Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
6. oldal A státusztörvény elérte azt, amit a poszt-trianoni államok nyíltan magyarellenes politikája nem: akcióegységbe tömörítette a kisebbségi magyar szervezeteket. Erdélynél maradva, ahol az egységes szervezeten belül talán legnagyobb az érték-központú, elvi szembenállás, még a jelenlegi vezetés legkérlelhetetlenebb ellenfeleinek, a Reform Tömörülésnek a legutóbbi kongresszusán is elhangzott a státusztörvény ügyét semmiképpen sem szabad feláldozni a Szövetségen belüli politikai küzdelmek oltárán. A nemzeti érdek nem minden esetben esik egybe a Markó-Neptun egységfront klikkérdekeivel. Sőt. Többnyire nem esik egybe. Viszont a státusztörvény ügyében annyira egyértelmű a magyar választóközönség elvárása, hogy Markóék nem tehetnek mást, mint hogy a minél zökkenőmentesebb gyakorlatba ültetésen munkálkodjanak. Ebben pedig meggyőződésem szerint számíthatnak a belső ellenzékre is. A státusztörvény nemzetstratégiai vonatkozásain túl s az imént említett pozitív mellékhatása mellett más hasonló kedvező mellékhatásokat is magáénak mondhat: lakmuszpapírként működik több viszonylatban is, többé-kevésbé rejtett összefüggésekre derít fényt. Ezeket szeretném a következőkben körbejárni. A státusztörvény a magyar közéletben A balliberális kozmopolita értelmiségnek a magyar nemzeti öntudat tervszerű rombolásában egyik fontos szemléleti-nyelvpolitika eszköze az államnemzet-felfogás (politikai nemzetfelfogás) kijátszása a kultúrnemzeti felfogás ellen. Ez volt tulajdonképpen az Antalli emlékezetes tizenötmillió magyarra vonatkozó kijelentés ellen indított sajtóháború mögöttes filozófiája, ezt propagálja Tamás Gáspár Miklós és Kende Péter „republikánus nemzetfelfogása” s ez köszön vissza akkor, amikor egyik-másik gyökértelen, talajvesztett anyaországi polgár lerománozza vagy letótozza határon túl rekedt nemzettestvérét. Az Antall-kormány nem volt képes a határon túli magyarság problémái kiindulópontjának, kultúmemzeti felfogásának megfelelő s egyben koherens választ megfogalmazni. Nem tudta, hogy szorgalmazza-e a kisebbségi magyarság autonómiatörekvéseit vagy se (az 1990 és 1994 közötti időszakból mindkettőre lehet példákat idézni), hogy támogassa-e nyíltan a határon túli magyarság határokon átívelő egységbe tömörülési törekvéseit (konkrétan a Kelet Európai Népcsoport Fórumot, a MÁÉRT előképét) vagy sem, hogy kössön-e taktikailag talán előnyös, de történelmi dimenzióban önfeladó alapszerződéseket a szomszédokkal vagy sem. Magyarán a tizenötmillió magyar felelősségét vállaló kormány nem adott fontos kérdésekre egyértelmű és meggyőző választ, nem volt világos s határozott víziója a kárpát-medencei magyarság jövőjéről és az anyaország kívánatos szerepvállalásáról. Az Orbány-kormány ha bizonyos területeken szintén bizonytalansággal küzd is (például a autonómia politika kérdésben), de nagyvonalakban tiszta helyzetet teremtett, határozott jövőképet vázolt fel. Meghirdette a határok feletti magyar egységesülés programját, ennek jegyében létrehozta a Magyar Állandó Értekezletet s nemrégiben elfogadtatta a parlamenttel az úgynevezett státusztörvényt. E jogszabályt csakis ebben a fényben lehet értékelni, még akkor is, ha kevesebbet ad, mint amennyit lehetett volna, mint amennyit sokan például a külhoni állampolgárságot igénylő többszázezer határon kívül élő aláírók reméltek. A státusztörvényhez való viszonyulás tehát a magyar nemzet reintegrációjához, újraegységesüléséhez való viszonyulást jelenti egyben. Vagyis nemzetpolitikai lakmuszpapírként működik. Nem véletlen, hogy a magyar politika következetesen nemzetellenes pártja, az SZDSZ volt az egyetlen, mely nem szavazta meg s mely a törvény vitája során is olyan módosító javaslatokat fogalmazott meg, melyek éppenséggel a törvény nemzetstratégiai alapelemeit lúgozták volna ki szimbolikus síkon a magyar igazolványt, az egyes kedvezmények eltörlésével vagy a jogosulti körnek az összes román, Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident BORBÉLY ZSOLT ATTILA Lakmuszpapír szlovák stb. állampolgárra való kiterjesztésen keresztül pedig a disszimilatív, visszamagyarosító hatást. Bauer Tamás mind a témában írt cikkeiben, mind pedig a törvény parlamenti vitájában elmondotta: a határon túli magyar nemzetrészek a szomszéd állam politikai nemzeteinek részei. Meglátása szerint a felvidéki és az erdélyi magyarság részvétele a végrehajtó hatalomban éppenséggel e nemzetrészek „otthoni” integrációját jelenti s elősegíti, hogy e magyar nemzetrészek hazájuknak érezzék Szlovákiát és Romániát. (íme, miként kapcsolódhat egybe a megalkuvó, önfeladó, klikkérdekű MKP és RMDSZ-politika a nemzet tudatos bomlasztóinak propagandájával!) Bauer szerint pedig a státusztörvény a határon túli magyarság otthonkeresési igyekezetét megtorpedózza, azzal, hogy azt üzeni számára, hogy tulajdonképpeni hazája Magyarország. Nincs itt semmi félreértés vagy félreolvasás, Bauer pontosan azt a szimbolikus üzenetet játsza ki a törvény ellen, ami miatt akkor is meg kellett volna alkotni azt, ha egyetlen kedvezmény sem foglaltatik benne: azt, hogy a törvény üzenete, hogy Magyarország - anyaország, hazája a Trianonban elszakított magyarságnak is. A státusztörvény mint lakmuszpapír a magyar társadalom vonatkozásában Hadd kezdjem egy vallomással: az anyaországi társadalom történelmi folytonosságérzetének elvesztésével, a nemzeti szolidaritás szétoldottságával kapcsolatban három sokkszerű élményem volt az utóbbi húsz évben. Az első, amikor kamaszkoromban, a nyolcvanas évek elején más kapcsolattartási eszköz híján anyaországi fiatalokkal leveleztem és alig volt közöttük olyan, aki ne kérdezett volna rá, hogy mikor emigráltam vagy hogy miként sikerült ilyen jól megtanulnom magyarul. De volt olyan kedves levelezőtársnőm is, aki „elmondta barátnőjének, hogy egy román sráccal levelezik”. A második az volt, amikor a filozófia egyetemen 1991-ben egy egyébként széles olvasottsággal, átlagon felüli intelligenciával megáldott kollégám nemcsak lerománozott, hanem képtelen volt felfogni, hogy ez engem miért zavar. Sose felejtem el őszinte zavarodottságát, miközben értetlenségét próbálta szavakba önteni. Végül a harmadik az volt, amikor a Beszélőben olvastam szintén azidőtájt egy felmérést, miszerint Magyarországon a legelutasítottabb társadalmi kategória a cigányokat is megelőzve az „erdélyi magyar”. Nos, nem kétséges, ebbe belejátszhatott a statisztikát közlő orgánum nemzetinek aligha nevezhető beállítottsága is, de annyi biztos, hogy a felmérés reális társadalmi körképet, jobban mondva kórképet fejezett ki. Az Erdély ügye iránti 1988-1989-es lelkesültség nem utolsó sorban az Antall-kormány nemzetpolitikája ellen irányuló sajtóhadjáratnak köszönhetően alábbhagyott, majd visszájára fordult. E népszerűtlenedési folyamat lassan de biztosan fékeződik, sőt ismét viszafordulni látszik. Vagyis a magyar társadalom lassan visszatalál saját organikus értékeihez. Az Orbán-kormány felismerve, hogy a magyar társadalom nagy része (sajnos) „nem vevő” a nemzeti retorikának a MIÉP és/vagy az MDF által megjelenített válfajára, ugyanazon értékeket más módon, ha úgy tetszik, korszerűbb hangszereléssel igyekezett eljuttatni a választókhoz. A státusztörvény pozitív társadalmi fogadtatása tulajdonképpen az első komoly visszaigazolása ennek a törekvésnek. Hadd idézzem Orbán Viktor 2001. június 20- i interjújának idevágó gondolatait: „Én hajlok arra, bár pontos számokat most nem tudnék visszaidézni Önnek, néhány évvel ezelőtt talán Magyarország többsége, a magyar polgárok többsége még másképpen gondolkodott arról, hogyan is kellene alakítanunk a határon túlra rekedt magyarokhoz fűződő viszonyunkat. (...) Szerintem van egy egészséges változás, a fölnövekvő nemzedékben is van egy egészséges igény, és minthogyha egyre inkább visszazökkennénk a régi kerékvágásba, amikor a nemzeti összetartozás természetes és támogatott, szép, helyesnek gondolt dolog volt Magyarországon. A státusztörvény mögött fölsorakozók nagy többsége a magyar embereknek, mintha erről beszélne.” A sátutsztörvény magyar-román viszonylatban Az Orbán-kormány bal és jobboldali kritikusai teljes mértékben megegyeznek abban, hogy az 1998-ban megalakult Fidesz-Kisgazda-MDF koalíció külpolitikai vonalon (is) az Antall-kormány hagyományára épít. Orbán Viktor már a választások második fordulójának éjszakáján megtartott sajtótájékoztatón egy kérdésre (melyet mellesleg a román sajtó egyik képviselője tett fel) válaszolva rámutatott, hogy a magyar nemzet és Magyarország határai nem esnek egybe s hozzáfűzte az általa vezetett kormány a nemzet kormánya lesz. Egy valami viszont különbözik a külpolitikai vonalvezetésben az előbbiekben taglaltakon túl: míg Antallék nem igyekeztek jobbnak bemutatni a magyar-román viszonyt, mint amilyen volt s nem törekedtek látszateredmények felmutatására, addig az Orbán-kormány (vélhetően nem önszántából) elfogadta a balliberális sajtó által sulykolt szemléletmódot s kommunikációjában a román fél farizeusságának leleplezése, az integrációs támogatás feltételhez kötése helyett tulajdonképpen a problémák szőnyeg alá seprését, a mosolydiplomáciát választotta. Mindezt tényként s nem feltétlenül bírálatként tartom fontosnak leszögezni. Nem vitatom, ennek a megközelítésnek lehetnek mind taktikai, mind stratégiai alapjai. Taktikai síkon a kormány a külpolitikát vélhetően sikerágazatként akarta felfuttatni, amihez az európai integrációs folyamatok igen jó alapot biztosítanak. Ehhez viszont meg kellett felelni a Hom-kormány által a magyar érdekek feladásával megteremtett hamis mítosznak, miszerint végre béke van a szomszédok viszonylatában. Ha Orbánék a látszateredmények helyett a jogos magyar sérelmeket exponálták volna, a magyar-román, illetve a magyar-szlovák viszony befagy, s a sajtó össztüzet zúdított volna a kormányra azt a (kisebb hangerővel így is megfogalmazott) rágalmat hangoztatva, hogy íme, amit Homék építettek, azt Orbánék szétrombolják. Stratégia síkon az Orbán-kormány a szülőföldön való békés és hatékonyságra törekvő magyar építkezést szorgalmazza a konfrontativ politika helyett. Nem kétséges, hogy ehhez az egyébként ellenséges román hatalom valamiféle jóindulatát meg kell nyerni. (Hiába létesül Románia legjobb magánegyeteme az erre szánt kétmilliárd forintból, ha a román hatalom keresztbe tesz az akkreditáció ügyében.) Ugyanakkor azt is tudni lehet, hogy áttörés ezzel a stratégiával nem érhető el, az erdélyi magyarság apadása legfeljebb lassítható, de nem állítható meg. Kérdés, hogy meddig lehet folytatni ezt a késélen táncoló mosolydiplomáciát. Hogy mikor érkezik el az a pont, amikor a román fél, melynek jól felfogott érdeke egyébként e kurzus folytatása, zsigeri okokból felborítja az asztalt. Minden jel szerint a státusztörvény megszavazása volt ez a pont. S ez nem meglepő. Nem kell ahhoz miniszterelnöknek lenni Bukarestben és a román titkosszolgálat erdélyi hangulatjelentéseit olvasni, hogy az ember rájöjjön: a státusztörvény a maga kihasználatlan lehetőségei dacára 80 év asszimilációs politikájának eredményeit veszélyezteti. Az etno-sovinizmussal átitatott román politikai elit ellenállása tehát érthető. Érveik és látszatérveik szintén érthetőek, bár inkább az empátia segítségével, mint az ésszerűség mentén. Ezeket az érveket két csoportba osztanám. Az egyik az érzelmi, elvakult érvelés, mely a román nacionalista propaganda jól bevált módszere szerint torzít és hamisít. Ez felhozza a törvény ellen, hogy sérti Románia szuverenitását, nemzetközi szerződéseket, destablizálja az országot, diszkriminál, stb. A másik érvrendszer is gyenge lábakon áll, de laglább megpróbálkozik az arisztotelészi logika szabályainak megfelelő érveléssel. Ez legfőképpen az „államnemzet” kategóriával operál. Két leghatásosabb megfogalmazója Gabriel Andreescu közismert és magyarbarátként számontartott jeles román értelmiségi, a bukaresti helsinki bizottság társelnöke, és Valeriu Stoica, a Nemzeti Liberális Párt elnöke. Andreescu gondolatmenete (vonatkozó tanulmánya „A határon túli magyarokról szóló törvény” címet viseli, lásd: Provincia 2001/5.) szinte tökéletesen megegyezik Bauer Tamáséval. „Az a rendkívüli kölcsönhatás - írja Andreescu amely 1990 és 2000 között a román és magyar politikai osztály között kialakult, döntő hatással volt a román demokráciára, és ez nem lett volna lehetséges, ha a magyarok a valóságban, és nem szavakban, a magyar kormányt képviselték volna, vagy ha gondjaik zömére Magyarországon, nem pedig otthon találtak volna megoldást.” Andreescunak igaza van: ebben a négy évben sikerült elérnie Romániának azt, hogy az RMDSZ megalkuvásának köszönhetően a Nyugat román kisebbségi modellről kezdjen beszélni úgy, hogy közben folytatódjék a 80 éves magyarellenes politika. Ebben a négy évben a Ceausescu időket idéző oktatási törvényt fogadott el az RMDSZ asszisztálásával a parlament, kitiltották az országból Éva Mari Bárki nemzetközi tekintélyű emberjogi harcost, az ország „demokratikus meggyőződésű” elnöke, Emil Constantinescu Iliescut megszégyenítő műbalhét kavart egy transzilvanista ihletetségű, Erdély autonómiájának témáját érintő nyilatkozat ürügyén. Az említett külpolitikai bravúr valóban nem jöhetettt volna létre a „román és magyar politikai osztály” „rendkívüli kölcsönhatása” nélkül. No de összetéveszteni egy bebetonozódott és hitehagyott elit viselkedését a nemzeti közösség érzületével mégiscsak túlzás! Merthogy erről van szó, azt az is igazolja, hogy Andreescu szerint az a legfőbb gond a státusztörvénnyel, hogy „szétzúzza” a környező országok (vagyis Románia, Szlovákia, Szerbia stb. - megjegyzés B.Zs.A.) alkotmányos patroitizmusának logikáját.” Tehát elég 5 év elhibázott RMDSZ-politika ahhoz, hogy széleslátókörű értelmiségiek azt feltételezzék, hogy a 81 éve válogatott eszközökkel az erdélyi magyarság létére törő román állam iránt e célkeresztben levő közösség „alkotmányos patriotizmust” táplál vagy táplálhat a közeljövőben. De vannak Andreescunak ennél gyengébb érvei is a törvény ellen, például az, hogy „A magyar igazolvány kezelése a magyar állam által elismert szervezet nyomásgyakorló, tehát valószínűleg beavatkozó eszköze lesz a magyar közösség tagjai felett.” Andreescu összekveri a pozitív motivációt a negatívval. Az emberi magatartásbefolyásolás szabályszerűségeit vizsgálók már ősrégen rájöttek, hogy kétféleképpen lehet embertársainkat rávenni az általunk megkívánt magatartásforma tanúsítására: jutalmazással vagy büntetéssel, illetve ezek kilátásba helyezésével. A nyomásgyakorlás a negatív motiváció eszköztárába tartozik. A státusztörvény ezzel szemben kedvezményeket helyez kilátásba arra az esetre, ha valaki vállalja kedvezőtlen peremfeltételek mellett is a magyar identitását, vagyis pozitív motivációt alkalmaz. Nyomásgyakorlásról tehát szó sincs. Andreescu szerint a magyar állam azáltal, hogy magyar iskoláztatáshoz köt bizonyos kedvezményeket, „beleszól a családi életbe”. Holott csak arról van szó, hogy azon szempontrendszert, mely alapján eddig a szülők eldöntötték, hogy milyen iskolába Írassák gyermekeiket kiegészítette egy (anyagi jellegű) szemponttal a magyar iskoláztatás mellett. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a román állam mit el nem követ ez ellen, az önálló magyar egyetem szabotálástól a magyar nyelv közéleti használatának minimumra szorításáig, akkor 2001. július-augusztus válik csak igazán nyilvánvalóvá, hogy mennyire fonák Andreescu „beleszólást” emlegető érvelése. Valeriu Stoica egy hamis ellentétre építi fel igen erős vádjait, miszerint - miként írásának címe is mondja -, „A törvénytervezet liberális és európai elveket tipor lábbal” (Proiectul incalca principii liberale si europene, Saptamanal 22, 2001/23.). Szembeállítja az államnemzeti felfogást, mely szerinte a mai európai nemzetfelfogás lényege, az etnikai nemzetfelfogással, melyet szerinte a státusztörvény felelevenít. Nem a kulturálissal, hanem az etnikaival! Holott a különbség lényegbevágó, az etnikai nemzet származás-centrikus, míg a kulturális nemzet vállalás-központú. Ennek megfelelően a státusztörvény is a vállalásra összpontosít, nem a származásra. Ez azonban nem akadályozza meg a Nemzeti Liberális Párt elnökét, hogy aggodalmát fejezze ki amiatt, hogy „a budapesti parlament egy etnikai nemzetkoncepció elvi alapján álló törvénytervezetet dolgozott ki”. A „22” c hetilap közli a román kormány álláspontját is, mely a reakciók első kategóriájába tartozik. Olyan abszurdumokkal vádolja a státusztörvényt (illetve annak tervezetét), hogy „rasszista diszkriminációt” alkalmaz, hogy megkérdőjelezi a posztrianoni államok egységét, hogy ellenkezik egy sor, Magyarország által is ratifikált nemzetközi szerződéssel. Az igen hosszú és részletes „álláspont” teljes elhibázottsága érhető tetten a legrövidebb pontjában, mely azt kifogásolja, hogy „állampolgárságot” és „nemzeti hovatartozást” említ a törvény, ahelyett, hogy „a magyar etnikumhoz tartozó személyekről” szólna. Amikor a törvény lényege éppen az, hogy a szabad identitásválasztás alapján áll s - miként már rámutattam - nem az etnikai hovatartozást, nem a származást, hanem a vállalást vizsgálja. A státusztörvény tehát feladta a leckét a magyar kormány külpolitikusainak. Választhatnak: vagy felveszik a kesztyűt és ennek megfelelően módosítják szomszédságpolitikájukat - ami a választások előtt kevesebb mint egy évvel aligha fogja esélyeiket növelni, vagy pedig angolosan elengedik a fülük mellett a román fél mocskolódását s bíznak a mesterségesen felkorbácsolt hisztéria elültében. (Ami a hisztériát illeti, csak a szemléltetés végett említem, hogy a Romániai Magyar Szó 2001. június 22-én közölt, és 21-re vonatkozó felmérése szerint a román sajtóban ezen az egyetlen napon 63(!) tudósítás, kommentár jegyzet jelent meg a státusztörvénnyel kapcsolatban.) Összegzés A státusztörvény nemzetpolitikai jelentőségének lényegét az adja, hogy Trianon utáni történelmünkben első ízben létesít jogi viszonyt a határon túl rekedt magyarság és az anyaország között, hogy szimbolikus síkon jeleníti meg a magyarság egységét. Üzenet ez az anyaországi magyar társadalom, a határon túli magyar társadalom és a szomszéd országok politikai elitje számára. Az üzenet markáns és egyértelmű, nem véletlen, hogy vízválasztóként vagy, hogy az eredeti képpel éljek - lakmuszpapírként működött. Miközben akcióegységbe tömörítetté a határon túli magyar szervezeteket, s a kárpát-medencei magyar politikai elitet, kimutatta a magyar társadalomban éledező nemzeti szolidaritást, kimutatta a magyar politikai életben a nemzetellenes elemeket, s kimutatta végül, de nem utolsósorban a legnagyobb magyar nemzetrészeket uralmuk alatt tartó szomszéd államok politikai elitjeinek eredendő magyarellenességét. A jövőt illetően hadd idézzem Katona Ádámot, aki a Reform Tömörülés sepsiszentgyörgyi kongresszusán kifejtette: a státusztörvény egy folyamat kezdete s nem vége kell legyen, egy olyan folyamaté, melynek végpontja a határon túli magyarok teljes egyenjogúsítása, a magyar állampolgárság alanyi jogon való elnyerése minden magyar számára. Vagyis, miként az RMDSZ keresztény nemzeti platformjának vezetője megfogalmazta: státusztörvény a magyar reintegráció alapköve s nem záróköve kell legyen.
