Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
2001. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal SZÖLLŐSY TIBOR „A vértanúk vére a kereszténység magva” Hír: „Romzsa Teodort, Kárpátalja vértanú püspökét II. János Pál pápa 2001. júnus 24-27. közötti ukrajnai látogatása alkalmával boldoggá avatta.” A Kárpátaljai Munkácsi Egyházmegye görög katolikus püspöke 1911. április 14-én született Nagybocskón. Már ifjúi korában - erős hivatástudattal - elkötelezte magát a papi hivatás mellett, mikor elhatározta: missziós pap lesz és Rómában készül fel erre a pályára. A született tehetséggel megáldott ifjú elhatározásában komoly szerepet játszott Vassili Ch. Bourgeois bizánci szertartású, francia származású jezsuita atya, aki 1927-1931 között Máramarosban végezte lelkipásztori tevékenységét - Tódor 1930-ban a római Collegio Germanico - Hungarico papnövendéke lett, filozófiai és teológiai tanulmányait a Pápai Gergely Egyetemen végezte, majd négy év múltával átköltözött a Russzikumba. Tanulmányainak elejétől a Kollégium Szent Antal temploma liturgikus életének volt résztvevője; ezt a templomot látogatták a Rómában élő orosz katolikusok is, ahol létrehozták az „Imra-Aposotolátusok”-nak nevezett testvériséget, amely a „harcos istentelenek” bűntetteiért, Oroszország megtérése érdekében engesztelte a Megváltót. Itt, ebben a miliőben formálódott az ifjú Tomzsa Teodor sajátos keleti katolikus misszionáriusi lelkisége, annak jegyei: a megkérdőjelezhetetlen hit, odaadás, a hűség, a nehézségek vállalása, a tanúságtétekre való készség, melyekről szülőföldjén tett tanúbizonyságot. 1936 decemberében szentelték pappá. Tódor papi jelmondata: „Uram, a Te szolgád vagyok, szolgálódnak fia.” Hazatérése után a megyéspüspök a huszti járási Berezovo és Alsóbisztra falvak parochiáinak adminisztrálását bízta a fiatal papra, aki az akkori „szegény vidék”-re jellemző nehéz körülmények közepette példaadással végezte küldetését. Ekkor írta: „Nagyon szegényen élek, de mégis boldogan.” Eredeti tervei ellenére nem folytathatta romai tanulmányait, mert 1938 szeptemberében a kihirdetett általános mozgósítási parancs értelmében katonai szolgálatra vonult be és leszerelése után a bécsi döntés (1938 november) után útlevele érvénytelenné vált, a Munkácsi Egyházmegye oroszlánrésze Csehszlovákián belül maradt és így ő, Romzsa Teodor a politikai határon túlra rekedt. A Huszt székhelyű Volosin Ágoston miniszterelnök vezetésével működő efemer életű Podkárpátszka Rusz autonom kormány tagja, Nyárádi Dioniszij ukránbarát görög katolikus megyéspüspök nem nézte jó szemmel Teodor atya odaadó szolgálatát, ismerve nemzeti elkötelezettségét - nem hódolt be az új, ukránosító valláspolitikának - mindenképpen megnehezítette tevékenységét, ami csak erősítette Romzsa atyát, „edzette az acélt”. 1939 nyarán meghatározó fordulat következett be az atya életében: Sztojak Sándor püspök kinevezte a tudós papot az Ungvári Szeminárium spirituálisává és filozófiatanárává. Itt bontakozott ki teljes mértékben szervezőképessége és itt érintették meg a politikai események szelei, amik bizonyos előérzetet keltettek benne. Egyik levelében a következőket írta: „Hogyan látják a szovjet határ közelségét? Hiszen az, úgy tűnik, csak 60 km-re van Ungvártól. Itt mindenfélét beszélnek. De legyen, ami lesz. Hiszen célom pont a közöttük való apostoli munkálkodás. Sehova sem szököm, ha... És mi baj van ha megölnek: Krisztusért meghalni annnyi, mint örökké élni.” A lelkivezető és tanár Romzsa atya szemináriumi munkájába kapunk bepillantást ma is élő tanítványai emlékei nyomán. „Valamennyiük számára emlékezetes az igényessége mindenekelőtt önmagával, valamint tanítványaival szemben. Az igényesség forrása és mércéje a szeretettel párosuló szkézise és önfegyelme volt. Központi nevelési elve volt az önmegtagadás mint eszköz, ami a spiritualitásra irányult: „Keressétek előbb Isten országát...” Igazságos volt „nemeztiségi” alapon is. Igazságossága szerető volt és mentes minden részrehajlástól. Nem tett különbséget ruszin, ukrán, magyar, román kispap között. Számára minden klerikus leendő apostol és lelkipásztor volt. Rajongásig szerette saját népét, arra bíztatta a papnövendékeket, hogy népük felemelkedésén fáradozzanak. Az Egyetemes Egyház értékeit tartotta szem előtt, a hívek nemzetiségétől függetlenül mindnyájunk számára szentéletű és szellemileg felkészült papokat akart nevelni... Teodor atya elvei és gyakorlata a papneveléssel kapcsolatban egyetemes érvényűek...- írja Puskás László atya nemrég megjelent életrajzi gyűjteményében (Romzsa Tódor püspök hitvallása és vértanúhalála, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2000.) ... Tódor atyát 1944. szeptember 24-én szentelték püspökké az ungvári székesegyházban, az első nyilvános püspöki Szent Liturgiát szeptember 28-án celebrálta a templom búcsúünnepén, a Szent Kereszt Felmagasztalása napján. A háborús helyzet nem tette lehetővé kibontakozását: püspökké szentelése után egy hónappal a Vörös Hadsereg „felszabadította” Kárpátalját, ami megpecsételte - Moszka kezdeményezésére - a görög katolikus egyház és személyei sorsát. Megkezdődött a pravoszláv egyházba való beolvasztás, a sorvasztás és fizikai megsemmisítés: néhány hét leforgása alatt 19 templomot foglaltak le (raktárakká, sporttermékké, kaszárnyákká alakították át), 11 papot tartóztattak le, majd folymatosan Szibériába hurcolták az aposztáziát megtagadókat. Romzsa püspököt mint az egyház meghatározó személyiségét többször beidézte az NKVD illetékes osztálya, hogy , jobb belátásra bírja”, de ő „Inkább a halál és minden kínja, mint Krisztus igaz Szent Egyházának elárulása” válasszal a mártíromságot választotta, ami Sztálin külön parancsára hamarosan bekövetkezett. Rendelkezésre állnak Pavel Szudoplatov, az SZSZKSZ állambiztonsági hivatala 4. felderítésidiverziós vezetősége parancsnokának nemrég publikált emlékiratai, melyből egy idézet: „Hruscsov Sztálinhoz fordult azzal a kéréssel, hogy engedélyezze számára a teljes egyházi felsőbbség titkos likvidálását Ungváron. Sztálin egyetértett Hruscsov javaslatával, miszerint eljött az ideje a Vatikán terorrista fészke megsemmisítésének Ungváron.” A sátáni terv: az előre kitervelt, hidegvérrel elkövetett gyilkosság október 27-én vette kezdetét. Október 26-án Romzsa Tedor püspök az Ungvár-Munkács útvonal melletti Lohovo községben templomszentelést végzett tanítványai körzeműködésével, majd másnap reggel - szekéren - hazaindult. Maszlej atya, aki a püspök kíséretében volt így emlékezik vissza: „A falutól úgy 2-3 kilométernyire távolodtunk el, amikor észrevettük, hogy egy nagy Studabaker teherautó követ minket. A püspök úrnak erről nem szóltunk - mint általában utazás közben, most is a rózsafüzért imádkozta. Mi mindent láttunk, mert az autóval szemben ültünk. Alighogy felkiáltottunk, a teherautó teljes sebeséggel belénkrohant. Az ütközés ereje minket, kispapokat és Bereznay atyát vagy 10 méterre repítette a mezőre, a kocsis a lovai közé esett. Tódor püspök és Bacsinszky atya az úttestre zuhantak a fiáker roncsai közé, amely az ütközéstől szinte forgáccsá vált. A támadók a teherautó körül szaladgáltak, úgy látszik, nem indult be a motoija az ütközés után. Alighogy észrevették, hogy mi életben vagyunk, hozzánk rohantak és agyba-főbe vertek minket különféle vastárgyakkal. Nem tudom, mikor hagyták abba az ütlegelést, mindnyájan eszméletünket vesztettük.” Egy közeledő postakocsi vetett véget a mészárlásnak, aminek utasai riasztották a környékbelieket: a súlyosan sebesülteket a szomszédos munkácsi kórházba szállították. A kocsis meghalt. Itt a kórház sebészfőorvosa dr. Fedinec Sándor és kollégái, valamint Teofila Főnövér (Manajló Mária, ma Ungváron élő szemtanú) látták el a Főpásztor sebeit, melyek nem bizonyultak életveszélyesnek, de Romzsa Teodor püspöknek a szenvedések keserű kelyhét az utolsó cseppig ki kellett innia. Az ördög nem aludt! Hruscsov, korrigálva és befejezve a tervezett gyilkosságot - Sztálin jóváhagyásával - rendkívüli intézkedést foganatosított és hajtott végre: mérget vetettek be. A mérget, melyet Maijanovszkij, az NKVD toxikológiai laboratóriumának vezetője hozott Moszkvából, egy Odarka nevű, a kórházba beépített takarítónőnek adta oda, aki a mérget - curare-készítmény - az éjjeli vizitkor beinjekciózta a már lábadozó Főpapnak. „Ó, Jézusom!” - volt az utolsó sóhajtása Romzsa Teodor püspöknek. 1947. november 1-én ájszaka, a sikertelen közúti merénylet utáni 5. napon állt be a halál. Boncolás nem volt. Félrevezetve a híveket, a hatóság nem tűzte ki egyértelműen a temetés napját. Halogatták, mígnem az Ungvárra szállított koporsót a székesegyház alatti kriptába helyezték el november 4-én. A hatóság körmönfont dezinformációi és ellenkezése ellenére az Ungvár-Munkács közötti útvonal mentén ezrek éjszakáztak és könnyezve fogadták a temetési menetet. Az itt lakó oroszok is mélységesen felháborodva ítélték el az eseményeket, mondván: „Most már senki sem vitathatja el a görög katolikusoktól, hogy vértanút csináltunk nekik.” Lakitelken, a magyarországi rendszerváltás bölcsőhelyén ez év március 24-én leleplezték Romzsa Teodor vértanú halált halt görög katolikus püspök szobrát (Makk József szobrászművész alkotása) a „Lakitelki Pantheonban”. Mindszety József bíboros és Ravasz László püspök emlékműve mellett. Forgószél Solymossy Olivért egy lexikon így határozza meg; író, költő, színész, pedagógus. Sajátságos erdélyi sorsképlet, állapítom meg magamban; teremteni, felmutatni, megtanítani. Vérbeli hármas egység. Avval együtt is, hogy tizenhárom év emigráció után Stokholmban hal meg hetvenkét éves korában. Akkor születik, amikor a Császár megigéri, hogy „mire a lomb lehull...”. Kisgyermek korában csúszik ki lába alól szűkebb hazája, de még otthon lehet lenni Kolozsváron, amikor gimnazista. Egyszerre tisztviselő és egyetemista, és néhány évig rá is melegebben süt a nap a Bécsi Döntés idején. Majd még egy diploma a háború után Budapesten, hogy elkezdődjék Vele is minden, ami három évtizeden át megtörténhetett egy magyar értelmiségivel ezen a tájon az elszánások és megtöretések mindennapi birkózásaiban. Budapesten színész, klubvezető, tanár, de minden helyzetében író ember. Első két novelláskötetét Kolozsváron jegyzi, mesejátékait és színdarabjait már második hazájában írja. Az emigrációban is fáradhatatlanul publikál, újságok, folyóiratok közlik írásait, könyveit is kiadják. Ezek azonban csak 1999-ben kopogtatnak be ajtainkon. Elsőként a Forgószél. Amikor fiától, a történész Solymossy Pétertől megkaptam a kötetet, és néhány órai gyorsolvasással felfaltam Budapesttől Sopronig az Intercitin, különös érzés fogott el. A végtelen egyszerűséggel megírt könyv sehogyan sem akart a gyorsvonat sebességével átszaladni rajtam. Ellenállt. Tiltakozott a napilapok gyors híreihez hozzáalacsonyodott szemem felületessége ellen. Vezeklésül még egyszer elolvastam, hogy helyt adjak a tiltakozásnak. Érdemes volt. Mert az ember újra és újra hajlamos azt hinni, hogy a könyvek is csupán a hírekért vannak, hogy a bennük sorjázó történetekért íródnak. Úgy is tekintünk rájuk, mint azokra a csendéletekre, zsánerképekre, csatajelenetekre, amelyek ott függnek sorban a kisvárosi helytörténeti kiállítások falain, hogy alkalmi negyedóránkat megszínesítsék. Mintha minden lépéssel elkezdődhetne és befejeződhetne egy-egy történet. Amikor azonban lap lapra türelmesen hajlik, és időt adunk a történetek lelkének is arra, hogy általa ember emberhez érjen, táj tájra váltson, események következhessenek is egymásból, akkor megjelenik és átbeszél a szövegen a valódi mondanivaló. A Forgószélben sem a vihar a fontos. A kavargás. Hanem a felkapott, elsodort kémény, a kiteregetett ruha, a betonra sodort virágmag. A nagy sorsban nincs nagy sztori, a nagy sors olyan, mint az égig érő létra, százezer apró grádicsból araszol a felhők fölé. A Forgószélben lassú nógatásra indul a ló, egykedvűen csukódik le a határsorompó, vesznek el a hozzátartozók, fúrja bele magát a pisztolygolyó az éjszakába. Úgy reszketünk bele idegen katonák fenyegetéseibe, hogy hangjukat alig halljuk. A menekülők szekerein nem bomlanak ki hatalmas emberi drámák, a dráma az a horizont maga, ami a menekülők fölött kifeszül. Akkor olvasunk igazán, amikor elfelejtjük, hogy olvasunk. Amikor Jánossá változhatunk. Amikor bennünket hálózhat be a párttitkár, minket lakokat ki a tanács, a véletlen nekünk ajándékozhatja elsodort szerelmünket, és megsirathatjuk anyát, a miénket is és másokét is. Akkor, amikor a sült szalonna illata beleivódik a könyvjelzőbe. A Forgószél nem életrajzi regény, és nem történelmi adalékok sora. Nem a belőle szerezhető tények erején nyugszik. Hanem azon a biológiai tényen, hogy benne van a cseppben a tenger. Hogy világégéseket, nemzeti katasztrófákat, a megtartó egyensúlyokat felborító irtózatos kisiklásokat az ember, a mindennapi szolgálatban élő ember minden pillanatban, a halálos mérgek ördögi adagolásában kapja, szenvedi el. S ezek között a determinációk között kell hazát szeretnie, gyermeket nevelni, földet túrni, vasat reszelni, építeni házat árvizek kényére-kedvére, vándorbotot fogni, elmenni, hazajönni, lelkesedni és keseregni. És szeretni, akit és amit lehet. Solymossy fájdalmait nem kiáltja ki hangosan. Szemérmesebb alkat. Ezért nagy öröme sem sugárzik. Intim perceire szánja. Tőlünk sem kíván többet, mint együttérzést. A közös szekérre ülés bátorságát, hogy együtt kémlelhessük azt az európai tájat, amiben végre közös otthonra lelhetnénk. János, ez a személytelen személyesség helyettünk is megjárta a hadak útját. Hazátlan volt mindkét hazájában, s az maradt a harmadikban is. Mintha eljött volna annak az ideje, hogy csak egy legyen nekünk, de az a miénk legyen. Ez a könyv üzenete. Mert a Jánosok újra születnek és tovább élnek, s jó volna már, ha okunk volna témát váltani. Fekete György Kollégiumavatás Nagyváradon A Varadinum-hét keretein belül 2001. május 19- én 11 órakor a vendégekkel és hallgatókkal megtelt nagyváradi újvárosi református templomban került sor a felújított Arany János református kollégium avatási ünnepélyére, amelyet Tőkés László püspök a „Pro Universitate Partium” alapítvány Kuratóriumának elnöke nyitott meg. A vendégek köszöntése utáni beszédében a szónok kihangsúlyozta, hogy a kollégium átadása az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás egyik pozitív eredménye. Igei üzenetét az Ésaiás 65:21-23 verseire építette fel, ahol a próféta így ír: „Házakat építenek és laknak bennük, szőlőket ültetnek és élvezik gyümölcsiket.” A rangos találkozón jelen voltak: Orbán Viktomé Dr. Lévay Anikó a magyar kormányfő felesége, Constantin Jurca, Nagyvárad alpolgármestere, Pokomi Zoltán, Magyarország oktatásügyi minisztere, Németh Zsolt külügyi államtitkár, Szabó Tibor a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Csete Örs az Apácai Közalapítvány igazgatója, Tempfli József római katolikus megyés püspök. Mátyási Attila evangélikus lelkipásztor, Pap Gy. László unitárius lelkipásztor, Kovács Gyula a Romániai Magyar Baptista Szövetség alelnöke, más társadalmi személyiségek, egyetemi tanárok, diákok és népes hallgatóság. V________________________________________ Constantin Jurca alpolgármester beszédében értékelte azt az erőfeszítést, amelyet Nagyváradon a különböző nemzetiségek egymás mellett éléséért kifejtenek a magyarok. Pokomi Zoltán oktatásügyi miniszter arra kérte a tanuló ifjúságot, hogy legyenek méltóak Arany János nevéhez, míg Németh Zsolt külügyi államtitkár meggyőződéssel jelentette ki, hogy úgy az egyháznak, mint minden keresztény intézménynek Jézus Krisztus kell legyen a fundamentoma. A Partiumi énekkar szolgálataival ékesített ünnepséget az avatószalag átvágása követte, melyet Tőkés László püspök és Kovács Zoltán főgondnok végeztek. Ez után az egyházak képviselői mondtak áldáskérő imát a jelenlegi és jövőbeli hallgatók és tanárok életére és munkáira. A Kollégium megnyitotta kapuit, hogy azon keresztül olyan ifjúság lépjen ki a nagy feladatok teljesítésére, akik változatlanul magukévá teszik Arany János szavait: „Hallottad a szót: - rendületlenül? - Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, - Lenn a sikamló tér, nyomás fel, Vész és gyalázat el ne rántsanak. Oh, értsd meg a szót: ábránd és apályon - Szírt a habok közt - hűséged megálljon!” (Arany János: Rendületlenül) Antal Ferenc )