Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-07-01 / 7-8. szám

2001. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal BEKE GYÖRGY Sorsközeiben KAKUCSI LÁSZLÓ Kész balkán!... Csorváson minden esztendőben megren­dezik az aratók versenyét. Alföldi szo­kás, ki tudja, meddig nyúlik vissza a ha­gyomány az időben. Valamikor a szük­ség alakította, de mostanára, a kombáj­nok világában is megmaradt a varázsa. Mert igazán versenyezni nem a gépek tudnak, hanem az emberek, a régi jó szerszámmal, a kaszával, sarlóval. Meg­történt ezelőtt is, hogy egy-egy másik te­lepülés legényei is eljöttek a viadalra. Al­földi gazdalegények a környékről, Bé­késcsaba, Orosháza tájairól. Néhány esz­tendő óta azonban nagyon messziről ér­keznek aratók Csorvásra. Vonattal is majdnem egész napig utaznak, hogy ide­jében jelen lehessenek. Ezek a kaláká­­sok a Kárpátok karéjában ülnek fel a vo­natra, Uzon községben, a Székelyföld peremén. Mivel a két helység testvérisé­get vállalt egymással. Hatodik esztendeje fogtak kezet a csorvásiak és uzoniak, és feszítették ki a sorsközösség megtartó ívét távolságok, országhatárok fölé. Nemcsak az aratás ünnepi szokására érkeznek ide vendégek mind a négy ég­tájról. Nemzeti ünnepeinken és helyi emlékezéseken is vendégeket fogadnak felvidéki testvérközségükből, Diószeg­ről és újabban a délvidéki Zentárói, pontosabban ennek a Tisza-menti város­nak a Felsőhegy nevű negyedéből, amely legmagyarabb része a település­nek. Igazi népi szerveződés munkált a testvértelepülési szövetségek létrehozá­sában. Az egymásra figyelés természe­tes igénye és a nemzet szellemi-lelki egységének tudatos vállalása. Szülőfalumban, a háromszéki Uzon­­ban a legkisebb gyermek is jól ismeri már Csorvás nevét, és a kölcsönös láto­gatások révén személyes barátságokat is kötöttek egymással a Székelyföld és a Dél-kelet Alföld szülöttei. Kiterjed az együttműködés a társadalmi érintkezés, a művelődés, a sport minden területére, de még a gazdasági életre is. Szilágyi Menyhért csorvási polgármester mondja, hogy közös vállalkozást is létrehoztak, egyelőre a sütőiparban - pékség itt, pék­ség ott de ez a józan összefogás to­vább bővülhet és terveik szerint kiteijed­­het a fakereskedelemre is. A felvidéki Diószeggel a kultúra rokonította őket, egyebek között a zene, mivel citerazene­­kar működik mind a két helységben. De éppen ilyen szoros kapocs közöttük a gazdasági érdekek egybehangolása, ami a vetőmagcserével kezdődött el. Vetőmagcsere! Gyermekkori emlé­keim ébrednek. Hajdanán az uzoni gazdák messze vidékekre eljártak, hogy friss vetőburgonyát hozzanak maguknak. Mert a növények idővel ki­fáradnak, fel kell frissíteni őket, új ma­gokkal, más vidékek terményeivel. Ilyen vonatkozásban is egységet alko­tott a Kárpád-medence: államadó volt a „véráramlás” a Székelyföld és Sza­bolcs, vagy éppen a Dunán-túl között. Trianon egy időre - elég sok időre! - elvágta az életető szálakat a nemzet részei között. Nem is a gazdasági cson­­kulások voltak a végzetesebbek, inkább a művelőségi egység széttagolódása, hi­szen ha kezét-lábát levágják az ember­nek, sem a csonka végtagok, sem maga a test nem képes többé önálló létre. Csakhogy a nemzet egészséges életösz­töne mindig megtalálta a módját annak, hogy az erőszakkal szétszabdalt élet­szálakat újra egybekösse. Hányszor törte szét a balsors ezt a ter­mészetes nemzeti egységet! A török hó­doltság idejében egyenesen háromba sza­kadt a nemzet. A magyarság Erdélyben viszonylag független fejedelemségben él­hetett, a nemzet nyugati szélén, a királyi Magyarországon ugyan megmaradt az ál­lami folytonosság - de már a Habsbur­gok jogara alatt - és állandó veszély ár­nyékában, hiszen a végvárak falainál soha nem szakadtak meg a harcok, a nyugati magyar települések állandó harci készen­létben éltek, katonát, élelmiszert kellett biztosítaniuk a végváriaknak. A történelmi ország közepén a török hódoltság óriási területe, ahol másfél évszázadon át a ha­lál, a harács mindannapos sorssá lett. Csorvás szépen rendezett utcáin, ta­karos házain, középületein, templomain nem látni semmi nyomát a török hódolt­ság idejének. De minden csorvási fáj­dalommal emlegeti, hogy 1596-ban itt mindent földig rombolt a török, a lakos­ságot pedig legyilkolta vagy elhurcolta. Pusztasággá vált a környék. Csak jóval a török kitakarodása után éledt újra Csorvás, mégpedig a gyulai, békéscsa­bai, orosházi telepesek szorgalmából. Nemrégiben 1997-ben ünnepelték Csor­váson a település újraalapításának 140. évfordulóját. 1837-től mostanáig 6000 lakosú nagyközséggé lett az elpusztult, hajdani Csorvás, amely 1456-ban már népes falu a Nagy Magyar Alföldön, egy korabeli regestrum szerint. Képzeletem végigjár a „tengersík vidéken”. Hány Csorvás sorsára ítélt magyar település pusztult el a török hódoltság idején? Valóságos holt vi­dékké lett a Tisza és az Erdélyi Er­­chegység közötti táj, éppen úgy, mint a Délvidék, vagy a Duna-Tisza köze. És ez a félelemetesen széles, zord „ha­tár” mégsem tudta elválasztani Erdélyt az anyaországtól. A szellemi, de nem­csak szellemi kapcsolatok megmarad­tak a kipusztított magyar tájak között. Felütöm az első magyar irodalmi le­xikont, Bőd Péter 1766-ban megjelent Magyar Athenasát. Itt van mindjárt Las­­kai Csókás Péter 16. századi versszerző életrajza. „Eredetét vette a Baranyaságról Magyarországban, nevelkedése volt Er­délyben. Az Iloasvai Benedek, Fejérvári Pap és Esperes ajánlásából és megdicsé­réséből, Kendi Kándor kancellárius maga költségén elküldötte tanulni idegen orszá­gokra, és 1581 -ik esztendeig kétszer volt Németországban, Helvéciában, Itáliában és Franciaországban, akkor ugyan haza hívatott és tétetett marosvásárhelyi iskola­­mesterré; onnan hívatott a fogarasi eklé­zsiára papnak.” Vagy egy másik 16. szá­zadbeli magyar írástudó, Skaricza Máté énekmester, pesti rektor életrajzának első adatai, Bőd Péternél: „Született a Bara­­nyaságon kevi nevű városocskában 1544.­­ik észt. Tanult Tolnán elsőben, azután a kolozsvári akkor szépen virágzó kollégyi­­omban, a Károlyi Péter keze alatt, hat esz­tendeig. Erdélyt egybejárván, még a Szé­kelyföldet is, kiment Magyarországra, és hogy magának útra költséget szerezne, Jászberényben oskola mesterséget viselt.” Baranya megye és a Székelyföld, Tolna és Marosvásárhely, Kevi nevű „városocska” és Fogaras: a nemzeti élet egésze, az akkori határok fölött! Ez az egység olyan természetes volt, hogy a nemzet valójában nem is érzékelte. Miként a levegő életadó fon­tossága is akkor döbben belénk, ha el­fogy körülöttünk. Trianon után ezért „nőttek ki a földből” az emlékművek, táblák, emlékoszlopok, mint a jajkiál­tások, a segélyhívások a nemzet szét­tört részei között. Csorváson 1935-ben avatták fel a tri­anoni emlékkövet: az egykori piactéren - ma szépen gondozott park - mestersé­gesen kialakított dombon, az ország­zászló és az országalma mellett. A sú­lyos kő egy dátumra figyelmeztetett. 1920. június 4-re, a trianoni békeparancs aláírására. Valamikor, 1945 után könnyed lélekkel, felső parancsra, az emlékeztető együttest lebontották. „De az emlékkö­vet megőriztük, és az egykori piactér he­lyén kialakított parkban most visszaál­lítjuk” - írta meghívó levelében Szilágyi Menyhért polgármester, aki láthatóan minden nemes kezdeményezés és helyi érdek felpártolója és megvalósítója. Egyebek között a testvértelepülési moz­galom legfőbb támasza. Szükségét érezték a csorvásiak a tri­anoni emlékeztető újbóli felállításának. Hiszen végzetes tévedés volt a lebontása, mert nem támadó, hanem a védekező nemzet figyelmeztetője volt. Trianoni kövei nélkül nem egyszerűbb, könnyebb lett a világ, hanem a hiány vált nyomasz­tóvá a lelkekben. Egészséges ösztön, jó­zan tudat állítja helyre ezeket a köveket. Meghívtak az ünnepségre, és én el­mentem szívesen. Uzont, a testvérfalut képviseltem. Üdvözlő szavaimra készülve végiggondoltam, hogy Csorvás vajon mi­ért választott testvérének egy háromszéki székely falut, Uzont? És emlékezetemben felderengett a történelmi előzmény. Talán az örögek emlékeznek még arra, hogy Bé­kés megye milyen megmentő segítséget nyújtott Háromszék lakosságának 1916 késő nyarán. Immár történelem, fájó tör­ténelem, hogy azon a nyáron, az első vi­lágháború közepén, Románia - amelyet addig szövetségi szerződés kötött a köz­ponti hatalmakhoz és így Magyarország­hoz is - váratlanul megszegte ezt a szö­vetséget, és Erdélyre támadt. Meglepe­tésszerű volt a betörés, nem voltak felké­szülve erre sem a hatóságok, sem a la­kosság, még kevésbé a határvédő magyar katonák. Hiszen szinte nem is állomásoz­tak katonai alakulatok a kárpáti határok magyar oldalán. A magyar országvezetés, történelmi balekségében, a szándékosan hagyta őrizetlenül, védtelenül a magyar­román határt, mivel mutatni akarta teljes bizalmat a szövetséges román király és hadserege iránt. Pedig akkor már eléggé ismert volt, hogy a túloldalon régóta ás­sák a fedezékeket, álcáznak, tele vannak katonákkal a hegyszorosok, nagyon ké­szülnek a betörésre. Elindult Erdélyből, a veszélyezte­tett Székelyföldről a nagy menekülés. Talán legnagyobb a történelemben. A betörés második napján már tervsze­rűen folyik a Székelyföld polgári la­kosságának kiürítése. „Keresztül egész Erdélyben... minden, ami és aki élt, sírva és jajgatva menekült” - jegyezte fel a drámai napokban Kós Károly. Háromszék menekülői előtt Békés vármegye nyitotta meg a továbbélés ka­puit. Édesanyám sokat mesélt arról a szo­morú nyárról, a békési emberekről, akik kevés élelmüket - hiszen már harmadik éve folyt a háború - megosztották a szé­kely éhezőkkel, otthonaikban vendégül látták őket mindaddig, amíg a honvédek ellentámadása ki nem szorította Erdély­ből a betörőket. Csorvás lakói is bizonyo­san ott voltak a vendéglátók között, mond­tam el az ünnepségen. Ezt igazolja a mai csorvásiak embersége, közvetlensége és nemzeti felelősségérzete. Vajon nem mun­kált-e ez a régi emlék a csorvásiakban, amikor - akár öntudatlanul - egy három­széki községet, a székely Uzont válasz­tották testvértársuknak? De bizony munkált ez emlék, erősí­tette meg szavaimat Kasuba István csor­vási alpolgármester, aki - meggyőződ­tem - olyan ismerős már Uzonban, mint­ha ott született volna. Egyébként szorgal­mas tollforgató, a helyi újság, a Csorvási Híradó állandó munkatársa. Ebben a nyomtatott kiadványban állandóan nyo­mon kísérik Uzon eseményeit, egy ideig Varga László uzoni alpolgármester tudó­sításai révén, de Kasuba István is beszá­mol minden székelyföldi látogatásukról.- Nézegettem a csorvási anyaköny­veket, és meglepetten bukkantam egy ilyen, Háromszékre vezető nyomra - mondja. - Egyik születés az anyakönyv­ben felkeltette az érdeklődésemet. Nagy Mária egy árkosi édesanya szülötte volt, 1916-ból. Vallása unitárius, ez a feleke­zet nálunk ismeretlen. Utána érdeklőd­tem. A család menekülőként tartózkodott Csorváson; később hazatért a szülőföld­jére. De ez a bejegyzés nemcsak a drá­mai időket örökítette meg, hanem az első írásos „szerződés” Csorvás és a széke­lyek között. Nekünk a székelyeket Uzon jelenti... Ha akarod, figyelmeztető bi­zonysága ez sorsközelségünknek. Sorsközelség! Mostanában gyakran feltesszük a kér­dést, latolgatják ezt barátok és ellenségek: mit is jelent a magyar nemzet szellemi­lelki egysége? Csorváson ezt teremtették meg, olyan természetes módon, ahogy csak anya és gyermeke találhat egymásra, nagyon hosszú távoliét után is. Ha pedig napi időszerűségű példát akarok keresni erre az egységre, mi le­hetne kézenfekvőbb a nemrégiben az or­szággyűlés impozáns többségével elfoga­dott Státusztörvénynél, amely jogi keretbe foglalja Csorvás és Uzon testvérkapcso­latát és ezer meg ezer hasonló kézszorí­tást. Példa nélkül való történelmi tett! Nyilvánvaló, hogy felbőszítette Trianon haszonélvezőit, megérezték benne a nem­zet erkölcsi erejét és felismerték, hogy ezentúl már nehezebb lesz számukra a ter­mészetesnek feltüntetett, valójában a meg­szorítás, kiszorítás minden eszközét fel­használó mesterséges asszimilálás. Nem tudom, miként fejeződik be a nemzetközi síkra terelt vita a Státusztör­vényről, ami tulajdonképpen a magyar nemzet „belügye”. Egy azonban bizo­nyos: idegen hatalmak többé tartósan nem béklyózhatják le a magyar lelkeket! Kedves Laci, cikked minden gondolata fájdalmasan igaz. (Domonkos László: Balkanizált magyarok, Nyugati Magyar­ság, 2001/3.) De nem általános érvénnyel. Mert nem a határon kívüli magyarság egé­sze, hanem csak egy töredéke, valószínű, nem elhanyagolható része balkanizálódott valóba. Az, amely, mint írod, átvette el­nyomóitól az „ügyeskedést, a durva, trá­gár gátlástalanságot, a kíméletlen törtetést ... a mindig annak adok igazat, akivel be­szélek sunyiságát”. De tegyük kezünket a szívünkre: a megmaradt Magyarorszá­gon tán nagyítóval kell keresni az ilyene­ket? Minden diktatúrának, sőt ilyen-amo­lyan demokráciának megvannak a maga balkanizáltjai. Mert nem annyira földrajzi hely és rendszer kérdése ez: a lakájtermé­szet, az immoralitás mentalitásbeli kór, lelki alkat és jellem dolga. Honnan eredeztethető és mi a lényege a bizantin alakoskodásnak, balkániság­­nak? Oka bizonyára a kiszolgáltatottság­ban, az önálló egzisztencia hiányában ke­resendő. Gondolja csak a bizánci hiva­talnok-arisztokráciára, mely szolgálata­iért nem földbirtokot kapott, mint az öreg kontinensen, hanem az uralkodó kegye­itől függőt. Csak addig élvezte a pom­pát, a gondtalan életet, amíg feltétel nél­kül kiszolgálta a kegyosztó kívánságait, így hát természetes, hogy a meghunyász­­kodás, csúszás-mászás, alakoskodás, la­­kájlelkűség mindennapossá vált körük­ben. Akit nem magasztos eszmék vezé­relnek, akinél a zacskó súlya, a haszon mértéke a döntő ismérv, az könnyen vá­lik szervilissé, gusztustalan talpnyalóvá, gátlástalan zsarnokká vagy gyilkossá. A kommunizmus, mely egyetlen mozdulattal állami tulajdonba vonta mil­liók megkínlódott javait, és a rendszer , jóindulatától”, feltétel nélküli kiszolgá­lásától tette függővé polgárainak előme­netelét, boldogulását, ugyanúgy kialakí­totta a maga szolgahadát, mint Bizánc. Persze, a balkanizmus tenyészetéhez „megfelelő társadalmi légkörre”, arra is szükség van, hogy a hatalom ne csak meg­engedje, hanem természetesnek tekintse az ilyetén magatartást és gyakorlatot. Ami nem kerül nagy erőfeszítésébe, mert, mint mondják, fejétől büdösödik a hal. Tudod-e, hogy Trianon óta a pokol hány bugyrát járatták meg azokkal a nem­zettestvéreinkkel, akik aljas nagyhatalmi érdekekből az akolon kívülre kerültek, de ragaszkodtak magyarságukhoz? Csoda, hogy bő nyolcvan év alatt akadtak olyanok is, akik „fölvették elnyomóik habitusának számos eleméf’? Egyébként bizonyos fokú igazodás, viselkedésbeli mimikri mindig is kell(ett) a túléléshez. De ki tudja megmon­dani, hol a lélektani határ, meddig csak ma­nőver a színlelés, és mikor megy át önfel­adásba az ügyeskedés? Itt a nagy veszély! Amikor anno újságíróbojtárként megkér­deztem egy fiatalasszonyt, miért adja ro­mán iskolába fiát, ha magyar is van a falu­ban, azt felelte: „Ha élni akarsz, olyanná kell válnod, amilyen a világ”. Nem kétsé­ges, ez már maga a halál. És Erdélyben a hatalom és fullajtárai mindig is gondoskod­tak róla, hogy minél többen és mennél gyorsabban eljussanak ide. Ha nem unod, én is elmondok egy „bájos” történetet, a barátomét, aki így emlékezett vissza egy­kori egyetemi felvételi-versenyvizsgáira a kincses Kolozsváron: , Magyar iskolában érettségiztem, de felvételizni románul kellett. Minden vizs­gám nagyszerűen sikerült, és már nemcsak én éreztem úgy, de a versenyző kollégák is biztosra vették, hogy bejutok. Egyetlen vizsga volt még hátra román nyelv és iro­dalomból. M. Sadoveanu A balta című re­gényét kellett elemeznem. (A regény Mó­ricz híres novellája, a Barbárok balkáni vál­tozata.) Ugyancsak szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt a tételt húztam ki, hisz valamikor olvastam a regényt, ráadásul ro­mánul. A versenyzők vizsgáztatása egy­szerre több teremben zajlott, mert másfél­száz diák tudását lemérni egyetlen bizott­ságnak több napjába került volna. Amikor az elemzés felénél tartottam, belépett a terembe egy férfi, a professzo­rasszony fülébe súgott valamit, majd tá­vozott. A hölgy pedig a mellette ülő ta­nár fülébe súgta a friss információt, aki egyetértőén bólintott. Az egész jelenet nem tartott tovább egy percnél. Vizsgáztatóm eladdig méla unalommal hallgatta szövegemet, most azonban hirte­len félbeszakított: - Mondja csak, hogy hív­ják a kutyát a regényben? Mi a kutya neve? A kérdés annyira meglepett, hogy nem ugrott be, bár valamikor olvastam a re­gényt. - Nem tudja? - kérdezte némi ma­lidéval. - Tessék megengedni, hogy gon­dolkozzam egy kicsit! - Pár másodperc múlva érezhető türelmetlenséggel: - Tudja vagy nem tudja!? - Pánikba estem, s hogy mentsem, ami menthető, naivul visszakér­deztem. - Nem jut eszembe, de mi a fon­tosabb, az, hogy ismerjem a kutya nevét, vagy pedig az, hogy elemezni tudjam a re­gényt? - Egész testében megrángott, és szikrázó szemmekkel élesen rám ripako­­dott. - Nem azt kérdeztem, mi a fontosabb, hanem azt, hogy tujda-e a kutya nevét. - Nem jut eszembe. - mondtam letaglózva. Huszonnegyedik lettem és huszonhá­rom hely volt. Csak később tudtam meg, hogy amikor a titokzatos férfi bejött a te­rembe és a vizsgáztató hölggyel közölt va­lamit, már betelt a magyaroknak kijelölt hét hely. És azt is, hogy nem én voltam az egyetlen áldozat: más magyar versenyzők is elvéreztek, miután a hiób-hírt széthordó titokzatos alak sorra látogatta a termeket. Két éves kitérő után ismét megpró­báltam. Akkor már csak tizenngéy hely volt, amiből magyar kettő. A versenyzők száma pedig százötven. Ez alkalommal is utolsó vizsgán akartak kirostálni, most viszont filozófiából. A teremben lévő csoportból én voltam az egyetlen ma­gyar. Előbb, az iratok kitöltésekor jelez­tem ugyan, hogy magyar iskolában érett­ségiztem és fiizófiából magyarul kívánok vizsgázni, de amikor sorra kerültem, biz­tos, ami biztos alapon, élőszóban is meg­ismételtem kérésem: - Professzor elv­társ, én magyarul tanultam a filozófiát, ezért most magyarul szeretnék vizsgázni. - Nem lehet! - volt a rövid válasz. Érez­tem, hogy kifut a vér a testemből. Hogy megismétlődik a két évvel ezelőtti jele­net. - De kérem, a vizsgaszabályzat sze­rint azokból a tárgyakból, amelyeket ma­gyarul tanultunk, magyarul vizsgázha­tunk is - erősködtem. - Akkor sem le­het! - így a professzor. - Legalább azt tessék megengedni, hogy a definíciót mondhassam el magyarul. (Egy filozó­fiai kategória meghatározásáról volt szó, anyanyelven sem egyszerű feladat.) - Jó, azt megengedem. - Elmondtam a meg­határozást és megálltam. - Folytassam magyarul, vagy térjek át a román nyelvre? - Folytassa magyarul. - Mon­­dókám felén jócskán túl voltam már, amikor B. E. félbeszakított. - Tud maga románul?! - Tudogatok - hebegtem ré­mülten. - No, akkor kezdje el élőről, és mondjon el mindent románul, amit ed­dig magyarul elmondott. Elismételtem hát románul, amit magyarul elmondtam. Megálltam és megkérdeztem, tovább hogy legyen? - Folytassa magyarul!... Most mondj a el románul!... Magyarul!... Románul!... Magyarul!... Románul!... Félholtan támolyogtam ki a teremből. Eredményt egy hét múlva hirdettek. A dékáni folyosóján két lista volt kifüg­gesztve, egy nagyon rövid, azokkal, aki­ket fölvettek, és egy igen hosszú azok ne­vével, akiknek nem kedvezett a szerencse. Végigfutok a rövid listán. A nevem se­hol. Újra átnézem. Akkor se látom Harmad­szorra se. Rámeredek a hosszú névsorra. Ott sincs. Még egyszer. Nincs. Ekkor mellettem megszólal valaki. - Na, nézegetjük, néze­getjük magunkat? Gratulálok! - A férfi szé­lesen mosolygott. - Mihez? - kérdeztem. - A sikeres felvételidhez! - De hát nem va­gy ok a listán! - Dehogynem, nézd csak meg jobban! - És valóban, a tizennégy szeren­csés között fentről a második az én nevem!... Hisz én mindig a lista alját fürkésztem, ki gondolta volna, hogy ennyire az elején!?... Miután saját szememmel is megbizonyo­sodtam a nagy sikerről: az anyátok istenét, azért is megmutattam-féle különös érzés fo­gott el; olyan erő robbant belém, hogy úgy éreztem, szét tudnék verni akár egy egész mocskos kompánia között is. És eszembe jutott egy éve tett kemény fogadalmam, és szerzetesi fegyelemmel végzett felkészülé­sem: „Ha nem tudsz ötször annyit, mint a románok, nincs mit keress a versenyvizs­gán!” Soha többé nem tudnám megismé­telni azt a bravúrt.. Kedves László, hát így nézett ki mi­felénk a békés egymás mellett élés jegyé­ben fennen hirdetett esély- és jogegyen­lőség... Kész balkán, nemde?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents