatt még tovább mélyül­tek. Éppen ezért semmi kétségem, hogy Wass Al­bert és hívei ellen indított hadjárat nélkülöz min­den jogi és emberi alapot. Éz a koncentrált támadás egy rosszindulatú politikai kampánynak része, mely mozgalom csak tovább ronthatja a vidék két nemzetisége kö­zötti elmérgesedett viszonyt, és ugyanakkor még­­inkább kétségessé teheti Románia bejutását az Egyesült Európába. A czegei Wass-család Erdély egyik legrégebbi magyar nemesi családja, melynek gyökerei a ti­zenegyedik századba nyúlnak vissza. A család 1744-ben lett a magyar főnemesség tagja, miko­­ris Mária Terézia királynő grófi rangot adomá­nyozott nekik. A családnak Erdély kultúrájához történt hozzájárulása azóta is számtalan és sok­oldalú. Különösen idekívánkozik gróf Wass Dá­niel (1744-1811) és hasonnevű fiának (1777- 1844) az erdélyi román nemzeti megújhodás te­rületén kivívott pozitív szerepe. Közreműködésük nélkül ugyanis az „erdélyi triász” - Micu-Klein Sámuel (Samuil, 1745- 1806), Sinkai György (Gheorghe Sincai, 1754- 1816) és Major Péter (Petru Major, 1761-1821) - sohasem lehetett volna oly sikeres, mint ami­lyen lett. Mint R.W. Seton-Watson angol törté­nész megfogalmazta A románok története (A His­tory of the Roumanians, 1934) című közismert munkjában: „Sincai ... Vas (Wass) grófnak kö­szönhette tudományos munkássága folytatásának lehetőségét, miközben a gróf fiainak házitanító­jaként szerepelt, kinek házában végül is 1816-ban meghalt” (271. o.). Sinkai valóban tizennégy évet (1797-1803, 1808-1816) töltött a Wass-család kastélyában, ahol A románok és más népek krónikája (Hroni­­cul romanilor si a mai multor neamuri) című mű­vét is befejezte. E munkájában elismerte, hogy kutatásaiban erősen támaszkodott a Wass-család levéltárára: sőt azt is, hogy „e család segítsége nélkül e krónikát sohasem írhattam volna meg”. Sinkai ugyancsak a Wass-család támogatásával jelentette meg A dákó-román, illetve valach nyelv elemei (Elementa linguae daco-romanai sive va­­lachicae, 1805) című munkáját, melyet eredeti­leg Micu-Kleinnel együtt készített és adott ki 1780-ban. A fontiek alapján egy semleges szemlélő úgy vélné, hogy a románok, és főleg az erdélyi ro­mánok hálásak lennének a Wass-családnak, s en­nek a hálának valami kézzelfogható kifejezést is adnának. A jelenlegi helyzet azonban pontosan ellenkező irányba halad. A fejlemények ugyanis azt bizonyítják, hogy sokkal több azoknak a száma, akik gróf Wass Albertnek még a nevét is levennék egy kis falu iskolájáról, miközben tá­mogatói életét lehetetlenné tennék. S mindezt egy nemzeti antagonizmus által motivált politikai per és a Ceausescu-rezsim ál­tal fabrikált dokumentumok hatására. Sőt, annak ellenére, hogy Wass Albert több írásában, így pél­dául A funtineli boszorkány című regényében, ro­­konszenvvel és nagy együttérzéssel írt a magyar­sággal együtt lakó és együtt küzdő erdélyi román népről. Őszinte meggyőződésem, hogy ez nem egy Járható út Európába”, s abban is biztos vagyok, hogy sok tisztességes és kulturált román szintén ezen a véleményen van. A közelmúltban lezaj­lott marosvásárhelyi Anyanyelvi Konferenciának „Együtt Európába” volt a jelszava. De vajon ez a közös út megvalósítható-e ak­kor, amikor még mindig sokan vannak olyanok, akik az elmúlt évtizedek elnyomó politikai rend­szerei által kifejlesztet és kultivált „Európa-elle­­nes” módszereket alkalmazzák? Igen kétlem. Ugyanakkor azonban reménykedem, hogy a jó­zan ésszerűség mégiscsak győzedelmeskedik a durva indulatosság fölött, s hogy gróf Wass Al­bert irodalmi munkássága és híveinek tevékeny­sége mindenki által elfogadott része lesz az er­délyi magyar és nem-magyar kulturális életnek. Remélem, hogy a magyar értelmiség mindent megtesz, hogy a lehető legszélesebb nyilvános­ságot adjon gróf Wass Albert és erdélyi hívei ügyének. Prof. Dr. Várdy Béla (USA) Jósika Miklós: „Mi tartotta fenn nálunk a nemzeti lel­ket, mi gátolta meg, hogy el ne süllyedjünk?- Mindenek felett és mindenek előtt - a nép. Felékesíthetjük magunkat a nemesség pávatollaival, de míg e nép a legjózanabb Európában, az marad a mi - ne féltse senki a magyar nemzetiséget (...) Egy más hatalmas, nagy horderejű té­nyező a nyelv s az irodalom.” (Emlékirat, 1865)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents