Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5. szám
2001. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal NÉMETH LÁSZLÓ A minőség forradalma A munkanélkülieket számon tartjuk, de ki törődik a munkásokkal? Tudjuk, hogy a rend, melyben a bőségtől csak az éhség lesz nagyobb, s a termelőeszközök tökéletesedésével csak a bitangjára hagyott lelkek száma nő: halálra ítélt. De ki figyelmeztet a kiáltó heveny betegség alatt az idültre, a termelés betegsége alatt a munkáéra? Más a munka és más a szenvedély, de az ép ember más időkben mégsem volt munka és szenvedély teljes kétéltűje. A munka is szenvedély volt, vagy legalább lehetett, s a személyiség nem húzódott vissza a munkás nappalból a munkátlan estébe; az ember nem akkor lett önmaga, amikor leitatta a főkönyvet s letette a vakolókanalat. Robotnak nevezzük a fásult, személytelen munkát, de a robotot az a tizenkilencedik század terjesztette ki és szigorította meg, amely eltörülte. A munkamegosztás a munkást is megosztotta munkája és élete közt. Emberek járnak a földön két élettel, melyek éppoly tökéletlenül érintkeznek, mint Babits Gólyakalifájában a hasadt lelkű hős két élete. Az erőket kihasználó tizenkilencedik század felhasználta a munkát és visszautasította az egyéniséget; mozgóláncához elég volt a kezünk, és lemondott a másik nyolc óra javára az agyunkról. E szédületes Taylor-rendszerben egymásután vesztették el méltóságukat a foglalkozások. A század haladt, azonban a munka süllyedt. Előbb az ipar hüllőt bele a gyár darálójába, aztán sorra a szellemi foglalkozások. Még mindig igen magas képesítést követelnek a szellemi munkástól. Ha végzett munkájukat nézem, ezt a nagyzolást atavizmusnak kell tartanom. A vegyész, mérnök, orvos sok szép dolgot tud és felejt, de hónapok alatt oda lehet idomítani a helyére egy jófejű szakmunkást. Kinek a munkája áll magasabb szinten: a bankhivatalnoké vagy a közlekedési rendőré? Gyermekkoromban még volt valami kis élet a tanári hivatásban, ma a tanár is tantervelbonyolító automata. Minden tanulás, képesítés haszontalan; a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli. Azoknak az embereknek a száma, akik a munkájuknak élnek, napról napra fogy. Ha nézzük, kik azok, inkább a komolykodó kretének, mint a tehetséges találékonyak. Az egyéniség kifolyott a munkából. Nézz meg egy vadevezőst, amint a csónakján babrál, s nézd meg hivatalában. A városok körül falvak épülnek, s három barackfájához több köze van a a munkásnak, mint egésznapi munkájához. Az emberek nem bírják valami monománia nélkül. Bridge-, vízipóló- és bélyegtudósok közt élünk; a parasztok közt rádiószakértőket találni. Az egyéniség, melyet a munka visszautasít, kárpótlást keres. Innen a műveltség mai zavara, szeszélyes tarkasága. A foglalkozások ma már nem pántjai hajlamnak és műveltségnek. A szenvedélyek furcsa néprajzi térképén egy-egy szín a legkülönbözőbb munkakörök megyéiben jelenik meg. A szintkülönbségek összetöredeztek, s egy-egy foglalkozáson belül képtelen nagyok. A legsiralmasabb vidéki környezetben európai műveltségű emberre akadt. A munka magával rántja az igénytelenségre hajlamosakat, s magukra hagyja, elszabadítja az igényeseket. Korunk nyilvános élete ijesztően alacsony, a szellemi élet mégis inkább fokozott, a találékonyság nagyobb, az egyéni problémakör tágabb. Nem munka és szenvedély hasadása magyarázza meg korunknak ezt a paradoxonét? Ha az új tudományt, új irodalmat nézzük, a nagy kultúrösszhang hiánya ellenére is feltűnik, milyen izgatott, bonyolult, sokirányú a szellemi élet: ha a közösség arcát figyelem, elhülyült mosoly fogad. Hová vezet ez? A közösség élete látszólag egyre kollektivebb lesz, azaz egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít kezdeményezésükre s nem hederít kívánságukra. Valójában e kollektiválódás alatt elapad a társadalomfenntartó erő, a közügyek „szenvedélye”. S hová jut a szenvedély, melynek nincs kapcsolata a közös élettel? Elsatnyul; a társtalan szenvedélyből onánia lesz, magát emészti és megsemmisül az egyénnel. Ilyen hasadást munka és szenvedély közt a természet nem is tűr soká. Vagy a munka töri magához az embert, túl nyolc órán is, vagy az egyéni szenvedély kavarja fel a minőség forradalmát. Akik a társadalom átalakításáért küzdenek, nem hajlandók erről a kérdésről gondolkodni. Megakadályozza őket a tételes tunyaság és a hamis fegyelem. Úgy érzik, a forradalom az elosztás kérdése. Arányosítani kell a munkát, arányosítani a munka élvezetét; az arányosítás mennyiségtani feladat, nincs köze minőséghez. Nos egy olyan korban, amikor az osztályok színvonala már összetöredezett, szellemi előjogok nincsenek, én is ellensége vagyok az anyagi előjogoknak. Mikor a vagyon öncélú s emberek millióit rekesztik ki az életből, ellensége vagyok a zűrzavar szentségének. Elismerem, hogy szükség van az elosztás reformjára, s a közösséget inkább elfogadom kizsákmányolónak, mint a magánembert. De nem hiszem, hogy az elosztás meggyógyíthatja az élet mély baját. Az igazságosabban elosztott javak, mégha bőségesek is, létminimumot jelentenek, amíg az ember munkájában nem találja meg legfontosabb javát. Az elosztás forradalma ideig-óráig talán megnyugtatja az emberiség igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még boldogtalanabbá teszi az egyént. Várom az embert, aki megszövegezze a minőség forradalmi kiáltványát. Ezt a kiáltványt már sok millió ember szövegezgeti a szívében, s a mozgalom, melyet kivált, mélyebbre fog szántani az emberi életben, mint az elosztás forradalma. íme néhány gondolatfoszlány ahhoz a készülő kiáltványhoz: 1. Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg a számára alvó képességeinél. A satnya testű ember kedvetlen, de még kedvetlenebb, akinek a képességei petyhüdtek el. Az ember képességeivel gyökeredzik a világban, azzal kapaszkodik, amit nem tud csinálni. Mindig csordában éltünk, és sosem voltunk Robinsonok. De azért Robinsont nem lehet elpusztítani bennünk. Minden élet egy sziget, mely cserekereskedelmet folytat más szigetekkel. A csere egy darabig hasznos, a sziget ad és kap, segítik és segít. A baj ott kezdődik, amikor a csere öncélú lesz, több a hajós, mint a szigetlakó, s a gazdaság szétdúlja a szigetek belső idilljét. A természet üzemmé válik, az emberek nemcsak cserének, hanem a cseréért élnek, egyoldalúan aknázzák ki magukat. Kincseik kiásott részét elprédálják a hajósok, nagy része pedig ott pusztul érintetlenül. Mi lesz a kopárságban a szigetlakóból? Elhülyül vagy Robinson korára emlékszik. Meggyűlöli a kereskedelmet, s azon töpreng, hogy tehetné el láb alól a hajósokat. 2. A hajósok persze sokan vannak és övék a tenger, de a minőség forradalma feltartóztathatatlan, mihelyt az egyén belátta, hogy a képességek aránytalan munkamegosztása őt megsemmisíti. Az ember a csere szörnyének érzi magát, borzad magától. S csak azért is ezermester akar lenni. Látja, hogy amit cserélt, annál értéktelenebb lett, minél többet cserél s kimondja a hajmeresztő tételt: jót csak ezermester tud termelni. A jó munkás a dilettáns lesz, mert aki nem ért mindenhez, semmihez sem ért. Nem az lesz kiváló, aki egy dologra veti magát, hanem csak annak szabad egy dologra vetnie magát, aki kiváló, azaz sok dologhoz ért. Felvirrad a dilettánsok napja, az üzemeket irracionalizálják, a cipőkészítő művészek megbuktatják a cipőgyárakat. 3. A minőségért forrongó ember megveti a mai munkást is, aki beáll a mozgóláncba, fix időre fix bért kap, s nincs alkalma kiválni. Akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga, akár magányosok, akár az állam piramisát építi. A munkának előtte egy faja tiszteletre méltó: a vállalkozás, s olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, teret ad a minőségnek, értelmetlenné teszi a vagyont és a vállalkozások nagy mellérendelésében munkatérrel jutalmazza a munkát. (1933) A csángómagyarok - Európa legelnyomottabb népe Egyes vélemények szerint a moldvai magyarok egy része a honfoglaló magyarságból maradt le. Jelenlétük 1234-ben, II. Endre korában okmányilag is igazolható. Az első magyar huszita bibliafordítást, az úgynevezett Müncheni-kódexet 1466-ban a moldvai Tatroson írták. A 15. században számos magyar huszita is ide kényszerült. A mádéfalvi veszedelem - 1767 - után jelentős székely tömegek vándoroltak ki Moldvába. Oklevelek sokasága tanúskodik arról, hogy a mohácsi vész előtt a moldvai vajdaságban, majd fejedelemségben erőteljes magyar élet volt, területén több mint száz magyar katolikus falu, és több magyar többségű város volt. A 15. században a városi kézművesek jelentős része magyar volt, és az olyan nagyobb városokban, mint Románvásár, Bákó, Húsz, a magyarok és a románok felváltva viselték az elöljárósági tisztségeket. Ekkor még önálló magyar püspökségük, monumentális templomaik - Moldvabánya, Bákó -, iskoláik, virágzó kolostoraik voltak. Hazánk törökök általi legyőzése, három részre való szaggatása után az egykori magyar vazallus Moldva területén kezdetét vette, és a mai napig folytatódik a moldvai magyarok a román hatalom és az intoleráns, csupán az uralmi alárendeltségi viszonyokat ismerő ortodox egyház általi módszeres, kegyetlen és állandó üldözése. íme mit írt Marc Bandinus bákói püspök 1646-ban az egyik moldvai városról - Vászlóról (ma Vaslui): „Egykor háromszáznál több házban laktak magyarok, templomuk, parókiájuk, iskolájuk volt, ma a templom romjai is alig látszanak: a lengyelek felgyújtották, a románok lerombolták... Karácsonykő (ma Piatra Neamt) egykor teljesen magyar volt, most három házban 16 magyar lakik, de a nyelvet közülük csak egy öreg beszéli.” Mind a csángók egész moldvai történelme, mind pedig a Trianon által Romániához csatolt magyarok több mint 80 éves szenvedése egyértelműen azt bizonyítja, hogy a bizantin román politika lényege: a maguk számára semmit sem tartanak elegendőnek, viszont képtelenek elviselni azt, hogy a még nem asszimilált, más nyelvű, vagy más vallású nép, velük azonos jogokat élvezve éljen közöttük. Ezzel szemben a történelem, a tények azt bizonyítják, hogy a Magyarország területén élő minden népnek - így a románságnak is - természetes joga volt a saját nyelvén működő egyház, és az egyházak mellett, állami támogatással működő anyanyelvi iskolarendszer, így például az erdélyi románságnak püspökségei voltak Balázsfalván, Nagyváradon, Szamosújváron, Nagyszebenben, Lúgoson, ezzel párhuzamosan több teológiát is működtettek, és a magyar állam erőteljesen anyagi és politikai támogatásával több felekezeti és állami román népiskolát tartottak fenn, mint a későbbi Nagy-Románia összes többi területein együttvéve. A moldvai magyaroknak nincs egyetlen olyan templomuk, ahol anyanyelvükön imádkozhatnának, misét hallgathatnának vagy gyónhatnának. Nincs még egy ennyire elnyomott, üldözött nép Európában. Az ő esetükben százszorosán érvényesek, igazak Dsida Jenő bús szavai: „Aki még nem volt magyar, nem tudja mi a fájdalom.” A hosszan tartó elnyomás ellenére a moldvai magyarok olyan 13-17. századi népi műveltséget, szókincset, szokásokat és dallamokat őriztek meg, amelyet a Kárpát-medencében élő magyarok régen elfelejtettek. A 20. században, főképpen a kommunista diktatúra éveiben, igen megcsappant a magukat magyaroknak valló csángók száma. Ekkor egész falvakat telepítettek át dobrozsába, a Baraganra, jelentős tömegeket szakítottak ki hagyományos környezetükből, és még fokozottabban terrorizálták azokat, akik magyarul mertek beszélni. Az 1989-es események, a Ceausescu-féle klán hatalmának megdöntése sem jelentett áttörést a csángók életében. így például 1990- ben az egyik moldvai templomban magyarul megszólaló pap reverendáját társa letépte, és az ördög nyelve kiáltással rohant ki a templomból. A megfélemlítés, a terror ellenére magyarságukat vállaló csángók létrehozták saját szervezeteiket, Sepsiszentgyörgyön pedig kétnyelvű újságot adtak ki. Az RMDSZ, illetve a Csíkszeredái tanfelügyelőség támogatásával a magyarul tanulni kívánó csángó gyerekek számára külön osztályokat indítottak Gyergyószentmiklóson. Az EMKE, a történelmi magyar egyházak, karitatív egyesületek, évek óta magyar nyelvi táborokat, kirándulásokat szerveznek csángó gyermekek részére. II. János Pál magyarországi látogatása idején pedig 1000 csángó kérte a magyar nyelvű misét - a Vatikán viszont, sajnos, akárcsak évszázadok óta, hallgat. A jogtiprásban a végtelenségig leleményes román hatalom viszont nem hátrál. Hangoskodó, leitatott, fejszés, botos csoportok - a román demokrácia hagyományos szereplői - állják el azok útját, akik a magyar órák megszervezésén munkálkodnak. Más, jól begyakorolt eszközök is felhasználásra kerülnek. így például Klézsén 2000 nyarán, iskolakezdés előtt azt a tanárt, aki a magyar órákra a tanulókat szervezte, behívták katonának. Mindezek miatt 2000 szeptemberében Pusztinán, Klézsén, Lészpeden az iskolákban nem kezdődhettek meg a magyarórák. A gáncsoskodás ellenére 2000 őszén Klézsén és Pusztinán mégis beindult a délutáni magyar nyelvű oktatás, amelyben több mint hatvanan vesznek részt, és a gyermekek mellett szülők is ími-olvasni tanulnak - magyarul! 2001. március 25-én Bákóban a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének tisztújító közgyűlése - elnök újból Bartha András - elhatározta a beindított magyar oktatási formák továbbfejlesztését és hivatalossá tételét, valamint a csángómagyar hagyományok ápolását, értékeinek szélesebb körben való elterjesztését. Elképzeléseik szerint új programokat indítanak Külsőrekecsinben, Somoskán és Klézsén. Önazonosságuk megőrzésében, fejlesztésében igen fontosnak tartják a magyarországi támogatással beindult teleházak működtetését és a hálózat bővítését. A Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának 2001. március 22-i Sepsiszentgyörgyön tartott vállalkozásfejlesztési ülésén a programnak a csángó vállalkozókra való kiterjesztéséről is döntöttek. Azonban a román hatalom sem tétlenkedik. 2001. március 17-én Bákóban a magukat éltükben-holtukban is románoknak tekintő csángók megalakították a Dumitru Martinas Római Katolikus Egyesületet. Az alakuló ülésen mintegy 1000, a helyi papok által meghívott, és - piacgazdaság ide vagy oda - 40 autóbusszal ingyen szállított ember volt jelen. Minden jelenlévő ingyen kapta Dumitru Martinas volt janicsár pap könyvét a csángók román eredetéről, valamint Josif Gabor papnak „A katolikus települések szótára” című könyvét. Az alakuló „spontán” ülést üdvözölte a bukaresti római katolikus püspök is, aki reményét fejezte ki, hogy az új egyesület a római katolikus románok érdekeit fejezi ki. És, ahogyan az a mindenkori Kelet-Euópában lenni szokott - azaz minden „helyi” kezdeményezés felülről indul -, az egyesületet üdvözölte a hatalmon lévő Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjának alelnöke is, aki azt hangsúlyozta, hogy mivel egyes erdélyi pártok és etnikai szervezetek hivatlanul látogatásokat szerveztek a román falvakban, Bákó megyében konfliktus alakult ki. A jászvásári püspök, Petru Gherghel, ugyancsak örömét fejezte ki, hogy „végre egy civil kezdeményezés harcol az igazságért.” Az alakuló ülésen ebben a szellemben szólalt fel a Bákó megyei főtanfelügyelő, a Bákó megyei kormánymegbízott is. íme, így születik és így néz ki egy „tényleges civil kezdeményezés” 2001-ben az Euro- Atlanti integrációra készülő demokratikus Romániában! Szakértők véleménye szerint ezzel a határozott fellépéssel meg akarják félemlíteni a magyarságukat nyíltan vállaló csángókat, másrészt üzenetnek szánták az Európa Tanács felé, hogy Moldvában teljesen megalapozatlan minden, a magyar nyelvhez kapcsolódó követelés, hiszen a csángók románok. Valószínűsíthető, hogy e szervezet létrehozását nemcsak a másság iránt intoleráns román szellemiség hívta életre, hanem az is, hogy a csángókérdés új, Európa-szintű dimenziót kapott azáltal, hogy 2001. március 12-én Párizsban az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének kulturális bizottsága a moldvai csángók helyzetéről szóló jelentést tárgyalt. A jelentés a csángókat „Európa legrejtélyesebb kisebbségének” nevezi, és célul tűzi ki ennek az archaikus nyelvet őrző, magyar eredetű népcsoportnak identitásában való megerősítését. Támogassuk elnyomott magyar testvéreinket! Czire Dénes
