Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-03-01 / 3. szám

2001. március

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

7. oldal

BEKE GYÖRGY

Trianon „újratárgyalása" Alsólendván

Ilyen tanácskozás nem volt az utóbbi nyolcvan esztendőben, a trianoni békeparancs óta. Történészek, írók, néprajzkutatók, szociológusok, kisebbségkutatók ültek össze, magyarok és szlovének, hogy kifejtsék álláspontjukat a Mura mentén meghúzott új határról s mindazkról a következményekről, amelyeket ez a döntés, Trianon, az itt élő két nép életében okozott.

Noha a magyar nemzeti veszteség viszonylag itt volt a legkisebb - a többi csonkításhoz képest - mintegy harminc magyar település elszakításának a története is ugyanazt a folyamatot mutatja, ami az egész Kárpát-medencében a magyarságot ért igazságtalanságok és méltánytalanságok sorát jellemezte. És noha a mai Szlovéniában érvényesülhetnek leginkább a kisebbségi jogok - nyilván, ez is viszonylagos - Trianon éppen úgy megbontotta a harmóniát, akadálya lett a népek egymásra találásának, mint magyar-szlovák, magyar-ukrán, magyar-román, magyar-szerb, de még magyarosztrák viszonylatban is.

Merész vállalkozása volt a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnek, az, hogy megszervezte A Mura mente és a trianoni békeszerződés című tanácskozást, és ennek anyagát, két nyelven, magyarul és szlovénul kötetben is kiadta, s így a széles közvélemény elé bocsátotta. (Lendvai flizetek, 17. szám, 2000.) Mint a rendezők írják: szakmai berkekben már volt némi jelzés arra, hogy a rendszerváltás e tekintetben is új lehetőségeket villantott fel.

Pillanatnyilag ez a legtöbb, amit a magyar és a szlovén lelkiismeret megtehet: szembenézni a tényekkel, az igazsággal, mind a két oldal „Trianon szemléletével.” Nyomban hozzátenném, hogy a kötet elrendezése eleve sugallta az őszinte és teljes egyenlőséget. Magyar hozzászólók esetében a magyar szöveg került előre és utána következett a teljes vagy sommás szlovén fordítás, szlovén előadók munkája előbb szlovénul, azután magyarul jelent meg.

Semmilyen szempontból nem érezhette előnyben vagy hátrányban magát egyik nép sem. Már ez is elképzelhetetlen lett volna a párturalom idején, mikor ha a szovjetek valahol jelen voltak a „szocialista népek nagy családjában” (és hol nem voltak jelen?) az orosz nyelv elsőbbsége megkérdőjelezhetetlen volt. De ilyen beszélgetés el sem hangozhatott volna semmiképpen, nem annyira az érintett népek miatt, hanem Moszkva nagyhatalmi, birodalmi érdekei okán.

A szólamokban „megoldott” kisebbségi kérdések egész sorára ráborították az „intemaiconalizmusnak” elnevezett vörös takarót, amely alatt azonban a sebek nem behegedtek, hanem elüszkösödtek. Miért csodálkoztunk hát azon, hogy a rendszerváltó 1989-es év után majdnem mindenütt feltört - közéletben, politikában, kultúrában - a heveny nacionalizmus?

Göncz László alsólendvai történész, művelődési mindenes, kötetet magáénak tudó költő így jellemzi előszavában ezt az állapotot:

„Az egypártrendszer, az úgynevezett internacionalizmus időszaka szinte semmilyen teret sem biztosított a kérdés objektív feltárására. Ezért a békeszerződés lappangó ‘utórezgései’ minden érintett fél számára fájdalmasak és érzékenyek voltak, aminek sajnálatos következménye az lett, hogy egyetlen fontos nemzeti vagy nemzetiségi kérdésről sem lehetett a térségben teljesen nyíltan szólni. A ‘Trianon’ név volt az, aminek a hallatára a magyarok szíve - az anyaországban és a kisebbségben egyaránt - összeszorult, ugyanakkor a magyarsággal szomszédos népek, nemzetek revíziós, nacionalista megmozdulást véltek felfedezni már a földrajzi fogalom hallatára is. A szabad véleménynyilvánítást és őszinte történelmi megközelítést ‘palackba zárva’ olyan sajnálatos folyamatok bontakoztak ki, hogy - főleg a kisebbségi magyar közösségekben - a felnövő nemzedékek hiányos és torz információkban részesültek, ami negatívan befolyásolta a magyar nemzeti tudat alakulását, megőrzését. Az eltorzult nemzettudat ugyan a térség többségi nemzeteire is jellemző volt.”

Ide kívánkozik az előszó sommázata is, amely szerint az alsólendvai tanácskozás ahhoz kívánt hozzájárulni, hogy -az első vilgháború utáni eseményeket mai szemmel vizsgálva - „a mura-vidéki magyarság elismeije, hogy a Mura menti szlovén települések csatlakozása a Szerb- Horvát-Szlovén Királysághoz jogos, és a szlovénség számára sorsdöntő cselekedet volt, ugyanakkor a szlovénség is lássa be, hogy a mintegy harminc magyar település elcsatolása az anyaországtól igazságtalan döntés volt, ami negatívan befolyásolta a mura-vidéki magyarság életét és nemzeti tudatát.”

Legtisztább megfogalmazása ez (magyarul és szlovénül) az önrendelkezés elvének, amelyet az első világháború végső szakaszában Wilson amerikai elnök meghirdetett, s aminek a jegyében a fegyveres küzdelmek véget értek, de amelyet a párizsi béketárgyalásokon háttérbe szorított a győztes európai nagyhatalmak kapzsisága, hatalmi versengése, önzése és rövidlátása. így diktáltak olyan békét, amely magába rejtette az újabb világpusztulás magját.

Hiába nem írta alá az Egyesült Államok képviselője a békeokmányokat, Versailles és Trianon „életbe lépett”, hogy két évtized múltán újra halált hozzon a népekre. Ezt az elvet, az önrendelkezést csúfolta meg a második világháború után a Szovjetunió, amikor egyrészt visszaparancsolta a trianoni állapotokat az általa megszállt országokra, másrészt maga is zsákmányszerzőként viselkedett (Kelet- Poroszország, Kárpátalja stb.).

Ennek az önrendelkezési elvnek a jegyében születtek új nemzetállamok a szovjet gyarmati rendszer és a titoizmus összeomlása után (Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedonia, Szlovákia, a balti köztársaságok), csak a magyarság számára tagadtatott meg ismételten, akárcsak Trianonban, az önsorsáról való rendelkezés szent joga. Sőt: az addig hat országra töretett nemzet most nyolcfelé szakítva éli meg a jelen történelmét, ebből hét országban - kisebbségi sorsban. Ha valamely nemzetnek létérdeke az önrendelkezés jogának érvényesítése, legalább a nemzeti-területi autonómia szintjéig, akkor az kétségtelenül Trianon legnagyobb kárvallottjának, a magyarságnak az.

Úgy hiszem, hogy aki a történelmi folyamatok mélyére lát, az előtt kétségtelen, hogy a magyarság megkésve jutott el az etnikai önrendelkezés elvének elfogadásához. Trianon békéjének megkötésekor még majdnem úgy fájtak a szertefoszló álmok, mint a hárommillió kisebbségivé nyomorított nemzettársunk sorsa. Ezt az ellentmondást a minket ért igazságtalanság jogos felpanaszolása és a valóságos történelmi folyamatok felismerése között valójában máig sem oldottuk fel teljesen a lelkűnkben, már amúgy nemzeti arányokban. E vonatkozásban is mérhetetlen fontosságú volt az alsólendvai tanácskozás, amelyen nem nagyhatalmak, hanem az érintett két nép mérte össze érveit, gondjait, reménységeit.

Kiemelkedően fontos volt Alsólendván Ormos Mária akadémikus, pécsi egyetemei tanár előadása az első világháborút követő békerendszer néhány kérdéséről, amely valósággal megszabta a tanácskozás irányát, hangulatát, szellemét. A Padovától Trianonig című úttörő kötet szerzője - hosszú magyar némaság után az egyik első alapvető mű a tragédiáról - a helyszínen, néhány kilométerre a trianoni határtól, ismert érvelését ismételte meg a békeparancs okairól és körülményeiről.

Hangsúlyozta: mértékadó mai történészek - nyolc évtized távolából - immár egyetértenek abban, hogy a békerendszer legtöbb elemében hibás előfeltételeken alapult. A német kérdés megoldása a nemzetközi viszonyok elmérgesedését segítette elő. Téves volt az orosz kérdés kezelése; a nemzeti autonómiákon nyugvó konföderációk vagy föderációk helyett új, centralizáló államokat hívott létre vagy erősített meg, és ezek az államok végül is nem bizonyultak életképeseknek.

Minden alkalommal, ha Ormos Mária az első világháború után létrejött békék bírálatát mondja, azt is hozzáteszi, hogy elfeledkezünk a versailles-i békerendszer által a nemzetközi életbe bevezetett új, fontos elvekről. „Három ilyen elvet említek meg: az első a demokrácia elvárása a nemzetközi életben szerepet játszó valamennyi államtól; a második, hogy a nemzetközi jogrendszerben minden egységet önálló nemzeti létjoga alapján kell elismerni; a harmadik pedig abban áll, hogy a béke érték, amelyet kollektive meg kell védeni.” Mai napig érvényes alapigazságok. A hiba ott volt, hogy ezeket a jó elveket a békeszerző nagyhatalmak rosszul alkalmazták, vagy egyáltalán nem vették tekintetbe.

Mert ha alkalmazzák - teszem hozzá -, akkor hárommillió magyart nem kényszerítenek az anyaország határain kívülre, anélkül, hogy véleményükre egyáltalán kiváncsiak lettek volna. Ormos Mária itt is említi, másutt részletesen kifejti, hogy a magyar nemzet történelmében döntő változás volt - az ország testének méltánytalan és igazságtalan megcsonkításával együtt - a magyar állami szuverenitás visszanyerése, majdnem félezer éves idegen uralom, a Habsburg-kiszolgáltatottság után.

Ennek hangsúlyozása egyben elismerése annak a szervező erőnek, nemzeti akaratnak, szorgalomnak, a magyar polgárnak, munkásnak, parasztnak, akik a végsőkig szétrombolt, kifosztott országból életrevaló, magát újjárendező és nemzetközi megbecsülést kivívó magyar államot hoztak létre: harmadik honfoglalást vittek végbe.

Mura mente - a hajdani Muraköz Szlovéniához tartozó része - kereken 1000 négyzetkilométer, lakóinak száma 1918-ban 90.513 fő, 75 százalékuk szlovén, 23 százalékuk magyar. Összesen 117 település, tehát a két városon, Muraszombaton és Alsólendván kívül, majdnem mind aprófalu. A magyarság a magyar határ mentén, annak mostani szlovén oldalán él. Vagyis elhelyezkedése éppen úgy a trianoni határt követi, mint a Felvidéken, Kárpátalján, Romániában és a Délvidéken. Itt talán még inkább kirajzolódott az etnikai határvonal.

Ez a magyarázata, hogy a békeszerző hatalmak is eleinte bizonytalankodtak a terület magyarlakta részének hovatartozását illetően. Ha a békeszerzőkben nincs eleve ellenséges elfogultság Magyarországgal szemben, akkor itt alkalmazhatták volna legsimábban a békemű alapjaként hirdetett önrendelkezést. Vagy elrendelik a népszavazást, ami valójában, spontán módon meg is valósult, a megszálló délszláv katonai erők jelenléte ellenére.

Bencze Lajos irodalomtörténész (egyébként kiváló monográfia szerzője a szlovéniai magyar irodalomról) a kötetben felidéz ilyen epizódokat:

,,A katonai megszállást természetesen olyan intézkedések követték, amelyek az új hatalom megszilárdítását szolgálták. A történelmi források említést tesznek azokról az atrocitásokról, amelyekkel a jugoszláv hatóságok az itteni szlovén és magyar lakosságot jobb belátásra szerették volna bírni. Egy ilyen tömeges bebörtönzésekkel végződő incidensre 1921. szeptember 19-én és 20-án a Határmegállapító Bizottság látogatás alkalmával került sor. A hatóságok előzetes fenyegetése ellenére (helyszíni kivégzés, életfogytiglani, illetve legjobb esetben 10 évi börtön azoknak, akik nyilatkozni mernek Magyarország mellett) a nép több helységben is kivonult a bizottságot hozó kocsisor elé, és éltette Magyarországot. Valóságos pánikhangulatról számol be a korabeli sajtó 1921. szeptember utolsó hetének eseményei kapcsán, amikor az emberek tömegesen hagyták el a Mura-vidéket, Magyarországon találva menedéket. A magasfoki (Trdkova) tiltakozó összejövetelről például az egyik önkéntes (prostovoljac) ekképpen számol be: „Amikor a bizottság már elmenőben volt, az összegyűltek elkezdték a magyar himnusz éneklését. Ezt már tovább nem szenvedhettük, hogy a szlovén földön nyilvánosan is elhangozzék a magyar himnusz. Az első versszak után közéjük vágtunk, és addig vertük őket, míg a többezer fős tömeget széjjel nem kergettük, elszedvén tőlük magyar zászlóikat...”

Természetesen, az alsólendvai tanácskozáson tüzetesen megvizsgálták a kisebbségi kérdés megoldására vállalkozó kísérleteket az első világháború befejező szakaszában; e vonatkozásban különösen Szarka László történész előadása átfogó és meggyőző a Jászi-féle nemzetiségi minisztérium működéséről, rendezési tervéről, amely végül is sem itt, sem az erdélyi románság esetében nem talált megértésre.

Metka Fujs muraszombati történész érzékeltette azt is, hogy miért nem találhatott. Ő természetesen szlovén szemmel vizsgálódik, feleleveníti a szlovén nemzeti törekvések történetét a történelmi Magyarország keretei között, a hivatalos magyar körök elutasító magatartását, közönyét vagy éppen ellenszenvét, a szlovén katolikus papok döntő szerepét a szlovének öntudatosításában. Fujs sokkal tárgyilagosabb annál, hogy elfogultsággal vádolhatnák. A szlovén vezetők hosszasan mérlegelték a magyar és a jugoszláv oldal által felkínált lehetőségeket, „megpróbáltak törvényesen minél több nemzeti jogot szerezni, és ennek egyik megnyilvánulása az autonómiaterv javaslata volt.

Amikor viszont Magyarországon győzött a Tanácsköztársaság, a papság a nemzeti elkötelezettsége mellett az ideológiai lelkiismeretét is figyelembe véve döntött. És itt találkoztak először a jugoszláv stratégiai érdekekkel.” A végső állásfoglalás okának azt tudja be, hogy a magyar kormány „nem megfelelően kezelte a nemzeti problémákat, valamint a nemzetközi helyzet, amelybe a nagy háborús vesztes monarchia került.”

Éles vita bontakozott ki a tanácskozáson, mégpedig két magyar történész, a szombathelyi Zsiga Tibor és a budapesti Szilágyi Imre között. Zsiga régóta foglalkozik a nyugati magyar határok kialakulásával, a helyi magyar lakosság ellenállásával Jugoszláviához és Ausztriához csatolása ellen. A történész és ügyvéd kemény csatát vívott már egyik előző könyve (Muravidékről Trianonig, 1996) kapcsán szlovén kollégáival.

Alsólendván olyan nézeteket ismételt meg, amelyeknek megvitatása messze túlmutat a magyar-szlovén együttélésen, a magyarságnak minden szomszédjával való kapcsolatát érintheti. Érezhető, hogy Szilágyi Imre éppen ezért kívánta tisztázni a fogalmakat, elnevezéseket, illetve a helységek megnevezését. Zsiga Tibor szerint ugyanis „a helyneveket mindig abban a formában kell írni, ahogy azt az adott időszakban hivatalosan használták”.

Ez a felfogás szöges ellentétben áll a nyelvtudomány álláspontjával, mely szerint a helységek elnevezései - legyenek azok honiak vagy külföldiek - mindenkor az adott nyelv állományának részei, függetlenül attól, hogy az elnevezést hivatalosan éppen hogyan használják. Ellenkező esetben Erdélyben ma nem írhatnák le, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Sepsiszentgyörgy, mert román szövegekben románul íiják őket. Éppen ezt kívánta erőszakolni Ceausescu diktatúrája: a „hivatalos” elnevezés használatát magyar szövegekben is.

Emlékezzünk: a Felvidéken hosszú időn át törvény tiltotta a magyar helységnevek használatát, és a demokrácia győzelmének számít, hogy immár a helységnevek két nyelven vannak feltüntetve. Józan ítéletű emberek ezt a „nyelvi jogot” mindig tiszteletben tartották. Hadd említsem példának, hogy a történelmi Magyarország idején - noha erre nézve nem létezett hatályos törvény - a román lapok románul, a németek németül, a szlovákok szlovákul használták a magyarországi helységneveket.

Szilágyi Imre kifogásolja - teljes joggal -, hogy Zsiga doktor úr a magyarországi szlovéneket vendeknek nevezi, noha ők - egy 1819-es tanúság szerint - a szlován népnevet használták. Minden nép elvitathatatlan joga, hogy nevet adjon saját magának. Ha pedig egy nemzet adott részei - például földrajzi elszigeteltségükből fakadóan, mint a moldvai magyarok - még külön nevet is adnak maguknak, ez nem cáfolja a nemzethez tartozásukat.

Szilágyi Imre e vonatkozásban igen érzékletes példát említ: a moldvai csángókét, akiknek magyarságát a román történészek a Zsiga Tiboréhoz hasonló érvekkel próbálják kétségbe vonni.

Mindezen gondolatmenet a józan önismeretet erősíti, és nem Zsiga Tibornak a muravidéki határkérdésben vallott nézeteit cáfolja.

Egyébként - itt kell említenem - Szilágyi Imre is úgy véli, hogy a muravidéki magyarságot akarata ellenére csatolták Jugoszláviához. „A lakosság akaratának felmérésére a népszavazás szolgálhatott volna.

Ezzel kapcsolatban azonban a szlovén történetírásnak számos fenntartása van. Amikor 1920-ban a magyar tárgyalódelegáció azt kérte, hogy a vitatott területek hovatartozásáról népszavazás döntsön, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia kormányai ezt közös jegyzékben utasították el.”

Trianon tévedései - egyik-másik nép jogos érdekeinek semmibevétele, a nagyhatalmi törekvések érvényesítése - nemcsak a második világháborúhoz szolgáltattak veszedelmes gyúanyagot, de követkzeményeik máig érezhetőek. Jelenünkig hozta el a következtetéseit Ormos Mária akadémikus, a maga megszokott tárgyilagosságával és igazságszeretetével:

„A végső bosszú azután következett be, midőn Csehszlovákia békésen, és szinte minden vita nélkül két részre bomlott, Jugoszláviában pedig elkezdődtek a máig is befejezetlen belső harcok a nemzeti elv érvényesítése érdekében. Ez a folyamat a két világháború békeszerződéseinek legmélyebb kritikája. Ugyanakkor ez a remény egyetlen fonása is, mivel az együttműködésről, az erők egyesítéséről, a gazdasági erőforrások valóságos integrálásáról nem lehet másként szó, mint akkor, ha a nemzeti, nemzetiségi, kisebbségi elnyomatások okozta sérelmek minden vonatkozásban megszűnnek. A nemzeti elv és az európai integráció nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező érvrendszer és gyakorlat.”

Magyar és szlovén történészek sok mindenben nem értettek egyet Alsólendván. „Azt gondolom - zárta fejtegetését Szilágyi Imre -, hogy a vázolt kérdésekről érdemes lenne a szlovén és a magyar történészeknek komolyabb érdemi megbeszéléseket tartani, amelyeken nem a nemzeti érzelmek és a politikai megfontolások, netán manipulációk, hanem a tudományos objektivitás kellene a vezérelv legyen.”

Göncz Lászlóék, Bencze Lajosék, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet becsületére válik, hogy ezt az első - indító - tanácskozást saját kezdeményezéséből rendezte meg.

Lőcse (Felvidék), Thurzó-ház