Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-10-01 / 10. szám

2001. október

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

5. oldal

FARKAS ELEMÉR

Az esélyegyenlőségről

(második rész)

Emlékezés a vértanúkra

Koszorúzások országszerte - Jelképes sírkert Zebegényben

Az Aradon kivégzett tizenhárom tábornok és Batthyány Lajos, az első felelős független magyar kormány miniszterelnöke mártírhalálának 152. évfordulóján Mádl Ferenc köztársasági elnök, Áder János, az Országgyűlés elnöke és Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter katonai tiszteletadás mellett helyezte el a kegyelet és az emlékezés koszorúit szombaton Budapesten, a Fiumei úti sírkert nemzeti pantheonjában, a Batthyány-mauzóleumnál. A kultuszminiszter az aradi vértanúkra emlékezve úgy fogalmazott: a hit demokratává, a szabadságharc igaz honfivá tette valamennyiüket. Mindahányan, származásukra, nemzetiségükre való tekintet nélkül, magyar főrangú katonatisztek voltak, és Magyarországért haltak meg. Az aradi vértanúk emlékének adózók között ott volt Németh János, az Alkotmánybíróság és Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke.

A Honvédelmi Minisztérium koszorúját Szabó János, a tárca vezetője és Fodor Lajos vezérkari főnök kísérte. Budapest lakossága és a fővárosi önkormányzat nevében Schiffer János főpolgármester-helyettes tisztelgett a vértanúk emléke előtt. A mauzóleumnál a parlamenti pártok képviselőcsoportjainak vezetői is elhelyezték koszorúikat.

A parlamenti pártok külön megemlékezéseket is tartottak. Pokomi Zoltán, a Fidesz és Dávid Ibolya, az

MDF elnöke a budapesti Batthyányörökmécsesnél arról beszélt: a megemlékezések arra jók, hogy újra és újra átélhetővé gazdagítsák a történelmet. Pokomi különös jelentőségűnek ítélte, hogy tavaly, 2000-ben 151 év után végre hivatalos emléknap október 6. Dávid beszámolt arról, hogy Arad városából érkezett, amely ma már nemzeti zarándokhellyé vált.

A magyar történelmi egyházak püspökei, főpapjai szentelték fel és áldották meg a zebegényi Kálváriadombon az aradi vértanúk jelképes sírkertjét és emléktábláját szombaton. Koszorúzási ünnepséget tartottak szombaton Pécsett a nemzeti gyásznapon, az aradi vértanúkról elnevezett utcában, ahol a rendszerváltozás után mind a tizenhárom mártír tábornoknak emlékművet állítottak a város polgárai.

***

Több ezer erdélyi és anyaországi magyar emlékezett Aradon az 1848-49- es szabadságharc bukása után kivégzett tizenhárom honvédtábornokra. Az október 6-ai gyászünnepségen részt vett és koszorúzott Bogdán Emil országgyűlési képviselő által vezetett MIÉP-küldöttség is. A vértanúkra való emlékezést megelőző napon Bogdán Emil és Miklós Árpád borsodi MIÉP-enlök felszólaltak a második világháború székely honvédéinek Baróton rendezett bajtársi talákozóján.

Születésnapi terror

A 20. században több kísérlet is történt valamilyen új világ új emberekkel történő megteremtésére. E kísérletek - bár katonailag, politikailag élesen szembenálltak egymással - közös nevezőre hozhatók atekintetben, hogy mindegyiket a gyűlölet vezérelte, a fajgyűlölettől az osztálygyűlöletig, valamint a gátlástalan önmegvalósításra való törekvés, ami félresöpörte az emberiség örökérvényű erkölcsi normáit és a tudományos igazságokat. Ezek a diktatúrák tehát a könyörtelen következetességgel végigvitt liberális filozófia gyermekei, amelyek félreérthetetlenül demonstrálták, hogy az isteni világrendet elutasító, az erkölcsi elvekből és a tudományos ismeretekből fakadó korlátozásokat semmibevevő, önmagát gátlástalanul kiteljesítő és megvalósító ember útja hová vezet.

A mi felfogásunk az isteni viágrendet elfogadó, az erkölcsöt és a tudományt tisztelő, az életet és az élővilág integráns részét képező embert igenlő pozitív gondolkodás. Számunkra a demokrácia nem a korlátozatlan szabadságot, hanem a morálisan és tudományosan megalapozott és természetes módon korlátozott felelősségteljes gondolkodást és önkéntes kötelezettségvállalást jelenti. Számunkra az egészséges emberi társadalom az élő környezettel teljes összhangban lévő, az emberi minőség kritériumai alapján hierarchizált szerves rendszer, amelyben a szabadságot az esélyegyenlőség feltételei közötti kiválasztódásnak megfelelő pozíció és szerepkör optimális betöltése jelenti. Számunkra az élet (a földi bioszféra és az abba illeszkedő emberi élet) legfőbb mozgástörvénye az egyre több információt felhasználó és elraktározó diverzifikációs folyamat, ami az ember esetében főként a kultúra egyre sokszínűbbé válásában mutatkozik meg. Számunkra az Univerzum legfőbb mozgástörvénye az információs és spirituális dimenziókból beáramló tartalmak egyre bonyolultabb - tehát statisztikusan egyre kisebb valószínűségű - realizálása. Ezt a folyamatot „életnek” nevezzük, és az Univerzum alaptörvényének tekintjük. Számunkra az élet a Teremtő Isten műve, a halál pedig a Sátáné.

Végigolvasva az eddigieket, egyeseknek talán úgy tűnhet majd, hogy mindez elvont, túlságosan idealisztikus, naív, megvalósíthatatlan. Mielőtt konkrét példán is bemutatnám, hogy ezek a vádak igaztalanok, szeretném leszögezni, hogy reálisan gondolkodó, gyakorlati ember vagyok, aki éveket töltöttem az elektronikai iparban, nem is eredménytelenül. Megtanultam, hogy nincsenek abszolútumok, és minden, ami megvalósul csak statisztikusan, az „esetek többségében”, „általánosságban” tekinthető érvényesnek, rengeteg kivétellel. Ezért minden apróságot, minden jó irányba tett lépést meg kell becsülnünk, bár ez nem jelentheti a mérce leszállítását, az alacsony teljesítménnyel való megelégedettséget. Lássuk ezek után az esélyegyenlőség valamilyen szintű megvalósításának a példáit.

Nagyon jelentősnek tartom például a katolikus, majd a protestáns egyházak példáit, pozitív szerepüket az európai történelem feudális korszakában, mivel egy rendkívül kötött rendi társadalmon belül (ahol az érvényesülés szempontjából általában a származás volt a meghatározó, és nem az egyéni kvalitások) külön utat, a társadalmi korlátokat megkerülő pályát biztosítottak az alacsonyabb származású tehetséges gyerekek számára, megszervezve kiválasztásukat, fedezve taníttatásuk költségeit, majd előmeneteli lehetőséget, rangot, spirituális hatalmat biztosítva a világi hatalmasságok, akár még a király fölött is.

Kérdés, hogy megoldotta-e az egyházaknak ez a tevékenysége a rendi társadalomnak az esélyegyenlőség hiányából adódó súlyos problémáit? Nyilvánvalóan nem, de sokat segített abban a vonatkozásban, hogy a tehetségeknek

legalább egy része megmeneküljön a jobbágy sorstól, képzést kaphasson, és a társadalom szolgálatába állhasson. Ha ebből a szempontból összevetjük a középkori feudalizmusban folyó ilyen irányú, tehát az esélyegyenlőtlenség mérséklésére külön utakat biztosító intézményes tevékenyégeket a polgári társadalmakban folyó hasonló célú intézményes tevékenységekkel, akkor először is azt látjuk, hogy a kapitalizmusban jórészt ugyanazok az intézmények működnek, mint a feudalizmusban, ezek tehát átöröklődtek, nem pedig a polgári társadalom érdemeként jöttek létre, másrészt a polgári viszonyok között kialakult új intézmények (tehetségkutatás, ösztöndíjak) nemegyszer a polgári társadalmon túlmutató, annak erős kritikáját tartalmazó elvek és célok alapján jöttek létre, ha pedig az általános társadalmi hatást vizsgáljuk, bátran megállapíthatjuk, hogy a feudalizmus eszközrendszere a hátrányos helyzet korrigálására, a társadalmi igazságosság megteremtésére hatékonyabb volt, mint amit a kapitalista társadalmak alkalmaztak.

Tekintsünk meg most egy egészen közeli példát arról, hogy milyen következményekkel jár az esélyegyenlőség szempontjának az elhanyagolása. A 80-as évek végén hazánkban kezdetét vette a gazdasági rendszerváltás (is). A törülközőt bedobó kommunista kormányzat, majd a soron következő kormányok az életképtelenségig beteg működési irányítási mechanizmusú, elavult technológiával termelő, tőkeszgény, jócskán eladósodott, külkapcsolatait önhibáján kívül gyorsan elvesztő, a nyugati gazdasági életben nem kellően rutinos és az ottani „cápák” ellen nem kellően felvértezett magyar gazdaságot minden védelem (pl. differenciáltan szigorú vámszabályok, pénzforgalmi előírások, a tőkemozgás szabályozása stb.) minden céltudatos felerősítés, minden átgondolt államigazgatási és szakember képés, a tömegek megfelelő felkészítése nélük küldték be a nemzetközi szabadpiaci versenybe, tökéletesen esélytelenül, eleve kudarcra, bukásra ítélve. Formálisan szemlélve, az alkalmazott magyar törvényekkel és jogi normákkal látszólag nem volt semmi gond, ezek megfelelő szabadságot és jogegyenlőséget biztosítottak a nemzetközi gazdasági versenyben a magyar gazdaság számára is. Mégis, az esélyegyenlőség teljes hiánya nem tette lehetővé, hogy a jogegyenlőség feltételei között folyó gazdasági együttműködésből és nemzetközi szabadpiaci versenyből a magyar gazdaság bármit is profitáljon. Az esélyegyenlőséget megteremtő, vagy akárcsak javító bármiféle védőintézkedés nélkül a magyar gazdaság rövid idő alatt térdre kényszerült, a magyar javakat idegenek szerezték meg szinte ingyen, a magyar gazdaság, mint szerves egységet alkotó gazdasági képződmény, megszűnt létezni s a helyét a nemzetközi tőke olyan vállalatai foglalták el, amelyek a külföldi anyavállalataikkal, a szervezési, technológiai, piaci hátterüket képező gazdasági szervezetekkel alkotnak egységet, a magyar gazdaságnak pedig nem integráns része. Az adórendszer, a helyszín, a közös infrastrukturális és munkaerő bázis nem képes változtatni a magyar gazdaság szétesettségén, kiszolgáltatottságán, önálló egységként való megszűntén.

Szerves egységként működő, magyar tulajdonú gazdaság nélkül pedig nincs szerves egységet alkotó magyar társadalom és politikai hatalom sem. Az a gazdasági verseny, amibe az esélyegyenlőség (= siker kilátása) minimuma nélkül említett kormányaink belvitték az országot, kiszolgáltatta, gyakorlatilag felszámolta és megszüntette az önálló magyar gazdaságot, és ezáltal a szuverén Magyarországot.

Nem vagyok képes az ostobaságnak és/vagy az aljasságnak ezt a hazaárulás mértékét mindenképpen megütő fokát szavakkal megfelelően minősíteni. Gidai Erzsébettől Kopátsy Sándorig sok kiváló tudós és szakember elemezte ezt a helyzetet, fejtette ki a véleményét.

Én csak egyet hangsúlyoznék: minden mai nyomorúságunk, elesettségünk, kilátástalanságunk annak a következménye, hogy egy eleve rendkívül hátrányos starthelyzetben a meghatározó pozícióban lévő magyar kormányok figyelmen kívül hagyták az esélyegyenlőség szempontjait, látszólag doktriner módon, a valóságban azonban nagyon is elvtelenül, az idegen érdekeket szolgai módon kiszolgálva, a magyar gazdaságot olyan aránytalan versenynek tették ki, amit az csak elveszthetett. Holott a megfelelő védő, a nemzetközi szabadversenyt ésszerűen korlátozó, az átalakulási folyamatot a saját érdekeink szerint vezérlő törvényekkel, rendeletekkel, kül- és belgazdasági intézkedésekkel az esélyegyenlőség önibánkon kívüli hiányából fakadó hátrányok mérsékelhetők, a társadalmat ért megrázkódtatások megszelidíthetők, az egész átalakulási folyamat közbenső eredményei is a magyar tömegek számára sokkal kedvezőbbek lehettek volna. Csupán az esélyegyenlőség megteremtésének elvi követelményét kellett volna legalább annyira komolyan venni, mint más modem közgazdasági alapelveket: például a vegyes gazdaságon belül a magántulajdon túlsúlya (ezért kell privatizálni), a nemzetközi piaci együttműködés (ezért kell tőkebevonással a termelést versenyképessé tenni), vagy a munkaerőpiac legalább európai méretű kiszélesítése (ezért kell a hazai képzés színvonalát növelni, idegen nyelveket oktatni) stb.

Mindezekkel szemben az elmúlt nyolc évnek a magyar nemzeti érdekeket mélységesen sértő gazdaságpolitikája a szó erkölcsi-politikai értelmében kimeríti a bűncselekmény fogalmát, és ezért ezt a magyar népnek mihamarább számon kell kérnie.

Addig viszont törhetjük a fejünket, hogy hogyan másszunk ki a csávából anélkül, hogy még nagyobb bajt zúdítanánk a fejünkre. Egy azonban bizonyosnak látszik: ez csak a legkorszerűbb erkölcsi és tudományos felismerések alapján, ezek következetes alkalmazása révén lehetséges. Ehhez a földi élővilág és az annak szerves részét képező emberi társadalom mozgástörvényeit, fejlődését, belső rendszerét és működési folyamatait sokkal jobban meg kell értenünk, mint ahogy azt Darwin és a mechanisztikus materialista világkép hívei tették Isaac Newton fizikájával kezdődően. Anélkül, hogy e kérdéskör részleteibe belemennénk, tézisszerűen állítjuk, hogy az élővilág alaptörvénye az információban való gazdagodás, az információ felhalmozása. Mivel egyben ez minden „minőség” kritériuma is, az élővüágon és az emberi társadalmon belül folyó verseny a minőségek közötti verseny. Minden verseny fogalmi követelménye a szabályozottság, tartalmi feltétele pedig az esélyegyenlőség. Az emberi társadalomban ez jogi szabályozást jelent egyrészről, másrészt viszont olyan viszonyok megteremtését, amelyek között a különböző minőségek azonos külső eséllyel versenyezhetnek. A jogi szabályozás önmagában, az esélyengyenlőség megteremtése nélkül nem több törvényesített banditizmusnál és gyilkosságnál.

Rá kell ébrednünk, hogy az esélyegyenlőség az emberiség, a Glóbusz jövőjének (ha ugyan lesz) egyik legfontosabb kulcsfogalma

Kérjük, újítsa meg előfizetését!

(Folytatás az 1■ oldalról)

Nyilvánvalóvá tette, hogy az ezrek halálát okozó szörny-akció és az, amit így elpusztított vagy elpusztítani vélt: egy tőről fakadnak. A sokkoló támadás nem „a szabadság és az emberi civilizáció”, hanem a szabadság és emberi civilizáció végzetes elfajlása miatt történt - végzetesen elfajult eszközökkel. Mert csak így történhetett. Mert a törvények kérlelhetetlenek, akár a robbanó kerozin ereje.

Ami a közelebbi és távolabbi jövőt, a lehetséges perspektívákat illeti: természetesen nem a háború vagy béke a kérdés. „Nem lesz háború, mert már régóta háború van”, írta egy délvidéki magyar költő, évekkel az 1945 utáni első európai háború, a délszláv öldöklés kezdete előtt. A kérdés mostanra már csak az lehet: ki, hogyan, mikor és mennyit lesz képes tanulni Isten nagyon ritkán, de annál hatásosabban felemelt mutatóujjától. Ehhez pedig arra a kérdésre lenne először szükség, hogy az ősi cui prodest, a kinek állt érdekében? alap-felvetésre próbáljunk higgadtan, átgondoltan, és legfőképpen őszintén válaszolni. Kinek állt érdekében, hogy a Világ Urát, évtizedeken át embermilliók reménységét és ideálját, egyben egy többszörösen kultúra alatti álkultúra fő importőrét, a „mi urunk, a Pénz” legarrogánsabb apostolát, a jószándékú naivitás és a megdöbbentő korlátoltság tömegembereinek hazáját ráuszítsa az arab világra? A Rosszat most a mesék fekete-fehér színeiben Oszama bin Laden, a pejkó lován a kopasz afgán hegyek között bujdokoló mohamedán Rózsa Sándor jelenti, a Jót - mi, civilizációs, perzekutorok társasága. Mi, a művelt Nyugat, a szabadság, a demokrácia, a civilizáció, a béke, az emberi értelem. Csakhogy ez a forgatókönyv már Hollywoodban is csak komoly nehézségek árán lenne eladható. Mert az európai szellem, az európai kultúra - fényévnyi előnyben az amerikaival szemben - ősidők óta a zsigereiben is tudja, érzi: nemcsak hogy a világ nem ilyen, de az emberi lélek és társadalom sem. A szellemi alkotások tízezrei hosszú-hosszú évszázadok óta számtalanszor bebizonyították, hogy a világ működése sohasem egyszerűsíthető képletekre. Sőt: ha ilyesmivel próbálkozunk, legalább akkora veszélybe kerülünk, mintha a terroristák biológiai vagy vegyi fegyvereket vemének be valamerre. Amerika, a maga ellenszenvességében is ellentmondásos valóságával, igenis birtokában van a józan önvizsgálat és önbírálat képességének. Nemcsak Vietnamra kell itt utalni - amikor ráadásul a kommunisták gerjesztették a kártékony pacifizmust a tengerentúlon -, hanem azokra az amerikai gondolkodókra, akik kimondva vagy kimondatlanul, most nem átallanak tanulni a jó öreg Európától. (Bőven van mit.) Az utóbbi hetek egyik legreményteljesebb megnyilvánulása volt Susan Sonntag és Norman Mailer véleménye - gondoljuk csak tovább: ha ők most már így beszélnek, mit gondolna vagy mondana itt Európában például Alekszandr Szolzsenyicin vagy Andrzej Wajda? „Csodálkozol a kokainistán? Gondolkozz el az okain is tán” - írta egykor játékosan Kosztolányi. Aki ezt a gondolkodást elkezdte: megértette a Fennebbvaló üzenetét, észrevette azt a bizonyos felemelt mutatóujjat. Ezen a ponton kezdhetünk el bizakodni. Módjával ugyan, de folyamatosan.

A jelképek ereje pedig többszörösen felülemelkedik a szubjektív vallomások elfogultságain. Félszáz esztendeje, azon a koraőszi délutánon dúlt a koreai háború. Amerikaikkal. Ott haltak meg akkor, ezrével. Az a ház pedig, ahol hazám külügyeit intézték, tulajdonképpen nem is létezett, mivel hazánknak akkor nem voltak külügyei, lévén orosz birodalmi gyarmat, egy középkori rémuralom kellős közepén. A legrégibb barátok pedig lám, most is megvannak, csak a szemük lett táskásabb és pocakosak kissé, de nekünk akarnak jót, mert ötven, harminc, húsz év alatt megtanulták, mi is igazából a „szeretet” szó jelentése, Krisztus örök alakjával a háttérben. A fiaink pedig előbb-utóbb megtudják, hogy mindig a következő ötven esztendő a nehezebb, de ettől egy csöppet sem ijednek meg, és ez nagyon is így van rendjén. A lányom pedig éppen a napokban kérdezte meg - életében először -, müyen is lesz, ha neki majd egyszer kisbabája születik? És nem lehet, nem kell neki megmagyarázni, hogy a jövevénynek kezdetben feltehetően nem lesz ínyére a külvilág, és odabenn akar maradni.

így hát születésnapi terror tulajdonképpen nem is létezik.