Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1-2. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. január-február Kompromisszum vagy önfeladás? (Folytatás az 1. oldalról) Az RMDSZ helyzete: KINN IS VAGYOK, BENN IS VAGYOK Az RMDSZ aláírt a PDSR-vel egy pro­­tokollumot, melynek értelmében bizo­nyos engedmények fejében az RMDSZ megszavazza a Nastase-kabinetet, s tar­tózkodik a bizalmatlansági indítványok kezdeményezésétől és támogatásától. (A részletes szöveget lásd a Romániai Magyar Szó 2001. január 4-i számá­ban.) A protokollum elvi kiindulópontja azonos Domokos Géza-korszak (1989. december 25. - 1993. január 15.) s az 1996-os kormányzati szerepvállalás mö­göttes megfontolásaival: bemérni a ro­mán fél teljesítési hajlandóságát, s igye­kezni elnyerni a hatalom jóindulatát. Minden bizonnyal a konfrontáció mini­mumra szorítása mellett ez volt az elér­hető maximum. A protokollumot egyébként az RMDSZ belső parlamentje, az SZKT elé kellett volna terjeszteni. Ehelyett ja­nuár 20-ra hívták össze a testület ülé­sét, amikor nemhogy a protokollum alá volt már írva, de már a Nastese-kabinet­­ről is döntött a román parlament. Az RMDSZ frakció a protokollum puccs­szerű aláírása után, de még a parlamenti szavazás előtt szavazott a kormány tá­mogatásáról, vagyis arról, hogy a már aláírt megállapodásnak megfelelően tá­mogatja-e a Szövetség a kormányt. Mindössze három képviselő akadt, aki Nastase-kabinet megszavazása ellen voksolt: Toró T. Tibor, Szilágyi Zsolt és Vekov Károly. A kérdés tulajdonképpen az volt, hogy amit konzultáció és legi­tim felhatalmazás nélkül az „élcsapat” kézjegyével jegyzett, azt elfogadjuk, megőrzendő az RMDSZ egységes arcát kifelé vagy egyszer s mindekorra eluta­sítjuk a vezetés antidemokratikus törek­véseit, és ellene szavazunk. Nos, a belső megtisztulás képviselői a monolit egy­ség híveivel szemben ismét kisebbség­ben maradtak. Történelmi pillanatok A „történelmi pillanat” kifejezés több mint egy historicista metafora. A köznyelv és a politikai publicisztika egyaránt olyan időintervallumokat szo­kott vele jelölni, amikor a politikai elit elhivatottságától, rátermettségétől füg­gően egy adott (nemzeti) közösség ér­demben beleszólhat saját sorsalakulá­sába, amikor a meghozott döntések ho­­szú távon meghatározzák az illető kö­zösség jövőjét. A történelmi pillanatok vagy időszakok értelemszerűen vége­sek, ebből adódik az elszalaszthatósá­­guk. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az erdélyi magyarság politikai ér­dekképviselete eddig a számára adódó történelmi pillanatokat valamiféle kö­zösségi szintű önsorsrontásnak köszön­hetően következetesen elszalasztottá, a lehetőségeket „kihagyta”. Nem sikerült kihasználni az új rendszer első pár kép­lékeny hónapját. Óriási lehetőség volt 1990-ben legnagyobb ellenzéki pártként teljes programmal indítani, és attól nem tágítani. (Ehelyett az RMDSZ 3 évig várt az autonómia-igény bejelentésével.) A Szövetség megfogalmazta ugyan Ro­mánia Európa Tanácsi tagságával kap­csolatban a Memorandumát, de ezzel nagyjából egyidőben az ellenkező irányban ható Neptun-i triót nem sem­legesítette. (Az emlékezetes neptunfür­­dői tárgyalás az Iüescu-féle román ál­lamhatalom s az RMDSZ egyes képvi­selői között éppen azt szolgálta, hogy Románia kisebbségpolitikája européer színben tűnjön fel az ország Európa ta­nácsi csatlakozás előtt. Az SZKT elítélte a politikai partizánakciót, de pozícióban hagyta az elkövetőket.) 1996-ban puccs-szerűen menekült kormányra az immár neptuni ihletett­­ségű RMDSZ-elit a saját programja elől. 1998-ban, amikor Radu Vasile Washingtonba készült, a Petőfi-Schiller egyetem torz ötletével dobott neki men­tőövet az RMDSZ, s vonta vissza az egyetemmel kapcsolatos ultimátumait. Most, a 2000-es választások után, az új évezred kezdetén ismét elérkezett egy történelmi pillanat az igényeink pontos és teljes artikulálására, egy olyan me­morandum megfogalmazására, mely minden kétértelműséget eloszlat, mely az egymásnak ellentmondó négyéven­kénti „választási” és a hivatalos RMDSZ program káoszában rendet te­remt, mely pontosan rögzíti, hogy e kö­zel kétmilliós közösség miben látja sor­sának megnyugtató rendezését. Ehelyett az RMDSZ elit protokollu­mot ír alá az Iliescu-féle hatalommal, visszaugorva tíz évet a történelemben, s hetet (lásd Neptun ’93) a metodiká­ban. Annyi különbséggel, hogy most a hivatalos vezetés lépte át a hatáskörét, akárcsak 1996-ban, míg Neptunban „csak” egy különutas csoport tette ezt. RMDSZ-parafrázis A klasszikus sajtó-nyilvánosság (s ebbe beleértem az elektronikus médiát is) mellett Erdélyben is egyre nagyobb jelentőséget kap az internet és e-mail biztosította „második nyilvánosság”, mely ugyan egyelőre még bizonyos fo­kig belteijes, de „fogyasztói” jobbára a jövő elitje, a diákság közül kerülnek ki. Jó példa erre az „Erdélyi Közélet” nevű levelező újság (feliratkozás: üres levél az Erdélyi Közélet-subscribe@egro­­ups.com címre), mely a Kolozsvári E- gyetemisták Levelező listájából (KELL) alakult ki, de a diákok mellett olvassák külföldön és belföldön képviselők, RMDSZ-aktatologatók, újságírók és tanárok. Mint a listáknak általában, en­nek is van archívuma, mely megtekint­hető a http://www.egroups.com/archive/ ErdelyiKozelet webcímen. Mindezt azért hoztam szóba, mert a jelenlegi RMDSZ-politika egyik legfrappánsabb karikatúráját e listán láttam egy álhírben összefoglalva. Szőke Domokos a követ­kező kacsát engedte el a fórumon: „Hal­lottátok a legújabb kormányrendeletet? Február 1-től, a 100 magyar főt meg­haladó összejövetelekre, kötelező mó­don meg kell hívni egy románt is, vala­mint minden 100 után még egyet (a ren­delet vonatkozik esküvőkre, temeté­sekre, csoportos kirándulásokra is). Ugyanakkor felszólították a Csíkszere­dái Sportklub vezetőségét, hogy intéz­kedjenek: a hokicsapatnak tagja kell le­gyen legalább egy román játékos. Az RMDSZ egyes illetékesei sikeres komp­romisszumnak értékelték a határozatot, hisz a tervezett maximum 50 személy helyett sikerült 100 személyben ki­egyezni, valamint elmondták, hogy mi­vel sok magyar embernek román neve van, bizonyára nem okoz nagy problé­mát a jogszabály alkalmazása. Bár léteznek ezzel kapcsolatban elé­gedetlenségek, szerintem tömeges tilta­kozásra most sem számíthatunk, hisz ahhoz, hogy törvényes megmozdulás le­gyen, kellene hívni románokat is, azok meg nem biztos, hogy eljönnének.” A reakciók között persze volt fele­lőtlenséget emlegető is, de a parafrázis alapvetően pozitív fogadtatásra lelt. An­nál is inkább, mert kétségkívül így mű­ködött az RMDSZ az utóbbi négy év­ben. „Sikeres kompromisszum” volt a Petőfi-Schiller egyetem, az oktatási tör­vény és sorolhatnám. Arról nem sok szó esett, hogy maga a Ciorbea-kormány programja volt a tulajdonképeni komp­romisszum. Az RMDSZ ugyanis a kor­mányzati szerepvállalás érdekében tulaj­donképpen lemondott az autonómia-kö­vetelésről. Ami egyébként szintén kompro­misszum a magyar érdeknek sokkal in­kább megfelelő független Erdélyhez, vagy az etnikai határkiigazításhoz ké­pest. Innen is látszik, hogy különbséget kell tenni a szükséges, az egész közös­ség érdekét szolgáló vagy legalábbis azt célzó, valamint a csoportérdek-diktálta kompromisszumok között. Az önálló magyar egyetem ügyében megfogalmazott ultimátumok 1998. ok­tóber 3-i visszavonását nem lehet közös­ségi érdekkel magyarázni. Akkor nyil­vánvalóan és egyértelműen megmutat­kozott, hogy az RMDSZ-t vezérlő klikknek a hatalmon maradás minden­nél fontosabb, a szervezet hitelénél is. Az akkori önfeladásból logikusan kö­vetkezett az összes többi, beleértve a Nastase-kabinet támogatását is. JAMES BACQUE A győztes kegyetlensége Képek a 2. világháborús nyugati fogolytáborokról (részletek) A SEGÍTSÉG TÁVOLTARTÁSA Az Egyesült Államok kormánya meg­tiltotta a Vöröskereszt Nemzetközi Bi­zottságának (ICRC) a foglyok látoga­tását, amit pedig lehetővé tesz a genfi konvenció. A jóváhagyott ügyrend sze­rint az ICRC meglátogatja a foglyokat, majd titkos jelentést ad a tapasztaltak­ról a fogolytartó hatalomnak és az ol­talmazó hatalomnak (jelen esetben Né­metország). Amikor a német kormány kezdett felbomlani, az USA felhatal­mazta Svájcot, vegye át a németektől az oltalmazó szerepét. A Győzelem Napján, május 8-án jegyzéket adtak át a svájci nagykövetnek, hogy megszűnt az oltalmazó szerep, mivel feloszlatták a német kormányt. A Külügyminiszté­rium rögtön értesítette az ICRC-t, hogy abba kell hagyni a táborok látogatását, mivel nincs oltalmazó hatalom, akinek jelenteni lehetne. Ezt Marshall rögtön jelezte Eisenhowemek is. Pedig most lett volna igazán fon­tos az oltalmazó hatalom szerepe, de az amerikaiak azzal sem törődtek, hogy az általuk adott megbízás alap­ján az ICRC már elkezdte munkáját, és jelentéseket küldött a svájci kor­mánynak. A cél éppen ennek megszün­tetése volt. A svájci kormány felé mindössze annyi indoklást adtak, hogy ezentúl az US A-kormány kezeli a fog­lyokat, „a genfi konvenció előírásai szerint”. E politika azt eredményezte, hogy ettől fogva a német foglyok nem mondhatták el semleges közegeknek, mi is történik velük. Maradt volna a közvélemény, mint utolsó védelem. Ezt azonban a Külügyminisztérium, a Ha­dügyminisztérium és a SHAEF szigo­rúan cenzúrázta. Megszűnt ezzel a kül­demények kapása, küldése is, tehát a foglyokat 100%-osan elszigetelték. Kiderült, hogy a szövetségesek ad­dig tűrték el úgy-ahogy a konvenció előírásait, amíg a németek el nem bo­csátották a mintegy 2 millió szövetsé­ges foglyot, akiket a Vöröskereszt em­berei folyamatosan látogathattak, és akiket a konvenció előírásai szerint lát­tak el a németek. Az elbocsátásoknál a Vöröskereszt emberei kis csomagok­kal üdvözölték a foglyokat, akik meg­köszönték az ICRC embereinek a fo­lyamatos törődést. A svájci szerep megszüntetése ellen egyedül a kanadai miniszterelnök, Mackenzie King tilta­kozott a szövetséges oldalról. Levelére a britek, az amerikaiak, az oroszok és a franciák azt a közös választ küldték, hogy a német kormány megszűntével minden azt illető jogosítvány, így az ol­talmazó hatalomé is, átszállt a győz­tes szövetségesekre. Ezzel együtt a Ka­nadában és Nagy-Britanniában tarott német foglyok voltak az egyedüliek, akikre nézve betartották a genfi kon­venció előírásait. Németországot ille­tően az amerikai zónában azt is tiltot­ták 1946 februárig az ICRC-nek és más segélyszervezetnek, hogy segítsé­get nyújtsanak a beteg civileknek és a gyerekeknek. Amikor az ICRC-nek tudomására jutott, hogy a szövetséges foglyok el­bocsátása után tovább csökkentették a német foglyok adagjait, elhatározták, hogy a Svájcban lévő hatalmas, mint­egy 100.000 tonnás élelmiszerkészlet­ből két vonatrakományt küldenek Né­metországba, a foglyokéhoz hasonló helyzetben levő Nyugat felé vándorolt baltiak, bolgárok, magyarok, olaszok, románok és más hazátlanok megsegí­tésére. Ez 1946 június elején történt. A vo­natokat a korábban németek által me­gadott és használt vonalakon irányítot­ták, egyet Mannheimba, egyet Augs­­burgba. Legnagyobb meglepetésükre az amerikaiak visszafordították a vo­natokat azzal, hogy tele van minden raktár. Max Huber, a Vöröskereszt Nemzeti Bizottságának vezetője ez­után alaposan kivizsgálta az ügyet, és megírta az amerikaiknak a Vöröske­reszt történetének talán legmérgesebb levelét. Ez a levél leleplezi az ameri­kaiak viselkedését. íme, néhány idézet a levélből, melyre hónapokig nem jött válasz (majd Eisenhower szignójával érkezett egy válaszféle, tele félreért­hető mondatokkal és valótlanságok­kal): „... az otthonról elmozdult szemé­lyek táborait, térségeit ellenőrző szö­vetséges tisztektől, Németországba küldött saját orvoscsoportjaink jelen­téséiből, és főleg a táborokból cí­münkre érkezett számtalan kérésből biztonsággal kirajzolódik a tény, hogy sok tízezer, ha nem sok százezer, Né­metországba menekült személy igen nagymértékben segélyre szorul. Min­dezek alapján kénytelenk vagyunk el­ismerni, hogy a területileg illetékes szövetséges seregek igénylései nem arányosak a meglévő szükséggel... így az ICRC munkája hitelét vesztheti... Ama felelősségünk, hogy a gondja­inkra bízott segélyanyagokat felhasz­nálhassuk, nem kompatíbilis a tevé­kenységünket korlátozó restrukciós pa­rancsokkal, melyek bennünket tehetet­lenné tesznek, és nem vagyunk képe­sek az általunk szükségesnek tartott se­gélyeket eljuttatni.” „Ha a raktárak valóban tele vannak, azt jelenti, hogy a korábban igényelt segélyek kiosztását is felfüggesztet­ték.” (Augsburg és Mannheim váro­sokban nyert tapasztalat.) „A tapasz­talat azt mutatja,... hogy a hadseregek még minimális rációt sem voltak ké­pesek kiosztani a baltiaknak, bolgárok­nak, magyaroknak, olaszoknak, romá­noknak és más hazátlanoknak Német­ország területén.” Mivel a gyárakat nem működtették, a németek, de a szövetségesek is féle­lemmel néztek az eljövendő tél elébe. Eisenhower után Lucius Clay lett Né­metország kormányzója 1945 novem­berében. Ezt írta: „Németország el­pusztul, ha nem szállíthat exportra ... ám nekünk nemhogy csak tilos ilyen lépéseket tennünk, hanem magát a ter­melést is le kell állítanunk igen sok te­rületen, amíg nem jön létre megállapo­dás az Ellenőrző Bizottságban. Ilyen megállapodást viszont a végtelenségig meg lehet akadályozni egy egyszerű vétóval.” A Morgenthau által javasolt ipar­rombolás a szövetségeseknek is ártott, mert amellett, hogy az országban min­den megdrágult, ami kapható volt, az éhező németek egyre többet gondoltak a kommunizmusra. A gabonahelyzet itt igen rossz volt, a városokban már so­kan éheztek. Morgenthau ugyan levál­tásáig kitartott iparromboló tervei mel­lett, de mások többen belátták, hogy a német városok helyzete katasztrofális, és tenni kell valamit. 1946 végén elin­dult Németországba az amerikai ga­bona. Elindult a hangulatváltás, mely a Marshall-terv közeledtét jelezte. A LASSÚ HALÁL TÁBORAI Julien százados az Algériai Lövé­szek Harmadik Ezredében harcolt a né­metek ellen, akik tönkretették Francia­­országot, de sohasem tudott volna el­képzelni egy ilyen bosszút. Amint az amerikaiaktól nemrég átvett táborban óvatosan sétált, ezt dünnyögte: „Ez ép­pen olyan, mint Buchenwald és Da­chau”. A sáros talajon élő csontvázak voltak. Egyesek szeme láttára meghal­tak, mások a júliusi hőség ellenére még jobban magukra szorították a piszkos kartondoboz darabokat. A gödrökből éhező nők néztek fel, és szürke hajú, lázas szemű öregek. Öt-hat éves gye­rekek is voltak, testükön az éhínség gyűrűivel. Nem tudta, hol kezdje. A 32.000 fős ditersheimi táborban (a Koblenz környéki öt amerikai fogolytábort, köz­tük ezt is 1945 júliusában vették át a franciák az amerikaiaktól, mert a vég­leges megállapodásuk szerint ez fran­cia zóna lett) semmi élelmiszert nem talált. A két német doktor, Kurht és Geck a sok félholt pácienst próbálta kezelni a „kórházban”, akik a földre te­rített piszkos takarókon feküdtek a forró nap alatt, mert az amerikaiak ma­gukkal vitték a fölöttük volt sátrat. Ju­lien azzal kezdte, hogy a 7. század tisztjeit azonnal kiküldte, nézzék meg, kiket lehetne gyorsan elbocsátani. A körzet öt táborában összesen 130.500 fogoly volt, akiket az amerikaiak a franciáknak úgynevezett jóvátételi munkára szántak. A köztük lévő 32.640 embert - öregek, betegek, nők, gyerekek - Julien azonnal szabadon bocsátotta. Közben élelemet kért az ez­redtől, és a polgármester útján a német lakosoktól. A foglyok aznap este egy szelet kenyeret és aszalt szilvát kaptak. Hechtsheimban hasonló volt a kép: több száz, rongyokba öltözött csontváz kúszott a földön. Julien százados ek­kor írta le jelentésében a „lassú halál táborai” kifejezést. A franciák össze­sen 166.000 férfit, nőt, öreget és gye­reket találtak e táborokban, de e sok emberről az archívumokban csupán Ju­lien jelentése és egy vöröskeresztes je­lentés maradt fenn. A francia zónában ugyanis a Vörös­­kereszt újból dolgozhatott. Augusztus elejére a foglyok 90%-a sátrak alá ke­rült, és a halálozás a napi 30-ról a fel­ére csökkent. Julien százados bebizo­nyította, hogy a francia ellátásból, né­met civilek segélyéből és az ICRC-se­­gélyekből álló rendszer működik, és elegendő lett volna, ha az amerikaiak is hagyják működni. Amikor elkezdték Franciaországba szállítani a szabadon nem bocsátott foglyokat, a fent leírt ja­vulások ellenére egyharmaduk munka­­képtelen volt. A francia magas rangú tisztek nem is titkolták, hogy a jóváté­teli munkákra „selejtet” kaptak az ame­rikaiaktól. Alphonse Juin, a Francia Hadsereg marsallja nyíltan megmondta az amerikaiaknak, hogy ezek az em­berek éppen olyanok voltak, mint a Dachauban és Buchenwaldban talált kiéhezett emberroncsok. A foglyokat Franciaországba szál­lító vonatokat és teherautókat a tisztek nem engedték lakott területen meg­állni, olyan látványt nyújtottak a fog­lyok. Julien századoson kívül meg kell említem még Jean-Pierre Pradervan­­dot, az ICRC franciaországi küldöttsé­geinek vezetőjét. Pradervand 1945 nyarán meglátogatta az egyik nagy franciaországi tábort Thoree les Pins helységben. A Zalay nevű táborpa­rancsnok szerint kétezren voltak már olyan állapotban, hogy nem lehetett se­gíteni rajtuk. A látogatás napján húszán haltak meg. Koporsóik itt sem voltak, a közeli farmon ásták el őket. Elkendőzés Serge Bromberger cikkét szeptem­berben hozta a Le Figaro, és az nagy megdöbbenést keltett. Riportereket nem engedtek a táborba, de sikerült megszólaltatni Buisson francia tábor­nokot, a francia táborok főparancsno­kát, Le Meur atyát, tábori püspököt, és több, a táborokba beosztott tisztet. Néhány mondat a cikkből: „A nyi­latkozó emberek borzalmas halálozási rátákról beszélnek, mely nem betegség, hanem éhezés miatt következik be olyan fogolynál, aki 35-40 kg-ra lefo­gyott. Kezdetben kételkedtünk a val­lomásokban, de hitelt kellett adnunk Le Meur atyának.”; ,A francia táboro­kért felelős Buisson tábornok is elis­merte, hogy a foglyok naponta 900- 1000 kalóriányi élelmet kaptak, ami az orvosok szerint csak arra elég, hogy a fekvő emberek ne haljanak meg túl gyorsan... Mióta ezeket (a foglyokat) átvettük, javult a helyzet, de azelőtt ka­tasztrófa volt, különösen hideg napo­kon... Remélem, nem késő még, és vissza tudjuk szorítani a rohamos vesz­teségeket.” Buisson tábornok fényképeket is mutatott Brombergemek. A cikk sze­rint ezek az emberek „csontvázakhoz hasonlítottak”. Buisson nem mondta ki a baj amerikai eredetét, csak jól körül­írta, hogy ilyen állapotú foglyokat vet­tek át az amerikaiaktól. (...)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents