Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. július-augusztus DÉKÁN KÁROLY Tengerre, orosz! (Adatok a spanyol polgárháborúról) A spanyol polgárháborúhoz vezető út 1919-ben kezdődött A Kommunista Internacionálé 1919. március 2-6-ig terjedő moszkvai alakuló kongresszusán így határozta meg legfőbb célját: „Minden eszközzel és fegyverrel harcolni a nemzetközi burzsoázia megdöntéséért.” Ezzel a célkitűzéssel a Kommunista Internacionálé, mely perszonálunióban volt a Szovjetunióval, nyílt kihívást intézett a világkapitalizmus ellen. Ezt a kihívást a tőkés világ vezető körei nem hagyhatták válasz nélkül. Megkeresték azokat az embereket és pártokat, akik és amelyek ezt a Moszkvából irányított világméretű összeesküvést fel tudják tartóztatni, így először 1922-ben Benito Mussolini személyében és a faszizmusban, másodszor pedig 1933-ban Adolf Hitler személyében és a nácizmusban. E két államban a tőkés világ a kommunizmust „padlóra” küldte. (Békés úton). Ez a két kudarc a Kommunista Intemacionálé vezetőit arra késztette, hogy átmenetileg feladja a nemzetközi burzsoázia megdöntésének doktrínáját. A doktrína feladásában szerepe volt a harmincas évek első felében kialakult történelmi helyzetnek Spanyolországban. Az egyházi és világ nagybirtokosokból álló gazdagokkal szemben ott volt a kétmillió agrárproletár, a több mint egymillió munknélküli és a nyomorszinten élő kétmillió ipari proletáriátus. Köztudott, hogy a nyomor a kommunizmus táptalaja. 1931. áprilisában XIII. Alfonz királyt detronizálták, s kikiáltották a Második Köztársaságot 1931. április 14-én. A kormány elnöke az igen mérsékelt Alcala Zamora lett. Őt a későbbiekben köztársasági elnökké választják. A kormány tagjai a szocialista köztársasági blokkból kerültek ki. A Spanyol Kommunista Pártnak ekkor még mindössze csak nyolcszáz tagja volt! 1931 és 1936 között működő jobboldali pártok: CÉDA, Monarchista pártok, Saszk-navarrai pártok, Köztársasági csoportosulás, Agrárpárt, Katalán Liga, Radikális Párt, Konzervatív Köztársasági Párt, Falange Espanola. Baloldali pártok: Szocialista Munkáspárt, Baloldali köztársasági radikális pártok, Köztársasági unió, Katalán Baloldal, Kommunista Párt. 1932-ben tartották meg a Spanyol Kommunista Párt IV. kongresszusát. A párttagság létszáma már 12.000 fő volt. Beválasztották a párt vezetésébe Jósé Diazt és Dolores Ibárrurit. 1934. május 16-án Spanyolország Kommunista Pártja levélben fordult a Spanyol Szocialista Munkáspárthoz, az Általános Munkásszövetséghez, az Országos Munkássszövetséghez és az Ibériai Anarchista Föderációhoz, és felhívta őket az egységes antifasiszta munkásfront megteremtésére. Erre a felhívásra azután került sor, hogy Hitler kancellárrá történő kinevezése, majd államfővé választása után egyre többen szimpatizáltak az olasz fasizmus tanaival. A Kommunista Párt említett levele nyugtalanságot keltett a jobboldal soraiban. Ezért a fasiszta eszmékkel szimpatizánsok 1934. szeptemberében megalakítják a Falange Espanola de las Juntas de Ofensiva Nációnál Sindicalista (Spanyol Falanx a Nemzeti Támadás Megszervezésére) nevű pártot. A párt vezére Jósé Antonio Primo de Rivera (1903-1936), a volt diktátornak Miguel Primo de Rivera márkinak a fia. A Falange Espanola a programját 1934. december 7-én tette közzé. Ebből idézek néhány fontosabb gondolatot. „A spanyol társadalmat korporativ módon termelői ágak szerint vertikális szindikátusok (szakszervezetek) rendszerébe fogjuk beosztani. Ennek a rendszernek a népgazdaság egészét kell szolgálnia. Elvetjük a kapitalista rendszert. A kapitalista rendszer nem ismeri fel a nép bajait, Ínségét, elemberteleníti a magántulajdont, a munkásokat alaktalan tömegbe zsúfolja össze, és ezek a tömegek fogékonyak a nyomorra és a kétségbeesésre. A mi lelki beállítottságunk és nemzeti tudatunk elvet a marxizmus is. Mi a dolgozó osztályok lendületét - akiket ma a marxizmus tévútra visz a helyes vágányra fogjuk terelni, minthogy részvételüket követeljük a nagy mű, a nemzeti állam létrehozásában.” (Világtörténet, 1988. 4. évfolyam 37. oldal) Ugyanezen program 25. pontjában a következőket olvashatjuk: „A mi mozgalmunk a nemzeti megújulás alapjává a katolikus öntudatot teszi, azt, amelynek Spanyolországban dicsőséges tradíciója van és uralkodó vallás. Az egyház és az állam jogait konkordátumban fogjuk szabályozni.” Ez a program az „olasz modell” spanyolországi változata. Szerepel benne a fasizmus leglényegesebb eleme: a korporációs rendszer, ami egyenlő az egypárt rendszerrel és a parlament megszüntetésével. Miután elveti mind a kapitalizmust, mind pedig a marxizmust, felsejlik belőle a „harmadik út”. Nagyon lényeges, hogy a program sem rasszista, sem pedig antiszemita kitételt nem tartalmaz. Az 1931-es Második Köztársaság új alkotmányt vezetett be, amely Spanyolországot „munkásköztársasággá” nyilvánította. Radikális reformokat vezettek be, s örök időkre megfosztották előjogaiktól a földbirtokosokat, az egyházat és a hadsereget. Ugyanakkor az adott körülményekhez képest túl sokat Ígértek, aminek a munkások és a parasztok erőszakkal is igyekeztek érvényt szerezni. 1934-ben például Ovideo városát romhalmazzá változtatta egy bányászsztrájk, amit csak háromezer áldozatot követelő csata után sikerült felszámolni. Moszkva, illetve a Kommunista Internacionálé élénken figyelte a spanyolországi eseményeket. Az állandó elégedetlenség s a sztrájkolok nagy száma jó talaj volt egy általános felkeléshez. A fasizmustól és a nácizmustól elszenvedett vereség azonban óvatosságra intette a Kreml urait. Először is belátták, hogy átmenetileg fel kell adni a proletárdiktatúra célkitűzést. A spanyolországi események azt bizonyították, hogy a kommunisták egyedül képtelenek megbirkózni a fennálló tőkés renddel. Ez késztette a moszkvai vezetést a kommunisták által vezetett népfront taktika kidolgozására. Cél: minden erővel védeni a parlamentáris demokráciát, hiszen mint láthattuk, a Falange Espanola programja, szemben áll ugyan a kapitalizmussal, de szemben áll a marxizmussal is. A Falange Espanola párt tehát fasiszta. Következésképp egy antifasiszta népfrontot kell létrehozni. Ezt az új taktikát a bolgár Dimitrov hirdette meg a Kommunista Pártnak a dimitrovi biztatás kapóra jött, s tovább folytatták az 1934-ben elkezdett népfront politika megvalósítását. Egyébként Dimitrov az antiszemitizmust hirdető német nemzet szocializmust zseniálisan összekeverte a katolikus állameszmét hirdető korporativ rendszert megvalósító olasz Nemzeti Fasiszta Párttal. Ezen párt programjában csak 1938-tól szerepel az antiszemitizmus. A valóságban már ekkor megmutatkozott, hogy Moszkva szerint az a fasiszta aki szemben áll a proletárdiktatúrával, szemben áll az ateizmussal és szemben áll a Szovjetunióval. Napjainkban már eléggé köztudott, hogy a nyugateurópai kommunista pártokat Moszkvából rendszeresen pénzelték. Erre Spanyolországban közvetett bizonyíték az, hogy az 1933-as Választásokon csak egy kommunista képviselő (Cayetano Boliva) jutott be a Kortezba, addig 1936-ban már tizenhét. A kommunista párttagok száma is jelentősen nőtt - 1936 júniusában elérte a nyolcvannégyezret. Az 1936. február 16-án megtartott választáson a Spanyol Kommunista Párt által vezetett népfront győzött. A Komintern propagandája jól működött. A kommunisták egyre nagyobb politikai befolyásra tettek szert. A velük szövetséges polgári pártok kezdetben nem vették észre, hogy a népfront nem más mint egy trójai faló, melynek segítségével a kommunisták és a Szovjetunió birtokba akarja venni Spanyolországot, illetve annak kikötőit. A választások eredményeképpen a baloldal, a parlamentben abszolút többséget kapott, így az államfőt és a miniszterelnököt is a köztársaságiak adták. Államfőnek Manuel Azanatot, Miniszterelnöknek pedig Largo Cabellerot, majd 1937. májusától Juan Negrint választották meg. A spanyol kommunisták vezetői - Jósé Diaz és Dolores Ibárruri elsősorban a választások után gyorsan létrehozott milicisták körében rendelkeztek nagy befolyással. A hadsereg zöme, élén a tábornoki karral, a tőkés és a földbirtokos körök, valamint a katolikus egyház egyértelműen a jobboldal - azaz a nacionalisták tömegbázisát alkották. A polgárháborús hangulat a választások után egyre fokozódott, és amikor Calvo Sotello monarchista (nacionalista) képviselőt 1936. július 13-án a köztársaságiak (a baloldaliak) meggyilkolták, rá néhány napra, a július 17-ről 18-ra virradó éjszaka kitört az 1939. március 18-ig tartó polgárháború. A köztársasági jellegű népfront kormány egyértelműen megfelelt a moszkvai elvárásoknak. Viszont kihívást jelentett Spanyolország szabadsága ellen. Ezt azonban akkor nem mindenki látta, sőt a szovjet propaganda gépezet hatására mintegy negyvenezren jelentkeztek önként a köztársaság hadseregébe. Az önkétesekből 10.000 körüli volt a francia, 5000 a német és osztrák, 3550 olasz, 2800 az Egyesül Államokból, 2000 Angliából, 1000 Kanadából érkezett. A „nyugatiak” száma összesen 24.200 körüli volt. Kelet-Európából legnagyobb létszámmal a jugoszlávok (1200 fő), a magyarok (1000 fő) és a csehek (1500 fő) képviselték magukat. A fennmaradó létszámot a több más nemzet önkéntese jelentette. A magyarok közül mintegy százan közvetlenül Magyarországról, a többi kilencszáz pedig más országból érkezett. A legtöbben Franciaországból, Kanadából, Csehszlovákiából, Romániából és Bulgáriából jöttek. De akadtak olyanok is, akik Hollandiából, Svédországból, a Szovjetunióból, Palesztinából és Dél-Amerika különböző államaiból csatlakoztak valamelyik nemzetközi brigádhoz. Legismertebb közülük Zalka Máté, aki Lukács Pál néven - tábori rangban - 1937. június 10-én a fronton halt meg. A magyar népi demokratikus rendszer jónéhány szereplőjének a spanyol polgárháború volt a „tanuló iskolája”. így példáiul dr. Münnich Ferencnek, Mező Imrének és feleségének, Gyáros Lászlónak, Tömpe Andrásnak, Rajk Lászlónak, Szalvay Mihálynak, és Sziklai Sándornak. Kötzük volt az a Steimetz Miklós is, aki 1944-ben a Vörös Hadsereg parlamentereként Budapest előtt vesztette életét. És itt tevékenykedett a szovjet NKVD megbízásából Gerő Ernő is. (A kommunizmus magyarországi győzelme után a rákosista-moszkovita vezetés nem szimpatizált a „spanyolosokkal”. Ezt bizonyítja Rajk László törvénytelen kivégzése is.) Az önkéntesek „beléptetését” a francia kommunisták szervezték meg. Az egyik helység Marseille volt, ahonnan tengeri úton, a másik pedig Perpignon, ahonnan a Pireneusokon át, gyalog juthattak spanyol földre. Közben a „lázadók” sem tétlenkedtek. 1936 júliusában a tábornoki kar létrehozta a Junta de Defensa Nacionalt, a Katonai Főparancsnokságot. Ez az intézmény 1936 szeptemberében a hadsereg fővezérévé és egyben - a jobboldali pártokból álló szövetség támogatásával - kormányfővé nevezte ki Francisco Francot. 1937-ben pedig a Falange Espanola és a tradicionalisták (a nacionalistákat is beleértve) egyesültek Falange Espanola Tradicionalista néven. Ezzel, ha úgy tetszik létrejött a „Jobboldali Népfront.” A Franco-kormányt Németország és Olaszország már 1936-ban elismerte Spanyolország törvényes kormányának. A két szembenálló tábor erőviszonyai katonai szempontból 1936 nyarán meglehetősen pontosan érzékelhetők. A népfrontkormány az állam területéből 350.000 km2-t tartott ellenőrzés alatt, a nacionalisták 175.000 km2-t. Azt hiszem az eléggé köztudott, hogy a nacionalistákat Németország, Olaszország és Portugália támogatta. (A portugál önkéntesek vezetője az a Spignola vezérkari százados volt, aki 1974-ben tábornoki rangban az úgynevezett szegfűk forradalmát vezeti Salazar ellen. A köztársaságiakat az internacionalistákon kívül nagymértékben segítette a Szovjetunió, és csekély mértékben Mexikó. Erről a támogatásról így ír Änderte Ádám: A Spanyolország története című könyvében a 131. oldalon: „... a Szovjetunió segítsége felértékelődött. Ez 120 millió dolláros kölcsönben és 578 millió dollár értékű élelmiszer és hadianyagsegélyben fejeződött ki. A köztársasági légierő 1947 vásárolt repülőgépéből is 1409 szovjet s csak 260 volt francia, 72 holland és 47 csehszlovák eredetű. A szovjet támogatást ezentúl a katonai szakértők és kiképzők jelentették. Mexikó 2 millió dollárt adott hadianyag vásárlásra. A háborús költségekkel kapcsolatban az említett könyv szerzője a 137. oldalon a következőket írja: „A Banco de Espana 510 tonna aranyát a háborús költségek emésztették fel.” Kérem tisztelettel ez a bank éveken keresztül a köztársaságiak kezén volt. Mi a garancia arra, hogy ezt a tengernyi aranyat nem a szovjet tengeralattjárók szállították el valamelyik orosz kikötőbe? A harcot, az Anglia és Franciország által létrehozott „Benemavatkozási Bizottság” nagymértékben befoláysolta. Ezen Bizottság angol és francia diplomatái mindent elkövettek, hogy meghiúsítsák Moszkva kijutását az Atlanti-ócánra és a Földközi tengerre. Ennek érdekében teljesen szabad kezet adtak Olaszországnak a szovjet tengeralattjárók és a mexikói hajók elsüllyesztésére. Egyben igyekezett megakadályozni az egyéb szovjet „útvonalakon” történő fegyverutánpótlást. így a megfelelő utánpótlás hiányában a köztársasági hadsereg egyre több vereséget szenvedett. Ezzel párhuzamosan a köztársasági táborban is mind többen ismerték fel, hogy a szovjet segítségnek, beleértve az internacionalisták támogatását is, Spanyolország szabadsága az ára. Ezért 1938-ban egy kommunista ellenes köztársasági szervezkedés kezdődött. Titokban tárgyalásokat kezdtek Francoval is. A szervezkedés megindulását konkrétan a kommunisták két vezetőjének Jósé Diaznak és Dolores Ibarrurinak A győzelem nyolc feltétele című állásfoglalása váltotta ki. (1936. december 18.) „Követeléseik:- teljhatalmat a kormánynak,- kötelező katonai szolgálat bevezetése,- a hátországban „vasfegyelem”- a nehézipar és a hadiipar nacionalizálása és újjászervezése,- gazdasági és ipari koordinációs bizottság megalakítása a hadi szükségletek kielégítésére,- munkásellenőrzés az üzemekben,- tervgazdálkodás bevezetése a termelésben, állami ellenőrzés,- a teljes ipari és mezőgazdasági termelés koordinálása a győzelem érdekében.” (Änderte Ádám: Spanyolország története. 132-133. oldal. Móra Ferenc Könyvkiadó. 1992. Budapest) Ez a program leleplezte a népfront-politika igazi célját: a szovjet mintájú hadikommunista proletárdiktatúra megvalósítását. Emiatt a baloldali érzelmű köztársaságiak közül sokan felismerték, hogy a kommunisták szovjet kollaboránsok, és nem spanyol hazafiak érdekeit képviselik. Ez késztette őket arra, hogy Famcoval felvegyék a kapcsolatot. a kommunistaellenes köztársaságiak voltak azok, akik már 1938- ban elérték a nemzetközi brigádok feloszlását, s katonai puccsal tették lehetővé, hogy Franco tábornok csapatai 1939. március 28-án harc nélkül bevonulhassanak Madridba. Francisco Franco 1939. április 1- én jelentette be győzelmét. Ezzel a spanyol hazafiak - Franco, az olasz fasizmus, a német nácizmus, a portugál fasizmus és Spanyol Marokkó antikommunista koalíciója az angol és a francia diplomácia támogatásával meghiúsította a Szovjet Birodalom nagy-nagy kísérletét. Nevezetesen, hogy az orosz flottának bázisa - kikötője - legyen egy meleg tengeren. Utóirat A Szovjetunió azonban 1944-ben újabb kísérletet tett egy meleg tengerhez való kijutásra. A kisérlet színhelyéül most Görögországot választotta. Annak ellenére, hogy a yaltai paktum szerint Görögország brit érdekszféra volt. A Szovjetunió ismét cselhez folyamodott. A Jugoszláviában hatalomra került Tito segítségével felfegyverezte a görög kommunistákat, akik Belojannisz vezetésével harcot indítottak 1944. második felében a törvényes kormány ellen. Ezt a lázadást a kormánycsapatok Nagy-Britannia segítségével verik le. 1946-ban azonban Belojannisz újra támad. Ekkor az USA nagyarányú pénzügyi segítségével újjáalakított kormányhadsereg ismét győz. A kormánycsapatok helyzetét megkönnyítette, hogy Tito 1947-től beszünteti a görög kommunisták támogatását. Ezzel a második kijutási kisérlet is elbukott. A „bizánci”-bolsevista Szovjetunió hadiflottájának vezetői nem tudtak beletörődni abba, hogy a flottának széles a világon a meleg tengereken nincs állandó tartózkodási helye. Végül megszületett a brezsnyevi politikai döntés: meg kell támadni Afganisztánt, majd Afganisztán elfoglalása után le kell rohanni Pakisztánt. S a főváros, Karachi elfoglalása után immár lesz a flottának állandó bázisa az Indiai-óceánon. Ez az elgondolás azonban hamubasült álom maradt. A Szovjetuniónak ez az agressziója egy soha nem látott nemzetközi antikommunista egységfrontot hozott létre. Az Egyesült Államok és a Mohamedán világ egyaránt támogatta az afganisztáni hazafiakat. Az agresszió eredménye: katonai és politikai kudarc, majd néhány év múlva a Szovjetunió szétesése. Ami egyben a kommunizmus bukását is jelentette.
