Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. május Esterházy János máit- és jelenidőben Nézem a régi Csehszlovákiából küldött fénymásolatokat, amelyek Esterházy János halálának dokumentumairól készültek. A vitatott sorsú gróf a mirovi börtön kórházában hunyt el 1957. március 8-án, s testét az olmützi krematóriumban hamvasztották el. Az urnát egy cseh smasszer vette át, miután a börtönparancsnokság előtte még gondosan bepecsételtette a hamvasztandók könyvébe, hogy a „nevydavat”, azaz nem adható ki a családnak. S a bársonyos forradalom után már hiába keresték Esterházy hamvait, az urna nem került elő, akárcsak Havel elnök ugyancsak Mirovban elhunyt nagybácsikájáé sem. „1949-ben érkezett Csehszlovákiába- írta a szovjet lágerekből jövő Esterházyról a Hlas Slovenska (Szlovákia Hangja) című szamizdatban Frantisek Miklosko 1988 augusztusában ”. A mi államszerveink azonnal letartóztatták a teljesen kimerült embert, és közölték vele, hogy halálra van ítélve. Egy évig várta a választ a lipótvári börtönben. (Lipótvár, Leopoldov volt a legkegyetlenebb szlovák fegyintézet, s ma is az: itt játszódott le a rendszerváltást követő zavaros idők legvéresebb közép-európai rablázadása. - T.P.) Halálos ítéletét 1950- ben életfogytiglanra változtatták - szabadon bocsátásáról természetesen szó sem lehetett... Esterházy nemcsak XII. Pius pápa barátja volt, hanem az utolsó cigányé is a börtönben. Amikor az egyik cigánynak - akivel köztörvényes elítélt létére éppúgy emberként bánt, mint a nagypolitikába „bebukott” sorstársaival - sikerült megszöknie, az Prágából postán új flanellinget küldött a tuberkolózisban szenvedő grófnak. Lefülelése után Lipótvárra hozták vissza, s már az első sétán messziről azt kiabálta nagy bátorsággal Esterházynak:- Megkapta az inget? Én küldtem! Ez a cigány ember valóban irgalmas szamaritánusként viselkedett, bár nem tudott a bibliai történetről. Az államhatalom viszont személyes gonoszsággal viseltetett a „magyar gróf’ iránt: kommunista főhivatalnokaiban az osztálygyűlölet és a faji előítéletek együttes ereje fokozottan nyilvánult meg, amikor sorsáról dönteni kellett. Amikor 1955-ben a háború befejezésének 10. évfordulóján, a győzelem napján (május 9.) a csehszlovák kormány általános amnesztiát hirdetett, az akkor a pilseni Bory fegyházban raboskodó Esterházyt is a szabadulok sorába állították. Mint nővére, Lujza visszaemlékezéseiben leírja, „egyszerre az őrök éles füttyjele megállítja a menetet. Két fogolynak ki kell lépnie a sorból: Jánosnak és egy másiknak. A börtön parancsnoka bejelenti: rájuk az általános amnesztia nem vonatkozik. így rendelkeztek néhány perccel ezelőtt telefonon, Prágából.” (Prága gyakorta viselkedett úgy, mint a neoabszolutizmus Bécse: 1947-ben például Benes köztársasági elnök Josef Tiso, az első önálló Szlovákia egykori államfőjének kivégzésére Prágából küldött egy cseh ezredest megnézendő, a szlovákok Pozsonyban valóban Tisót viszik az akasztófára.) Esterházy paptársai szerint szentként viselkedett a börtönben, nem véletlenül merült fel az utóbbi időben boldoggá avatása. (Előttük már az egyik szovjet lágerparancsnok is azt mondta, bemutatván a grófot a feleségének: „Rendkívüli ember lakik itt a táborban.”) S ha rabként valóban szentként viselkedett, mért nem lehetett rehabilitálni a mai Szlovákiában, mért tartja hivatalosan is árulónak a szlovák történettudomány? Hogy lehet, hogy a róla még szamizdatban író Miklosko - aki a bársonyos forradalom után a szlovák parlament elnöke lett, s most is elkötelezetten vett részt a budapesti, a főrendi ház termében rendezett Esterházy emlékülésen - sem tudta elérni, hogy legalább a fél rehabilitációt jelentő „posztumus” Masaryk érdemrendet megkapja? (Még állt Csehszlovákia, amikor a kitüntetésre felterjesztettek listájáról Párágban az utolsó pillanatban kihúzták Esterházy nevét.) A szlovák történészek közül a nagypolitikát is formáló Ladislav Deák akkortájt elvenítette fel az árulás vádját, amelyet a magyar levéltári forráskiadásokban is szereplő „Tamás” fedőnévvel - talán ez lehetett Esterházy megjelölése a diplomáciai jelentésekben - kívánt bizonyítani. Mivel a két háború közti időszakban - amelyet nagyfokú bizalmatlanság és ellenségeskedés jellemzett - minden diplomáciai testület fedőneveket alkalmaztott, s ez a mai napig fennmaradt gyakorlattá vált. Deák következtetése egyenesen nevetséges. Ráadásul úgy állítja be a grófot, mintha a budapesti kormány marionett figurája lett volna, holott ha ez igaz, Benes aligha ajánlott volna föl számára miniszteri posztot az első republika szétesése előtt. A Henleinnel, a szudétanémetek vezérével való szoros együttműködés vádja is hamis, hiszen épp Esterházy utasította vissza azt, s a magyar kisebbség mérsékelt magatartásának köszönhetően egyedül Dél-Szlovákiában nem kellett bevezetni a köztársaság majd egész területére kiterjesztett hadiállapotot. Deák fő vádpontja azonban az, hogy a magyar politikus határrendezést akart. De nem éppen Masaryk elnök nyilatkozta még 1929- ben, hogy országa készen áll egy békés revízióra azokon a részeken, ahol a magyar lakosság aránya meghaladja az ötven százalékot? Vagy az első bécsi döntés nem etnikai alapon, s a két nyugati nagyhatalom, Anglia és Franciaország hozzájárulásával történt? A háború alatt is meglepő dolgokat művelt a „magyar gróf’. A szlovák törvényhozás egyetlen magyar tagjaként a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája után épp Esterházy az, aki Tisonál is interveniál, hogy a szlovák kormány ne küldjön több szlovák katonát a keleti frontra, s ugyancsak ő az, aki a zsidók deportálása ellen szavaz. (Az ezt végrehajtó Sano Mach belügyminiszter majd meglehetős sikerrel süti el a népbíróság előtt, hogy a deportáltakról azt hitte, zömében magyarok.) Sajnos, Deák és a hivatalos szlovák közvélemény ma sem tesz egyebet, mint hogy megismétli a Szlovák Népbíróság Esterházy ügyében 1947-ben hozott elmarasztaló ítéletének hamis indoklásait. Az ok egyszerű: rehabilitálása egyben a felvidéki magyarság egészének elismerése lenne, azaz az első lépés a társnemzeti viszony kialakításához. Márpedig a szlovákok ragaszkodnak az alkotmányuk preambulumában kimondott nemzetállami létükhöz, amelynek elfogadásakor az akkori magyar koalíció, az Együttélés és a Bugár-féle kereszténydemokraták tiltkozásul elhagyták a szlovák országgyűlés tanácstermét. S fájó pont a szlovákoknak az is, hogy a kis plébánosból lett elnök, a nacionalisták által a kommunizmus elleni harc mártújának tekintett Tiso ebök nem rehabilitálható. (S akkor pont Esterházy igen?) A Tiso ellen felhozható, s ugyancsak a népbíróság által megfogalmazott két legfontosabb érv ugyanis valódi bűnrészességet, történelmi felelősséget takar. Az egyik az 1940. július 29-i salzburgi tárgyalások után az ország belső rendjének német minták szerinti átalakítása - létrejön egy totalitárius, ám kicsinyke s propaganda szempontból jól mutogatható szláv mintaállam -, s párhuzamosan ezzel a zsidó kérdés megoldása, a másik pedig a besztercebányai szlovák nemzeti felkelés letörése. Az elsőről nincs mit vitatkozni: a tények makacsok. A másodiknál sem sok vitatandó, hiszen épp ez a felkelés tette lehetővé, hogy Szlovákia - amely a németek és a Szovjetunió oldalán a háború kezdetekor megtámadta Lengyelországot - győztesként fejezze be a háborút. A felkelés mítosza él ma is, s úgy látszik, többé-kevésbé függetleníthető a sztálini államszocializmus eszméitől. Tiso tehát - bár a partementben is ott ülő Slota-féle nemzetiek szeretnék nemzeti hősként láttatni- épp szlovák nemzeti szempontból nem az a történelmi személyiség, akire az immár másodszor is önállóvá vált kis ország a maga történelmi folyamatosságát építhetné. Esterházy viszont a felvidéki magyarok számára épp az a példakép, akire politikai létüket építeni tudnák. Rehabilitálása nem véletlenül kavar viharokat, hiszen „szabadságlevelet” adna egy majdan a szlovákokkal egyenrangú államalkotó kisebbségnek. Minél nagyobb lesz a szlovák előítéletek falán ütött rés, annál nagyobb lesz az esély magyaroknak és szlovákoknak, hogy végre együtt próbáljanak megteremteni egy új és boldogabb társadalmi rendet. Ettől persze még messze vagyunk, kormányválsághoz és Csáky Pál miniszterelnök-helyettes megbuktatásához - amely szorosan összefügg az Esterházy üggyel - annál közelebb. A szlovák mentalitástól ugyanis távol áll a magyaroknak való megbocsátás gondolata. Amikor 1992-ben a holland külügyi intézet, a Clingendale politzáló magyar és szlovák történészekkel háromnapos konferenciát rendezett 20. századi történelmünk kényes pontjainak megbeszélésére, a szlovákok Deákkal az élen abból indultak ki, hogy mi csak azt kaptuk vissza reakcióként a szlovákságtól, amit az általunk okozott sérelmek belőlük kiváltottak. Egyenlőségjelet vontak az alföldi szlovákság elmagyarosodása és a felvidéki szlovák asszimiláció között - a negatív reciprocitás e rút és hamis elmélete még Benestől származik -, s tudatos magyar agresszióként kezelték a Kárpátalja visszafoglalásakor történt lövöldözést Szobráncnál (mala vojna, kis háború - mondták), s az 1968-as okkupációban való részvételünket is. Mi tényeket soroltunk fel, ők megideologizált történéseket. Közép-Európa nemzetállami mentalitása - ahol a tényeket örök ködbe borítja a retorika homálya, a közös múltról szóló gyönyörű szavak, a minden nemzet egyenlő érvényesülésébe vetett igencsak bizonytalan hit - úgy látszik, egyelőre nekik kedvez. Tamáska Péter Székelyföldi barangolások Székelyföld a történelmi Magyarország legkeletibb magyarlakta tájegysége, Erdély délkeleti részén. A Hargita, a CsiTd- és a Gyergyói havasok, a Háromszék környéki hegyek, a Békási-szoros és a Gyilkos-tó, Borszék, Szováta, Tusnádfürdő, Kovászna, Bálványos több tízezer széndioxid és ásványvíz feltörései, a fenyvesek ózondús levegője a gyógyulni és pihenésre vágyók százezreit vonzza ide Nyugat-Európából, Skandináviából, Izraelből. Viszont a magyarországiak legnagyobb része, még a mai „ínséges időkben” sem megy testvérlátogatóba, a „primitív balkániakhoz”, a sokkal olcsóbb, de esetleg kevesebb luxust, illetve nyugati csillogó „bóvlikulturát” biztosító Székelyföldre. Az ottani, de az anyaországban élő székely-magyart olyan románnak, vagy román cigánynak tartják - ezen jelző elég gyakran használatos a hivatalokban is -, akik nemkívánatos személyek hazájukban, mert elveszik a helybeliek munkahelyét, kenyerét. Viszont örömmel, tárt karokkal fogadják a kínait, koreait, arabot, az egykori szovjeteket, hívják a „nyugati imperialistákat”. Van magyar állampolgár, aki a Riviérán, a Kanári-szigeteken, esetleg Las Vegasban, Acapulcóban költi pénzét, de a Székelyföldre alig mennek. A korábbi évtizedek iskolai oktatása, a család, az egyházak közömbössége, saját véreit románként kezelte. Talán Dózsa, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Körösi Csorna, Barabás Miklós, Benedek Elek, Tamási Áron, Márton Áron is román, vagy talán Hunyadi János, Mátyás király, Bethlen Gábor, Kölcsey Ferenc, Arany János, Ady Endre, Sütő András és Tőkés László is román? Ők valójában nem a Székelyföldön születtek, de a mai Románia területén. Terjedelmi okokból nem térhetünk ki a székelyek történetére, melynek gazdag irodalma van, de tudni kell, hogy az évszázadokon át tartó viszonylagos jólét és tudásvágy következtében majdnem minden székely család legalább egy tanult fiút adott szülőföldjének, nemzetének. Ők a hazai főiskolai tanulmányok után Hollandiában, Angliában, Németországban, Itáliában, Lengyelországban folytatták tanulmányaikat - ezt tették a leendő mesteremberek is majd hazatérve falusi és városi iskolamesterek, prédikátorok, orvosok lettek, többen a települések anyagi és szellemi felemelésén munkálkodtak. Sokan közülük iskolákat, nyomdákat, könyvtárakat, múzeumokat alapítottak. A székely anyaváros, Székelyudvarhely már 1603-ban nagy könyvtárral rendelkezett, melyben az úgynevezett „Székelyudvarhelyi Kódexet” is őrzik. Az ottani kollégium kiváló diákjai között volt Cserei Mihály történetíró, ott tanult Orbán Balázs, Barabás Miklós, Benedek Elek, Tamási Áron is. Csíksomlyón, a híres búcsújáróhelyen, a ferencesek 1630-ban kollégiumot, 1676-ban pedig nyomdát alapítottak. A felsőháromszéki Esztelneken 1680-ban hozták létre középiskolájukat, melyet később Kézdivásárhelyre költöztettek. Nagynevű a marosvásárhelyi Teleki-téka, melyet Teleki Sámuel, Erdély kancelláija alapított 1789-ben. 1857-ben a Háromszék megyei Imecsfalván özvegy Cserey Jánosné megvetette a Székely Nemzeti Múzeum alapjait, melynek 1879-től Sepsiszentgyörgy adott otthont. Még korábban a múzeum birtokába került a katonai érdemrend nagykeresztjének csillagjelvénye, amit a magyar kormány nevében Kossuth adományozott Bem tábornoknak. Ezen kitüntetést Bem József halála után a török kormány eljuttatta Turinba (a mai Torinóba), ahonnan Kossuth Lajos a Székely Múzeumnak ajándékozta. A sajtóban is közreadott nemes tetten felbuzdulva, az egész történelmi Magyarország területéről értékes adományok érkeztek a múzeumba. Az egyre inkább gazdagodó állomány, a célnak megfelelő és jelentőségéhez méltó épületegyüttes terveit 1910-ben Kós Károly készítette. A székely népi építészet sajátosságait is figyelembe vevő múzeum 1912-ben kész is volt. Jelenleg is ott őrzik az Aporkódex néven ismert nyelvemlékünket, melyet a 15. században az egykori Nyulak szigetén (ma Margitsziget) levő kolostorban írtak. A nagy könyvtárban számos régi könyv, egyházi és családi okirat, a Székelyföldre vonatkozó gazdag irodalom található. A múzeum évkönyveinek tanulmányírói között volt Kodály Zoltán, Kós Károly, Huszka József, László Ferenc, Csutak Vilmos, Keöpeczi Sebestyén József, Imreh István, Egyed Ákos, Binder Pál is. A régészeti kiállításon számunkra legértékesebb a Zabola és Székelypetőfalva határában feltárt honfoglaláskori köztemető leletanyaga. Ez, és még sok más érv is cáfolja azt a téves elméletet, hogy Erdélyt nyugatról kelet felé a 13. században foglalták volna el a magyarok. A történelmi-művelődéstörténeti részlegen belül kora középkori kardok, Bocskai István fejedelem utazó órája, Báthori Endre pohara, ónedények gyűjteménye, adománylevelek, irodalmi és művészeti életünk nagyjainak személyes tárgyai tekinthetők meg. Az 1848/49-es szabadságharcunkban Székelyföldnek, és azon belül is Háromszéknek kiemelkedő szerep jutott. Sepsiszentgyörgyön döntöttek az önvédelmi harc folytatásáról, Kézdivásárhelyen, Magyarhermányban, a megye központban és más településeken megkezdték az ágyú- fegyver és puskapor gyártását. Gondoljunk csak Gábor Áron, Gál Sándor, Czetz János, Turóczi Mózes és sok más személy önfeláldozó harcára, az 1851/52-es székely felkelés Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön kivégzett vértanúira is. Ezt a dicső korszakot külön kiállításon láthatjuk. A forradalom ereklyéi közül külön említést érdemel Bem tábornok tábori nyomdája, Gábor Áron ágyúja és maga készítette bútorai, korabeli dokumentumok, kitüntetések, valamint Gyárfás Jenő: Gábor Áron halála című nagyméretű festménye. A néprajzi gyűjtemény betekintést nyújt a vidék hagyományos népművészetébe, néprajzi sajátosságaiba. A legnagyobb kiállítóterem mennyezetét a barátosi református templom 1762-ben festett csodálatos mennyezete díszíti. A múzeum telkén található egy 1767-ben épített székely ház teljes berendezéssel, kopjafa gyűjtemény, valamint 18-19. századi székelykapuk. A múzeum képtára egyidős az intézménnyel. Kezdetben Barabás Miklós és Gyárfás Jenő alkotásait őrizte, majd hozzájutott Szathmári Papp Károly és Sikó Miklós számos művéhez. A háromszéki származású Mattis Teutsch János munkásságának emlékeit festmények, grafikák és szobrok képviselik, de Varga Nándor Lajos, Nagy Imre, Nagy Albert, Bene József, Gy. Szabó Béla, Cseh Gusztáv, Baász Imre és a kortárs művészek számos alkotása is látható. A természetrajzi gyűjtemény a Székelyföld értékes és gazdag növény- és állatvilágát mutatja be. Kézdivásárhely várostörténeti múzeumában, a céhek termei mellett történelmi és művészeti kiállítások, valamint a népviseletbe öltöztetett „Zsuzsi és Andris” babák gyűjteménye a gyermekeket és szüleiket is egyaránt elkápráztatja. A közeli Csemátonban az idős Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti és néprajzi múzeumban, Bőd Péter és Végh Antal szobrokat és emlékszobákat, falusi házakat és régi mezőgazdasági gépeket láthatunk. A múzeumban faragótábor is működik. Az onnan néhány kilométerre levő Dálnok faluban van Dózsa György monumentális szobra, de a szülőház helyét is megjelölték, a református templom falán levő székely rovásírásos felirat is megtekinthető. Dálnoktól három kilométerre található Márkosfalva, Barabás Miklós szülőfaluja, melynek központjában a neves festőművész szobra látható. Kovászna, a Tündérvölgy, a siklós, a mofetták (széndioxid feltörésekre épített, gyógyítást szolgáló helyek), a Pokolsár (vulkáni utóműködés helye) megtekintésre méltó nevezetességek. A kis fürdővárosban született Ignácz Rózsa írónő és a korán elhunyt író-publicista Zágoni Attila. Az előbbi emléktáblája a református parókia (szülőházának) falán látható, míg az utóbbi sírja a központi temetőben van. A városban fejti ki folyamatos tevékenységét a Körösi Csorna Sándor Egyesület, melynek vezetője Gazda József író-tanár. A könyvtár előtti téren látható a nagy őshazakutató-nyelvész szobra is. Kovásznától fél órás séta alatt eljuthatunk Csomakőrösre, ahol emléktáblák, szobor és emlékház, nagy diófák emlékeztetnek a kis falu nagy fiára. Ettől a településtől hat kilométerre található Zágon, Mikes Kelemen szülőhelye. A nagyközségben korabeli tölgyek és emlékoszlop hívja föl a figyelmet a Törökországi levelek írójára. Kovásznától Kézdivásárhely irányába található Zabola. Közponjában református vártemplom, kissé távolabb a Mikes-kastély látható. Itt született Erdély Széchenyije, Mikó Imre és gróf Mikes Kelemen, az 1848/49-es szabadságharc huszár ezredese, a székely lovasság főparancsnoka. Zabolától hat kilométerre, a hegyek alatt található Gelence, melynek régi templomában 14. századi falfestményeket, és 1628-ban készült festett kazettás mennyezetet láthatunk. Gelencétől Kézdivásárhely irányában van Szentkatolna, Bálint Gábor nyelvész, világutazó, az eszperantó nyelv első magyar művelőjének és egyetemi oktatójának szülőfaluja. Az Ojtozi-szoros felé található Bereck, Bem és Petőfi egyik találkozási helye. Itt született Gábor Áron is. A főtéren az ágyúöntő emléktábla látható. Az 1849. évi kökösi és tömösi csatákra, az ágyúöntő műhelyekre, a hősi halottakra szobrok, emlékoszlopok és eméktáblák hívják fel a figyelmet Az utóbbi évtizedek során Sylvester Lajos, Incze László, a Haszmann család, Kónya Ádám és sok más szülőföldjét szerető és azért áldozatot, sőt kockázatot is vállaló személyiség révén jöttek létre a művelődési egyesületek, tömegeket megmozgató emlékünnepségek, emlékházak, állandó kiállítások, stb. Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Székelyföld megyeközpontjaiban és más településein levő múzeumokat, emlékházakat. A teljesség igénye nélkül megemlítjük a Csíkszeredái, székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi, székelykeresztúri múzeumokat, a Farkaslakán levő Tamási Áron síremléket és emlékházat, Orbán Balázs szejkefurdői síremlékét, a Csíkszeredái Nagy Imre Galériát, és még sorolhatnánk. Tisztelettel kérjük a Nyugati Magyarság olvasóit, hogy köreikben is ösztönözzék a Székelyföld természeti szépségeinek és történelmi emlékhelyeinek megtekintését, az ottani nyaralást, vagy gyógyfürdői kezelést. Ezen sorok írója több mint harminc éves tapasztalatból tudja, hogy tízezrek - a Székelyföldön átutazva - látogatták meg a moldvai ortodox kolostorokat, de közülük alig akadt, aki legalább megállóit volna Gábor Áron síremlékénél, megtekintette volna a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, a megyeházát, vagy a múzeumot. Jól van ez így? Zágoni Jenő
