Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1-2. szám

2001. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ: FEKETE GYULA Kezdhetünk-e 2001-től új életet? Az új esztendő beköszöntését hagyományosan élet-DOMONKOS LÁSZLÓ A másság diszkrét bája format megváltoztató fogadalmakhoz is kötik a ke­resztény kultúrkörben. Ezeknek a fogadalmaknak, az ilyen önmagunknak tett ígéreteknek a szokása még a korai keresztény múltba vezet vissza, azokba a régi időkbe, amikor egy-egy új év elején minden teljes jogú polgárnak lehetősége volt új életet kez­deni, ha erre a császári kegy alkalmat adott. A ko­rabeli császárok ugyanis, ha nem is mindegyik év­ben, de valamely kitüntetett új év beköszöntekor el­engedték az adótartozásokat, cserébe viszont meg­követelték azt, hogy minden más hitelező is engedje el adósai tartozásait. Ilyenkor égették el tehát az adósleveleket, ilyen­kor tettek arra általános fogadalmat a kedvezménye­zettek, hogy a császár jóindulatának kiérdemlése és az elengedett tartozásaik fejében felhagynak rossz szokásaikkal, a feljebbvalóik iránt engedelmes és lojális polgárrá változnak, tisztelettel adóznak az idősebbeknek és a birodalom hivatalnokainak, szor­gos munkával és a korhely életvitel elkerülésével igyekeznek majd megelőzni az ismételt eladósodást. Az újévi uralkodói kegy vitathatatlanul sokakat nyo­masztó tehertől szabadított meg, és számukra való­ban lehetővé tette egy „új élet” megkezdését. Az elmúlt évszázadokban lassan megszűnt az adók és az adósságok elengedésének az új év ele­jén gyakorolt uralkodói kegye, de fennmaradt az „új évtől új életet kezdek” fogadalma. Ilyenkor határoz­zák el ismerőseink - esetleg mi magunk is -, hogy leszokunk a dohányzásról, hogy többet törődünk az egészségünkkel, azaz rendszeresen futunk és úszunk, ezzel egyidejűleg kevesebbet eszünk és még kevesebbet iszunk, ilyenkor tervezzük el, hogy job­ban takarékoskodunk. Az élet könyörtelen taposómalma a legtöbb eset­ben semmissé teszi ezeket a fogadalmakat - azaz a változatlanul terhes stresszhatások miatt általában visszaszokunk a cigarettára, a változatlanul nyo­masztó időhiány miatt továbbra sem sportolunk, a továbbra is szűkös pénzforrásaink miatt hamar fel­hagyunk a takarékoskodással. Mégis, van értelme ezeknek a fogadalmaknak, mert ugyan sokunknak csak hosszabb-rövidebb időre, de néhányunknak tar­tósan sikerül ezeket betartani. Sajnos hamar kide­rül, hogy nem csupán a mi akaraterőnktől függ a fogadalmaink betartása, hanem a lehetőségeinktől is. Míg egy szokványos új esztendő alkalmából az egyéni fogadalmak általánosak, a korábbi évszáza­dok fordulóit a közbiztonságra, a szabadságjogokra és a méltányos adóterhekre, a békés és nyugodt köz­életre vonatkozó uralkodói kérések vagy leíratok tet­ték ünnepélyesebbé. Idén, annak ellenére, hogy nem csupán századfordulót, hanem egy új ezredév be­köszöntését is ünnepelhettük, elmaradtak az állami vezetők ünnepélyes ígéretei. Talán azért is, mert a politika világporondján egyre több olyan ország van, ahol más időszámítás és más naptár használatos, vagy ha át is vették a keresztény időszámítást, nem vették át annak sem a hagyományait, sem a lelkű­­letét. A visszhangtalanul, ünnepélyes ígéretek nél­küli újév-kezdés szürkesége országunkra is rátele­pedett. A kormánynak nincs minősített többsége az Or­szággyűlésben, ezért óvakodott attól, hogy akár az életkörülmények, akár a politikai légkör területén látványos javulást ígéijen, és okkal volt óvatos. Még fel sem ocsúdtak a polgárok az ezredfordulót ün­neplő szilveszteri hangulatból, már gyűlölködő stí­lusú szocialista és szabad demokrata támadásokat kellett elszenvedniük 2001 első napjaiban. Az el­lenzék dühét a számukra kedvezőtlen médiapoliti­kai, bér- és árpolitikai, valamint kisebbségügyi fej­lemények váltották ki. Az év első napjaiban a Legfelsőbb Bíróság íté­lete alapján sajtópert nyert a miniszterelnök egyik főtanácsadója egy liberális lappal szemben. Az íté­let amellett, hogy helyreigazításra kötelezi a napi­lapot az általa közölt hazudozások ügyében, várha­tóan alapjaiban kihat a hazai szociál-liberális sajtó eddig minden objektivitást tudatosan mellőző tudó­­sítási gyakorlatára. Nem lehet tovább folytatni a Rákosi - és Ká­dár-korban már megszokott, ellenvéleményt és helyreigazítási kérelmet kizáró sajtópolitikát - és ezt a legtöbb szociál-liberális újságíró a sajtó- és véle­ményszabadság eltiprásaként éli meg. Fogadkoznak, hogy ismételt hatalomra kerülésük esetén sürgősen megváltoztatják a számukra most korlátokat jelentő törvényeket - de addig sem lódíthatnak akkorákat, mint korábban. Rosszul áll azoknak a liberális televíziós szerep­lőknek a bírósági ügye is, akik nyilvánosan lehü­­lyézték az egyik kormányhivatalnokot, nyomatékül még „anyáztak” is egyet mellé. A vádlottak a be­csületében sértett ember bírósági jogorovoslati ké­relmét természetesen a demokrácia és a szabad vé­leménynyilvánítás elleni durva támadásnak minő­sítették. A médiát érintő idei bírósági ügyek mellett foly­tatódott a decemberi „lista ügy”. Decemberben, az Európai Unió kormányfőinek nizzai tanácskozásá­ról hazatérő magyar delegáció az Országgyűlésen nyilvánosságra hozta, hogy a Magyarországról szóló uniós jelentés elkészítése idején nagyon aktív szo­cialista és szabad demokrata tevékenység irányult arra, hogy az országot fajgyűlölő és antidemokrati­kus színben tüntessék fel. Erre az állításra felhör­dültek a megvádolt pártok, és bizonyítékokat köve­teltek. A kormány csokorba szedte a bizonyítéko­kat, erre ismét felhördült az ellenzék, hogy a kor­mány „a Gestapo módjára listákat készít”. A taktika egyértelmű: ha nincs bizonyítéka a kor­mánynak, akkor azért támadható, ha van - mert gon­dosan gyűjti a róla terjesztett valótlanságok forrá­sait - akkor emiatt kell támadni. A posztkommu­nista sajtóetikát eddig nem ismerő honpolgárok hü­­ledezve olvashatták, hogy például az egyik ellen­zéki újságíró Hollandiában arról panaszkodott, hogy követve a náci rémtetteket, az ő bőréből kívánná­nak lámpaemyőt varrni a kormány kedvenc lapjá­nál, egy másik társa arról tájékoztatta a nyugati köz­véleményt, hogy ő a bőrfejű támadásoktól rettegve állandóan készenlétben tartja a bőröndjét, hogy bár­melyik pillanatban elmenekülhessen az országból. Tényekkel természetesen egyik panaszos sem tudta alátámasztani az országot gyalázó állításait - de ők ebből nem csinálnak lelkiismereti problémát. Hiszen azt a célt, hogy le kell járatni az ország kor­mányát, ha az nem posztkommunista - szerintük bármilyen eszköz szentesíti. Nem csoda, hogy a kül­földi sajtóban, nem ismerve a baloldali újságírók 70 év óta szokványos minősítését, mely szerint min­denki fasiszta, aki nem közéjük tartozik - a gya­nútlan lapszemlekészítők úgy idézik az ország mi­niszterelnökét a szocialista napilap minősítése alap­ján, mint „újnácit”, a kormányt úgy jellemzik a kom­munista szakszervezeti lap leírása alapján, mint „kriptonyilas kormányt”, a kormányfő helyettesét pedig a liberális napilap leírása szerint „Hitler leg­jobb magyar tanítványának” mutatják be. Az ország elleni hisztériakeltés jegyében az Am­nesty International januárban egy olyan hirdetést adott fel holland lapokban, amely szerint magyar rendőrök rendszeresen kitördelik a cigány gyerme­kek fogait. A nyilvánvaló rágalmazásért a magyar kormány tiltakozása miatt bocsánatot kértek, de nem nevezték meg a nyilvánvalóan hamis hírforrásaikat. Növelte az ellenzék dühét a kormány minimál­­bér-rendelete is. Tavaly az ellenzék mindenképpen meg akarta akadályozni azt, hogy 2001. január el­sejétől havi 40 ezer forintra növekedjen a teljes mun­kaidőben foglalkoztatottak kötelezően fizetendő leg­alacsonyabb bére. Tették ezt azért is, mert eleinte kommunista szakszervezeti vívmánynak szerették volna feltüntetni ezt az intézkedést, de azért is elle­nezték, mert az ellenérdeket termelő szféra többsége a volt kommunista pártelitnek, vagy a külföldi párt­­fogoltjainak a tulajdonába került, ahogyan ez tör­tént a volt szovjet blokk többi országában is. A dolgozók érdekvédelmét nyíltan eláruló szak­­szervezeti apparátus a minimálbér-emelés semmissé tétele érdekében - a szakszervezeti jogosítványok megsértése ürügyén - az Alkotmánybírósághoz for­dult panaszával. Remélhetően egyértelmű elutasí­tásba részesülnek! Míg az előző, baloldali kormány­periódus idején lőszázalékkal csökkent a bérből és fizetésből élők kereseteinek a vásárlóértéke, addig a mai kormány két éve alatt már 5-6 százalékkal emelkedett. A javuló tendencia folytatódását kíván­ják megelőzni a baloldali pártok szolgálatában álló, és a dolgozók érdekvédelmét ennek érdekében fel­áldozó posztkommunista szakszervezetek. Az is ki­váltotta az ellenzéki politikusok dühét, hogy 1987 után az elmúlt 2000. év volt az első olyan év, ame­lyikben 10 százalék alá süllyedt a fogyasztói árszín­vonal emelkedése. Ezt a lélektani eredményt január elején jelentette be a kormány. Az ellenzék szerint csak piacelenes, adminisztratív intézkedésekkel érték el ezt a „lát­szat-eredményt”. Tény, hogy az ellenzéki irányítás alatt álló fővárosban és nagyvárosokban az inflációt többszörösen meghaladó mértékben, 25-30 száza­lékkal növelték meg a lakbéreket és a közüzemi dí­jakat, tény, hogy az ellenzékhez közel álló nagyvál­lalatok szintén nagymértékben megnövelték áraikat - mégsem tudták megakadályozni ezt az eredményt. A Strasbourgban menedékjogot kért cigányok ügye sem az ellenzék óhaja szerint alakul. Mint is­meretes, tavaly nyáron gyilkosságba keveredett zá­­molyi cigányokat utaztatott Strasbourgba egy izra­eli szponzor, bizonyítandó a magyar állam fajgyű­lölő jellegét. Január elején a szociál-liberális sajtó diadalittasan közölte, hogy a francia hatóságok meg­adják a menedékjogot az „üldözötteknek” - és ez a döntés Magyarország „rasszista kormányának” a szégyenpadra ültetése. A franciák nagyon hamar cá­folták ezeket a minden alap nélküli híreket, aminek valószínűleg előzetes nyomás-gyakorlás volt a célja. Minden jel szerint szociál-liberális berkekben kész helyzetbe akarták kényszeríteni a döntésben il­letékeseket, egy olyan látszatot akartak teremteni, hogy a „közvélemény” a menekült-státus megadá­sát várja el tőlük, azaz ne is határozzanak másként. Ezzel egyidejűleg az ellenzéki sajtó élesen bírálta a miniszterelnököt azért, mert „a romakérdés megol­dását a munkában és a tanulásban látja”, azaz ab­ban a stratégiában, amelynek alkalmazása nélkül egyébként egyetlen más magyar állampolgár nem érvényesülhet. Tovább lehetne folytatni az új évezred hazai tör­ténéseit - ami közvetlen folytatása az előző évezre­det záró eseményeknek. Nem lehet itt semmilyen magasztos eszme jegyében új életet kezdeni, hiszen a védekezés kötelessége kényszerpályán tart min­ket. Ellenfelinktől sem várhatjuk, hogy új életet kezdjenek, hiszen tőlük idegenek a keresztény ha­gyományok, semmit nem jelent számukra sem az időszámításunk, sem az ezredforduló. A történet idestova húszéves, de a jövendőt, a leg­maibb mát prófétikusan megelőlegező. Rokon kis­lánnyal jártam a fővárost valamikor karácsony tá­ján. Elvetődtünk a budai Skála környékére is, az ün­nep előtti forgatagban a négy-ötéves Hóra két nagy, fura fekete embert megpillantván, a gyermeki kí­váncsiság hangos nyíltságával, fennhangon kérdezte tőlem: négerek, ugye? Ami a következő pillanatban történt, arra még ma sem tudok ijedt, kicsit szégyen­lős borzongás nélkül visszaemlékezni. Az egyik nagy, fura fekete ember gyilkos dühvei, villanó te­kintettel, tompa, rémisztő torokhangon vágta oda fe­lénk magyarul: nem vagyunk négerek! Hát akkor mik, drága arany apám, ahogy így elnézlek, nem tűnsz alaszkai eszkimónak vagy tibeti lámának, vá­laszolnám ma (és kellett volna válaszolnom akkor), ehelyett tétova, bocsánatkérő mozdulattal motyog­tam, ugyan, hát gyerek, kisgyerek, ugye, de már el­sodródtunk egymás közeléből a tömegben, már tova is tűnt az egész, már el is felejtődött volna réges­­rég mindez, ha.... ha nem a mai világban élnénk így az ezredforduló táján Magyarországon, Európában, Amerikában vagy egyebütt. Több mint tíz éve már, hogy Magyarországon bizonyos hangadó körök a régi jó kommunista jel­szavakhoz hasonló szlogenné tették - tán a kom­munistáknál is erőszakosabban -, hogy a „mássá­got” nem segíteni kell (ahogy a józan ész és az em­beri tiszteség diktálná), hanem „tisztelni”. Magya­rán: aki nem fehérbőrű és/vagy nem magyar, tehát néger, cigány, zsidó, hottentotta, leszbikus, pedofil, berber vagy lepkegyűjtő - azt csupán azért, mert nem fehér és/vagy nem magyar, tehát nem olyan mint én, tisztelnem illik, sőt, kell, tehát jóformán elemi társadalmi újnormaként kötelező, hiszen ha ő nem olyan mint én (nem fehér, nem magyar, stb.), a liberális liturgia szerint ezért őt a legméltóbb meg­különböztetés, úgynevezett pozitív diszkrimináció illeti meg. Csakis és kizárólag a mássága miatt. An­nak okán. Ha úgy tetszi, alanyi jogon. Ha szegény jó Immanuel Kant élne, innen kezd­hetné, ebből írhatná meg A tiszta ész elborulása című alapművét. Induljunk ki egy, ma még (állítólag) tán a libe­rálisok által is ismert és elfogadott forrásból. A Bib­liából. (Szentírásnak is nevezik.) Ebben az áll, hogy Isten minden embert egyenlőnek teremtett. Máso­dik lépésként jöjjenek a természettudományok. Egyelőre sehol, sehogyan sincs bebizonyítva, hogy a különböző emberfajok (rasszok) egyike vagy má­sika alsóbb- vagy felsőbbrendű lenne a másiknál. Tehát a fehér/magyar sem alacsonyabb rendű a tisz­telendő másnál. Ezért csak arra „kötelezhető”, amire a másik is. A többbi. A „más”. Következésképpen őt minimum ugyanolyan tisztelet illeti meg, mint fekete vagy barna bőrű vagy körülmetszett ember­társát. Azonban fura módon egyfolytában a fehé­­rek/magyarok vannak erőteljesen felszólíttatva arra, hogy tiszteljék a tőlük különbözőket. Holott azok - tudjuk - semmivel sem jobbak, többek, szebbek, kü­lönbek, mint ők. Akkor meg minek, kérdezné a pusztai magyar vagy a régi, konzervatív nevelést ka­pott Kohn bácsi. A dolog persze nem ilyen egyszerű, feleim. A közelmúltban egyik közszolgálati televíziónk amerikai tudósítója az Egyesült Államokban zajló elnökválasztási cirkusz-huzavona kellős közepén úgy fogalmazott telefontudósításában, hogy az amerikai négerek nagy része A1 Gore-t támogatja. A felelős szerkesztő kétségbeesett ijedtséggel mon­datta föl más hangján - tehát átfogalmazva az anya­got -, hát hiszen nem tudjátok, gyerekek, hogy né­gert nem szabad mondani, írni, feketét kell hasz­nálni, ez így nem megy, ne haragudjatok... Hogy a tudósító sem tudta: nem mentség. Sőt. Minden mindennel összefügg, tudjuk. Még valamikor az antivilágban, a Kádár-korszak éveiben, az egyik magyarországi vidéki napilap szerkesztőségében az olvasószerkesztő éber szeme megakadt egy helységnevén. „Tótkomlós”. Gyere­kek, ne marháskodjatok, tudjátok, nemzetiségi kér­dés, ez nem vicc, tényleg, érzékenységek, mifene... A Békés megyei helység neve Szlovákkomlósként jelent meg a másnapi lapban. Szomszédaink már régóta nemzetüket ért sértés­ként, megvető szitokszóként értelmezik, ha az ősi népnévvel a románt oláhnak, a szerbet rácnak, a szlovákot tótnak mondjuk. (Nem nagyon mondjuk már. Hatott az érzékenységről meg a másságról ter­jesztett métely. Vagy „romlásnak indult hajdan erős magyar”, ahogy tetszik.) Egyszóval: ha egy - sem­miféle sértő, bántó, nyelvileg-etimológiailag bizo­nyíthatóan csupán archaikus - másféle elnevezés­sel illetjük, illetnénk őket, ezzel sértenénk az ő más­ságukat (is). Az meg sem fordul a fejében senki­nek, hogy mindez csak akkor volna igaz és elfo­gadható, ha jelzős szerkezettel használnánk e nép­neveket. Tehát ha büdös oláht, vad rácot, buta tótat emlegetnénk... És akkor még a legnépesebb hazai kisebbségünk forradalmas másságát nem is említet­tem. A roma szó, tudvalévőén cigányul cigányt je­lentvén, olyanformán almaztatik, mintha a magyar nyelven németek helyett deutschokat (dájcsokat), angolok helyett englisheket (ingliseket) kellene - és illene - mondanunk... Csakhogy az ügy ezen a ponton tovább bonyo­lódik. Kezdődik - mint minden ezen a világon - a klasszikusoknál. Az még hagyján, hogy a maradi, őskonzervatív Petőfi olyan vadul idegengyűlölő so­rokat enged meg magának, hogy „Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, / Mit marjátok mindnyájan a magyart? / Török s tatártól, mely titeket védeket, / Magyar kezekben villogott a kard. / Megosztottuk ti véletek híven, ha/A jó szerencse nékünkjót adott, / S felét átvettük mindig a tehernek, / Mit vállatokra a balsors rakott. / S ez most a hála!... vétkes vak­­merénnyel / Reánk uszít a hűtelen király, / S mohó étvággyal megrohantok minket. / Miként a holló a holttestre száll. / Hollók vagytok ti, undok éhes hol­lók, / De a magyar még nem halotti test, / Nem, is­tenemre nem! s hajnalt magának / Az égre a ti vé­retekkel fest.” Csakhogy ez az Ady Endre is “ma­gyar, oláh, szláv bánatot” emleget, az pedig, hogy József Attila is „méla tótról” ír a tutajon (helyesen, azaz korszerűen: „méla szlovák a tutajon”, lásd: Szlovákkomlós - D.L.), az már szinte tűrhetetlen. Ha pedig a klasszikusoktól elérkezünk a mába, Strasbourgba, Hollandiába és egyéb szegényes, avítt helyekre tartó kisebbségeink ügyében is szomorú a helyzet. A Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatal új ve­zetője a rádióban „kivándorlási hisztériának”, “po­litikailag irányított és befolyásolt” akciónak nevezi mindezt, ahelyett, hogy romakereket hányna örö­mében: így terjed révükön jó hírünk a nagyvilág­ban. (Lásd: országimázs.) Igaz, meg kellene rend­szabályozni végre a vendéglátósokat is, szaladjon romaútra a falat a szájukban, valahányszor nem ro­mapecsenyét írnak az étlapra - node vannak még nehézségek bőven, hiszen mit kezdjünk mondjuk a fölöttébb kellemetlen oláh cigány elnevezéssel, hi­szen a román roma kicsit nehezen artikulálható, node majd csak megszokjuk, megoldjuk valahogy ezt is. A zsidóságtól kell tanulnunk, ebben is. Ok - mármint hangadó elitjük - nem kukoricáztak, hű­séggel követték a legszebb hagyományokat: míg Rá­kosi elvtárs azt hangoztatta, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, Kádár azt mondta, aki nincs elle­nünk, az velünk van, ők egyből belevágtak a köze­pébe: aki nincs velünk, az antiszemita. Kész. És mire idáig jutunk A tiszta ész elborulása című rémtörténetben, már látjuk, látnunk kell: itt már ré­gen nem másságról és annak ily diszkrét bájáról van szó. A história e ponton csap át komoly, sőt komor színképekbe. A másság mai eszelős honi és nemzetközi baj­nokainak, tetszik vagy sem, meg kell tanulniuk né­hány elemi emberi igazságot. Például hogy egy kö­zösséget, légyen az fehér vagy éppen netántán ma­gyar, lehetetlen hosszabb ideig álszent és álhumá­nus jelszavak alkalmazásával úgy megalázni, hogy mindez ne üssön vissza. Isten ne adja, hogy éppen az ártatlanokra. A másságot, más bőrszínű, vallású, fajú embertársainkat aljas játszmákra felhasználni nemcsak hitvány, alattomos cselekedet, de kocká­zata, nagyfokú veszélyessége abban áll éppen, amire annyira törekedne. A „pozitív diszkriminációban”. Vagyis abban, hogy a mások kárára, mások ellené­ben annyira pozitívan megkülönböztetett (agyonaj­­nározott, túlsegélyezett, egyoldalú pártolással, nem tárgyilagosan kezelt, elkényeztetett) kisebbség ép­pen azok ellen fordul, akik kényeztetik, vagy aki­ket pozitív megkülönböztetésére sokáig, tartósan és (látszólag) eredményesen agitáltak. És máris a za­vargások, az erőszak réme kísért. Vagy tán épp ez a cél? Közben a tisztességes cigányember, a magyar ér­zésű zsidó vagy a magyarság jogait és értékeit őszin­tén elismerő román vagy szerb ember persze soha egy pillanatig nem hitte, nem is hihette, hogy őt egy ezerszáz esztendeje hagyományosan toleráns, be­fogadó, sokszor már a túlzásig türelmes, ázsiai módra pacifista magyarság bármiben korlátozná, emberi, nemzeti mivoltában sértené, megalázná. Nem tart igényt tehát arra, hogy őt a „mássága” mi­att külön tiszteljék. Nem: éppen ő tiszteli a magyart, a fehért, a másikat, mert tudja, látja, érzi, hogy az őt nem a „másságáért tiszteli”, hanem egész egy­szerűen egyenrangú embernek tekinti, tisztában van értékeivel, segíti, normális emberi viszonyt alakí­tott és alakít ki vele. Ilyen egyszerű (lenne) mindez, felebarátaim. Hogy mégsincs így? Egyelőre, tegyük hozzá. A perc-emberkék dáridója most e téren látszik tetőzni, de úgy vélem: már kezdünk túl lenni a negatív csúcsponton. Mert a tiszta ész elborulása, tanúsítja az emberi nem históriája, sohasem tarthatott sokáig. És csak mert szegény jó Latinovits Zoltánnak ama nevezetes Egyetemi színpadi estjén a végén már a földön csúszva-mászva kellett hörögnie, suttognia, könyörgően és kétségbeesetten: „magyar vagyok” - ne higgye magabízón senki, hogy a túl sokáig, a túl vehemensen megalázottak nem emelik föl egy­szer a fejüket. (Az 1956-os forradalom kitörésekor az „elvtársak!” megszólításra kétszázezer török hosszú percekig skandálta: Magyarok vagyunk! Ak­kor eshettek ellenségeink először mindent elsöprő pánikba. Joggal.) Aki agresszíven „viseli” a másságát - éppen hogy senki másságát nem tiszteli igazán. Sőt. Ma­gához akarná igazítani a többit, mint egy lesajnált, divatjamúlt ruhadarabot. A liberálisoknak becézett banda a maga másság-propagandájának erőszakos­ságával ezen munkálkodik. Ne nevezzünk semmit és senkit a nevén, a négert ne négernek, a cigányt ne cigánynak hívjuk, a hazafit nevezzük szélsősé­gesnek és fasisztának, a militáns zsidó körök ide­­genszívűségét hangoztatókat kiáltsuk ki antiszemi­tának, a feketét fehérnek, az ocstnányt korszerűnek, a mocskos hazugságot információáramlásnak. És így tovább. Pedig nem ártana észhez térni. Még min­dig vagyunk legalább kétszázezren. Mások. Tessék tisztelni bennünket.

Next

/
Thumbnails
Contents