Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-10-01 / 10. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. október A nagy ámítás Október, béke nélkül (Folytatás az 4. oldalról) „Mert ennek a két nemzetnek volt e térség­ben legszámosabb, leghatalmsabb arisztokráciája és nemessége, amelyek tűzön-vízen keresztül, vérrel, vassal védelmezték előjogaikat, minden belső vagy külső központosító hatalom ellen, s a történelmi osztályoknak ez a függetlenségi szen­vedélye átragadt az értelmiségre, az egész népes­ségre... Látod, elvtárs, ezért akarom én éppen en­nek a két nemzetnek a hátgerincét megtömi.” Sztálin a háború után - miután nem emelt óvást a felvidéki magyarság kitelepítése, „resz­­lovakizálása”, vagyis a lélekrablás ellen - lein­tette a jugoszláv diplomáciát Dél-Magyarország meghódításának szándékáról. Vajon miért? Kun Miklós magyarzatát elfogadhatjuk. Az amúgy is éleződő Kelet-Nyugat viszonyban nem akart újabb konfliktus-forrást; úgy vélte, hogy a nyu­gatiak nem mennének bele Magyarország további megcsonkításába, és különben is, Moszkva szá­mára ez a kérdés nem volt annyira fontos, hogy kockáztatott volna érte. Kérdések sorozatát „robbanthatja” fel egy ilyen történészi „bomba”, mint a Kun Miklósé. A budapesti kormány semmit nem tudott a tit­kos jugoszláv követelésekről? Elképzelhetetlen, hogy a szerb sajtóban ne lettek volna nyomai Belgrád imperialista, hódító törekvéseinek. Va­jon miért nem válaszolt ezekre a Rákosi-kor­­mányzat? (Még akkor is nevezhető így, ha lát­szatra nem Rákosi Mátyás volt az ország első em­bere.) Miért nem tájékoztatta az ország közvéle­ményét? Attól tartott a magyar kormányzat - ha tudott a moszkvai szovjet-jugoszláv tárgyalások­ról -, hogy Sztálin esetleg rábólint Belgrád kéré­sére, és akkor a magyar fellépés Titoék ellen Moszkva elleni „lázadásnak” minősülhetne? Már akkor kialakult a gyarmatosítottak gyáva alázata az új szovjet gyaramtosítókkal szemben, ami az­tán évtizedeken át jellemezte a magyar külpoliti­kát? És ez akkor, közvetlenül a háború után Tito előtti alázatot is jelentett? Ugyanezen okból nem lépett fel az akkori Budapest 40 ezer délvidéki ártatlan magyar lemészárlása ellen? Erről bizto­san tudott a magyar külügyminisztérium, hiszen Esztergomban is tudtak róla, és egyedül Mind­­szenty prímás merészelt tiltakozni. Szomorú párhuzamnak kínálkozik az, hogy Románia - hasonlóan csatlós ország, akárcsak Magyarország - nem hagyta szó nélkül Titoék szándékolt terjeszkedését. Jugoszlávia ugyanis - Dél-Magyarországgal egyidőben - Temesvárt, vagyis a Trianonban Romániának ítélt Bánságot, Temes és Torontál megyéket is magának köve­telte. Ez is régi vágyak felújítása volt: 1918 után hosszú ellenségeskedés indult a szerb-horvát­­szlovén király és a román hódítók között, amely­nek a tétje Temesvár hovatartozása volt. Még fegyverek is eldördültek, megostromolták Temes­várt, diplomáciai csatározások folytak a két szö­vetséges között, a zsákmány fölött. Bukarestben, úgy tűnik, nagyon is tudtak az 1945 utáni jugo­szláv követelésekről, pontosabban az 1918-as tö­rekvések felújulásáról, és amikor történelmi le­hetőség kínálkozott erre, Sztálin és Tito összeve­­szése után, azon nyomban hangos propaganda kampányban leplezte le a belgrádi mesterkedé­seket. A romániai sajtót döntötték a tiltakozások, Temesváron nagy népgyűléseket tartottak, ezek egyikén maga a román külügyminiszter pana­szolta be a világ előtt a belgrádi hódítási szándé­kokat. Eszembe jut, hogy ezeket a tiltakozó gyűlé­seket jómagam és nemcsak én, egyszerű propa­ganda fogásnak képzeltük: így akar Bukarest ér­veket szállítani Moszkvának Tito-ellenes politi­kai - s talán majd katonai - hadjáratához -, egy­ben feltüzelni a románságot a leselkedő hódítás, az álnok szomszéd ellen. Kiderül most, hogy Bu­karest félelme nem is volt alaptalan. Szomorú párhuzam pedig - amint említettem - az, hogy míg a román kormányzat, amely csep­pet sem volt kevésbé alárendelve Sztálinnak, mint Rákosiék Budapesten, ki mert állni az ország te­rületének védelmében, addig a magyar kormány­zat sunyin hallgatott, és ezzel - ha úgy alakul­nak a dolgok - oda dobja Pécset, Baját és kör­nyéküket a titoista hódításnak! Sztálinnak ilyen drámai módon sikerült megtörnie a magyar nemzet gerincét - ahogy Dzsilásznak jósolta - még az első, igazi pró­batétel előtt? Nincs miért csodálkoznunk azon, hogy a következő évtizedekben Budapest egy­szerűen félt vállalni a nemzet leszakított része­inek, a kisebbségi magyar közösségeknek - bár elvi! - védelmezését a mindjobban erősödő, új és új formákat öltő román, csehszlovák és jugo­szláv elnyomatással szemben. Hányszor hall­hattuk, balga védekezésképpen, hogy „ne sért­sük meg a szomszédok érzékenységét”, és ilyenkor a magyar felelős politikusok mindig fél szemmel, vagy tán mindkét szemükkel Moszkvára sandítottak. Ez a nóta járta még a nyolcvanas évek vége felé is. A jeles erdélyi magyar írónak úgy védekezett Aczél György, hogy „ha szólunk, a románok becsuknak nála­tok egy magyar iskolát”. Mire az erdélyi író azt válaszolta: „Ha nem szóltok, akkor két ma­gyar iskolát csuknak be”. Nem a magyar gazdasági életnek - annak is, hogyne! -, nemcsak a politikai köözhangulatnak okozott mérhetetlen károkat a gyarmati állapot, a Moszkvától függés elfogadása, hanem a nem­zettudatnak még inkább. Egyféle „szentesítése” volt ez Trianonnak - amit annak idején Lenin ítélt el legélesebben - beletörődés az elszakított ma­gyar közösségek lassú vagy gyors beolvadásába. Amiről persze tilos volt beszélni! Világosan látszik immár, hogy milyen lelki változásokat, tudati torzulásokat váltott ki ez a magyar nemzet egyharmadából, a nagyhatalmi érdekeknek feláldozott kisebbségi közösségekből. Oda fordultak kegyelemért, ahonnan pedig csak jól kendőzött pusztulásukat várhatták. Ha a ki­sebbségtartó hatalom értett az ámításhoz, akkor nemcsak belenyugodtak jogfosztottságukba, ha­nem egyenesen híveivé lettek az elnyomóknak. Legfájdalmasabb példa erre éppen a jugoszláviai magyarság tudati tévelygése. Mintha nem is tör­tént volna meg a titoista tömeggyilkosság, 40 ezer magyar áldozattal, akiket nyíltan el sem volt sza­bad siratni, mintha nem folyt volna a Délvidék módszeres betelepítése szerbekkel az elmaradot­tabb déli végekről, mintha a délvidéki magyarok nem érezték volna lépten-nyomon háttérbe szo­rításukat, másodrendűségüket a jognak asztalá­nál: a titoizmus híveiként és harcos védelmezői­ként léptek fel. Úgy 1968 nyarán, amikor már érezni lehetett, hogy a csehszlovákiai Dubcsek-kurzus, a prágai tavasz kihívja maga ellen Brezsnyev haragját, és talán katonai beavatkozást vált ki, a bukaresti ma­gyar lap szereksztősége vendégül látta az egyik délvidéki magyar írót, vezető újságírót, K.Z.-t. Nem lenne igazságos, ha kiírnám a teljes nevét, mert később művekkel igazolta hűségét nemze­téhez. De akkor felindultan szemlélte az esemé­nyeket, a szovjet katonai készülődést Prága és Po­zsony ellen.- Ti miként választolnátok Moszkva kihívá­sára?- Mi? Ki az a mi?- Ti, romániai magyar írók vállalnátok-e a har­cot a szovjet intervenció ellen? Ha mondjuk, Brezsnyev tankjai feltűnnének Bukarestben? Megborzongató félelem hasított belém: egy nyelven beszélünk, de más-más tudatból, lélek­ből. Védelmezzem meg életem árán is Ceausescu rendszerét, amely elnyom engem, a kisebbségi magyart?! Sok mindent akkor értettem meg a nagyszerb ámításból, a Tito-rendszer lényegéből. A .jugo­szláviai magyar nemzet” fából vaskarika elmé­letét például. Amelyet egyenesen a renegálni akaró, de kömyzetük véleményétőúl mégis tartó délvidéki magyarok, egyáltalán a Tito-birodalom kisebbségei számára találtak ki. Hiszen ez első lépcsőfok a .jugoszláv nemzetiség” felé, amely csakugyan hamarosan megjelent a jugoszláviai állami statisztikákban, az egyéni személyi okmá­nyokban, a sajtóban. A szerb nacionalizmus ide­ológusai így akarták megkönnyíteni a kisebbsé­giek - főleg a magyarok - számára elszakadásu­kat tulajdon múltjuktól, nyelvüktől, hagyománya­iktól, nemzetüktől, és belesimulásukat a szerb nemzetbe, amely kegyesen magához öleli őket. Ez a „befogadás” pedig törvényszerűen vezetett el a magyar nemzet szellemi egységének megta­gadásához, majd a történelem kegyetlen kény­szere alatt a jugoszláv államhatalom, a nagy szerb imperializmus érdekeivel való azonosuláshoz. Immár azt is világosan látjuk, hogy miként fordult visszájára ez az egész titoista ámítás: nem erős, nagy szerb nemzetállamot hozott létre, ha­nem feldarabolta a trianoni Jugoszláviát. Felocsúdott volna a délvidéki magyarság a kö­rülötte lezajlott, és most is zajló tragédiákból? Hi­szek benne, hogy olyan történelmi fenyegetések, mint amiket Kun Miklós hozott felszínre, kijó­zanítóan hathatnak. Egyelőre Hódi Sándor dél­vidéki kisebbségkutató riasztó jelét látja a töme­gek tudati tévedésének. Az Illúziók nélkül, A nemzeti idnetitás zavarai, a Kisebbségi létértel­mezések szerzője a Szabadkán most indult Aracs című közéleti folyóiratban, amelyet eleve nem tá­mogat a szerb hatalom, döbbenten állapítja meg, hogy egy felmérés során feltett kérdésre - kit tar­tanak az elmúlt 1100 esztendő legnépszerűbb em­berének? - Délvidék kisebbségi magyarjai Tito marsallt nevezték meg. Súlyos ítéletet mond Hódi Sándor, idéznem is fáj: „A felmérési adatok tükrében a vajda­sági magyarság mintapéldánya lehetne a kilú­gozott agyú népeknek. Ilyen mérvű értékzavar kizárólag olyan népek esetében fordul elő, amelyeket szinte teljes egészében megfosztot­tak történelmi múltjuktól, önbecsülésüktől és nemzettudatuktól.” „Ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, míg nincs a jaj-sötét szívekben!” (Illyés Gyula) A fényképen hatvan körüli férfi, mellette sírkő, nemzetiszínű szalaggal átkötve. A síremlék lát­hatóan új, alig néhány esztendős lehet, az elha­lálozás évszáma mégis egészen régi. Egy 57 év­vel ezelőtti napot jelöl meg a dátum. Azon az októberi napon - 14-én - az Erdély felől Biharba beözönlő orosz csapatok már Bi­­harkeresztesen, a visszaállítandó trianoni határ inenső oldalán vannak. A falu, mint ezer meg ezer másik a magyar vidékeken, retteg. A vadállati módon, tucatnyi katona által megerőszakolt ma­gyar asszonyok-lányok sokasága, a féktelen dú­­lás és fosztogatás, a férfilakosság elhurcolása még a tatárjárásokhoz - török hódoltságokhoz - egye­bekhez ezer év alatt jócskán hozzászokott nép kö­rében is írtózatot vált ki. A hős felszabadítók, akiknek viselt dolgairól majd négy hosszú évti­zednél is hosszabb ideig nyikkanni sem szabad: mint egy rémséges ázsiai sáskaraj gyilkos felhője, úgy árasztják el és teszik tönkre a háborútól már amúgyis meggyötört országot. Itt Biharkeresztesen egy középkorú paraszt­­ember néhány nappal ezelőtt a pánikszerűen me­nekülő német hadsereg utolsó foszlányai között találkozik azzal az ijedt arcú, kölyöknyi kis né­met katonával - ekkoriban már csak ilyen sze­rencsétlen sihederekkel operálhatott Hitler ármá­diája - aki élelmet, szállást könyörög, mielőtt to­­vábbállna nyugat felé, a sötét ismeretlenbe a töb­biek után. A magyar vidéki ember jólelkű segí­tőkészségével persze befogadja és ellátja a nyo­morultat, aki régen nem zordon harcos már - tán soha nem is volt az -, hanem csak egy fáradt, éhes és rettegő kamasz. És a gazda arra gondol, hogy hiszen egyszer majd az ő Karcsi fia is ilyen srác lesz, ennek a német fiúnak is van apja, anyja va­lahol, hát persze, hogyne, miért is ne? Csakhogy tovább menekülni, tovább junti nincs, nem ma-Ahogy ezt a cikket írom, Manhattanén hadiálla­pot uralkodik: az összes híd, alagút és aluljáró zárva van, és emberek tízezrei haladnak lassan, gyalog észak felé Manhattan déli részéről. Ahogy itt a Háborúellenes Liga irodájában ülünk, mindenekelőtt azokra a százakra vagy ta­lán ezrekre gondolunk, akik életüket vesztették New Yorkban, amikor a Világkereskedelmi Köz­pont két toronyépülete összedőlt. Szép, tiszta na­punk van, az ég kék, de mégis óriási füstfelhő gomolyog a romok fölött, ahol olyan sokan hal­tak meg, közöttük sok tűzoltó és mentős, aki ép­pen dolgozott, amikor a teljes összeomlás bekö­vetkezett. Gondolunk természetesen a Pentagonban és a repülőkön meghalt ártatlan áldozatokra is. Ma még nem tudjuk, honnan jött a támadás. Tudjuk, hogy Jasszer Arafat elítélte. Nem szeret­nénk találgatásokba bocsátkozni, de néhány do­log világos. Először is az, hogy a Bush-adminiszt­­ráció csillagháborús terve csak ámítás, és az volt a kezdetek óta, hiszen a terrorizmus más eszkö­zöket használ. Követeljük a kongresszustól és Ge­orge Bushtól, hogy bármilyen válaszlépésre szánja el magát, az ne irányuljon ártatlan polgá­rok ellen se most, se a jövőben, és ne fogadjon el ilyen politikát más nemzetektől sem. Ez azt is je­lenti, hogy legyen végre vége az Irak elleni szank­cióknak, amelyek szintén százezrek halálát okoz­ták. Jelenti továbbá azt is, hogy ne csak a palesz­rad idő. Máris itt vannak, már a falu határában állnak az oroszok. A magyar férfi - sokan tettek így akkoriban - gondol nagyot s merészet, és azt mondja, elbújtatja ő ezt a gyereket, egypár nap múlva majd csak alakulnak valahogy a dolgok, akkor majd szépen csendben, valahogy tovább­áll Isten hírével. Ám az oroszok - erre senki sem számított, nem így gondolták - már a házban van­nak, kutakodnak, és... „Kivonat a biharkeresztesi református egyház­­község halottak anyakönyvéből az 1944. év ok­tóber 14. napjáról. XIII. kötet 14 lapjáról a 49. sorszám. A halálozás éve, hónapja és napja: 1944. október 14. Az eltemetés éve, hónapja és napja: 1945. február 11. A meghalt neve: Venyike Ká­roly. A meghalt házastársa: Balogh Róza. A meg­halt vallása: református. A meghalt születési és lakóhelye: Biharkeresztes. A meghalt neme: férfi. A meghalt életkora 35 év. A meghalt családi ál­lapota: családos. A halál neme: megszállás köz­ben történt agyonlövés. Az eltemető lelkipásztor neve: Boda Ferenc. Jegyzet: Egy orosz katona lőtte agyon, mert egy német katonát bújtatott el. Az elhalálozás napját követően előbb szertartás nélkül temették el, majd egyházi szertartással 1945. február 11-én temette el Boda Ferenc lel­kipásztor. Kiírta és hivatalos pecséttel megerő­sítve kiadta a szó szerinti kivonatot Biharkeresz­­tesn 1999. szeptember hó 10. napján - itt egy pe­csét következik - Református Egyházközség Bi­harkeresztes, alapíttatott 1567 - majd olvashatat­lan aláírás - református lelkész.” Venyike Károlyt a német fiúval együtt az oro­szok a magtárba vonszolják és tetemeiket ott­hagyják. Mindenfélét raknak a holttestekre, de nem merik - nem lehet, nem engednék - elte­metni négy hónapig. A gazda fia egyéves ekkor. Ötvenöt eszten­dőt vár, míg azt a síremléket elkészítheti édesap­jának, amin az igazság szerepel. „Venyike Ká­roly a szovjet hadsereg polgári áldozata, kivégez­ték 1944. október 14.” Abban az iszonyatos októberben, azon a ret­tenetes őszön Erdélyben a Maniu-gárdisták fej­szével végzik ki a székelyeket, miközben hadse­regünk maradéka hősies harc közben hull el az Uz völgyében és a Kárpátok más szorosaiban; a Délvidéken tízezrével szedik össze és lövik álta­luk megásaott tömegsírokba a magyarokat a szerb partizánok; Észak-Kelet-Magyarországon, Ung­­ban, Beregben, Ugocsában, Máramarosban ezré­vel szedik össze és hurcolják málenkij robotra a férfilakosságot az orosz csapatok, s csak töredé­kük tér majd haza egyben - őket követik majd beljebb, az Alföldről, a Dunántúlról, a Felvidék­ről a többiek. És a megerőszakolt nők és a szülő­­földjükől elűzöttek és a felperzselt, kirabolt vi­dék, amit majd az új év fordulóján betetőz a fő­város ostroma és pusztulása. Ennyi irtózat, ilyen mérvű és arányú magyar holokauszt közepette - egy, csupán egyetlenegy emberélet. Egy bihari gazdáé. Cseppben a tenger. A jaj-sötét szívekben pedig azóta sincs béke, hiába az álszent, bicska­­nyitogató lamentálás „megbékélésről”. Venyike Károly fia pedig ott áll a sír mellett, elszánt, ugyanakkor mintha sötéten reménytelen és két­ségbeesett lenne a tekintete. Azt hiszem, azon gondolkodik, mi lehet itt majd béke és derű. Domonkos László tinók által elkövetett terrorakciókat ítéljük el, de a palesztin vezetők izraeliek általi kivégzését, a palesztin lakosság brutális elnyomását és a Cisz­­jordánia és Gáza Izrael általi megszállást is. Az USA eddigi militarista politikája szintén milliók halálát okozta, elkezdve az indokínai há­borúval, folytatva a közép-amerikai és kolumbiai halálbrigádok pénzelésével és Irak bombázásá­val. Azt sem felejthetjük el, hogy az USA a ha­gyományos fegyverek legnagyobb szállítója a vi­lágban, és ezeket a fegyvereket terroristák hasz­nálják Indonéziától Afrikáig mindenhol. Sőt az afganisztáni ellenállók korábbi támogatása segí­tette hatalomra a tálibokat és Osama bin Ladent. Ezért az USA-nak is felelősséget kellene vállal­nia saját tetteiért. Véget kellene vetnie a milita­­rizmusnak. A biztonságot pedig leszereléssel, nemzetközi együttműködéssel és társadali igaz­ságosággal, nem pedig megtorlással és a terro­rizmus kiterjesztésével kellene megteremteni. Mindannyian ugyanabban a világban élünk. A jövőben vagy állandó félelemben fogunk élni, vagy keresünk együtt egy másféle békés megol­dást, ami a világ erőforrásainak igazságosabb el­osztását is biztosítja. Miközben szívünk gyászolja az elvesztett életeket, megbékélésért és nem bosszúért kiáltunk. Fordította: Csath Magdolna (2001. szeptem­ber 11., du. 4.15., Max Obuszewskitől: War Re­sisters League, USA) - Magyar Fórum Megbékélést, nem bosszút

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents