Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. július-augusztus Kisebbségi kaleidoszkóp Az anyanyelv méltósága Nagyon sokan őszintén megdöbbentek azon, amit egy bizonyos Tatu űr mondott, az Astra román közművelődési egyesület nevében, a háromszéki románok sepsiszentgyörgyi külön-találkozóján Iliescu államelnökkel. Ez a jeles férfi azt fejtegette, hogy rendben van, életbe lépett az új közigazgatási törvény, amelynek értelmében azokban a helységekben, amelyekben legalább 20 százaléknyi magyar él, a magyar nemzetiségű állampolgárok anyanyelvükön is fordulhatnak a közigazgatási hatóságokhoz és beadványukra anyanyelvükön kapnak választ. Magában bizonyára megtoldotta azzal, hogy „ha már ez a fránya Nyugat reánk kényszerítette ezt a románellenes törvényt, legalább keressünk egy kiskaput, amelyen kibújhatnánk alóla.” És Tatu úr meg is találta a kiskaput. Javasolta, hogy ez a törvény csak azokra vonatkozzék, akik nem tudnak románul. Micsoda mélységes humanizmus! Tatu úr megbocsátja, hogy egy háromszéki székely parasztasszony még mindig nem tud románul, olyan szinten, hogy a hatóságokkal érintkezhetne, pedig már 80 év telt el Trianon óta. Hát az ilyen buta paraszt - mi más lenne? - használja a darabos, érdes, fülsértő magyar nyelvet. Egy középkorú székely azonban már nem élhet ezzel a lehetőséggel, neki kutya kötelessége volt az iskolában megtanulni az állam nyelvét. Ellenkező esetben miképpen tölthet be bármilyen állást az „egységes román nemzeti államban”? Ezek a jelzők a hatályos román alkotmányból valók. Tatu úr, aki nem olyan régen még a megye prefektusa, vagyis kormánymegbízottja volt, a Petre Roman-féle „demokrata párt” képviseletében, mosolyoghatott magában, noha a képernyőn inkább bosszúsnak látszott. Még egy nemzedék, gondolhatta, és végképp ’’megoldódik” a magyar nyelvhasználat kérdése Erdélyben. Hiszen ha mindenki tud majd románul, akkor mire lesz jó az új közigazgatási törvény? Illetve, maradjon csak életben, parádézni lehet vele a Nyugat előtt, amelyet tapasztalatai szerint csak az elvek érdekelnek, a gyakorlatot úgyis a román tisztviselők szabják meg! Ezek a tisztségviselők néhány hónappal ezelőtt, még a törvény megszületése előtt, az utcára is kivonultak Sepsiszentgyörgyön, és tiltakoztak a román nyelv „üldözése” ellen. Miben is állt ez az „üldözés”? A polgármesteri hivatalban magyarul is tárgyalnak az ügyfelekkel. Hát nem kerülnek ilyképpen hátrányba azok a román tisztviselők, akik nem tudnak magyarul, pedig mégiscsak ők az urak ebben az országban! A Háromszék című napilap munkatársa annak idején megszemlélte a tüntető menetet, hogy a zászlós felvonulók közül ugyan ki született Sepsiszentgyörgyön? Mert ez még nem olyan nagy város, hogy ilyesmit ne lehetne tudni. Kiderült, hogy egyetlen „bennszülött” sem találtatott a méltatlankodók között. Vagyis valamennyien a Ceausescu-diktatúra idején - vagy akár később! - idehelyezett románok, a székelyek szavajárása szerint: gyarmatosítók. Olyan volt az egész tüntetési menet, mintha egy afrikai országban a fehér telepesek vonultak volna tiltakozni a hatalmas többségben lévő bennszülöttek nyelvi és másmilyen jogai ellen. Igaz, ilyesmi előfordult, nem is olyan régen, ezt ott apartheidnek nevezték, és tudtommal már nem gyakorolják. Magam nem döbbentem meg Tatu úr érvelésén. Mert már sokkal előbb megdöbbentem, mikor a hetvenes évek elején Bukarestben a rendszer egyik ideológusa fejtegette ugyanezt. Az előre című egyetlen romániai országos magyar napilap születésnapi ceremóniáján, 1972-ben Stefan Voicu elvtársa, a párt Lupta de clasa (Osztályharc) című elméleti folyóiratának főszerkesztője eképpen dicsérte meg az újságot: „Ez a lap azért fontos, mert elviszi a párt szavát azokhoz a magyar olvasókhoz, akik még nem tudnak elég jól ro^mánul.” Azt jelentené ez, hogy egyáltalán nem lesz szükség magyar nyelvű sajtóra, ha a magyarok elég jól megértik már a román szöveget? Tatu úr ezzel a régi balkáni csellel nem kisebb erőt próbálna meg kijátszani, mint magát Európát. Ez a kontinens nemcsak az államalkotó, független nemzetek közös hazája, hanem a szintén államalkotó, de függetlenségüket veszített kisebbségeké is. A két háború között 40 millióan éltek kisebbségi alávetettségben. Tamási Áron ezeket nevezte a modern világ igazi keresztényeinek, kereszthordozóinak. Most mennyi lehet a kisebbségek számára Európa-szerte? Fontos, hogy otthonosan érezzék magukat, Egyébként nem épül szilárd fundamentumra az egységes Európa. Ezért alkotta meg az európai együttműködés a regionális és kisebbségi népek Chartáját, valamennyi nemzet és nemzetiség szabad nyelvhasználatának alkotmányát. Ez nem alacsonyítja le a nyelvhasználatot a szűk prakticizmus szintjére. A másik nép, nemzetiség megbecsülése ugyanis nyelvének tiszteletével kezdődik. A nyelv maga a nemzet - vagy nemzetiség -, nélküle nincs saját kultúra, lelkiség, hagyomány, egyéniség. Nemcsak arról van szó, hogy a hivatali ügyeit intéző állampolgár ismeri-e a többség nyelvét. Ha beszéli, ha nem, saját anyanyelvének jogai az ő egyenjogúságát jelentik vagy csorbítják. Groteszk fintora Tatu úr gondolkodásának, hogy éppen az Astra képviseletében korlátozná és távlatban eltörölné az erdélyi magyarság anyanyelvét. Ez az egyesület ugyanis éppen az akkor kisebbségi sorban élő erdélyi románok művelődési egyleteként alakult 1861-ben Nagyszebenben. Elnevezésében benne foglaltatott tevékenységének lényege: Erdélyi társaság a román irodalomért és a román nép kultúrájáért. Egészen 1946-ig működött, míg az állampárt be nem tiltotta. Vezetői a kisebbségi románság kiemelkedő személyiségei, köztük az első Andrei Saguna ortodox püspök. Noha nem egyszer összeütközésbe került a budapesti kormánnyal, az Astra egyáltalán nem volt magyarellenes egyesület; alapítói között ott találjuk az erdélyi magyarság korabeli vezető emberét, az egyébként háromszéki származású Mikó Imre grófot is. A társaság folyóiratot adott ki, Transilvania címmel, irodalmi esteket rendezett, egyáltalán: magas szinten művelte a román nyelvet és a román kultúrát. Tehát semmiképpen sem azért alakult, hogy valaminő „tolmácsi szerepet” töltsön be a magyarul még nem tudó románok és a magyar állam között! Vajon az újra életre támadt Astra dolga az lenne - erre következtethetnénk Tatu úr felszólalásából -, hogy az erdélyi magyarság nyelvét tiltsa, üldözze, megsemmisítse? Alig hihető, hogy Tatu urat az erdélyi román kultúra nagy személyiségeként fogja számon tartani az utókor. Igazán kár. B.Gy. CZIRE DÉNES Magyar katonák Eszak-Amerika szabadságáért „Nincs kitűnőbb történelem, mint a magyar nemzet történelme. Amikor Amerika még Európa méhében volt, Magyarország már gátolta a barbarizmus terjedését, s megvédte a civilizált világ biztonságát, s ezért az egész civilizáció adósa Magyarországnak Theodor Rooesevelt az AEÁ elnöke A magyarság több mint ezer éve nemcsak saját szabadságáért harcolt, fiai hatalmas véráldozatot hoztak Európa és az amerikai földrész több államának szabadságharcaiban is. Július 4-én az AEÁ népe a szabadság kivívására emlékezik. 1776. július 4-én Thomas Jefferson és a gyarmatosok képviselői kongresszusukon ismertették a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely a „Jog az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra törekvéshez” címen vált ismertté és az anglia uralma alól való felszabadulást célozta. A megkezdődött szabadságharc számos csatájában a magyar katonák kimagasló fegyvertényeivel találkozhatunk. Magyar katonák a George Washington által vezetett szabadságharc első évétől, 1777-től, résztvettek az angolok és szövetségesük elleni harcokban. Pulaski Kázmér lengyel lovasbrigadéros ezredében vitézkedett Kovács Mihály magyar ezredes, aki különösen a támadások vezetésében kimagasló teljesítményt nyújtott. 1779-ben halt hősi halált a Charleston környékén vívott harcokban. A Lausun francia herceg huszárezredében harcolt Polerecki János őrnagy, valamint Benyovszky Mór unokaöccse, gróf Benyovszky Ferenc hadnagy. Mintegy ezer tiszt és katona küzdött az északiak oldalán az 1861-1865 között lezajlott polgárháborúban, amelyet sokan az emberi jogokért folytatott keresztes háborúnak neveztek. A magyar harcosok többsége az osztrák és az orosz birodalom által levert dicsőséges 1848-1849 évi forradalom és szabadságharc katonája volt. Az unionisták (északiak) seregében a magyarok döntő többsége a „Garibáldi gárdában”, valamint a „Lincoln puskások” ezredében szolgált. A valamennyi csatában és hadjáratban példás hősiességgel küzdő Garibáldi-gárda első parancsnoka Utassy Frigyes ezredes volt. Parancsnoksága alatt szolgáltak, többek között Vékey Antal őrnagy, Utassy Antal, Sándory Viktor, Takács Ferenc századosok, továbbá Zerdahelyi Károly, Tenner Lajos és Utassy Károly hadnagyok. A „Lincoln puskások” ezredét Mihalóczi Géza volt kiváló honvédtiszt szervezte. Ezredében szolgáltak: Kuné Gyula őrnagy, Jekelfalussy Sándor százados és Kovács Ágoston hadnagy. Az Észak-Amerika nyugati térfelén Frémont tábornok parancsnoksága alatt küzdő hadsereg vezérkarában, valamint a „Frémont testőrségben” amerikai katonai dokumentumok tanúsága szerint a következő magyar tisztek küzdöttek: Asbóth Sándor tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke, aki később az Egyesült Államok argentínai nagykövete lett. Fiala T. János mérnökkari ezredes, aki Bem erdélyi hadseregében őrnagyi rangban szolgált a magyar forradalom- és szabadságharcban. Amerikában különösen a katonai térképek szerkesztésében és erődök építésében szerzett kimagasló érdemeket. A tüzérség parancsnoka Wagner Gusztáv ezredes volt. Reményfy József százados, mint a Frémont hadsereg vezérkarában működő hadsegéd vívott ki megbecsülést. A testőrség parancsnoka Zágonyi Károly őrnagy volt, 1848-ban Bem erdélyi hadseregének magasan dekorált huszárkapitánya. Zágonyi székely huszártiszt 1861. október 25-én a Springifeld magaslatnál a testőrszázadok élén bravúros rohamot intézett a túlerőben lévő ellenség több mint 3.000 gyalogos és lovaskatonája ellen, a magaslatot elfoglalta és ezáltal Springfield birtoklását biztosította. A hadtörténetben párját ritkító lendületes roham, Zágonyi halállovaglása néven került be és tündököl mindörökké az amerikai történelemben. Zágonyi Károly ezredesként vonult nyugdíjba. Figyelmessy Fülöp, a magyar szabadságharcban a Bocskai huszárok soraiban vitézkedett, majd Olaszországban magyar huszár szabadcsapatot szervezett és 1859-ben Garibaldi hadseregében harcolt. Az amerikai polgárháborút lovasezredesként harcolta végig-Ugyancsak dicsőséget szerzett a magyar névnek Dobozy Péter Pál, aki 16 éves korában megszökött a szemináriumból, a szabadságharcot honvédként harcolta végig, majd résztvett az olaszországi magyar légió harcaiban, később pedig az amerikai hadseregben tűzéralezredes lett. A tíz nyelvet beszélő Sólyom C. Lajos hadnagy Solferinonál harcolt, majd Amerikában tolmácsként tevékenykedett és a Nemzeti Könyvtár főkönyvtárosa lett. Spelletics István kapitány az amerikaiak, hősies helytállásáért a „Roth Donelson hőse” címmel tüntették ki. Végezetül megmelítjük Stahel (Számwald) Gyula nevét, aki a szabadságharc alatt, 23 éves korában a branyiszkói csatában tanúsított hősességéért vitézségi érmet kapott, a világosi fegyverletétel után Angliába, majd az EÁ-ba emigrál. A vitéz katona az 1861. július 21-én vívott első bullruni csatában már ezredparancsnokként küzdött. Helytállásáért a csata után Lincoln elnök dandártábornokká léptette elő. 1864 júniusában már altábornagy, aki lovashadosztálya élén két csatában szétzúzta az ellenséges lovasságot. Ő az, aki a magyarok közül a legmagasabb katonai rangot érte el. Megkapta a „Medal of Honour” magas kitüntetést, később a főhaditörvényszék elnöke lett, majd az AEÁ konzulja Japánban. Az arlingtoni nemzeti katonai temetőben nyugszik. A világot járt magyar katonák közül megemlítjük még Xántus Jánost, a nagy természet és földrajztudóst, etnográfust, aki a magyar szabadságharcot honvéd főhadnagyként küzdötte végig. Világos után mint közlegényt besorozták az osztrák császári hadseregbe, ahonnan megszökött, az AEÁ- ban éveken át mint tudós tevékenykedett. Az említett, és a többi, mintegy 1.000 harcos az Amerika szabadságáért és polgári haladásáért vívott valamennyi ütközetben ragyogóan bizonyította a magyar katona legfontosabb erényeit: a hősies helytállást, az önfeláldozó vitézséget, a szívósságot, az elsöprő lendületet a rohamokban, a lovagias viselkedést. Megtisztelő kötelességünknek tartjuk, hogy a világ legfejlettebb országa, az Amerikai Egyesült Államok nemzeti ünnepe alkalmából tisztelegjünk azok legendás bátorságának emléke előtt, akik a szegénység és a különböző elnyomások miatt kivándorolt magyar földművesek, munkások, és kiváló tudósok mellett az Újvilágban is elismerést, örök megbecsülést szereztek a magyar névnek.
