Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-07-01 / 7-8. szám

2001. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal SZÖLLŐSY TIBOR „A vértanúk vére a kereszténység magva” Hír: „Romzsa Teodort, Kárpátalja vértanú püspö­két II. János Pál pápa 2001. júnus 24-27. közötti ukrajnai látogatása alkalmával boldoggá avatta.” A Kárpátaljai Munkácsi Egyházmegye görög katolikus püspöke 1911. április 14-én született Nagybocskón. Már ifjúi korában - erős hivatástu­dattal - elkötelezte magát a papi hivatás mellett, mikor elhatározta: missziós pap lesz és Rómában készül fel erre a pályára. A született tehetséggel me­gáldott ifjú elhatározásában komoly szerepet játszott Vassili Ch. Bourgeois bizánci szertartású, francia származású jezsuita atya, aki 1927-1931 között Má­­ramarosban végezte lelkipásztori tevékenységét - Tódor 1930-ban a római Collegio Germanico - Hungarico papnövendéke lett, filozófiai és teológiai tanulmányait a Pápai Gergely Egyetemen végezte, majd négy év múltával átköltözött a Russzikumba. Tanulmányainak elejétől a Kollégium Szent Antal temploma liturgikus életének volt résztvevője; ezt a templomot látogatták a Rómában élő orosz kato­likusok is, ahol létrehozták az „Imra-Aposotolátu­­sok”-nak nevezett testvériséget, amely a „harcos is­tentelenek” bűntetteiért, Oroszország megtérése ér­dekében engesztelte a Megváltót. Itt, ebben a mili­őben formálódott az ifjú Tomzsa Teodor sajátos ke­leti katolikus misszionáriusi lelkisége, annak jegyei: a megkérdőjelezhetetlen hit, odaadás, a hűség, a ne­hézségek vállalása, a tanúságtétekre való készség, melyekről szülőföldjén tett tanúbizonyságot. 1936 decemberében szentelték pappá. Tódor papi jelmondata: „Uram, a Te szolgád vagyok, szolgálódnak fia.” Hazatérése után a megyéspüspök a huszti já­rási Berezovo és Alsóbisztra falvak parochiáinak adminisztrálását bízta a fiatal papra, aki az ak­kori „szegény vidék”-re jellemző nehéz körülmé­nyek közepette példaadással végezte küldetését. Ekkor írta: „Nagyon szegényen élek, de mégis boldogan.” Eredeti tervei ellenére nem folytathatta romai tanulmányait, mert 1938 szeptemberében a kihir­detett általános mozgósítási parancs értelmében katonai szolgálatra vonult be és leszerelése után a bécsi döntés (1938 november) után útlevele ér­vénytelenné vált, a Munkácsi Egyházmegye orosz­lánrésze Csehszlovákián belül maradt és így ő, Romzsa Teodor a politikai határon túlra rekedt. A Huszt székhelyű Volosin Ágoston miniszterelnök vezetésével működő efemer életű Podkárpátszka Rusz autonom kormány tagja, Nyárádi Dioniszij ukránbarát görög katolikus megyéspüspök nem nézte jó szemmel Teodor atya odaadó szolgálatát, ismerve nemzeti elkötelezettségét - nem hódolt be az új, ukránosító valláspolitikának - mindenkép­pen megnehezítette tevékenységét, ami csak erő­sítette Romzsa atyát, „edzette az acélt”. 1939 nyarán meghatározó fordulat következett be az atya életében: Sztojak Sándor püspök ki­nevezte a tudós papot az Ungvári Szeminárium spirituálisává és filozófiatanárává. Itt bontakozott ki teljes mértékben szervezőképessége és itt érin­tették meg a politikai események szelei, amik bi­zonyos előérzetet keltettek benne. Egyik levelé­ben a következőket írta: „Hogyan látják a szov­jet határ közelségét? Hiszen az, úgy tűnik, csak 60 km-re van Ungvártól. Itt mindenfélét beszél­nek. De legyen, ami lesz. Hiszen célom pont a közöttük való apostoli munkálkodás. Sehova sem szököm, ha... És mi baj van ha megölnek: Krisz­tusért meghalni annnyi, mint örökké élni.” A lelkivezető és tanár Romzsa atya szemináriumi munkájába kapunk bepillantást ma is élő tanítványai emlékei nyomán. „Valamennyiük számára emléke­zetes az igényessége mindenekelőtt önmagával, va­lamint tanítványaival szemben. Az igényesség forrása és mércéje a szeretettel párosuló szkézise és önfe­gyelme volt. Központi nevelési elve volt az önmeg­tagadás mint eszköz, ami a spiritualitásra irányult: „Keressétek előbb Isten országát...” Igazságos volt „nemeztiségi” alapon is. Igazságossága szerető volt és mentes minden részrehajlástól. Nem tett különb­séget ruszin, ukrán, magyar, román kispap között. Számára minden klerikus leendő apostol és lelkipász­tor volt. Rajongásig szerette saját népét, arra bíztatta a papnövendékeket, hogy népük felemelkedésén fá­radozzanak. Az Egyetemes Egyház értékeit tartotta szem előtt, a hívek nemzetiségétől függetlenül mind­nyájunk számára szentéletű és szellemileg felkészült papokat akart nevelni... Teodor atya elvei és gyakor­lata a papneveléssel kapcsolatban egyetemes érvé­nyűek...- írja Puskás László atya nemrég megjelent életrajzi gyűjteményében (Romzsa Tódor püspök hit­vallása és vértanúhalála, Intermix Kiadó, Ungvár-Bu­­dapest, 2000.) ... Tódor atyát 1944. szeptember 24-én szen­telték püspökké az ungvári székesegyházban, az első nyilvános püspöki Szent Liturgiát szeptem­ber 28-án celebrálta a templom búcsúünnepén, a Szent Kereszt Felmagasztalása napján. A háborús helyzet nem tette lehetővé kibonta­kozását: püspökké szentelése után egy hónappal a Vörös Hadsereg „felszabadította” Kárpátalját, ami megpecsételte - Moszka kezdeményezésére - a gö­rög katolikus egyház és személyei sorsát. Megkez­dődött a pravoszláv egyházba való beolvasztás, a sorvasztás és fizikai megsemmisítés: néhány hét le­forgása alatt 19 templomot foglaltak le (raktárakká, sporttermékké, kaszárnyákká alakították át), 11 pa­pot tartóztattak le, majd folymatosan Szibériába hur­colták az aposztáziát megtagadókat. Romzsa püs­pököt mint az egyház meghatározó személyiségét többször beidézte az NKVD illetékes osztálya, hogy , jobb belátásra bírja”, de ő „Inkább a halál és min­den kínja, mint Krisztus igaz Szent Egyházának el­árulása” válasszal a mártíromságot választotta, ami Sztálin külön parancsára hamarosan bekövetkezett. Rendelkezésre állnak Pavel Szudoplatov, az SZSZKSZ állambiztonsági hivatala 4. felderítési­­diverziós vezetősége parancsnokának nemrég publikált emlékiratai, melyből egy idézet: „Hruscsov Sztálinhoz fordult azzal a kéréssel, hogy engedélyezze számára a teljes egyházi fel­­sőbbség titkos likvidálását Ungváron. Sztálin egyetértett Hruscsov javaslatával, miszerint eljött az ideje a Vatikán terorrista fészke megsemmisí­tésének Ungváron.” A sátáni terv: az előre kitervelt, hidegvérrel elkövetett gyilkosság október 27-én vette kezde­tét. Október 26-án Romzsa Tedor püspök az Ung­­vár-Munkács útvonal melletti Lohovo községben templomszentelést végzett tanítványai körzemű­­ködésével, majd másnap reggel - szekéren - hazaindult. Maszlej atya, aki a püspök kíséreté­ben volt így emlékezik vissza: „A falutól úgy 2-3 kilométernyire távolodtunk el, amikor észrevettük, hogy egy nagy Studabaker teherautó követ minket. A püspök úrnak erről nem szóltunk - mint általában utazás közben, most is a rózsafüzért imádkozta. Mi mindent láttunk, mert az autóval szemben ültünk. Alighogy felkiáltot­tunk, a teherautó teljes sebeséggel belénkrohant. Az ütközés ereje minket, kispapokat és Bereznay atyát vagy 10 méterre repítette a mezőre, a kocsis a lovai közé esett. Tódor püspök és Bacsinszky atya az úttestre zuhantak a fiáker roncsai közé, amely az ütközéstől szinte forgáccsá vált. A tám­adók a teherautó körül szaladgáltak, úgy látszik, nem indult be a motoija az ütközés után. Alighogy észrevették, hogy mi életben vagyunk, hozzánk ro­hantak és agyba-főbe vertek minket különféle vas­tárgyakkal. Nem tudom, mikor hagyták abba az ütlegelést, mindnyájan eszméletünket vesztettük.” Egy közeledő postakocsi vetett véget a mé­szárlásnak, aminek utasai riasztották a környék­belieket: a súlyosan sebesülteket a szomszédos munkácsi kórházba szállították. A kocsis meghalt. Itt a kórház sebészfőorvosa dr. Fedinec Sándor és kollégái, valamint Teofila Főnövér (Manajló Má­ria, ma Ungváron élő szemtanú) látták el a Főpász­tor sebeit, melyek nem bizonyultak életveszélyes­nek, de Romzsa Teodor püspöknek a szenvedések keserű kelyhét az utolsó cseppig ki kellett innia. Az ördög nem aludt! Hruscsov, korrigálva és befejezve a tervezett gyilkosságot - Sztálin jóvá­hagyásával - rendkívüli intézkedést foganatosított és hajtott végre: mérget vetettek be. A mérget, me­lyet Maijanovszkij, az NKVD toxikológiai labo­ratóriumának vezetője hozott Moszkvából, egy Odarka nevű, a kórházba beépített takarítónőnek adta oda, aki a mérget - curare-készítmény - az éjjeli vizitkor beinjekciózta a már lábadozó Főpap­nak. „Ó, Jézusom!” - volt az utolsó sóhajtása Romzsa Teodor püspöknek. 1947. november 1-én ájszaka, a sikertelen közúti merénylet utáni 5. na­pon állt be a halál. Boncolás nem volt. Félrevezetve a híveket, a hatóság nem tűzte ki egyértelműen a temetés napját. Halogatták, míg­nem az Ungvárra szállított koporsót a székesegy­ház alatti kriptába helyezték el november 4-én. A hatóság körmönfont dezinformációi és ellen­kezése ellenére az Ungvár-Munkács közötti útvo­nal mentén ezrek éjszakáztak és könnyezve fogad­ták a temetési menetet. Az itt lakó oroszok is mély­ségesen felháborodva ítélték el az eseményeket, mondván: „Most már senki sem vitathatja el a gö­rög katolikusoktól, hogy vértanút csináltunk nekik.” Lakitelken, a magyarországi rendszerváltás bölcsőhelyén ez év március 24-én leleplezték Romzsa Teodor vértanú halált halt görög katoli­kus püspök szobrát (Makk József szobrászmű­vész alkotása) a „Lakitelki Pantheonban”. Mind­­szety József bíboros és Ravasz László püspök emlékműve mellett. Forgószél Solymossy Olivért egy lexikon így határozza meg; író, költő, színész, pedagógus. Sajátságos erdélyi sorsképlet, állapítom meg magamban; te­remteni, felmutatni, megtanítani. Vérbeli hármas egység. Avval együtt is, hogy tizenhárom év emigráció után Stokholmban hal meg hetvenkét éves korában. Akkor születik, amikor a Császár megigéri, hogy „mire a lomb lehull...”. Kisgyer­mek korában csúszik ki lába alól szűkebb hazája, de még otthon lehet lenni Kolozsváron, amikor gimnazista. Egyszerre tisztviselő és egyetemista, és néhány évig rá is melegebben süt a nap a Bé­csi Döntés idején. Majd még egy diploma a háború után Budapesten, hogy elkezdődjék Vele is minden, ami három évtizeden át megtörténhetett egy magyar értelmiségivel ezen a tájon az elszánások és meg­­töretések mindennapi birkózásaiban. Budapesten színész, klubvezető, tanár, de minden helyzetében író ember. Első két novel­­láskötetét Kolozsváron jegyzi, mesejátékait és színdarabjait már második hazájában írja. Az emigrációban is fáradhatatlanul publikál, újságok, folyóiratok közlik írásait, könyveit is kiadják. Ezek azonban csak 1999-ben kopogtatnak be aj­­tainkon. Elsőként a Forgószél. Amikor fiától, a történész Solymossy Péter­től megkaptam a kötetet, és néhány órai gyorsol­vasással felfaltam Budapesttől Sopronig az Inter­­citin, különös érzés fogott el. A végtelen egy­szerűséggel megírt könyv sehogyan sem akart a gyorsvonat sebességével átszaladni rajtam. Ellen­állt. Tiltakozott a napilapok gyors híreihez hoz­­záalacsonyodott szemem felületessége ellen. Ve­­zeklésül még egyszer elolvastam, hogy helyt ad­jak a tiltakozásnak. Érdemes volt. Mert az ember újra és újra hajlamos azt hinni, hogy a könyvek is csupán a hírekért vannak, hogy a bennük sorjázó történetekért íródnak. Úgy is te­kintünk rájuk, mint azokra a csendéletekre, zsá­nerképekre, csatajelenetekre, amelyek ott függ­nek sorban a kisvárosi helytörténeti kiállítások fa­lain, hogy alkalmi negyedóránkat megszínesítsék. Mintha minden lépéssel elkezdődhetne és befe­jeződhetne egy-egy történet. Amikor azonban lap lapra türelmesen hajlik, és időt adunk a történe­tek lelkének is arra, hogy általa ember ember­hez érjen, táj tájra váltson, események következ­hessenek is egymásból, akkor megjelenik és át­beszél a szövegen a valódi mondanivaló. A Forgószélben sem a vihar a fontos. A ka­vargás. Hanem a felkapott, elsodort kémény, a ki­teregetett ruha, a betonra sodort virágmag. A nagy sorsban nincs nagy sztori, a nagy sors olyan, mint az égig érő létra, százezer apró grádicsból araszol a felhők fölé. A Forgószélben lassú nó­gatásra indul a ló, egykedvűen csukódik le a ha­társorompó, vesznek el a hozzátartozók, fúrja bele magát a pisztolygolyó az éjszakába. Úgy reszketünk bele idegen katonák fenyegetéseibe, hogy hangjukat alig halljuk. A menekülők sze­kerein nem bomlanak ki hatalmas emberi drá­mák, a dráma az a horizont maga, ami a mene­külők fölött kifeszül. Akkor olvasunk igazán, amikor elfelejtjük, hogy olvasunk. Amikor Já­nossá változhatunk. Amikor bennünket hálózhat be a párttitkár, minket lakokat ki a tanács, a vé­letlen nekünk ajándékozhatja elsodort szerelmün­ket, és megsirathatjuk anyát, a miénket is és má­sokét is. Akkor, amikor a sült szalonna illata bele­ivódik a könyvjelzőbe. A Forgószél nem életrajzi regény, és nem törté­nelmi adalékok sora. Nem a belőle szerezhető té­nyek erején nyugszik. Hanem azon a biológiai té­nyen, hogy benne van a cseppben a tenger. Hogy világégéseket, nemzeti katasztrófákat, a megtartó egyensúlyokat felborító irtózatos kisiklásokat az ember, a mindennapi szolgálatban élő ember min­den pillanatban, a halálos mérgek ördögi adagolá­sában kapja, szenvedi el. S ezek között a determi­nációk között kell hazát szeretnie, gyermeket ne­velni, földet túrni, vasat reszelni, építeni házat ár­vizek kényére-kedvére, vándorbotot fogni, elmenni, hazajönni, lelkesedni és keseregni. És szeretni, akit és amit lehet. Solymossy fájdalmait nem kiáltja ki hangosan. Szemérmesebb alkat. Ezért nagy öröme sem sugár­zik. Intim perceire szánja. Tőlünk sem kíván töb­bet, mint együttérzést. A közös szekérre ülés bá­torságát, hogy együtt kémlelhessük azt az európai tájat, amiben végre közös otthonra lelhetnénk. Já­nos, ez a személytelen személyesség helyettünk is megjárta a hadak útját. Hazátlan volt mindkét ha­zájában, s az maradt a harmadikban is. Mintha el­jött volna annak az ideje, hogy csak egy legyen ne­künk, de az a miénk legyen. Ez a könyv üzenete. Mert a Jánosok újra születnek és tovább élnek, s jó volna már, ha okunk volna témát váltani. Fekete György Kollégiumavatás Nagyváradon A Varadinum-hét keretein belül 2001. május 19- én 11 órakor a vendégekkel és hallgatókkal meg­telt nagyváradi újvárosi református templomban került sor a felújított Arany János református kol­légium avatási ünnepélyére, amelyet Tőkés László püspök a „Pro Universitate Partium” ala­pítvány Kuratóriumának elnöke nyitott meg. A vendégek köszöntése utáni beszédében a szónok kihangsúlyozta, hogy a kollégium átadása az er­délyi magyar nyelvű felsőoktatás egyik pozitív eredménye. Igei üzenetét az Ésaiás 65:21-23 ver­seire építette fel, ahol a próféta így ír: „Házakat építenek és laknak bennük, szőlőket ültetnek és élvezik gyümölcsiket.” A rangos találkozón jelen voltak: Orbán Vik­­tomé Dr. Lévay Anikó a magyar kormányfő fe­lesége, Constantin Jurca, Nagyvárad alpolgár­mestere, Pokomi Zoltán, Magyarország oktatá­sügyi minisztere, Németh Zsolt külügyi állam­titkár, Szabó Tibor a Határon Túli Magyarok Hi­vatalának elnöke, Csete Örs az Apácai Közala­pítvány igazgatója, Tempfli József római katoli­kus megyés püspök. Mátyási Attila evangélikus lelkipásztor, Pap Gy. László unitárius lelkipász­tor, Kovács Gyula a Romániai Magyar Baptista Szövetség alelnöke, más társadalmi személyisé­gek, egyetemi tanárok, diákok és népes hallga­tóság. V________________________________________ Constantin Jurca alpolgármester beszédében ér­tékelte azt az erőfeszítést, amelyet Nagyváradon a különböző nemzetiségek egymás mellett éléséért ki­fejtenek a magyarok. Pokomi Zoltán oktatásügyi miniszter arra kérte a tanuló ifjúságot, hogy legye­nek méltóak Arany János nevéhez, míg Németh Zsolt külügyi államtitkár meggyőződéssel jelentette ki, hogy úgy az egyháznak, mint minden keresz­tény intézménynek Jézus Krisztus kell legyen a fun­­damentoma. A Partiumi énekkar szolgálataival ékesített ün­nepséget az avatószalag átvágása követte, melyet Tőkés László püspök és Kovács Zoltán főgond­nok végeztek. Ez után az egyházak képviselői mondtak áldáskérő imát a jelenlegi és jövőbeli hallgatók és tanárok életére és munkáira. A Kollégium megnyitotta kapuit, hogy azon keresztül olyan ifjúság lépjen ki a nagy felada­tok teljesítésére, akik változatlanul magukévá te­szik Arany János szavait: „Hallottad a szót: - rendületlenül? - Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, - Lenn a sikamló tér, nyomás fel, Vész és gyalázat el ne rántsanak. Oh, értsd meg a szót: ábránd és apályon - Szírt a habok közt - hűséged megálljon!” (Arany János: Rendületlenül) Antal Ferenc )

Next

/
Thumbnails
Contents