Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1-2. szám
2001. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal ZÁGONI REZSŐ Uz-völgyi emlékeim Az Úz-völgyi szemtanú: Zágoni Rezső (1944-45) Zágoni Rezső 1924-ben született Kovásznán, Háromszék vármegyében. Édesapja Zágoni Barabás, édesanyja Megyesi Ida volt. Az általános iskolát szülőhelyén végezte, majd 1940- 43 között géplakatos tanuló Kézdivásárhelyen, Bartos Károly mesternél. Felszabadulása utáni első munkahelye a Horthy-ligeti (Csepel-sziget) repülőgyár egyik szerelőcsarnoka volt. A munkások mindnyájan a hadseregnek dolgoztak, így a frontszolgálat alól mentesültek. A katonai parancsnokság őt is fölmentette, majd mint székelyföldi származásút, mégis behívták. Az 1924-25-ben született háromszéki fiatalokat a nyilvántartásban, mint önkénteseket, valójában kötelező katonai szolgálatra, a sepsiszentgyörgyi Székely Határőrséghez vonultatták be. Itt, az anyaországi tisztek és altisztek által irányított kiképzés nagyon nehéz, a háborús körülmények között eddig sok esetben haszontalan időpocsékolás volt. A „kiképzés” után a 27-es honvédlaktanya fegyverműhelyében dolgozott, majd 1944június elején az Úz-völgyében lévő zászlóaljtörzshöz irányították. Itteni tapasztalatait és életének további háborús élményeit kérésemre írásba foglalta. Testvérbátyám Zágoni Rezső, a világháború után a brassói traktorgyárban helyezkedett el, ahol mint kiváló szakember és részlegvezető mester, munkatársai és az üzemvezetőség részéről nagy megbecsülésnek örvendett, onnan is ment nyugdíjba. Negyven évi munkájának látható gyümölcse egy szép családi ház megépítése volt, melyet Brassó „modernizálása” érdekében leromboltak. Ez a tény, valamint az akkori román politikai-gazdasági állapotok is hozzájárultak ahhoz, hogy feleségével, a baróti születésű Józsa Ilonkával, unokájuk meglátogatása címén 1986-ban turistaútlevelet kéijenek Amerikába. Azóta Chicagóba laknak, ahol - mint korábban Brassóban is - a helyi magyar baptista gyülekezet elöljárója, valamint az Amerikai Magyar Baptista Szövetség Misszió- és Irodalmi Bizottságának tagja. Az alábbi rövid beszámoló megírására még Sylvester Lajos Uz-völgyi hegyomlás (Sepsiszentgyörgy, 1996) című könyvének megjelenése előtt került sor, de attól tartott, hogy annak közlése miatt a hazalátogatásuk elé akadályok gördülhetnek. Miután az előbb jelzett könyvet elolvasta, döntött emlékezéseinek hozzám küldéséről. Meggyőződésem, hogy az alábbi sorok, történelmünk legújabb kori tragikus eseményeinek megértéséhez, újabb adalékokkal szolgálhatnak. 1944 júniusának első napjaiban teljes felszereléssel Sepsiszentgyörgyről gyalog indultunk az Ojtuzi- és Gyimesi-szoros között található Uz-völgyébe. Az ezeréves határhoz történő megérkezésünk után engem a zászlóaljtörzshöz egy Dálnoki nevű fegyvermester mellé helyeztek. Az első század katonájaként, az első vonalban voltam, ott értek az augusztus 23-i események, amikor a román „szövetségeseink” a szovjetek oldalára álltak. Augusztus 24-én a zászlóaljtörzsnél voltam, ahol utasításokat és szerszámokat kaptunk, délután Dálnokival karbantartás, fékolajozás végett kimentünk az egyik páncéltörő ágyúhoz. Ez közvetlen a magyar-román határnál a sorompó után, az út mellett volt álcázva. Közelében egy kis barakkszerű építményben három német katonát találtunk. Bajtársam egy keveset tudott németül és kérdezősködött. Elmondták, hogy a német hadsereget Iasi-nál (Jászvásárnál) bekerítették, nekik viszont sikerült kiszökni a gyűrűből, további érdeklődésünkre pedig azt mondták, hogy errefelé német csapatok nem vonulhatnak vissza, merthogy azokat az oroszok megsemmisítik vagy fogságba ejtik. Az megtörténhet, hogy néhány személyből álló csoport, egy-egy katona kijuthat a gyűrűből, de több semmiképpen nem. Amikor visszatértünk a zászlóaljtörzshöz, az irodában Serfőző alezredes egy német tiszttel és egy altiszttel tárgyalt, az utóbbiak szorgalmasan jegyzeteltek. A nyitott ajtón át láttuk, hogy Serfőző elővette a térképeket, az erődítményeink rajzait, hallottuk, amint közölte velük a létszámunkat, fegyverzetünket, lövegeink, sőt a robbanófejek az aláaknázott sziklák valamint területek pontos helyét is. Dálnoki kihívta a segédtisztet - ha jól emlékszem Beke volt a vezetékneve - és tájékoztatta a határon tapasztaltakról, a németekkel való találkozásról és arról, hogy állításuk szerint az Uz-völgye felé nem jönnek visszavonuló német csapatok. Még ott tartózkodásunk idején a segédtiszt jelentést tett a velünk való beszélgetésről, de az alezredes legyintett és csak annyit mondott: „Ez a (német - szerk.) tiszt, azt mondta és ez így is van, hogy nemsokára jön a német hadsereg, amelyik a határvédelemben segítségünkre lesz, azért tájékoztatta őt a mi állásainkról és hadfelszerelésünkről, hogy ismerhesse a gyengébb pontokat, ahová a német katonákat kell majd elhelyezze.” Német „vendégeink” csónakos-motorkerékpárral érkeztek, és azzal is távoztak a román határ felé. Augusztus 26-án reggel korán keltünk, hogy fékolajat öntsünk a második páncéltörő ágyúba is, amelyik a határtól egy kilométerre befelé az út melletti erdős részen volt elhelyezve. Amint kiértünk az útra, mintegy hatvan-nyolcvan egyenruhás német katonát pillantottunk meg, akik úgy tettek, mintha az úttestet javítanák. Én meg is jegyeztem, hogy ezek a németek korábban keltek, mint a mieink, hiszen ők még alszanak. Amikor kiértünk az ágyúhoz, azt tapasztaltuk, hogy a kulcs nem talál. Alighogy bementünk a fűrészgyár műhelyébe, hogy új kulcsot csináljunk, a gyár szirénája jelzett. Ekkor megszólaltak a géppuskák, és az egyik páncéltörő agyúból is lőttek. Amint visszaértünk a törzshöz, láttuk, hogy a németeknek hitt katonák az útról bementek az erdő szélére, ahonnan a visszavonuló magyar katonákat lemészárolták. Érdekes (?), hogy az ellenség támadásának első célpontja a robbanófejeket tároló épület volt, amit el is találtak. Az oroszok fél kilenc-kilenc óra között támadtak, zászlóaljtörzsünk már tizenkettőkor menekült. Elvettem két puskát (miért éppen kettőt, nem tudom), kockakávét, egy kenyeret, pár konzervet, és bajtársaimmal elindultunk Aklos irányába. Az erdőben sem út, sem ösvény nem volt, nappal úgy-ahogy tájékozódtunk, de éjszaka elveszítettük az irányt. Volt közöttünk több mint egy tucat tiszt, volt iránytű, térkép, de mindhiába, a tizenkét kilométeres utat reggelre sikerült megtennünk. Aklosban felállítva találtuk azokat a gépágyúkat, amelyekkel tankra és repülőgépre is lehet lőni. Magam is csodálkoztam ezen, hiszen véleményem szerint ezeknek a hatékony harci eszközöknek a határon kellett volna lenniük. A határtól Aklosig nincs út, csak a magas sziklák között egy keskeny vágányú iparvasút, mellette pedig egy bővizű patak folyik. Az ellenséges tankok ezen patakban jöttek és a támadás elkezdése utáni nap, huszonhetedikén délelőtt már ott is voltak. Hiába reménykedtünk abban, hogy a sziklákban elhelyezett robbanóanyagok a detonáció után a szikladarabokkal elzárják az oroszok útját, vagy legalább késleltetik a tankok előrehaladását, így a gyalogságot feltartóztathatjuk, vagy megsemmisíthetjük. Erről azonban szó sem lehetett, mert egyetlen robbanás sem történt, és mert az ellenség már tudta azok és a robbanófejek pontos elhelyezését, így időben közbelépett. Szomorú, szinte hihetetlen, hogy az ellenség tisztjei és katonái jobban tájékozódtak a határ mentén és bennebb is, mint a mieink. Ebben nagy segítségükre lehetett anyaországi tisztjeink helyismeretének a hiánya, valamint Serfőző alezredes „szívélyes tájékoz-A millenniumi megemlékezés jegyében került sor a kárpátaljai sóvidék központjában, Aknaszlatinán arra a rendezvényre, melyre a Kárpátaljai Római Katolikus Egyház, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, valamint a helyi magyar egyházi és világi szervezetek invitálták az ünneplőket és érdeklődőket. A nap szentmisével kezdődött, körmenettel folytatódott, majd a templomkertben Majnek Antal, a Római Katolikus Apostoli Kormányzóság püspöke felavatta a Balázs István viski fafaragómester által alkotott kopjafa-együttest, melynek hét oszlopa a vezéreket, a központi kereszt pedig Esztergomot jelképezi. A kopjafa-koszorú üzenetatása” is. Feltételezem, hogy mindezt nem szándékosan tette, de meggyőződésem, hogy ő naiv, hiszékeny, képzetlen, a kémelhárításban teljesen járatlan ember volt. A németül beszélő, német egyenruhában levő oroszokat, olyan németeknek hitte, akik a mi segítségünkre jönnek. Mi ez, ha nem naivság? Hogy hadvezetésünk sem tanult a három évi háborúzásból, a Don-kanyari tragédiából, az is nyilvánvaló. Idős emberekkel, közöttük hatvan év feletiekkel is, valamint tizennyolc-tizenkilenc éves, alig vagy teljesen kiképzetten fiatalokkal, első világháborús puskákkal, és két kisméretű páncéltörő ágyúval próbálták megvédeni az országhatár egyik stratégiai jelentőségű szorosának egy szakaszát. Még határvédelmi egységeink helyzete és hadmozdulati sem voltak összehangolva. És kikkel is álltunk szemben? Egy nagy létszámú, géppisztolyokkal ellátott ukrán hadsereggel szemben, amelyet messzehordó lövegek, tankok tét a szervező egyesületek vezetői, valamint Szuromi Antal, a Magyar Köztársaság ungvári konzulja és Tóth István a HTMH főosztályvezetője méltatták. A megszentelés és koszorúzások után az ünnepség a szoborpark felavatásával folytatódott. Itt a templomkertben, a kopjafákkal szembeni kertrészben kaptak helyet az Árpád-kori szentek kőszobrai, melyek a kárpátaljai művészek tehetségét és önzetlenségét dicsérik. Az ökumenikus felszentelés során mondotta Majnek Antal püspök úr: „Nézzünk bátran a jövőbe, tanuljunk őseinktől. Aki imádkozik, annak van jövője, annak nem kell félnie a jövőtől." sokasága és repülőgépek is támogattak. Meglepetésszerűleg jöttek, katonáink az erődítményekből ingben és mezítláb menekültek, mert hátukba kerültek, amiben tehetett némi közük a románoknak is. (Ezekben a napokban, még a Kárpátokban is olyan nagy meleg volt, a betonból készült bunkerek annyira ontották a hőséget, hogy az emberek ezért levetkőztek.) Aklosban a gépágyúk mellé akartak tenni bennünket, míg a gyalogosokat a lövészárkokba küldték, ahol biztos halál várt volna ránk, ezért mindannyian az erdőn át Szentmárton széléig vonultunk. Ott újjászerveztek, és bedobtak az aklosi út megvédésre, amit táborhelyünktől alig száz-kétszáz méterre volt. Bár nem közölték velünk, mégis tudtuk, hogy legfőbb feladatunk az tett volna, hogy feltartóztassuk az ellenséget, amíg a németek Romániából visszavonulnak ezen a szakaszon. Az ellenség többszöri repülős támadást indított ellenünk, amelyről géppuskáz-Szent Imre herceg (Aknaszlatina) tak is. Egy sorozat tőlem alig két centiméter távolságra csapódott be. Bajtársaim közül számosán itt haltak, illetve sebesültek meg. Egyes magas rangú tisztek „hazafiságáról„szervezési készségéről” és „példamutatásáról” megjegyzek egy esetet. Csíkszentmártonban az aklosi úton késő délután terepjáróval megérkezett egy vezérkari tiszt. A nevére már nem emlékszem, magához rendelt mindannyiunkat, hogy beszédet intézzen hozzánk. Őseink hazaszeretetéről, hősiességéről, önfeláldozásáról beszélt, kért, hogy tegyünk méltóak hozzájuk, kövessük mindnyájan harci erényeiket, adjuk a hazáért életünket is ha kell. A katonák lelkesülten hallgatták a beszédet, de ahogy megindult az ellenséges támadás, a főtiszt kocsiba ugrott és elmenekült. Ha köztünk maradt volna, mi is harcolunk, így azonban követtük példáját. Az is tény, hogy ekkor már mindannyian tudtuk, hogy elveszítettük ezt a háborút, fölösleges tovább harcolni, hiszen ekkora túlerővel szemben semmi esélyünk sincs. Hadseregünkben, de a németeknél is a fejetlenség egyre inkább eluralkodott. Visszavonulásunk után újraszerveztek, és a menasági dombokra irányítottak. Egy pár napig nagy melegben, étlen-szomjan ott harcoltunk, és ilyen körülmények között is megállítottuk az ellenség előrenyomulását. Nemsokára parancsot kaptunk a további visszavonulásra így a Hargitán át Székelyudvarhelyre értünk, ahol pihenőt adtak és ehettünk is, majd Bátosra irányítottak. Ott újra meg újra szerveztek, minket fiatalokat kivittek gyakorlatozni. Jobbra át!, Balra át!, Hátra arc!, Feküdj! parancsszavakat ismételgettek. Tették ezt, amikor az orosz lövedékek a közelünkben csapódtak be. Tragikomikus volt ez az egzecíroztatás. „A kiképzés” után Idecspatakra, Üvegcsűrre irányítottak, majd az erdőben a szó szoros értelmében bolyongtunk. Mivel nem volt összefüggő arcvonal, nem tudtuk, hogy hol az ellenség, vagy hol vannak a mieink. Éjjel egyik, nappal pedig más irányba mentünk, így saját tüzérségünk és az aknavetők tűzébe kerültünk, ami rettenetes következményekkel járt. Sokan meghaltak, volt, aki lábát, vagy kezét veszítette, annyi volt a sebesült, hogy nem győzték elszállítani. Én is ebben az „ütközetben” sebesültem meg. Egy csűrben elsősegélyben részesítettek, majd Marosvécsre vittek, ahol marhavagonokba raktak bennünket és Budapestre szállítottak. A fővárosban két hétig voltunk, majd vöröskeresztes vasúti szerelvényen Hévízfürdőre vittek. Az egész fürdőhely katonai kórházzá változott. Ott ért Horthy kormányzó fegyverletételi kísérlete, majd Szálasi hatalomra kerülése is. November 1-ig voltam a kórházban melyet az ellenséges csapatok közeledte miatt Bécsbe telepítettek. Mivel a sebesülteknek joguk volt hozzá, egy hónapos pihenőszabadságra mentünk. Egy balalonszemesi szobatársunk a Debrecen környéki Pál Józseffel magához hívott. Odaérkezésünk után három nappal megjöttek „a felszabadítók” is. Mivel civil ruhában voltunk, nem bántottak, de megpróbáltak beszervezni a „dicsőséges” Vörös Hadseregbe. Erre nem nagyon volt hajlandóságunk, inkább 1945. április 16- án hazafelé indultunk. Egy baróti sorstárs, Pál József és én sok félelem és viszontagság közt kilenc nap alatt gyalog Debrecenbe érkeztünk. Ott vonatra szálltam, de Érmihályfalván elfogtak a szovjet katonák, azonban egy jóindulatú magyar népőr segítségével megszabadultam, és tovább folytathattam utamat. Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó érintésével érkeztem meg. Sepsiszentgyörgytől Kovásznáig gyalog tettem meg az utat, és 1945. május 10-én érkeztem haza. Otthon a Pila-féle magyar rendőrségen keltett jelentkeznem, ahol „ügyem” kivizsgálása végett a néptörvényszék elé idéztek, majd pedig minden vád alól felmentettek. Ezzel a magyar katonai pályafutásom befejeződött. Életem végéig sem tudom eléggé megköszönni a jó Istennek, hogy egész frontszolgálatom alatt, amikor életem csak egy hajszálon függött, akkor is érezhettem az Ő közelségét és kegyelmét. A mi Urunk megtartott akkor, és vezet a mai napig. Zágoni Rezső, Chicago A hét ősvezérnek és Zörzseiknek egy-egy kopjafával adózik az utókor (Aknaszlatina) Emlékpark a végeken
