Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1-2. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. január-február A csillag fölöttünk „csont kő cserép történelem hatezer éves gyötrelem vonul tova évek, napok sora. Nap, éj, nap, éj. Száraz kút tátong feketén, vakon. Szemem a Sarkcsillagon." (Buda Ferenc) A nagy művek úgy születnek, mint a ciklonok, a hurrikánok, a tájfunok, vagy mint a tornádó, a forgószél: előbb csak kis fekete felhőcske, apró pont jelenik meg a horizonton, azután megritkul a levegő, megjelennek a viharfelhőcskék, rövid időre szinte minden mozdulatlanná válik, majd hirtelen, majdnem váratlanul - noha számított már rá, várta már mindenki - berobban, dörren, süvölt: itt van, megérkezett... Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc szerepét és jelentőségét a huszadik és a huszonegyedik századi magyar históriában, néplélekben és nemzetstratégiában mindmáig még csak meg sem igen kísérelték felmutatni. Felmutatni, azaz a maga szédítő, majdhogynem felfoghatatlan nagyságában, emberi, közösségi méreteiben vizsgálva, megpróbálni érzékelhető, nagy hatású megjelenítéssel, a totális, ha úgy tetszik, a klasszikus nagyrealizmus eszközeivel elénk tárni a legújabb kori magyar történelem legnagyobb eseményét. Idestova két esztendeje, hogy megjelent Magyarországon vaskos két kötetben valami. Ünnepi üdvrivalgás, jelképes harsonaszó, lelkesült örömujjongás kellett volna fogadja, mint egy nagyon-nagyon régen várt jövevényt, a magyar irodalom legújabb messiását, az utolsó száz esztendő nagy magyar prózai vonulatának soron következő darabját. Amelyről borúlátón már-már azt hittük, el sem érkezik, meg sem születik soha. Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Németh László, Déry Tibor, Ottlik Géza - legnagyobb regényíróink - folytatóját, méltó utódjukat azonban süket csönd, sanda közöny, visszahangtalan, bamba üresség várta. Hiába, Magyarországon élünk, ama bizonyos ezredfordulón: manapság itt már azon is csodálkozni lehet, ha egyáltalán tudomást szerzünk új, hatalmas értékek keletkezéséről a silányság tobzódásának fülsiketítő őrjöngésében. Szerencsére a Magyar Nemzet tavaly augusztus 19-i számában megjelent egy viszonylag hoszabb, értő méltatás "a forradalom nagyregényéről", két hónap múlva, október 21-én pedig ugyanebben a lapban ugyanaz a kolléga (megérdemli, hogy leírjuk a nevét: Osztovits Ágnes) terjedelmes interjút is közöl a szerzővel. Ami ezen kívül, ezen túl és ezek után történik: ugyanaz, mint addig. Vagyis az égvilágon semmi. Pedig nem átalljuk leírni: nagy esemény, nemcsak a legújabb kori magyar irodalom, de a magyar kultúra, sőt a magyar társadalom történetében is rendkívüli pillanat következett el Benedikty Tamás Szuvenír című regényének megjelenésével. A hurrikán, a forgószél ideért. Igaz, megvolt korábban szinte minden, ami nagy művek tájfunos keletkezéséig szükséges: a Kádár-korszakban is akadtak tisztességes, bátor kísérletek 1956 lehetőségek szerint igaz bemutatására, elég talán, ha Karinthy Ferenc 1982-ben megjelent, regénynek csapnivaló, igazmondásában maradandó értékű Budapesti ősz-ét vagy később, a korlátok lazulásával 1990-ből Simonffy András Rozsda ősz című munkáját említjük. Viharfecskék is voltak tehát, ám egyáltalán nem túlzás kijelenteni: súlyuk nagyságrendekkel eltörpül a halhatatlan magyar remekművek közé sorolható Szuvenír mellett. Miközben megbabonázva, tizenkilenc-húszéves korom mohóságával faltam ezt a könyvet, többször átsuhant rajtam egy alig fél évtizedes emlék. 1996. október huszonharmadikát írtunk, és a forradalom negyvenéves évfordulóját köszöntöttük. Már több mint két esztendeje Magyarország miniszterelnöke egy pufajkás gyilkos, 56 vérbefojtóinak egyike, őskövület kommunista, hányingeres euromezben. A hét-nyolc évvel azelőtti idealisztikus-nekibuzdulásos, csodák idejének tartott korszak távoli, mint az ég. Állunk, álldogálunk a Corvin közben, az őszi nap közönyösen süket, egyszer csak felhangzik a tárogatószó: Krasznahorka büszke vára. „Harcosai mind pihennek, a dicső fejedelemnek...” Nem szégyellem bevallani: ott, akkor elsírtam magam. Miközben ott álltam, tudtam, hogy valahol a tömegben itt van az a lány is, akivel tizenöt évvel korábban - ő az érettségire készült éppen - a negyedszázados 56-évforduló közeledvén, egy egész napra felutaztunk Budapestre, és szisztematikusan végigjártuk a nevezetes színtereket: a Bem teret, a Corvin közt, a Széna, a Kossuth teret, megnéztük a Kiliánt, a nagykörút és az Aradi utca sarkán a fára fölakasztott ávóst emléktáblástul, végigsétáltunk a Bródy Sándor utcán, megmutattam a József körút egy jellegzetes szakaszát, amit egy Nemcsak a könyveknek, az alkotóknak is megvan a maguk sorsa. Aki szerencsés helyre született, zavartalanul élhet szenvedélyének, akit viszont a végzet a világnak olyan szögletébe dobott, amit - változó erőviszonyok közt - örök nyugtalanság jellemez, a hiteles kisebbségi író osztályrésze a durva túlerővel való szüntelen viaskodás, dicstelen küzdelem. Erdélyben a húszas évektől kemény sors várt azokra a magyar írókra, akik - az igazság szolgálatába állítva tollúkat - ki mertek állni a világ nyilvánossága elé jogfosztott nemzettestvéreik méltóságáért. Akik az állandó fenyegetés és ismétlődő retorzió ellenére sem fogták be poros szájukat. S hogy ma ott tartunk, ahol tartunk (ha mégoly kevés is a hozadék), számottevően nekik köszönhető. Számomra ők a felelős írástudók. Az író, költő, újságíró Erőss Attilának (Küküllővár, 1925 -) elvekben és elméletekben, ideálokban és eszményvesztésekben, sőt világrengető fordulatokban bővelkedő korunk fiaként bőven volt alkalma megtapasztalni nemcsak háborgó, vergődő világunkat, hanem szűkebb környezete, Marosvásárhely magyarságának fokozatos térvesztését és hősies helytállását is az ellene szervezett gyilkos pogromban. írásművészetének (vers, regény, novella, dráma, publicisztika) alaphangját a kisebbségi léthelyzetből fakadó életélmények adják meg, tematikáját pedig egy etnikai közösség törvényileg szentesített kényszerű sorshelyzete határozza meg. Jóllehet Erőss Attila költészete és prózája között tematikai azonosság és bizonyos egyensúly észlelhető, mégis inkább a prózai írások felől ajánlatos tartani költészete felé. így közelítve, tágabb horizont bontakozik ki az olvasó előtt, aki, átadva magát az ábrázolt valóság eseményzuhatagának, azt veszi észre csakhamar, hogy letűnt idők színterein barangol, a költővel együtt örül, szenved, emlékezik, meditál, megtisztulván pedig felszabadul. A szerző jól ismeri a különböző kérészéletű költői divatirányzatokat, formanyelvében és szemléletében mégis hagyománytisztelő maradt. Mondanivalójában azonban nagyon régi fényképen úgy láttam, hogy az oda kiterített orosz hullák vonala precízen követte a körút kanyarulatát. Elmeséltem, amit tudtam, amit hallottam és amit - szennypatakban aranyszemcsék után kotorászva - összeböngészgetve magamévá tettem, mivel, Istennek hála, szellemi nevelőapám, volt tanárom jóvoltából addigi életem tizenhét éves koromtól 56 titkos igézetében telt el. Hányszor, de hányszor ábrándoztam késő éjszakákon hazafelé gyalogolva barrikádokról, hallottam, tán még félhangosan utánozgattam is a fegyverdörejt, a robbanásokat, fantáziáltam kitartóan, mánikusan az ifjúság szent, egyetlen és örök Forradalmáról... Igen, valószínűleg mind-mind átvillant rajtam akkor - és midőn mindez a Szuvenír olvastán fölidéződött, miközben szívszorítón újra hallottam a Krasznahorka büszke várát, és hogy harcosai mind pihennek a dicső fejedelemnek, rá kellett jönnöm, idestova ötvenéves fejjel is lelkesedni tudván: nem, nem pihen mindenki. Még mindig nem. Ekkorra vált világossá, majd - a regény elolvasása után - meggyőződésemmé: szinte lehetetlen ennek a műnek páratlan művészi erejéről beszélni. Mert Benedikty Tamás a Szuvenírrel nemcsak a legtökéletesebb emléket állította is mai: felráz, sebeket ejt, öntudatra ébreszt. Erre a költői termésre maradéktalanul ráillik Goethe sora: „Minden költeményem alkalmi költemény: a valóság ösztönzéseinek talajában gyökereznek”. Bizony a főhatalomváltás óta eltelt nyolcvan esztendőben, s még inkább a hetvenes-nyolcvanas években Marosvásárhelyen s Erdélyben mindenütt magyar költő felelősen nem jelenthette ki, hogy - Jules Renarddal szólva -: „Nem foglalkozom politikával.” Ez ugyanis annyit jelentett volna, mintha azt mondaná: „Nem foglalkozom az élettel”. Mindazáltal találkoztam Erdélyben olyan „dalnokkal” is, aki - megdöbbenésemre - a közösség szolgálatának még a gondolatától is idegenkedett. - A költő egyedüli feladata esztétikai értékek teremtése! - replikázta. Ez általában és elvileg igaz. Emberileg elfogadható társadalmi viszonyok között fenntartás nélkül érvényes. Súlyos kisebbségi viszonyok közt azonban az apolitikusság köpönyegét magára öltő magatartás erkölcsi csököttségre vall, feltéve, ha az illető ahhoz az etnikai kisebbséghez tartozónak tekinti és hirdeti magát, amelynek szakadatlan, konok harcot kell vívnia nemcsak szellemi értékeinek a megőrzéséért, hanem már-már a megmaradásért is. Művelődéstörténetünk tanúsága szerint Apáczaitól errefelé Erdélyben az értelmiség legjava, írók, költők, de a tudós ember sem igen engedhette meg magának, hogy kizárólag szenvedélyének éljen. Ezen a történelmi tájon a szorongatott népét hittel szolgáló entellektüelnek olyan közösségi feladatokat is vállalnia kellett időről-időre, amilyenekre alkotóként nem volt predestinált. Néhány kivételtől eltekintve ez így is történt. Egyébiránt az írói-művészi alkotómunkának és a „közszolgálatiságnak” ilyetén ötvöződése sem nem összegyeztethetetlen, sem nem destruáló. A szolgálatvállaló értelmiségi attitűd mindig is nyugtatóan és bátorítóan hatott az ellenséges hatalom elől egy tisztultabb világba vágyó egyszerű emberekre. Emlékezzünk csak: Ceausescu Romániájában a kolozsvári, a maros vásárhelyi és a többi magyar színházközönség finom an-1956-nak, de a forradalom vakítóan fénylő és - ugyan folyamatosan fakítani próbált, de teljességgel fakíthatatlan csillagának erejét szuggerálja belénk. Azt, hogy nincs, nem volt és soha nem is lesz vége. Hogy nem lehet olyan helyzet, olyan sanyarú körülmény, oly erkölcstelen, lélektelen, nemzeti szempontból annyira gyatra időszak, hogy az 56- os forradalom csodája ne éljen, ne hasson tovább a magyarok között. Nem, a harcosok nem pihennek. A Szuvenír főhőse az a pesti srác - Mérlegh Sanyi - aki tizennyolc éves fejjel a Corvin köz egyik szakaszparancsnoka. Amikor november közepén már az orvosok sorra gyilkolják ezeket az elfogott mesehős fiatalokat, a Ludovika-kertben őt is baj társai közé teríti a sorozat. Döbbenten föleszmél - a halál előtti öröklét pillanatának átélése következik, közel ezer oldalon. Minden, de minden átpörög a szemei előtt. A filmen a közelmúlt történései, a harcok, a menekülés, a gyermekkor, a magyar világ 1944 és 1956 között, az apák, a nagyapák és az akkori tizenévesek világa, a történelem, az emberiség és a leghétköznapibb, legvéresebb, legnyersebb valóság, mindenestül. Minden és mindenki megjelenik, diákok, vagányok, házmestetennáival milyen remekül fogta és hüvelyezte ki Sütő András nagy drámáiból a nekik címzett rejtjeles üzeneteket. Több mint sejtés, bizonyosság, hogy ezek a „vészjelek” nem kis mértékben hozzájárultak a magyarságjókora részének az (ön)tudatosodásához. A diktatúra utolsó szakaszában mondhatni minden becsületes magyar ember felkészülten, cselekvésre készen várta a nagy szociális abszurd végkifejletét. Állíthatná-e bárki is a tévedés veszélye nélkül, hogy a Sütő-drámák esztétikai-művészi értke szemernyit is kevesbedett azáltal, hogy az író Ceausescu fasizta diktatúrájában „politikainak” minősített, valójában azonban múlhatatlan igazságokat, egyetemes emberi üzeneteket kódolt beléjük? Nyilván nem. Sőt azt az állítást is megkockáztatom, hogy ha Sütő Andrásban csillapíthatatlanul nem él erős elhívás népe szolgálatára, talán ezek a remekművek sem szület(het)tek volna meg. A magyarságra fenekedő ultranacionalista diktatúrában minden hiteles alkotóban élt ez a fajta elkötelezettség. Egy tisztességes „szolgálatvállaló” Erdélyben - mondja Szőcs Géza - esztétikai-erkölcsi vonatkozásban legalább még egyszer annyit ér, mint egy nemesebbnek minősített menekülő. Erős Attila nem látnoki költő, de világra-nyitottságában tisztán látó. Az erdélyi sorsköltészet legjobbjainak nyomdokain haladva számon kérő, vádló és ostorozó. Költészetének java termésére a tetemrehívás jellmező. Az együtt-, egymás mellett (vagy egymás ellen?) élés keserve orvén számos versében joggal ítélkezik. Láng Gusztáv irodalomtörténész szerint a transzilvanizmus fő kifejezési területe a lírai költészet volt. Nekünk valóban nem voltak nagy filozófusaink, a mi létigazságaink mindenekelőtt a költészetben, az irodalmi művekben fogalmazódtak meg. Ebben a tekintetben ma sem igen változott a helyzet. Erőss Attila sorsközösségéből sarjadó költői jeremiádjai, féltő pörölései olyan művészi állásfoglalásba sűrűsödnek, amely nem csak az országhatárokig teljed, hanem - az európai humánum szelleméhez igazodva - a Kárpátmedence egész magyarságát érinti. Aniszi Kálmán rek, cigányok, ávósok, "deklasszált elemek", katonák, tanárok, melósok, parasztok, pestiek és vidékiek, öregek, kisgyerekek, kamaszfiúk, nők mint fiúábrándok örök célpontjai és mint romlott nőstény fenevadak, dörzsölt középkorúak, koravének, kádergyerekek, kültelki prolik, nyugdíjas öregasszonyok, közismert prostituáltak, mindenki, mindenki. A teljességnek, a nagyregény e sokszor elemzett, de annál nehezebben elérhető alap-követelményének jegyében Benedikty a lehető legmonumentálisabbb freskóját adja a kornak és annak az emberiség-szeletnek, aki akkor és ott az események részese, érintettje volt. Most nincs tér és idő a lélekábrázolás, a környezet- és miliőfestés, a nyelvi megoldások és egyáltalán: az írói beleérzés, a csak nagy alkotókra jellemző „megemelő erő” esztétikai-technikai részleteinek elemzésére. (A Szuvenír értő, komoly elemzése nagy tanulmányokat, doktori, kandidátusi értekezéseket követelne. Fog is egykoron.) Csak annyit lehet összegzésként megállapítani, egyetértve a Magyar Nemzet értékelésével: nem hősi eposszal vagy csupán deokumentumokra épülő történelmi regénnyel van dolgunk. Sokkal, de sokkal többről van szó. Benedikty Tamás tényleg elvégezte azt, amire eddig valóban legföljebb ha tétova kísérletezgetés-félék történtek: 1956 igazán hiteles nagyregényével - tegyük hozzá: az utóbbi évtizedek vitán felül legnagyobb magyar nyelvű írásművével - korszakosat alkotott. Hét álló esztendeig írta ez az idén 61. életévét betöltő, csöndes, szerény ember ezt a regényt. Közben elsüllyedt körülötte a világ, nem látott, nem hallott, ott élt Márai üszkös, kormos, füstös Budapestjén, nehézaknák csapódtak be mellette, fiatal, életerős testeket téptek cafatokra az orosz lövedékek, lapítottak palacsintává a tankok, égettek árnyékokká a tüzek - ő írt. Dolgozott. (Ekkora produktumot csakis így lehet létrehozni.) Hogy Benedikty Tamás, aki szegedi földimként az ottani egyetemen jogásznak tanul, 1965-ben - barátaival egy többpártrendszeren alapuló alkotmánytervezet-féleséget készítvén - államellenes izgatásért majdnem két évre börtönbe kerül, a börtönben töltött időre jóformán „rámegy” a hallása, majd nagynehezen diplomát szerezvén, Nyíregyházára kerül: már csupán kiegészítő adalék. Miként az is, hogy 1976-ban baráti közbenjárásra kerül a fővárosba az Új Tükör című kulturális hetilaphoz, annak 1989-es megszűnéséig afféle (hej, de ismerős státus!) megtűrt-szolidan kussoltatott munkatársa. 1990 után több kisregénye, verseskötete is napvilágot lát és eredeti vezetékneve, a Horváth helyett egy, azóta már elhunyt Corvin közi hős nevét felvéve lesz Benediktyvé. Az egyéni sors, az életút azonban, tudjuk, nagyon is meghatározott, igazából egyáltalán nem véletlenszerű: Benedikty-Horváth Tamás máris elmondhatja, amit Erdély nagy öregje, Kós Károly vallott: a legszebb élet volt, amit magamnak el tudtam képzelni. A bujdosó Mikes Kelemennek Zágon felé mutatott egy halovány csillag. A három királyokat Jézus születésekor a betlehemi csillag vezette. A Szuvenírrel egy író most arra tanítja a magyarokat csonka országon belül és azon túl, óceánon innen és az óceán túlpartján, hogy váltig, mindig az 1956 nevű sarkcsillagon kell tartanunk szemünket. Ennek ragyogását méltó fénnyel tükrözi most vissza egy könyv. írója, akit mottóként legnagyobb élő költőnk soraival tartok illendőnek üdvözölni, kesernyés mosollyal bár, de bizakodó és kedves tekintettel éldegél aprócska kis hetedik kerületi lakásában, tudván, sok meglepetés már nem érheti ezen a keserves-szépséges világon, ír, olvasgat, tervezget. Szeme a sarkcsillagon. A mi örök sarkcsillagunkon. Nyugodt lehet: a csillag visszanéz rá, cinkos kacsintással. Domonkos László Alkotás és felelősség
