Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. október A kommunista Romániában köztudomásúlag az élet mégoly apró rezdüléseit is központilag irányították. No nem valaminő bölcs gazdasági szándéktól indíttatva, hanem kifejezett politikai célzattal. A pártközpont határozta meg például, mely városokba kik költözhetnek. A kiszemelt magyar jellegű, többségű erdélyi településeket zárt városokká nyilvánították, ahova csak román családok költözhettek, hogy azok etnikai összetételét, a magyar lakosság rovására, hihetetlen rövid idő alatt, szinte a felimserhetetlenségig megváltoztassák. Ugyanennek a leplezett célnak a szolgálatába állították a szocialista iparosítással egyidejű nagyarányú tömeglakásépítést. Az újonnan létesített ipari egységekbe nem a környékbeli településekről toborozták a munkaerőt, amint az természetes lett volna, hanem a Regétből és Moldvából dobták át százezer számra a képzetlen se munkás, se paraszt tömegeket Erdélybe, családostól, pereputtyostól. Kolozsvárt a negyvenes évek első felében még ritkán volt hallható román szó, ma már a lakosság alig huszonöt-harminc százaléka magyar. Még arra is kiterjedt a figyelmük, hogy egy-egy lépcsőházba hány magyar család költözhet, lakhat, de azok sem egymás mellett, hanem román famíliák közé ékelve. Ugyancsak az állam döntötte el, hogy az iskolák abszolvenseit, kivált az egyetemek, főiskolák végzettjeit mely vidékekre, hova helyezzék ki, hogy a szellemi irányítók nélkül maradó magyar közösségeket minél könnyebben manipulálhassák, beolvasszák. Bizonyságul álljon itt saját kálváriám hiteles története: Abban az évben - 1969-et írtunk - a filozófia szakon végzetteket Moldovába, Jászvásárra (Iasi) terelték össze a betöltendő helyek szétosztására. Százötven filozoptert három egyetemi központból, Bukarestből, Kolozsvárról és Temesvárról. Amikor tizenhetedikként a bizottság elé kerültem, még két üres hely volt a felsőoktatásban, egy tanársegéd állás a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, és egy a jászvásári Politechnikai Intézetben (Magyarországon Műegyetemnek nevezik). Magabiztosan léptem a bizottság elé: - A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet kérem - mondtam. -Az bizony már nincsen... Úgy is mondhatnám, „elkelt”... - közölte az elnök. - Azt már előbb elvitte valaki... De itt van a iasi Politechnikai Intézet... - ajánlotta készséggel. - Köszönöm, de én nem Iasit, hanem Marosvásárhelyt kérem. Erdélyi, kolozsvári vagyok. - Mondtam már, hogy nincs! - szólt rám rendreutasítóan. - Az lehetetlen - erősködtem -, hisz mi azon nyomban kihúztuk a kiválasztott helyeket az ajtóra kifüggesztett listán, és Vásárhelyt még senki sem választotta. Ha kételkedik bennem, kérdezze meg a kint várakozó százharminc kollégát!... - Mi a fene, tán csak nem maga fogja megmondani, mit tegyek!?... Azt hiszem elég világos és érthető voltam: Marosvásárhelyt már elvitték! Ismétlem, válassza a iasi Politechnikát! - mondta erélyesen. Majd hozzátette: - Ha akarja... A másodperc töredéke alatt átfutott az agyamon: ,Mi az úristent keresek én ebben a román tengerben!?” - Köszönöm, de nem kérem - válaszoltam határozottan. - Hallatlan! - szólt színlelt felháborodással -, felajánlok neki egy ragyogó állást, ő meg visszautasítja!... Tudja mi maga?... Egy őrült! - igyekezett meggyőzni .jóságáról”, vagyis maga alá gyűrni a - mint később kiderült - pontos utasításokkal ellátott bizottsági elnök. Tudtam, hogy itt nem babra megy a játék. Aki egyszer aláírta a kihelyezési okmányt, az akár ott is rohadhatott, ahova kihelyezték, ha főnöke nem engedélyezte transzfer-kérelmét. De ha beleegyezett volna is távozásába, hova mehetett volna szerencsétlen, hisz - a magyar jellegű, túlsúlyú vidékek programszerű elrománosítása miatt - magyar tanárt, mérnököt, értelmiségit csak elvétve fogadtak. Gyakoribb eset volt, hogy aki nem bírta tovább - lemondva diplomájáról - eltűnt, lelépett. Mint agrármérnök barátom, akit falujában, miközben albérleti szobájában, háttal a nyitott albaknak, szlovák háziasszonyával beszélgetett, egy avasi paraszt az ablakon behajolva akarta orvul hátba szúrni, s csak az asszony lélekjelenléte mentette meg életét, aki, megpillantva a paraszt kezében villanó kést, hirtelen félrelökte. Szegény fiú, olyan sokkot kapott, hogy Státustörvény avagy diszkrimináció román módra másnap örökre eltűnt a faluból. Felszállt a nagybányai gépre, és hazarepült Kolozsvárra. Ahol a munkakerülés vádjától és attól való félelmében, hogy ha megtalálják, nehogy visszakényszerítsék, jó ideig bujkált. Később pedig mérnöki oklevelét elhallgatva helyezkedett el nevetségesen kis fizetésekért különböző kócerájoknál, remélve, hogy ott nem fognak utánanézni tényleges iskolai végzettségének. Később a gyilkossági kísérlet okára is fény derült. Azért akart végezni a mérnökkel („domnu injinyer”) - mondta a paraszt -, mert ő is és falusi felei is azt hitték, hogy a mérnök, illetve a falu elöljárósága fosztja meg őket földjüktől, kényszeríti be a közösbe. Mint iíjú házasban, ekkor már zsigereimbe fészkelte magát ez a keserű tapasztalat, és a kétségbeesés, nehogy hasonló csapdába essem, újabb rohamra ajzott: - Elnök elvtárs - mondám a felindultságtól rekedtes hangon - a marosvásárhelyi Orvosi és Gógyszerészeti Intézetben meghirdetett állásnak meg kellene lennie, azt még senki sem választotta ki. Kérem Marosvásárhelyt! Jogom van hozzá!!! Most már kiabáltunk egymásra. Ekkor a bizottságból felállt és hozzám lépett kísérő professzorunk: - László szólt láthatóan feldúltan - maga látja, mi folyik itt, azt ajánlom, válassza Aradot, az mégiscsak Erdély. Különben is magának itt a papírja a minisztériumból - mutatott a bizottság asztala felé. - Magát kéri az aradi lap szerkesztősége. Én, persze, tudtam erről az iratról, hisz közel egy éve azzal keresett meg két szerkesztő az aradi Vörös Lobogótól: tudják, hogy írogatok, olvasták írásaimat, több tanárom véleményét is kikérték, nem mennék-e le hozájuk újságírónak, ha végzek? Akkor abban állapodtunk meg, ha nem kapok jobb helyet, hozzájuk szerződöm. Ezért követelem most - jelek szerint teljesen reménytelenül - Marosvásáhelyt. Alig tíz perccel később a iasi Politechnikai Intézet is gazdára talált: - Megmentettél! - ölelt át boldogan az a moldvai évfolyamtársam, aki utánam lépett a bizottság elé. - Köszönöm, hogy nem Iasit választottad! - hálálkodott. Őutána egy regáti fiú nyomta le a bizottsági terem kilincsét. Kilépve a helyiségből, őt is megkérdezték az ajtó előtt toporgók: - Te mit választottál? - Institutul Medico-Farmaceutic din Tirgu-Mures -, vagyis a Marosvásáhrleyi Orvosi és Gyógszerészeti Intézetet... - válaszolta vigyrorogva. Két nappal később már Marosvásáhelyen voltam. G. Gy. professzor, az elméleti tanszék vezető professzora ezekkel a szavakkal fogadott: - Sajnálom, hogy nem maga került hozzánk, de mi határozott utasítást kaptunk a minisztériumtól, hogy az intézetben erősíteni kell a román részleget, ezért mindenképpen román ajkú végzőst kell kémünk. Még az sem baj, mondták, ha nem filozófiát végzett. Aradon egy hónap múlva kellett volna jelentkeznem. De még volt egy sanszom. A Kolozsvári Rádió igazgatója- akkor már három éve külső munkatársuk voltam - azzal bíztatott, hogy felvesz, mihelyt mód nyílik rá. Addig is dolgozzam keményen. Bizonyítsak. Gürcöltem is annyit, mint három szerkesztő, hisz a baba már erősen kopogtatott, s egyéb jövedelmünk nem lévén, az éhbért is alig fedező honorárium mindenképpen segítséget jelentett. Két hónappal később a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem futára csönget lakásunk ajtaján. Borítékot hoz azzal az utasítással, hogy választ kell vinnie. Volt professzorom, aki Jászvásáron jó szívvel Aradot ajánlotta figyelmembe, hisz az „mégiscsak Erdély”, arra kért, még aznap keressem meg a tanszéken. - László - mondta együttérzően - nyomban állítsa össze a dossziéját, és haladéktalanul jelentkezzen a kolozsvári Politechnika elméleti tanszékén. Ugyanis kollégája, Teo visszakerült a Babes- Bolyai egytem filozófiatörténet tanszékére, így a Politechnikai Intézetben megüresedett állás - érdemjegyei alapján- magát illeti. Grigoras, az intézet tanszékvezetője nem tud hova lenni az „örömtől”, hogy én kerülök hozzájuk. Ám ahhoz, hogy engem is eltöltsön ugyanaz a boldog érzés, fel kell utaznom Bukarestbe, mondta, hogy a Tanügyminisztérium átkérjen Aradról Kolozsvárra. - Professzor elvtárs, én kész vagyok akár már holnap elutazni - közöltem reménybeli főnökömmel -, de szükségem lenne egy nyilatkozatra, miszerint az intézet engem igényel. - Nem kell ide semmiféle papír - szólt legyintve -, hisz az egész csak egy kis formaság! A minisztériumi szoba ajtaja előtt jókora tömeg. Ki tudja, mire várnak ezek is, gondoltam, és egy vidéki gyanútlanságával bekopogtam. - Ne fárassza magát - szólt rám a sorelső -, az ajtó be van zárva. Csoda történt, vagy lekopogtam valamilyen belső egyezményes jelet, nem tudom, de tény, hogy a résnyire nyílt ajtót egy finom asszonykéz már gyönge volt becsukni... Az ügyintézők hihetetlenül „operatívak” voltak: addig szóba se állnak velem, amíg nem viszem a főiskolai igénylőt. - Ostoba bürokraták! - morgott a „Hiób hír” hallatán Grigoras professzor -, de ne nyugtalankodjék, minden idejében elitéződik. Hónapok teltek el, teljes kilátástalanságban. Egy nap aztán összefutok Teoval, azzal az évfolyamtársammal, akit bár az egyetem filozófiatörténet tanszékére szántak, „átmenetileg” mégis a Politechnikán kötött ki, mert kihelyezésünkkor váratlan telefon érkezett a bizottsághoz azzal az utasítással, hogy „Nem Akárki” gyémánteszűnek éppen nem nevezhető csemetéjét mindenképpen a Babes-Bolyaira kell helyezni. De hova, hisz az egytemen csak egyetlen hely volt a filozófiatörténet tanszéken, ahova már megvolt a jelölt, Teo!? Tovid susmus után a bizottság egyik tagja távozott a teremből, és egy borbély öt perc múlva már jött is a „megoldással”. „Nem Akárki” szeme világát bedugták a Teo helyére,filozófiatörténésznek”, őt pedig átpasszolták a kolozsvári Politechnikára. Időközben viszont - mert mire nem képes a hatalom, ha aktja!? - tényleg létrehoztak egy plusz állást az egytemen az agyonpátyolgatott csemetének. így Teo visszakerülhetett az őt megillető filozófiatörténeti tanszékre, üresen hagva a Politechnikán azt a helyet, aminek jó szándékú professzorom szerint - „érdemjegyeim alapján” - én lettem volna a boldog várományosa. A Teoval való találkozásom azonban teljesen új fordulatot adott az eseménynek. Örömében-e, hogy végre rendeződött a dolga, vagy más miatt, mindegy, de tény, hogy kollégám meglehetős kapatos, ennélfogva igen közlékeny volt. - Üljünk be valahova - indítványozta - , szeretnék mondani neked valami nagyon fontosat. - A „Három tetű” (így nevezték el a hallgatók) kocsmának is utolsó volt, de legalább zsebünkhöz szabott. - Ide figyelj - kezdte -, megmondom neked őszintén, semmi esélyed, hogy a Politechnikai Intézetbe kerülj. Tegnap ott voltam azon a tanszékülésen, ahol, amikor a neved elhangzott, a rektor kijelentette: „Nu-mi mai trebuie inca un bozgor!” „Nekem ide nem kell még egy (hazátlan) magyar!” - Tényleg ezt mondta? - hüledeztem. - Hivatkozhatom rád? ... Mert én utánajárok ám ennek! ... — Egészen nyugodtan, nekem már úgy se árthatnak. A Kolozs Megyei Pártbizottság propaganda osztályának a vezetője, aki az arisztotelészi szillogizmusra meg a logika tudományának egyéb ismereteire okított az egyetemen, és történetesen őt rendelték ki államvizsga dolgozatom védésére - miközben én Platon állameszméjével birkóztam hallom, hogy azt kérdezi vizsgáztatómtól, Virág professzortól: - Lászlót nem tartjátok itt a tanszéken? - Szeretnénk, de sajnos, nincs hely. - Hely, persze, volt, csak nem nekem, hanem Teonak, akinek kétszeres előnye volt velem szemben, román volt és évfolyamelső.- Ha már úgyis az egyetemen szeretett volna látni - gondoltam, miközben a málnaszörppel ihatóvá varázsolt bűnrossz monopolt szürcsöltük Teoval -, mi lenne, ha felkeresném a párthivatalban, és előadnám neki legújabb esetemet? - Olyan isten nincs! - mondta másnap volt tanárom a szocialista etika felősbbrendűségébe vetett rendíthetetlen bizalommal, miután előadtam neki legújabb sérelmemet. - Ide rendelem az egész brancsot! - erősködött. És rákövetkező nap tényleg magához hívatta a rektort, a tanszékvezetőt, aki annyira „szerette volna”, hogy én kerüljek hozzájuk, és a párttitkárt. - Menjen be ide!- szólt a szomszéd helyiségre mutatva, amikor a kapus jelezte érkezésüket. - Nem csukom be az ajtót... - tette hozzá érthető célzattal. Mondhatom, hogy a jogegyenlőség szocialista szlogenéivel teletűzdelt parázs szócsata ugyancsak keménynek tűnt effélékhez addig nem szokott fülemnek. A vendégek távozása után volt professzorom meglehetősen lehangolt állapotban volt. Az a hír járta róla, hogy csak olyan „kényes” kérdéseket vállal el, amelyekről eleve tudja, hogy győztesen kerül ki belőlük. És most itt van ez a hülye helyzet, ez a szégyellni való fiaskó... - Hallottad mit műveltem velük!? - mondta mintegy magát (is) igazolandó. - Ez a szemét tényleg nem fog fölvenni oda több magyart!... így estem el ettől a lehetőségtől is, és lettem közel egy évig munkanélküli. Csak azért, mert magyar voltam. Mert nem hagytam magam birkamód beterelni a nekem kijelölt karámba. Ilyenszerű kálváriát nyilván nemcsak nekem kellett végigjárni, hanem sok más nyakas (önérzetes?) kollégának is az évek, évtizedek alatt a sokoldalúan fejlett, szocialista Romániában. Annak a több ezer erdélyi tanárnak, mérnöknek, orvosnak... magasan képzett magyar értelmiséginek pedig, akiknek kiszolgáltatottságában nem volt sem elég ereje, sem lehetősége a siker reményében hadakozni, számottevő része Moldva meg a Regát román tengerébe veszett. Vagy - feladva diplomáját - angolosan lelépett. De ez már egy másik történet. Rég behegedt seb ez. Amit most a román kormánynak a státustörvény kapcsán rendezett hecckampánya, a magyar kormány elleni hisztérikus kirohanásai téptek fel bennem. Az a gyűlölettől fűtött aljas hazugság, hogy- nyolcvan évi lelki és testi tipratásunk után - Magyarország a határokon túlra szakadt nemzettestvéreinek nyújtandó szerény anyagi támogatásával és lelki támaszával diszkriminálja a románokat. Márpedig - jelentették ki arcpirulás nélkül - a román alkotmány értelmében az ország lakosságát, semmilyen téren, etnikai alapon sem szabad diszkriminálni. Őszintén remélem, hogy a magyar polgári kormány elég erős, kitartó és elszánt lesz ahhoz, hogy ne riadjon vissza e kaméleon természetű balkáni szomszéd acsarkodásaitól, és beváltja a nemzet ilyetén egységesítésének magsztos szándékát. Kakucsi László Keserű pirula Az ember megy az utcán, és nem hisz a szemének. Úgy érzi, hallucinál, valahol másutt kószál, a Regát vagy Moldva valamelyik nagyobb városában. Csakhogy a körbefutó házak, az utcák, még a legeldugottabb zugok is jó ismerősei, hisz itt élte le élete felét. így hát rá kell döbbennie a keserű valóságra: nem Óromániában, hanem Kolozsvár fórumán, Délkelet-Európa legkiegyensúlyozottabb főterén sétál, ahol minden egyes épület a magyar történelmet idézi. Épp ez a baj. Ami ellen ugyebár tenni kell. Tesz is a hírhedt polgármester, Funar, a legfelsőbb politikai vezetés hallgatólagos beleegyezésével, vagy épp annak sugallatára. Szinte hihetetlen, mi lett Erdély magyar szellemi központjából. Megy az ember az utcán, és csak elvétve hall magyar szót. Lépten-nyomon fülének teljesen idegen dialektusban, hanghordozással, fejhangon beszélő-hadaró bevándoroltakba botlik. És bár beszéli nyelvüket, jól oda kell figyelnie, hogy megértse őket. A századokon át török uralom alatt álló, többnyire fanarióta uralkodók, és a környezetükbe tartozó személyek által vezetett Regát és Moldva, Balkán észak-nyugati végeiről valók ők, akiknek ősei századokon át szivárogtak a Kárpátok túloldaláról, de akiket a kommunizmus idején több hullámban ideparancsolt a sovén román hatalom. Vagy maguk kerekedtek fel a jobb megélhetés reményében. Magukkal hozva a nekünk teljességgel idegen balkáni mentalitást, a másik fél átverésén alapuló seftelést, az értékteremtő tevékenységet rühellő, elképesztően alacsony munkamorált. Persze más meglepetések is érik a látogatóba érkezőt. Akár egy antik görög drámában, lobogó fekete csuhás, szakállas kalugyerek, az ortodox egyház varázsütésre elszaporodott szolgái, segélyezésre felszólító táblákkal nyakukban kerengnek a város főterén, adakozásra szólítva fel a járókelőket, új hagymakupolás templomok építéséhez. Pedig már a fél kezemen nemigen tudnám megszámolni, hány ortodox templom épült Kolozsvárt a „rendszerváltás” óta. S lám, most újabbakra és újabbakra kéregetnek. De ez inkább csak színjáték, falazás. Mert ilyenszerű „adományokból” aligha lehetne tucatszám építeni templomokat. Azok bizony döntően az adófizető polgárok zsebéből épülnek. Egyébként a magyarokéból is. Vagyis tudtunkkal vagy sem, de szándékunk ellenére járulunk hozzá saját magunk kiszorításához ebből az ősi magyar városból... Gondolnák-e, hogy a kolozsvári központi Egyetemi Könyvtárnak, Románia legértékesebb könyvtárának, az erdélyi magyar szellemi kincs hatalmas tárházának, ma már csak egyetlen magyar alkalmazottja van, egy aligazgatónő? Barátom kutatási céllal érkezett a városba. Érdeklődésére, hogyan juthatna be a könyvtárba, mert az a hír járja, hogy külföldieket nem(igen) fogadnak, ismerősei, barátai, nem tudtak szolgálni használható ötlettel. Végül maga oldotta meg a kérdést: bizonyos összeg lefizetése után egy jótét lélek beengedte az intézménybe. Magam már évekkel előbb szerettem volna - adományként - elhelyezni könyveimet a könyvtárban. Nem lehet, válaszolták. De más meglepetést is tartogatnak a város ura(i) a hazalátogatóknak. Egy néhai protestáns ismerősöm tízegynéhány éves nyughelyén már egy román óhitű alussza - kereszt alatt - örök álmát. Egyszerűen rátemették. Ennél is elképesztőbb, hogy a temető ösvényei mentén lévő fenséges fasorokat kivágták, s megszüntetve az ösvényeket, olyan halottakkal temették tele, akik román nyelven dicsérték az Urat. Leplezett szándékukat teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy miközben magyarokat már csak ritka kivételként engedélyeznek a Házsongárdba temetkezni, a százezer számra betelepített románoknak és a falvakból felhozott szüleiknek, ingyen kínálnak sírhelyeket a Házsongárdban. Akik viszont általában visszautasítják a kegyes ajánlatot, mert azokban a temetőkben szeretnének porladni maguk is, ahol eleik nyugszanak, s ahol életük java részét ők is leélték. Hát itt tartunk!... No de volt egy szívmelengető kedves élményem is: séta közben, tűnt idők ifjúi történésein merengve, egyszer csak megüti fülem egy kedves női hang: - Elnézést kérek, nem tetszik tudni megmondani, merre van a magyar főtér? Aniszi Kálmán
