Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 10. szám)

2001-10-01 / 10. szám

2001. október 3. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident IFJ. FEKETE GYULA Ortopéd terrorizmus CZÉRE BÉLA Amerika válaszcsapásához 1914. június 28-án terrorcselekmény áldozata lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd és felesége. A trónörökös félig-meddig uralkodónak számított, hiszen az agg Ferenc József már a 84. évét taposta, és ez a körülmény csak fo­kozta a merénylet jelentőségét. Rövid idő alatt ki­derült, hogy a trónörökös házaspár életét kioltó ter­rorszervezet támogatói és szervezői Szerbiából irá­nyították az eseményeket. A szerb kormány nem já­rult hozzá sem a területén történő közös nyomozás­hoz, sem a gyanúsítottak kiadásához, mert maga mögött tudta az orosz cár védelmét. Az első világ­háború néhány héttel hamarább is kitört volna, ha épp a magyar kormány nem kereste volna a békés megoldás lehetőségeit, és nem húzta volna ennek érdekében az elkerülhetetlennek tűnő hadüzenet ide­jét. A körülmények nem kedveztek ennek a törek­vésnek, hiszen az államot jelképező államfőjelöltet és feleségét gyilkolták meg. A terroristák védnöké­nek tűnt volna Magyarország, ha tovább húzza a szarajevói merénylet mögött álló Szerbia elleni had­­balépést. 1914. július 28-án egy terrorista merény­let fedezésének, illetve megtorlásának ellentétei ki­robbantották az első világháborút. Sajnos, azoknak lett igazuk, akik előre megérezték, hogy ha túlsá­gosan erős hatalmak támogatják a terroristákat, ak­kor hiábavaló az igazság keresése! Érzelmi indo­kok alapján Magyarországnak nem szabadott volna háborúba keverednie! A pánszlávista indíttatású ter­rorcselekményt támogató Szerbia és Oroszország mögé ugyanis hamar felsorakozott a francia és az angol gyarmatbirodalom, és 1917-től maga az Ame­rikai Egyesült Államok is. A következmények is­mertek: Trianonban Magyarországot feldarabolták a győztes nagyhatalmak, és óriási területekkel ju­talmazták a terroristák támogtóit. A sors a merény­letet védelmező Miklós cárt addigra már megbün­tette, az őt családostul lemészárló vörös terroristák cselekedete évtizedeken keresztül ugyanolyan dicsé­retes tett volt, mint ama szarajevói merénylőé, akire máig is több szobor és utcanév emlékezik a volt Jugoszlávia területén. Az Európa mai politikai térképét felrajzoló szep­lős fogantatás felidézése a Világkereskedelmi Köz­pontot és a Pentagont szeptember 11-én ért terror­­támadások miatt vált időszerűvé. A mintegy hate­zer halálos áldozatot követelt rémtett óta politiku­sok, publicisták és hímagyarázók egész kórusa kö­veteli a feltételezett elkövetők elleni háború megin­dítását, a bűnösök elítélését, és a háborújuk indo­koltságában kételkedők megbélyegzését. Ebben a nagy kórusban többségükben hamis hangok szólal­nak meg, és talán csak az ismerőseiket, hozzátarto­zóikat gyászoló naiv tudatlanok hangja tiszta. A leg­több hangadó politikus szavaival is, tetteivel is fele­lős a mai terrorizmus pusztításáért, mert szinte mind­egyikük múltjában van olyan folt, ami akkor kelet­kezett, amikor terrorista tetteket helyesnek, vagy cél­ravezetőnek tartott. Nagypolitikusok szerint ugyan­is a cél szentesíti az eszközt, a moralizálás pedig a botcsinálta politikusok hibája. Hogyan is vezetne si­kerekhez egy olyan anüterrorista küzdelem, ame­lyikben az áldozatok közé vegyülve a bajért felelős főkolomposok a vezetők? Nézzünk körbe először csak Magyarországon. A mai szocialista vezetők mindegyike - ismétlem mindegyike, hiszen ismeijük a Kádár-kori múltju­kat - pártszemináriumokon, gyűléseken szükséges­nek tartotta a burzsoázia és kispolgárság elleni for­radalmi terrort, az 1956 utáni kádárista terrort és tö­meges halálos ítéleteket. Helyeselték a szocialista államhatalmi szervezeteknek a demokratikus törek­véseket elnyomó terrorját, és az egy kézben tartott sajtó, rádió és televízió véleményterrorját. Elvtársi segítséget nyújtottak több terrorista bérgyilkos - pél­dául a hírhedett Carlos - magyarországi pihenésé­hez és felkészüléséhez. Az ittenieknek nyilván tu­domásuk volt arról, hogy a szovjet titkosszolgálat aktívan támogatta a minisztereket is gyilkoló német Vörös Brigádokat, az ír terrorszervezetet, az IRA-t, a baszk robbantókat, az ETA-t, továbbá Líbiát. Épp ezek a szocialisták lennének őszinték az antiterro­­rista küzdelemben? Foltos a terroristák ellen hangzatosán fellépő sza­bad demokrata politikusok múltja is. Több főszerep­lőjük ifjú korában maoista szimpatizáns volt, azaz a hazai kispolgárság és értelmiség ellen alkalmazott kemény kádári terrort kevesellték és puhának tartot­ták. Nem véletlenül ma is példaképük az a marxista filozófus, akiről az idén főiskolát akartak elnevezni, és aki a forradalmi terror nevében, 1919-ben tucat­nyi, kiképzetten és rosszul felfegyverzett fiatal kis­­katonát lövetett főbe, mert azok megfutamodtak a jól felszerelt antant-sereg ágyúzása elől. Nem vé­letlenül ragaszkodik a párt egyik vezetője, Budapest főpolgármestere a világtörténetem Mao Ce-tung után a második legnagyobb terroristájának, Sztálin­nak a budapesti díszpolgárságához. Mindeddig si­kerrel akadályozta meg szocialista segédlettel a szov­jet diktátor díszpolgári címének a visszavételét! A párthoz tartozó történészek kedvenc témája Trianon megérdemeltségének a bizonyítása. Az idei trianoni évfordulón is azt bizonygatták, hogy „Igenis haza­árulásnak bizonyult az országot belevinni a világ­háborúba, ami legfeljebb a magyar nagybirtokosok, a magyar agrárexport érdekeit szolgálhatta, de nem a magyar népét. Nem felejthető Tisza István, And­­rássy Gyula személyes felelőssége”. A liberális tör­ténészek nem csak azt a tényt leplezik, hogy épp Ma­gyarország ellenezte, amíg tehetett, a hadüzenetet, hanem a szarajevói terrorcselekményt és annak szer­biai és antant-támogatását is eljelentéktelenítik. Ket­tős mérce működik a párt ideológiájában, azaz meg­értő egy hajdani, és elítélő egy mai terrorcselekmény iránt! Hazaárulásnak tekintik a terroristák támoga­tói elleni akkori hadüzenetet, ma viszont azokat a háborúellenes érveket tartják szégyenletesnek! A kettős mérce más vonatkozásban is jellemzi ennek a pártnak a holdudvarát. Publicistái „újnáci beszéd­nek” minősítik azt a hazai felvetést, amit a brit kül­ügyminiszter úgy fogalmazott meg, hogy a „terro­rizmust szító tényezők egyike az a düh, amelyet a térségben élő népek éreznek a palesztinokat érintő, évek óta zajló események miatt”. Nos, a Közel-Ke­leten is táptalaja a terrorizmusnak a kettős mérce. Míg a palesztin vezető, Arafat megöletésének szük­ségességét a nyilvánosság előtt latolgathatja az iz­raeli vezérkari főnök helyettese - mert ez csupán egy államigazgatási döntés - addig az izraeli megszál­lók elleni bármilyen fellépés terrorizmusnak minő­sül. Naponta történnek civil áldozatok sokaságával járó úgynevezett „célzott likvidálások” palesztin rendőrök, vagy elöljárók elten. Ez valamiféle ski­zofrén logika mentén nem minősül terrorizmusnak, csak az erre adott válasz. Egy arab falu, Deir Jaszin 300 lakójának az 1948. évi legyilkolói és ennek a bűntettnek a támogatói ma is jó példát mutató har­cosok és feddhetetlen államférfiak. A hazai kormánypártokat sem hatja át a józan távolságtartás. Kellő ismeretanyag híján nem men­tek bele a tragédiát kiváltó okok elemzésébe, sőt, megrótták az ilyen módszert követőket. Tájékozat­lanság miatt például többen minősítették a szeptem­ber 11-i eseményt a világtörténetem legtöbb áldo­zatot követelő terrorcselekményének. Sajnos, ez nem igaz, a pálmát eddig még nem sikerült kiragadni a Szovjetuinó kezéből. A „Wilhelm GustlofT vörös­keresztes, háború elől menekülő nőket és gyerme­keket szállító hajó 1945. január 30-án süllyedt el a Balti-tengeren Stolpmündénél. 9400 utasa veszett oda a jeges hullámsírban, amikor a hajót eltalálta egy szovjet torpedó. Nyilván nem tehetett hadicse­­lekmény egy kórházhajó megtámadása - akkor te­hát csakis terrorcselekmény tehetett! Ez egy egyedi cselekmény volt, de vajon minek minősíthető Drezda negyedmillió halottat követelő lebombázása? A német hadsereg már kiürítette a várost, semmi­lyen ellenállás nem volt. A brit hadügyminisztérium még évek múlva is tűzdelgette a kitüntetéseket a koc­kázat nélküli, gyalázatos terrorbombázás elkövetői mellére, akik ilyen rettenetes áron akadályozták meg, hogy a bevonulás előtt álló szövetséges szov­jet hadsereg rátegye a kezét a város ipari és szel­lemi pontenciájára. Ismét eljutottunk a nagyhatalmak felelősségéhez. Vajon melyik időponttól datálódik például a főbű­nösnek nyilvánított Oszama bin Laden terrorista múltja? Terrorista címmel őt már régen felruházta a Szovjetunió, amikor Ladent az amerikaiak még sza­badságharcosnak tekintették és segítették. 1989 előtt szabadságharcos volt, vagy terrorista? Moszkva sze­mében terroristák voltak a csecsen felkelők is, de nem voltak terroristák az általa fegyverekkel segí­tett, a grúz civileket ezrével gyilkoló abház felke­lők, sem a tízezreket agyonlövő szerb milicisták. Ha ilyen aljas, emberiség-ellenes gaztetteket nyíltan tá­mogatott egy nagyhatalom, akkor lehet-e rá számí­tani a terrorizmus elleni küzdelemben? „Aki nincs velünk, az a terroristákkal van” - je­lentette ki ex cathedra az amerikai elnök a mostani terrorcselekményt követően. Ismerős tehetett ez a mondat például azon amerikai katonák számára, akik hadvezetésükre terhelő vallomást tettek a Mi Layi vérengzést követően. Dél Vietnamban naponta tapasztalható volt a Viet Kong kegyetlen terroriz­musa, de vajon tényleg a kommunista terror szol­gájává vált az, aki nyilvánosságra hozta az ameri­kaiak vérengzését? Vagy akik tavaly felfedték egy koreai civilek százait legéppuskázó amerikai szakasz tömeggyilkosságát - még a koreai háború idejéből -, azok automatikusan az észak-koreai terrorista dik­tatúra ügynökeivé váltak? Nyilván teljesen félreve­zető és helytelen ez az elnöki szembeállítás. Vissza tehetne kérdezni, hogy vajon példát mutattott-e Amerika a leleplezett vérengzések felelőseinek a megbüntetésében, vagy inkább a tények eltusolásá­­ban jeleskedett? Sajnos, tudjuk a választ, a bűnösök szabadok. Hogy viszonyul Európa a Benes dekrétumok­hoz? Három és fél millió németet üldöztek el szü­lőföldjükről terrorista módszerekkel, további 250 ez­ret legyilkoltak. Magyarok százezreit forgatták ki va­gyonából, 80 ezret vittek rabszolgamunkára Cseh­országba. Sok mai politikus megértőén viszonyul eh­hez a szörnyű terrorhoz, csakúgy, mint a délvidéki, 70 ezer magyar ádlozatot követelő terror elkövetői­hez. Ha ezt teszik, akkor valójában a terrorista mód­szereket helyeslik, de akkor nekünk ne papoljanak a terrorizmus elleni fellépésükről! Szép dolog tenne a terrorizmus elleni küzdelem, ha kettős mérce nélküli tenne, és ha az ártatlan civi­lek elten elkövetett minden terrorista cselekmény el­ítélhető tenne, ha Szarajevó, Drezda, Zenta, Újvi­dék, Mi Lay, Deir Jaszin, Oradour, Lidice és New York egyforma megítélés alá esne. Ehhez át keltene írni a tankönyveket, bocsánatot keltene kérni az ál­dozatoktól. Erre még sokáig nyilván nincs remé­nyünk, ezért addig is közösen szenvedünk. Szeptember 11-e tragikus nap volt Amerika tör­ténelmében. Olyan kihívással kell ezentúl az Egyesült Államoknak szembenéznie, amelyre a legkevésbé sincs felkészülve. Szupertechnikával működő hadigépezet, könnyű győzelmek soro­zata a világ számos táján, majd a rövidesen elér­hető közelségbe kerülhető atomvédőpajzs: min­dez létezett, vagy majdnem létezett, s mégis a szeptember 11-i tragikus nap bebizonyította, hogy Amerika sebezhetetlenségének hitét immá­ron a legendáriumok sorába illeszthetjük. Egyáltalán nem csak Csurka István figyelmez­tetett arra, hogy a részvét és a megdöbbenés sza­vait rövidesen követnie kell az USA felelősségét elemző írásoknak, hiszen ebben a borzalmas ese­ménysorozatban - végső soron - az Egyesült Ál­lamok nem volt vétlen. Az ismert baloldali írónő, Susan Sontag mondja: „Hol marad a beismerés, hogy itt nem a „civilizáció”, vagy a „szabadság”, a „szabad világ” és az „emberiség” elleni „gyáva” merényletről, hanem a világ egyetlen önjelölt szu­perhatalma, az Egyesült Államok elleni támadás­ról van szó, amely támadás az USA érdekpoliti­kája és beavatkozásai miatt érte az Egyesült Ál­lamokat? Hány amerikai tudja, hogy Washington még mindig bombázza Irakot?" Norman Mailer, a Meztelenek és holtak és A hóhér dala című világhírű regények szerzője így ír a tragédiáról. „Az amerikaiak gondolkodjanak el és próbálják megérteni, miért irtózik olyan sok ember Amerikától. Az amerikaiak ugyanis nem hajlandók megérteni, hogy a legtöbb elmaradott országban Amerikát olyan elnyomó kulturális és esztétikai hatalomnak tekintik, amely kiirtja az egyetlen dolgot, amit a nyomorgó nép még bir­tokol, a gyökereit. Amerika mindaddig bajban tesz, amíg nem ismeri fel, hogy az általa okozott károk és a profitszerző életmód nem feltétlenül tetszik a legtöbb országnak... Mi teszünk a föld­kerekség leginkább gyűlölt nációja.” Hasonló szellemben nyilatkozott Amerika másik nagy pró­zaírója, John Updike is. Szeptember 11 -e után szinte azonnal az első számú gyanúsítottnak az első számú „régf’közel­­lenséget, az Afganisztánban élő, szaudi szárma­zású milliárdost, Oszama bin Ladent kiáltották ki. Amikor 79-ben a szovjet csapatok bevonultak Af­ganisztánba, rövidesen Oszama bin Laden tett a felkelők egyik vezére, a CIA kulcsembere, az oroszok 89-es kivonulása után viszont látványo­san szembefordult az USA-val, mert az amerikai imperializmust és életmódot a volt szovjet ag­­resszor törekvéseinél is veszélyesebbnek tartotta a muzulmán világra és az emberi kultúrára nézve. Az Afganisztánban élő, ott számtalan rejtek­hellyel rendelkező Oszama bin Laden követte volna el, pontosabban az ő utasítására hajtották volna végre a New York-i és a washingtoni me­rényleteket? Oszama bin Ladenről köztudott, hogy telefont sem használ, az üzeneteit küldön­cök viszik egyik helyről a másikra. így aztán, mi­előtt még egész Amerika őt kiáltotta volna ki bű­nösnek, nem ártott volna több tényezőt is figye­lembe venni. 1. Képes volt-e Oszama bin Laden ezt a borzalmat Afganisztánból megszervezni? 2. A WTC száztíz emeletes ikertornyaiban valójá­ban hányán tartózkodtak a két támadás órájában? Hiszen előzetes becslések szerint ötven-hatvane­­zer ember is ott tartózkodhatott volna. 3. Milyen közvetlen tőzsdei mozgások, spekulációk előzték meg a tragédiát? Kétségtelen, hogy az egy éve kitört, s egy éve folyó intifáda óriási mértékben járult hozzá a New York-i és a washingtoni tragédiákhoz. Ariel Sáron egy évvel ezelőtti, A1 Aksza mecsetbeli provokatív látogatásától számítjuk az intifáda kezdetét, ezt a rövidesen kormányra került Sáron még agresszívebb akciói követték: gyerekek, ka­maszok, nők tömeges legyilkolásától a paleszti­nok bombázásáig, házaik, irodáik bulldózerekkel, tankokkal történő lerombolásáig. Mindezt Ame­rika értetlenül nézte. Sőt. Az amerikai zsidó lobbi befolyása tovább erősödött: az USA azt is meg­engedte magának, hogy látványosan kivonuljon a durbani konferenciáról, amelyen Izrael rasszista, fajvédő politikáját akarta a világ köz­véleményének igen tetemes része megbélyegezni. Izraelt és az angolszász világ zsidóságát - de per­sze beszélhetünk más országokbeli zsidóságról is - olyan kiváltságokkal ruházták fel a gyakorlat­ban, hogy ők szinte már „érinthetetlenek”, a tör­vény felett állnak, rájuk más szabályok vonatkoz­nak, mint a közönséges halandókra. Nagyon is érthető, hogy a világ népeinek túlnyomó többsé­gét mindez felettébb irritálja. Tudjuk, hogy az USA az Öböl-háború óta fo­lyamatosan bombázza, terrorizálja Irakot. Ezen a nyáron készítették és vetítették le az ENSZ-cso­­port iraki leszerelést ellenőrző bizottsága által ké­szített dokumentumfilmet. Ebből kiderül, hogy Irak gyakorlatilag nem jelent veszélyt a világ né­pei számára, tömegpusztító fegyverprogramja nem mutatott fel tíz év alatt komolyabb eredmé­nyeket. Irak USA és Nagy-Britannia általi bom­bázása tíz év óta mégis folyamatos, amikor eme sorokat írom, akkor is tart. Mi a sötét cél tehát? Irak állandó konfliktusban tartása, az amerikai, angol és izraeli érdekeknek megfelelően. Ezért nem foglalták el annak idején Bagdadot, ezért áll­tak meg az amerikai csapatok „váratlanul”. Azért, hogy az izraeli lobbi számára adva legyen az ál­landó fenyegetettség - pénzre, zsarolásra váltható - fegyvere. 1996-ban Madelaine Albright azzal érvelt még ENSZ-nagykövet korában - rövidesen külügymi­niszter lett hogy ötszázezer iraki gyerek ha­lála a magasabb rendű cél - Szaddam Husszein térdre kényszerítése - érdekében „morálisan iga­zolható”. Ennél emberellenesebb ideológiát, iga­zolást kevesen gyártottak ezen a világon. Melles­leg az 1980 és 88 közötti iraki-iráni háború ide­jén Amerika teljes súlyával Irakot támogatta a fundamentalisták győzelme miatt is, három év múlva viszont megindítja korábbi szövetségese ellen az Öböl-háborút, 1991-ben. Egyik pillanat­ban még Irán a terrorista zsarnok, nemsokára vi­szont, s azóta is, Irak az. Hát hogy is van ez? Azt is kell tudnunk, hogy Kuvait a nyugati nagyha­talmak által létrehozott bábállam, létét Irak so­sem ismerte el. A nagyformátumú angol kémre­gényíró, Federick Forsyth megírja az Öböl-hábo­rúról szóló művében, hogy a CIA nagyon tuda­tosan lépre csalta Irakot és Szaddam Husszeint, azt ígérve nekik, hogy Kuvait megtámadásakor Amerika nem fog vétót emelni. Dehát mehetünk messzebb is, visszafelé az idő­ben. Szőcs Zoltán a Magyar Fórumban tett közzé egy kis leltárt az USA-nak az utóbbi ötven évben viselt háborúiról: az Egyesült Államok megtámadta, bombázta Koreát, Vietnamot, Guatemalát, Hondu­­rast, Panamát, Kubát, Grenadát, Haitit, Libanont, Lí­biát, Irakot, Szomáliát, Boszniát, Szudánt, Afganisz­tánt és Szerbiát. De ha még messzebb megyünk vissza a történelmi időben, akkor azt is megemlít­hetjük, hogy az amerikaiak 1890-ben fejezték be az indiánok elleni irtóhadjáratukat - a mai rezervátu­mok mutatják, milyen eredménnyel -, számos há­borújuk közül a Fülöp-szigeteki népirtás a legfigye­lemreméltóbb, hiszen eme hadjáratot vezénylő Funston tábornok 640 ezer filippinó lemészárlásá­ról tett jelentést a kongresszusnak (1899-1902). Jel­lemzők az USA-mentalitásra a fiatal Franklin De­lano Roosevelt szavai, aki Haiti amerikai megszál­lásakor (1915) azzal kérkedett, hogy tengerészeti ál­lamtitkár-helyettesként egyetlen éjszaka alkotmányt adott a szigetországnak. 1914. augusztus 8-án Wil­son amerikai elnök kijelentette a kormányban, hogy „a németek nem mások, mint piszkos vadállatok, Anglia viszont a falnak feszített háttal védi a civili­zációt”. Erre Wilson külügyminisztere, Wiliam Jen­nings Bryan megjegyezte: „nincs a világon még egy olyan imperialista hatalom, amely annyi embert pusztított volna el, mint az angol”. Bryannak erre persze sürgősen távoznia keltett a kormányból. Miután ez év szeptember 11-én a szörnyű tra­gédia New Yorkban és Washingtonban megtörtént, Bush elnök a következő sajátos üzenettel fordult a világ országaihoz: „Vagy az Egyesült Államok mellé állnak a terrorizmus elleni harcban, vagy - ellenkező esetben - a terroristákkal tartanak”. Ezt a fogalmazásmódot eddig csak a hajdani kommu­nisták internacionalista szóhasználatából ismertük, nagyon reméljük, hogy Bush elnök ezt a sajátos fel­szólító módot kicseréli majd egy árnyaltabb fogal­mazásra. Erre legújabban nyűik is tehetőség. Jack Straw brit külügyminiszter a napokban - évtizedek elteltével - Iránba látogatott, s ott egy Izraelt ke­ményen bíráló cikket publikált. Az izraeli válasz „megvetendőnek, tudatlannak és az antiszemitiz­mussal határosnak” nevezte az angol külügyminsz­­ter cikkét. Csak kérdezhetjük, eddig mehet el arcát­lanságban még a legfőbb szövetségeseivel szemben is Izrael, bár a kérdés részben költői, mert Bush el­nök a minap (szeptember 27.) közvetve meg is adta a zsidó államnak a választ:, Jsle lődözzenek, hanem tárgyaljanak!” Hogy Amerika mikor fogja megtámadni Af­ganisztánt, azt most (szeptember 29.) még nem tudhatjuk. De azt igen, hogy kommandós-felde­­rítő akciókkal ez az „előtámadás” már a szeptem­ber 11 -i tragédia után közvetlenül megkezdődött. Ma például (szeptember 29.) öt amerikai kom­mandóst fogtak el a talibok. Mivel sem Irán, sem Pakisztán nem engedélyezi, hogy amerikai csa­patok vonuljanak át a területeiken Afganisztán felé, a támadás várható iránya Üzbegisztán és Tá­dzsikisztán felől mutat a talibok, és persze Oszama bin Laden csapatai felé. Oroszország messzemenő jóváhagyásával és támogatásával természetesen. Ezért az oroszok persze be fog­ják nyújtani Amerikának és a Nyugatnak a szám­lát: a csecsenekről és a jogaikról több szó ne es­sen, legfeljebb majd később, az indiánokéhoz ha­sonló rezervátumaikban. Van persze a terrorizmus, Oszama bin Laden, a talibok és még ki tudja milyen hatalmak elleni harc­nak egy nagyon prózai területe is: a Kaszpi-tengeri térségben tevő hatalmas olajforrások birtoklása és kiaknázása. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Ame­rika szeretné a prím szerepét ebben a gigantikus ak­cióban eljátszani, Oroszország tenne a másodhege­dűs, de részesülnének persze a közép-ázsiai térség mellett vezető olaj hasznából a volt szovjet tagköz­társaságok is. Az olajvezeték a Kaszpi-tenger tér­ségét kömé össze a pakisztáni Karacsi kitötőjével. A pakisztáni kormánynak valószínűleg tetszeni fog az ötlet, csak az a kérdés, hogy mit szól majd eh­hez a muszlim világ egésze.

Next

/
Thumbnails
Contents