Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1-2. szám

2001. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal

IFJ: FEKETE GYULA

Kezdhetünk-e 2001-től új életet?

Az új esztendő beköszöntését hagyományosan élet-DOMONKOS LÁSZLÓ

A másság diszkrét bája

format megváltoztató fogadalmakhoz is kötik a keresztény kultúrkörben. Ezeknek a fogadalmaknak, az ilyen önmagunknak tett ígéreteknek a szokása még a korai keresztény múltba vezet vissza, azokba a régi időkbe, amikor egy-egy új év elején minden teljes jogú polgárnak lehetősége volt új életet kezdeni, ha erre a császári kegy alkalmat adott. A korabeli császárok ugyanis, ha nem is mindegyik évben, de valamely kitüntetett új év beköszöntekor elengedték az adótartozásokat, cserébe viszont megkövetelték azt, hogy minden más hitelező is engedje el adósai tartozásait.

Ilyenkor égették el tehát az adósleveleket, ilyenkor tettek arra általános fogadalmat a kedvezményezettek, hogy a császár jóindulatának kiérdemlése és az elengedett tartozásaik fejében felhagynak rossz szokásaikkal, a feljebbvalóik iránt engedelmes és lojális polgárrá változnak, tisztelettel adóznak az idősebbeknek és a birodalom hivatalnokainak, szorgos munkával és a korhely életvitel elkerülésével igyekeznek majd megelőzni az ismételt eladósodást. Az újévi uralkodói kegy vitathatatlanul sokakat nyomasztó tehertől szabadított meg, és számukra valóban lehetővé tette egy „új élet” megkezdését.

Az elmúlt évszázadokban lassan megszűnt az adók és az adósságok elengedésének az új év elején gyakorolt uralkodói kegye, de fennmaradt az „új évtől új életet kezdek” fogadalma. Ilyenkor határozzák el ismerőseink - esetleg mi magunk is -, hogy leszokunk a dohányzásról, hogy többet törődünk az egészségünkkel, azaz rendszeresen futunk és úszunk, ezzel egyidejűleg kevesebbet eszünk és még kevesebbet iszunk, ilyenkor tervezzük el, hogy jobban takarékoskodunk.

Az élet könyörtelen taposómalma a legtöbb esetben semmissé teszi ezeket a fogadalmakat - azaz a változatlanul terhes stresszhatások miatt általában visszaszokunk a cigarettára, a változatlanul nyomasztó időhiány miatt továbbra sem sportolunk, a továbbra is szűkös pénzforrásaink miatt hamar felhagyunk a takarékoskodással. Mégis, van értelme ezeknek a fogadalmaknak, mert ugyan sokunknak csak hosszabb-rövidebb időre, de néhányunknak tartósan sikerül ezeket betartani. Sajnos hamar kiderül, hogy nem csupán a mi akaraterőnktől függ a fogadalmaink betartása, hanem a lehetőségeinktől is.

Míg egy szokványos új esztendő alkalmából az egyéni fogadalmak általánosak, a korábbi évszázadok fordulóit a közbiztonságra, a szabadságjogokra és a méltányos adóterhekre, a békés és nyugodt közéletre vonatkozó uralkodói kérések vagy leíratok tették ünnepélyesebbé. Idén, annak ellenére, hogy nem csupán századfordulót, hanem egy új ezredév beköszöntését is ünnepelhettük, elmaradtak az állami vezetők ünnepélyes ígéretei. Talán azért is, mert a politika világporondján egyre több olyan ország van, ahol más időszámítás és más naptár használatos, vagy ha át is vették a keresztény időszámítást, nem vették át annak sem a hagyományait, sem a lelkűletét. A visszhangtalanul, ünnepélyes ígéretek nélküli újév-kezdés szürkesége országunkra is rátelepedett.

A kormánynak nincs minősített többsége az Országgyűlésben, ezért óvakodott attól, hogy akár az életkörülmények, akár a politikai légkör területén látványos javulást ígéijen, és okkal volt óvatos. Még fel sem ocsúdtak a polgárok az ezredfordulót ünneplő szilveszteri hangulatból, már gyűlölködő stílusú szocialista és szabad demokrata támadásokat kellett elszenvedniük 2001 első napjaiban. Az ellenzék dühét a számukra kedvezőtlen médiapolitikai, bér- és árpolitikai, valamint kisebbségügyi fejlemények váltották ki.

Az év első napjaiban a Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján sajtópert nyert a miniszterelnök egyik főtanácsadója egy liberális lappal szemben. Az ítélet amellett, hogy helyreigazításra kötelezi a napilapot az általa közölt hazudozások ügyében, várhatóan alapjaiban kihat a hazai szociál-liberális sajtó eddig minden objektivitást tudatosan mellőző tudósítási gyakorlatára.

Nem lehet tovább folytatni a Rákosi - és Kádár-korban már megszokott, ellenvéleményt és helyreigazítási kérelmet kizáró sajtópolitikát - és ezt a legtöbb szociál-liberális újságíró a sajtó- és véleményszabadság eltiprásaként éli meg. Fogadkoznak, hogy ismételt hatalomra kerülésük esetén sürgősen megváltoztatják a számukra most korlátokat jelentő törvényeket - de addig sem lódíthatnak akkorákat, mint korábban.

Rosszul áll azoknak a liberális televíziós szereplőknek a bírósági ügye is, akik nyilvánosan lehülyézték az egyik kormányhivatalnokot, nyomatékül még „anyáztak” is egyet mellé. A vádlottak a becsületében sértett ember bírósági jogorovoslati kérelmét természetesen a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás elleni durva támadásnak minősítették.

A médiát érintő idei bírósági ügyek mellett folytatódott a decemberi „lista ügy”. Decemberben, az Európai Unió kormányfőinek nizzai tanácskozásáról hazatérő magyar delegáció az Országgyűlésen nyilvánosságra hozta, hogy a Magyarországról szóló uniós jelentés elkészítése idején nagyon aktív szocialista és szabad demokrata tevékenység irányult arra, hogy az országot fajgyűlölő és antidemokratikus színben tüntessék fel. Erre az állításra felhördültek a megvádolt pártok, és bizonyítékokat követeltek. A kormány csokorba szedte a bizonyítékokat, erre ismét felhördült az ellenzék, hogy a kormány „a Gestapo módjára listákat készít”.

A taktika egyértelmű: ha nincs bizonyítéka a kormánynak, akkor azért támadható, ha van - mert gondosan gyűjti a róla terjesztett valótlanságok forrásait - akkor emiatt kell támadni. A posztkommunista sajtóetikát eddig nem ismerő honpolgárok hüledezve olvashatták, hogy például az egyik ellenzéki újságíró Hollandiában arról panaszkodott, hogy követve a náci rémtetteket, az ő bőréből kívánnának lámpaemyőt varrni a kormány kedvenc lapjánál, egy másik társa arról tájékoztatta a nyugati közvéleményt, hogy ő a bőrfejű támadásoktól rettegve állandóan készenlétben tartja a bőröndjét, hogy bármelyik pillanatban elmenekülhessen az országból.

Tényekkel természetesen egyik panaszos sem tudta alátámasztani az országot gyalázó állításait - de ők ebből nem csinálnak lelkiismereti problémát. Hiszen azt a célt, hogy le kell járatni az ország kormányát, ha az nem posztkommunista - szerintük bármilyen eszköz szentesíti. Nem csoda, hogy a külföldi sajtóban, nem ismerve a baloldali újságírók 70 év óta szokványos minősítését, mely szerint mindenki fasiszta, aki nem közéjük tartozik - a gyanútlan lapszemlekészítők úgy idézik az ország miniszterelnökét a szocialista napilap minősítése alapján, mint „újnácit”, a kormányt úgy jellemzik a kommunista szakszervezeti lap leírása alapján, mint „kriptonyilas kormányt”, a kormányfő helyettesét pedig a liberális napilap leírása szerint „Hitler legjobb magyar tanítványának” mutatják be.

Az ország elleni hisztériakeltés jegyében az Amnesty International januárban egy olyan hirdetést adott fel holland lapokban, amely szerint magyar rendőrök rendszeresen kitördelik a cigány gyermekek fogait. A nyilvánvaló rágalmazásért a magyar kormány tiltakozása miatt bocsánatot kértek, de nem nevezték meg a nyilvánvalóan hamis hírforrásaikat.

Növelte az ellenzék dühét a kormány minimálbér-rendelete is. Tavaly az ellenzék mindenképpen meg akarta akadályozni azt, hogy 2001. január elsejétől havi 40 ezer forintra növekedjen a teljes munkaidőben foglalkoztatottak kötelezően fizetendő legalacsonyabb bére. Tették ezt azért is, mert eleinte kommunista szakszervezeti vívmánynak szerették volna feltüntetni ezt az intézkedést, de azért is ellenezték, mert az ellenérdeket termelő szféra többsége a volt kommunista pártelitnek, vagy a külföldi pártfogoltjainak a tulajdonába került, ahogyan ez történt a volt szovjet blokk többi országában is.

A dolgozók érdekvédelmét nyíltan eláruló szakszervezeti apparátus a minimálbér-emelés semmissé tétele érdekében - a szakszervezeti jogosítványok megsértése ürügyén - az Alkotmánybírósághoz fordult panaszával. Remélhetően egyértelmű elutasításba részesülnek! Míg az előző, baloldali kormányperiódus idején lőszázalékkal csökkent a bérből és fizetésből élők kereseteinek a vásárlóértéke, addig a mai kormány két éve alatt már 5-6 százalékkal emelkedett. A javuló tendencia folytatódását kívánják megelőzni a baloldali pártok szolgálatában álló, és a dolgozók érdekvédelmét ennek érdekében feláldozó posztkommunista szakszervezetek. Az is kiváltotta az ellenzéki politikusok dühét, hogy 1987 után az elmúlt 2000. év volt az első olyan év, amelyikben 10 százalék alá süllyedt a fogyasztói árszínvonal emelkedése.

Ezt a lélektani eredményt január elején jelentette be a kormány. Az ellenzék szerint csak piacelenes, adminisztratív intézkedésekkel érték el ezt a „látszat-eredményt”. Tény, hogy az ellenzéki irányítás alatt álló fővárosban és nagyvárosokban az inflációt többszörösen meghaladó mértékben, 25-30 százalékkal növelték meg a lakbéreket és a közüzemi díjakat, tény, hogy az ellenzékhez közel álló nagyvállalatok szintén nagymértékben megnövelték áraikat - mégsem tudták megakadályozni ezt az eredményt.

A Strasbourgban menedékjogot kért cigányok ügye sem az ellenzék óhaja szerint alakul. Mint ismeretes, tavaly nyáron gyilkosságba keveredett zámolyi cigányokat utaztatott Strasbourgba egy izraeli szponzor, bizonyítandó a magyar állam fajgyűlölő jellegét. Január elején a szociál-liberális sajtó diadalittasan közölte, hogy a francia hatóságok megadják a menedékjogot az „üldözötteknek” - és ez a döntés Magyarország „rasszista kormányának” a szégyenpadra ültetése. A franciák nagyon hamar cáfolták ezeket a minden alap nélküli híreket, aminek valószínűleg előzetes nyomás-gyakorlás volt a célja.

Minden jel szerint szociál-liberális berkekben kész helyzetbe akarták kényszeríteni a döntésben illetékeseket, egy olyan látszatot akartak teremteni, hogy a „közvélemény” a menekült-státus megadását várja el tőlük, azaz ne is határozzanak másként. Ezzel egyidejűleg az ellenzéki sajtó élesen bírálta a miniszterelnököt azért, mert „a romakérdés megoldását a munkában és a tanulásban látja”, azaz abban a stratégiában, amelynek alkalmazása nélkül egyébként egyetlen más magyar állampolgár nem érvényesülhet.

Tovább lehetne folytatni az új évezred hazai történéseit - ami közvetlen folytatása az előző évezredet záró eseményeknek. Nem lehet itt semmilyen magasztos eszme jegyében új életet kezdeni, hiszen a védekezés kötelessége kényszerpályán tart minket. Ellenfelinktől sem várhatjuk, hogy új életet kezdjenek, hiszen tőlük idegenek a keresztény hagyományok, semmit nem jelent számukra sem az időszámításunk, sem az ezredforduló.

A történet idestova húszéves, de a jövendőt, a legmaibb mát prófétikusan megelőlegező. Rokon kislánnyal jártam a fővárost valamikor karácsony táján. Elvetődtünk a budai Skála környékére is, az ünnep előtti forgatagban a négy-ötéves Hóra két nagy, fura fekete embert megpillantván, a gyermeki kíváncsiság hangos nyíltságával, fennhangon kérdezte tőlem: négerek, ugye? Ami a következő pillanatban történt, arra még ma sem tudok ijedt, kicsit szégyenlős borzongás nélkül visszaemlékezni. Az egyik nagy, fura fekete ember gyilkos dühvei, villanó tekintettel, tompa, rémisztő torokhangon vágta oda felénk magyarul: nem vagyunk négerek! Hát akkor mik, drága arany apám, ahogy így elnézlek, nem tűnsz alaszkai eszkimónak vagy tibeti lámának, válaszolnám ma (és kellett volna válaszolnom akkor), ehelyett tétova, bocsánatkérő mozdulattal motyogtam, ugyan, hát gyerek, kisgyerek, ugye, de már elsodródtunk egymás közeléből a tömegben, már tova is tűnt az egész, már el is felejtődött volna régesrég mindez, ha.... ha nem a mai világban élnénk így az ezredforduló táján Magyarországon, Európában, Amerikában vagy egyebütt.

Több mint tíz éve már, hogy Magyarországon bizonyos hangadó körök a régi jó kommunista jelszavakhoz hasonló szlogenné tették - tán a kommunistáknál is erőszakosabban -, hogy a „másságot” nem segíteni kell (ahogy a józan ész és az emberi tiszteség diktálná), hanem „tisztelni”. Magyarán: aki nem fehérbőrű és/vagy nem magyar, tehát néger, cigány, zsidó, hottentotta, leszbikus, pedofil, berber vagy lepkegyűjtő - azt csupán azért, mert nem fehér és/vagy nem magyar, tehát nem olyan mint én, tisztelnem illik, sőt, kell, tehát jóformán elemi társadalmi újnormaként kötelező, hiszen ha ő nem olyan mint én (nem fehér, nem magyar, stb.), a liberális liturgia szerint ezért őt a legméltóbb megkülönböztetés, úgynevezett pozitív diszkrimináció illeti meg. Csakis és kizárólag a mássága miatt. Annak okán. Ha úgy tetszi, alanyi jogon.

Ha szegény jó Immanuel Kant élne, innen kezdhetné, ebből írhatná meg A tiszta ész elborulása című alapművét.

Induljunk ki egy, ma még (állítólag) tán a liberálisok által is ismert és elfogadott forrásból. A Bibliából. (Szentírásnak is nevezik.) Ebben az áll, hogy Isten minden embert egyenlőnek teremtett. Második lépésként jöjjenek a természettudományok. Egyelőre sehol, sehogyan sincs bebizonyítva, hogy a különböző emberfajok (rasszok) egyike vagy másika alsóbb- vagy felsőbbrendű lenne a másiknál. Tehát a fehér/magyar sem alacsonyabb rendű a tisztelendő másnál. Ezért csak arra „kötelezhető”, amire a másik is. A többbi. A „más”. Következésképpen őt minimum ugyanolyan tisztelet illeti meg, mint fekete vagy barna bőrű vagy körülmetszett embertársát. Azonban fura módon egyfolytában a fehérek/magyarok vannak erőteljesen felszólíttatva arra, hogy tiszteljék a tőlük különbözőket. Holott azok - tudjuk - semmivel sem jobbak, többek, szebbek, különbek, mint ők. Akkor meg minek, kérdezné a pusztai magyar vagy a régi, konzervatív nevelést kapott Kohn bácsi.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, feleim.

A közelmúltban egyik közszolgálati televíziónk amerikai tudósítója az Egyesült Államokban zajló elnökválasztási cirkusz-huzavona kellős közepén úgy fogalmazott telefontudósításában, hogy az amerikai négerek nagy része A1 Gore-t támogatja. A felelős szerkesztő kétségbeesett ijedtséggel mondatta föl más hangján - tehát átfogalmazva az anyagot -, hát hiszen nem tudjátok, gyerekek, hogy négert nem szabad mondani, írni, feketét kell használni, ez így nem megy, ne haragudjatok... Hogy a tudósító sem tudta: nem mentség. Sőt.

Minden mindennel összefügg, tudjuk.

Még valamikor az antivilágban, a Kádár-korszak éveiben, az egyik magyarországi vidéki napilap szerkesztőségében az olvasószerkesztő éber szeme megakadt egy helységnevén. „Tótkomlós”. Gyerekek, ne marháskodjatok, tudjátok, nemzetiségi kérdés, ez nem vicc, tényleg, érzékenységek, mifene... A Békés megyei helység neve Szlovákkomlósként jelent meg a másnapi lapban.

Szomszédaink már régóta nemzetüket ért sértésként, megvető szitokszóként értelmezik, ha az ősi népnévvel a románt oláhnak, a szerbet rácnak, a szlovákot tótnak mondjuk. (Nem nagyon mondjuk már. Hatott az érzékenységről meg a másságról terjesztett métely. Vagy „romlásnak indult hajdan erős magyar”, ahogy tetszik.) Egyszóval: ha egy - semmiféle sértő, bántó, nyelvileg-etimológiailag bizonyíthatóan csupán archaikus - másféle elnevezéssel illetjük, illetnénk őket, ezzel sértenénk az ő másságukat (is). Az meg sem fordul a fejében senkinek, hogy mindez csak akkor volna igaz és elfogadható, ha jelzős szerkezettel használnánk e népneveket. Tehát ha büdös oláht, vad rácot, buta tótat emlegetnénk... És akkor még a legnépesebb hazai kisebbségünk forradalmas másságát nem is említettem. A roma szó, tudvalévőén cigányul cigányt jelentvén, olyanformán almaztatik, mintha a magyar nyelven németek helyett deutschokat (dájcsokat), angolok helyett englisheket (ingliseket) kellene - és illene - mondanunk...

Csakhogy az ügy ezen a ponton tovább bonyolódik.

Kezdődik - mint minden ezen a világon - a klasszikusoknál. Az még hagyján, hogy a maradi, őskonzervatív Petőfi olyan vadul idegengyűlölő sorokat enged meg magának, hogy „Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, / Mit marjátok mindnyájan a

magyart? / Török s tatártól, mely titeket védeket, / Magyar kezekben villogott a kard. / Megosztottuk ti véletek híven, ha/A jó szerencse nékünkjót adott, / S felét átvettük mindig a tehernek, / Mit vállatokra a balsors rakott. / S ez most a hála!... vétkes vakmerénnyel / Reánk uszít a hűtelen király, / S mohó étvággyal megrohantok minket. / Miként a holló a holttestre száll. / Hollók vagytok ti, undok éhes hollók, / De a magyar még nem halotti test, / Nem, istenemre nem! s hajnalt magának / Az égre a ti véretekkel fest.” Csakhogy ez az Ady Endre is “magyar, oláh, szláv bánatot” emleget, az pedig, hogy József Attila is „méla tótról” ír a tutajon (helyesen, azaz korszerűen: „méla szlovák a tutajon”, lásd: Szlovákkomlós - D.L.), az már szinte tűrhetetlen. Ha pedig a klasszikusoktól elérkezünk a mába, Strasbourgba, Hollandiába és egyéb szegényes, avítt helyekre tartó kisebbségeink ügyében is szomorú a helyzet.

A Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatal új vezetője a rádióban „kivándorlási hisztériának”, “politikailag irányított és befolyásolt” akciónak nevezi mindezt, ahelyett, hogy romakereket hányna örömében: így terjed révükön jó hírünk a nagyvilágban. (Lásd: országimázs.) Igaz, meg kellene rendszabályozni végre a vendéglátósokat is, szaladjon romaútra a falat a szájukban, valahányszor nem romapecsenyét írnak az étlapra - node vannak még nehézségek bőven, hiszen mit kezdjünk mondjuk a fölöttébb kellemetlen oláh cigány elnevezéssel, hiszen a román roma kicsit nehezen artikulálható, node majd csak megszokjuk, megoldjuk valahogy ezt is. A zsidóságtól kell tanulnunk, ebben is. Ok - mármint hangadó elitjük - nem kukoricáztak, hűséggel követték a legszebb hagyományokat: míg Rákosi elvtárs azt hangoztatta, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, Kádár azt mondta, aki nincs ellenünk, az velünk van, ők egyből belevágtak a közepébe: aki nincs velünk, az antiszemita. Kész.

És mire idáig jutunk A tiszta ész elborulása című rémtörténetben, már látjuk, látnunk kell: itt már régen nem másságról és annak ily diszkrét bájáról van szó. A história e ponton csap át komoly, sőt komor színképekbe.

A másság mai eszelős honi és nemzetközi bajnokainak, tetszik vagy sem, meg kell tanulniuk néhány elemi emberi igazságot. Például hogy egy közösséget, légyen az fehér vagy éppen netántán magyar, lehetetlen hosszabb ideig álszent és álhumánus jelszavak alkalmazásával úgy megalázni, hogy mindez ne üssön vissza. Isten ne adja, hogy éppen az ártatlanokra. A másságot, más bőrszínű, vallású, fajú embertársainkat aljas játszmákra felhasználni nemcsak hitvány, alattomos cselekedet, de kockázata, nagyfokú veszélyessége abban áll éppen, amire annyira törekedne. A „pozitív diszkriminációban”. Vagyis abban, hogy a mások kárára, mások ellenében annyira pozitívan megkülönböztetett (agyonajnározott, túlsegélyezett, egyoldalú pártolással, nem tárgyilagosan kezelt, elkényeztetett) kisebbség éppen azok ellen fordul, akik kényeztetik, vagy akiket pozitív megkülönböztetésére sokáig, tartósan és (látszólag) eredményesen agitáltak. És máris a zavargások, az erőszak réme kísért. Vagy tán épp ez a cél?

Közben a tisztességes cigányember, a magyar érzésű zsidó vagy a magyarság jogait és értékeit őszintén elismerő román vagy szerb ember persze soha egy pillanatig nem hitte, nem is hihette, hogy őt egy ezerszáz esztendeje hagyományosan toleráns, befogadó, sokszor már a túlzásig türelmes, ázsiai módra pacifista magyarság bármiben korlátozná, emberi, nemzeti mivoltában sértené, megalázná. Nem tart igényt tehát arra, hogy őt a „mássága” miatt külön tiszteljék. Nem: éppen ő tiszteli a magyart, a fehért, a másikat, mert tudja, látja, érzi, hogy az őt nem a „másságáért tiszteli”, hanem egész egyszerűen egyenrangú embernek tekinti, tisztában van értékeivel, segíti, normális emberi viszonyt alakított és alakít ki vele.

Ilyen egyszerű (lenne) mindez, felebarátaim.

Hogy mégsincs így? Egyelőre, tegyük hozzá. A perc-emberkék dáridója most e téren látszik tetőzni, de úgy vélem: már kezdünk túl lenni a negatív csúcsponton. Mert a tiszta ész elborulása, tanúsítja az emberi nem históriája, sohasem tarthatott sokáig. És csak mert szegény jó Latinovits Zoltánnak ama nevezetes Egyetemi színpadi estjén a végén már a földön csúszva-mászva kellett hörögnie, suttognia, könyörgően és kétségbeesetten: „magyar vagyok” - ne higgye magabízón senki, hogy a túl sokáig, a túl vehemensen megalázottak nem emelik föl egyszer a fejüket. (Az 1956-os forradalom kitörésekor az „elvtársak!” megszólításra kétszázezer török hosszú percekig skandálta: Magyarok vagyunk! Akkor eshettek ellenségeink először mindent elsöprő pánikba. Joggal.)

Aki agresszíven „viseli” a másságát - éppen hogy senki másságát nem tiszteli igazán. Sőt. Magához akarná igazítani a többit, mint egy lesajnált, divatjamúlt ruhadarabot. A liberálisoknak becézett banda a maga másság-propagandájának erőszakosságával ezen munkálkodik. Ne nevezzünk semmit és senkit a nevén, a négert ne négernek, a cigányt ne cigánynak hívjuk, a hazafit nevezzük szélsőségesnek és fasisztának, a militáns zsidó körök idegenszívűségét hangoztatókat kiáltsuk ki antiszemitának, a feketét fehérnek, az ocstnányt korszerűnek, a mocskos hazugságot információáramlásnak. És így tovább. Pedig nem ártana észhez térni. Még mindig vagyunk legalább kétszázezren. Mások.

Tessék tisztelni bennünket.