Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. május BEKE GYÖRGY Drámai hangulatú „megyebál" Közigazgatási beosztás és anyanyelvhasználat „Fölszálott a páva a vármegye-házra, Sok szegény legénynek szabadulására. Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.” Miért éppen a vármegye házára szállott fel a páva Ady Endre oly sokszor idézett, 1907-es versében? magyar népdalokban nem ritkán találkozunk a vármegyeházzal, mint jelképpel. Mégpedig az államélet s hozzá kapcsolódva a szabadság, a rabság, a hatalom és az erő megtestesítőjeként. Csakugyan ekkora hatalma volt valaha a vármegyének, élet és halál kérdésében döntött? Vagy mivel ez esett „közelebb” a nép életéhez, ez jelenítette meg az országos kormányzatot, magát a rendszert? Kétségtelen, hogy a vármegye a legtartósabb igazgatási, vezetési, jogorvoslási alakzatnak bizonyult az elmúlt ezer esztendőben a magyar állam vezetésben. A vármegye előzménye a nemzetségi szállásterület volt, ennek a helyébe alapította meg Szent István királyunk a vármegyéket, várispánságokat, a katonai, bírói, gazdasági és közigazgatási irányítás egységeit. Ennek nyelvi nyomai a főispán, alispán elnvezések. Amikor a 13. század elején a királyi vármegye helyét a nemesi vármegye veszi át, ez a folyamat a nagybirtokosok hatalmát ellensúlyozza. Aló. századra pedig kialakulnak a nemesi vármegye intézményei, egyebek között az önkormányzati testületek. Kezdetben a megyék székhelye azonos a főispán birtokainak központjával, aztán a 18. századtól már állandó vármegyei székhelyek alakulnak ki, ezekből válnak a kisebb-nagyobb városok. Talán nem érdektelen említenünk, hogy a 19. század első évtizedeinek nagy román utazója, Dinicu Golescu (1777-1830) Erdélyen áthaladva minden nagyobb városnál azzal kezdi beszámolóját, hogy „magyar nemesi vármegyébe” érkezett. Például Gyulafehérvár jellemzése így kezdődik: „Vár ez is, ugyancsak Erdélyországban, a magyar nemesi vármegyében.” A havasalföldi nagybojár valósággal megcsodálta a magyar megyék szervezettségét, rendtartását, a köztéri szobrokat, egyáltalán az építészetet. Ehhez mi, magyarok hozzátehetjük, hogy a nemesi vármegye erős bástyája volt a magyar szabadságjogoknak a Habsburg császárok despotikus uralma ellenében. Ma már nevetünk az Ugocsa non coronatféle dacoláson, vagyis egy megye - méghozzá az akkor legkisebb magyar megye - szembeszegülésén az országos hatalmi akarattal, de kétségtelen, hogy a magyar megyék önkormányzatisága néha döntően beleszól a magyar történelem egészének alakulásába. (Jókai Mór számára hálás regénytémát nyújtott ez a küzdelem: Rab Ráby.) Alkalmas keretet nyújtott a vármegye, mint közigazgatási egység arra, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarországon biztosítani lehessen a kisebbségek szabad nyelvhasználatát. E tekintetben cáfolhatatlan Krassó vármegye állandó bizottmánynak 1861. évi határozata a román többségű megye közigazgatásának nyelvéről. „Tekintetbe véve azt, miszerint a megyének saját belkörében autonomicus jogánál fogva, szabad határozati joga van mindenben, az őt közvetlenül érintő ügyekben, s ezen belügyek közé e megye bizottmánya a hivatalos nyelvnek saját belkörébeni megállapítását is sorozván...” - kezdődik eléggé nyakatekert stílusban, de a lényeg: „Krassó megye területén hivatalos nyelv a belügyekre nézve általában a román legyen.” Ha a történelmi Magyarországon, amelyet a nemzetiségek elnyomatásának országaként becsméreltek, lehető volt egy kisebbség, a románság nyelvének hivatalossá tétele, mennyiben inkább lehetőséget nyújthatott volna a vármegye kerete ahhoz, hogy a Trianonban létrejött, magukat ab ovo demokratikusnak tartó új szomszédok, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia - lévén mindegyik többnemzetiségű állam - nyelvi és igazgatási autonómiával bizonyítsák demokratikus mivoltukat, az uralmuk alá rendelt hárommilliónyi magyar jogegyenlőségét. Mivel ugyancsak megyebeosztás jellemezte Órománia közigazgatását, Nagy-Romániában is egy ideig fennmaradtak az addigi erdélyi megyék, a maguk hagyományos határain belül. Ezek a belső határok századok során alakultak ki, a gazdasági, kulturális és részint néprajzi adottságok alapján. Éppen ezért ezek feleltek meg leginkább a megyék lakosságának, mindennapi boldogulásának, jó közérzetének. De a hatalmi türelem nem tartott sokáig. Romániában is, az egész Kárpát-medencében elkezdődött a történelmi vármegyék felszámolása, átszabása, széttépése, mégpedig azzal a nem is titkolt céllal, hogy a magyar többségű vármegyéket felaprózzák, a magyar lakosságot román többségű megyékbe tereljék át. Természetes egységeket bontottak meg, azzal sem törődve, hogy milyen hátrányokat, kellemetlenségeket okoznak a helyi lakosságnak. Mindenekelőtt a magyaroknak, de nemegyszer a románoknak is. Megesett, még 1940 előtt, hogy a székely megyéket olyképpen „szervezték át”, hogy a szervesen egybetartozó vidékek más és más „tartományokba” kerültek. így Háromszék a Duna-menti Galac városához került, ami azt jelentette, hogy a háromszékiek úgy juthattak el a tartományi székhelyükre, ügyes-bajos dolgaik intézése végett, ha előbb átkeltek a Kárpátokon, vasúton elutaztak Ploiesti-ig, onnan pedig további száz kilométert tettek meg az Al- Dunáig, ahová csatolták őket. Mivel azt állítottuk, hogy még a román lakosság kárára is érvényesítették a szétszórás politikáját, vessünk egy pillantást a mai Kovászna megyére, az egykori Háromszékre. Az 1968-as megyésítés idején Kovászna megyéhez csatolták az addigi Brassó vonzásköréhez tartozó, szinte teljes egészében román lakosságú Bodzafordulót és környékét. Csakhogy ezt a vidéket a 20. század közepe óta a vasútvonal Brassóhoz köti, és a bodzái románok ebbe a városba járnak be dolgozni az ipari üzemekbe. Most, ha Kovászna megye székhelyére, Sepsiszentgyörgyre akarnak eljutni, előbb bevonatoznak Brassóba, egy másik megye székhelyére, ott átülnek egy másik szerelvényre, amely Szentgyörgyre viszi őket. Miért kell ezt az ádozatot meghozniuk bodzái románoknak? Azért, hogy létszámuk módosítsa Kovászna megye etnikai arculatát, növelje a románok százalékát, és nem utolsósorban: állandó hivatkozási alap lehessenek a magyarok önkormányzati törekvéseivel szemben. Ebből a bodzái körzetből kerültek be a megye vezetésében, számarányuk jogán, vagy azt jóval meghaladó arányokban a román nemzetiségű „káderek”, akik egyáltalán nem ismerik a székelyek nyelvét, szokásait, hagyományait, de mindenütt érvényesíteni kívánják, és érvényesítik is a maguk nyelvét, szokásait, erkölcsét. Manapság a lakosság széles köreinek kapcsolata a hatóságokkal, így a vármegyével sokkal gyakoribb, mint volt századokkal ezelőtt. Akkor még valaki, egy falusi gazda leélhette úgy az életét, hogy soha nem volt dolga a megyei hatóságokkal. Manapság elképzelhetetlen, tehát mindnyájan érezzük az adóhivatal, a bíróság, a megyei hivatalok mostohaságát vagy közvetlenségét. Egyebek között, minden más előtt a kisebbségi magyarok a megyei szervek magatartása alapján ítélik meg helyzetüket Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában vagy Szerbiában. Ezért váltott ki valóságos forrongást a Székelyföldön 1968-ban a megyésítés csapdája. A párthatalom az 1950-től érvényben lévő rajoni igazgatási rendről akkor tért vissza a megyebeosztásra, amely egyébként 1918 előtt a régi Romániában is a közigazgatás alapja volt. Csakhogy az új megyék határait a hagyomnyosaktól eltérően, önkényesen, Bukarestben húzták meg, és ezek nem találkoztak a helyi lakosság kívánságaival. Különösen a székelyeket háborította fel az, hogy az eredetileg elképzelt Székelyföld-megyét, amely a magyar hűségen élő Fazekas János miniszterelnök-helyettes javaslata volt, előbb látszólag elfogadta a pártvezetés, majd taktikázásokkal lefaragták a megye területét, úgy, hogy végeredményben az átalakítás a székelyek lakta vidék megcsonkítását jelentette volna. Csíkszereda lakossága, elsősorban az üzemek munkásai valósággal fellázadtak, bekerítették a rajoni pártbizottság épületét, majdnemhogy emberhalál lett a vége a tüntetéseknek. Ezt nevezik a székelyek máig is „megyebálnak”, azoknak a táncmulatságoknak a mintájára, amelyek a város eseményei voltak valaha. Ez a rendhagyó, drámai hangulató „megyebál” meggondolkoztatta Ceausescut és körét, s végül beleegyeztek két székely többségű megye, Hargita és Kovászna létrehozásába. (Arra figyelmet fordítottak, hogy az új megyék ne kapják vissza hagyományos nevüket, vagyis ne érvényesüljön a folytonosság.) De vajon nem kezdődik-e élőiről az egész átszervezési hadjárat? A bizonytalanság olyan félelmet táplált a székelyek, egyáltalán az erdélyi magyarok lelkében, ami már kihat állampolgári öntudatukra, a hatóságokba vetett bizalmukra. Néha elindul egy-egy híresztelés újabb „megyésítésekről”, és ingerültség, indulatosság lesz úrrá az embereken, mert meg vannak győződve, hogy a várható átszervezésből csak vesztesként kerülhetnek ki. Lélektani dilemma, hogy ilyen körülmények között mennyiben várható el tőlük a hűség vagy éppen az áldozatvállalás? Kétségtelen, hogy a közigazgatási egységek kijelölése éppenúgy a kisebbségi kérdés fókuszában áll, mint a szabad nyelvhasználat, az iskolák ügye, a művelődési élet biztonsága. Mindez utóbbiak szorosan össze is függnek a megyésítéssel, hiszen a költségvetési támogatások aránya egy-egy közigazgatási egységen belül a nemzetiségek számától is függ. Egyértelmű, hogy a közigazgatási átszervezés is egyik csatatere annak a történelmi küzdelemnek, amely Trianon óta folyik, váltakozó hevességgel vagy éppen lappangva, a Kárpát-medence kisebbségbe taszított magyarságának fennmaradásáért. A csata most éppen a Felvidéken, vagyis Dél-Szlovákiában bontakzott ki. Valójában a magyar kisebbség nyelvének, kultúrájának, hagyományainak eltiprása folytatódik, sok más előző kísérlet után. Mert 1945 óta ez a történelmi vidék megérte a kitelepítések, szlovákosítások, magyar-deportálások hullámait, volt úgy, hogy a helységneveket, sőt a személynekveket is csak „szlovák formában” lehetett leírni hivatalos papírokban, magyar iskolákat vontak össze és szüntetek meg, kétnyelvű bizonyítványok kiadását tagadták meg az iskolákban, a tankönyvekben átírták a históriai személyiségek nevét, meghamisították a nemzetiségüket, tehát a magát büszkén „európainak” valló Csehszlovákiában a diktatúra időszakában olyan vad elnyomó intézkedéseket hoztak, amelyek meg se fordultak volna 1918 előtt a leghevesebb magyar nacionalista fejében. Most a közigazgatási reform vált roppant időszerűvé Szlovákiában. Nemcsak a közigazgatás korszerűsítése érdekében, hanem mert ez az Európai Unió egyik követelménye. Miként Dzurinda szlovák miniszterelnök a minapjában mondta: „Nem egy napra vagy egy hétre szóló reformokról van szó, hanem egy hosszú távú reform tervről, amelynek alapgondolata az önkormányzatok második fokának létrehozása, valamint az államiság decentralizálása és megreformálása a szubszidiaritás elve alapján.” (Magyar Nemzet, 2001. április 21.) Kulcsszó: a szubszidiaritás. Azt a közösséget helyezi előnybe, amely közelebb áll az emberekhez és azok gondjaihoz. Tehát szervesen kapcsolja a városok, falvak lakosságát az államigazgatás szerveihez. Kisebbségektől lakott vidékeken lehet-e ennek hatékonyabb eszköze a lakosság nyelvének fokozottabb bekapcsolásának az államügyek és helyi igazgatás vitelébe? A Csallóköz és a Mátyusföld ma is nagy többségében magyar lakossága akkor tudja leghatásosabban kifejteni országépítő erőfeszítéseit, és egyben akkor részesülhet az őt megillető költségvetési támogatásokban, ha lehetőleg egyazon közigazgatási keretbe, jelesen megyébe tömörül. Ezért dolgozta ki a Magyar Koalíció Pártja a maga egyedül életrevaló tervezetét, a révkomáromi megyét, amely hat nyugati járást egyesítene: Komárom, Dunaszerdahely, Érsekújvár, Galánta, Ipolyság és Léva egyazon megyéhez kerülne. A felvidéki magyarság földrajzi elhelyezkedése ezt a lehetőséget kínálja a magát csakugyan demokratának tartó Szlovákiának, és a megmaradásához ragaszkodó magyar kisebbségnek. Csakhogy a szlovák nacionalizmus elejétől fogva hallani sem akart egy ilyen „magyar megyéről”, a magyar őslakosság jogainak természetes érvényesítéséről. Terveik szerint a megyéket úgy kell megalkotni, hogy a tömbmagyarság szétforgácsolódjék közöttük. így aztán csak csorbán, hiányosan érvényesíthetné jogos érdekeit a gazdaságban, az oktatásban, a művelődésben vagy az egyes állampolgárok személyes ügyeinek intézésében. Árulkodó elképzelés, amely valójában a Trianon óta folyó kirekesztés, mellőzés, nyelvtiltás és hatalmi önkény folytatódása. Dehát Szlovákiában demokratikus koalíció kormányoz, amelyben részt vesz az egyesült magyar párt is. Igen, valóban ott vannak a magyar miniszterek a kormányban, sőt a kisebbségi ügyekért magyar helyettes miniszterelnök felel, és ez igen jó ajánlólevél Szlovákiának az euroatlanti csatlakozása előtt. Az utóbbi hetek csatározásai azonban elárulták, hogy a szlovákiai demokrácia falán elég súlyos repedések is tátonganak. Nemcsak a nyílt ellenzék, hanem a kormányt alkotó SDL - baloldali - párt és Schuster államfő Polgári Egyetértés Pártja is ellene szegült a „magyar megyét” is tartalmazó elképzelésnek, és ezáltal teljességgel a Meciar-féle nyűt nacionalizmus oldalát erősíti. Nincs-e vajon olyan veszély, hogy Szlovákia EU-csatlakozása után ismét hasonló helyzetek fognak előállni, és a most kényszerűségből elfogadott nemzetiségi jogokat megint semmivé teszi a „nemzetféltő”, valójában kisebségelnyomó politikai erők összefogása? Immár az Európai Unió keretén belül! Ez a csata vesztésre áll a magyar kisebbség és a méltányosság, igazság számára. Ilyenkor a „távlattal” szoktuk vigasztalni magunkat; majd „visszaüt” ez az újabb jogtalanság, méltatlanság a szlovák nacionalizmusra. Akkor majd, ha újabb magyar tömegek szakadnak le a nyelv, a kultúra magyar fájáról? Mindenképpen megnyugtatóbb Bugár Bélának, a Magyar Koalíció Pártja elnökének nyilatkozata, immár a szlovák gáncsolás, sőt Dzurinda miniszterelnök lényegében elutasító véleményének ismeretében: „A MKP képviselői a parlamentben továbbra is szorgalmazni fogják a magyarok lakta hat járás egy megyébe történő besorolását.” Kétségtelenül, ez sokkal csendesebb „megyebál”, mint az 1968-as Csíkszeredái. De most - úgy tűnik kívülről nézve - ennyi a magyar lehetőség Szlovákiában. Mindenképpen idők jele, hogy a Magyar Koalíció Pártja, amelyet mélyen megosztott ez a közigazgatási, szakmai vitának tűnő életbevágó politikai kérdés, nem fúj takarodót, nem hagyja cserben saját eddigi felfogását és ezzel a felvidéki magyarságot. Ha meglesz hozzá a kitartás és a szívósság, akkor ez mindenképpen új kisebbségi politizálás, az 1945-ös időket követő tengermélyi némaság után. Nem szlovák politika ez már magyarok körében, hanem magyar kisebbségi politizálás szlovák közéleti palettán. Tavaszodik? Talán kicsit még korábban, mint máskor, virágba borultak idén is a fák, és a szántások is feketéllenek ismét, az emberek pedig sorra szabadulnak meg kabátjuktól, sapkájuktól... Az újjászületés örök misztériumának hangulata kerít hatalmába bennünket, habár jócskán maradt fenntartásunk az új idők, így a tavasz eljövetelével kapcsolatban is.- a korábbiak nem sok jót hoztak, s ha támasztottak is reményeket, azokat nem váltották be. A mostaniak azonban mintha mások lennének: mintha nemcsak a természet ébredne, hanem az emberek is... Mintha ébrednének egy hosszú rossz álmukból! Hogy milyen lesz a világ, amelyre rányitják szemüket, az sajnos nemcsak tőlük függ, hanem nagyon sokaktól még Koszovótól és Makedóniától Libanonig, vagy az értelmiségtől a gyári munkásokig és földművesekig... Mert ha csak azoktól függne, akik a gyárak termelésének beindításán munkálkodnak, akik vállalkozói kiállításokat vagy orvosi szaktanácskozásokat szerveznek, akkor nem lenne baj - ha apró lépésekben is, de a szebb és jobb életünk lehetőségeit teremtenénk meg, ahhoz kerülnénk közelebb. Szétnézünk ebben a világban, és megállapítjuk: mégis tavaszodik. És ezt észreveszik azok is, akik kívülről szemlélik, ilyen és olyan határokon túlról - mind nagyobb számban jelentkeznek a különféle manifesztációkon, hiszen a vállalkozók szeretnének részt venni a termelés fellendítésében, s talán a pénzüket sem sajnálják majd mindig egy-egy sikeresnek ígérkező üzlethez. Természetesen valamivel többet is elvár a jelen embere a jövőtől, mint pusztán a szebb és jobb életet. Elvárja tőle, hogy egészséget, boldogságot hozzon családja számára, alkalmat egyéni kiteljesülésére... A boldogság és a kiteljesülés fészke pedig csakis egy békés, nyugodt családi otthon lehet. A tavaszba merészkedő kertésztiek nagyon sokat kell tudnia; miként nyúljon metszőollójával a később bő termést hozó fákhoz, hogyan locsolgassa a palántákat, ápolja a virágok bokrait... s vajon tudja-e mindezt? Tudhatja-e, amikor tegnap még nem a szelíd szeretet, hanem a gyűlölet szavára hallgatott? Lesz-e hát végre egy békés, nyugodt tavaszunk erre a déli végeken is? Amelyben ha nem is egyből fordid jóra sorsunk, de legalább a jó irányba változik. Szemléljük a borús húsvéti eget: vajon tavaszodik? Csordás Mihály
