Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. március Kisebbségi kaleidoszkóp Vakvágányon Vannak újságok, amelyek egyenesen történelmet írnak. A Szabadkán kiadott Szabad Hét Nap oldalairól majdani historikusok megbízható, hiteles képet kaphatnak a bácskai és torontáli magyarság valóban hősies küzdelméről a kisebbségi életének egyik tragikus korszakából, az utolsó tíz esztendőből. A titoizmus végvonaglása talán legjobban éppen a Délvidék magyaljait viselte meg, noha a fegyveres harcokig eljutott ellenségeskedésekből nekik volt - nekik lehetett! - a legkisebb előnyük. Magyar fiatalok és középkorú férfiak elhurcolása a belső harcterekre, a gazdasági dézsmálások, a menekülő szerbek tömeges letelepítése az elhagyott vagy el sem hagyott magyar házakba, a nacionalista nyelvpolitika folytatása és „elmélyítése” - ez a délszláv belháború magyar mérlege. Talán össze se lehet számolni még, hogy hányán - tízezrek? százezrek? - hagyták el ősi szülőföldjüket s távoztak Magyarországra vagy nyugati országokba a fenyegető katonai behívó, a szerb hatóságok megtorló intézkedései miatt. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a Trianonban Szerbia uralma alá adott délvidéki magyarság legalább egynegyede - ha nem több! - végképp letörött a nemzet déli ágáról. Nagyobb vérveszteség ez, mint az 1944 őszi magyar öldöklések áldozatainak száma, talán a török elől menekülők sokaságát is meghaladta. Mindezekről azon nyomban értesülhettem a Szabad Hét Nap állandó olvasójaként, eleven helyszíni tudósításokból. Dudás Károly joggal indulatos publicisztikájából, Németh János történelmi ölelésű elemzéseiből, riporterek egész hadának - hosszú lenne a névsor - felelősségteljes írásaiból. Szívből kívántam hát a változást, Milosevics bukását, a demokrácia győzelmét. A déli magyarok, sajtójuk, a szerb demokraták, sőt a nemzetközi közvélemény is ebben az alternatívában látta az egyedül elviselhető, jövőbe mutató megoldást. Persze, azzal minden józan gondolkodó ember tisztában volt, hogy ez a demokrácia elsősorban a szerbek demokráciája lesz, de remélhettük, hogy a demokráciának legalább a morzsáiból jut a délvidéki magyaroknak, horvátoknak, szlovákoknak, románoknak is. Noha minden előző példa - a szlovákiai, a romániai - azt bizonyította, hogy az önrendelkezés, a szabadság mást jelent a többségnek, és egészen mást a kisebbségeknek. Nem volt könnyű megvívnia a Szabad Hét Napnak, Dudás Károly csapatának a maga harcát a könyörtelen diktatúra, és a zsoldjában álló magyar renegátok ellen. Ez utóbbiak - busás hatalmi támogatással - „ellenlapot” adtak ki, illetve kisajátították az eredeti Hét Napot és a nemzetárulás magasiskoláját mutatták be, az olvasói többség jogos megvetése közepette. Hat és fél évvel ezelőtt, amikor a Szabad Hét Nap megindult, szűkös körülmények közepette, a szerkesztő ezt írta: „Hát mi most szabadok lettünk végre. Még ha kényszerűségből is. Tudni kell élni ezzel a szabadsággal. S akkor talán majd megérjük azt is, hogy eltűnnek mellőlünk az őrök, a galádok, a fondorlatosak, a bajkeverők, a pénzsóvárok, az életünket megkeserítők. S nélkülük mehetünk végig az úton: a Szabad Hét Nap és olvasótábora.” Milosevics megbuktatása után hat és fél évvel - úgy tűnt - a szabadság, a méltányosság, az egyenjogúság elvei diadalmaskodhatnak a Délvidéken is. A nemzet hűségén maradott csapat „visszafoglalhatta” a Hét Napot és elindult a jövőbe vivő síneken. Nagyon gyorsan eljött a súlyos csalódások ideje! Fel kell ismerniük, hogy ezek a sínek mégsem a biztonság, az elfogadható, méltányos jövő felé vezetnek. Megint Dudás Károly állt ki a közvélemény elé, idejében tudatosítani a végezetessé válható tévedéseket, bajokat, bűnöket. „Az életünket tönkretevők, a jövőnket is megrontók - a gyilkosok és a janicsárok - még mindig itt vannak közöttünk, fokozatosan átszivárognak a győztes oldalra, szívósan őrzik foteljeiket, s mind kevesebb az esély arra, hogy elnyeljék méltó büntetésüket. Megérjük nemsokára, hogy ismét az ő mocskos kezükben lesz a sorsunk...” Míg a nemzetközi közvélemény szeretné végre „letudni” a jugoszláv kérdést, megnyugodni abban, hogy bombázásokkal, gazdasági nyomással a demokrácia útjára térítette a maradék Jugoszláviát, vagyis most már a nyugati diplomaták nyugodtan hátradőlhetnek foteljaikban és rágyújthatnak egy szivarra, azalatt „életközeiben”, vagyis a Délvidék földjén, társadalmi és politikai életében megismétlődik a szerb nacionalizmus támadásainak egész sorozata. A Szerbiai Alkotmánybíróság - már Milosevics bukása után - hozott olyan ítéletet, amelyet még a diktátor sem merészelt volna: betiltotta a magyar helységneveket. Vagyis törvényileg megcsonkította a nyelvi szabadság egyik alapelvét. A városokat, falvakat ezentúl magyar szövegben is csak a szerb elnevezés „lefordításával” lehet közölni. Vagyis eltöröltetnék minden helységnév, amely ezer év alatt, a helyi lakosság akaratából tette otthonossá ezt a tájat a magyar őslakosok számára. Bírói döntés köntösébe öltöztetett nacionalista provokáció, amely a demokrácia egyik alapelvét sérti meg. Célja nyilvánvalóan éppen az, hogy kiölje a gazdái tudatot a délvidéki magyarokból, hiszen többé meg sem nevezhetik anyanyelvükön szülőföldjük helységeit. Ilyen tiltás talán sehol nincs a világon, és nincs az a nyelv, amelynek a nyelvtana ismerne szabályt erre a nyelvcsonkításra. Olyan képtelenség, mintha a szótárból kitiltanák a szavak egy részét Hiszen a helynév minden nyelv szerves, elválaszthatatlan része, éppen úgy, mint a személyek neve. Utoljára Nicolae Ceausescu hozott ilyen ostoba törvényt, a nyolcvanas évek közepén. Mit számított a „legnagyobb román tudósnak” - ő volt a Román Akadémia díszelnöke! -, hogy a nyelvészek többször leszögezték a tudomány álláspontját: „A helynév a nyelv sajátja, a nyelv elidegeníthetetlen része. Amikor anyanyelvemen beszélek, nemcsak a közneveket, a tulajdonneveket is az anyanyelvemen mondom.” Dudás Károly újabb panaszából (Vakvágányon, Hét Nap, 2001. február 14.)világosan kitetszik, hogy a magát „demokratikusnak” nevező - és Nyugaton láthatóan annak is tartott - új szerbiai rendszernek, legalábbis vezető köreinek, ugyanaz a szándéka, ami Ceausescué volt. Hiszen módszeres támadás indult az egész vajdasági magyar sajtó ellen. Az újvidéki Magyar Szó és a szabadkai Hét Nap anyagi megsemmisítésére törekednek. A Magyar Szó megalázóan alacsony béreket tud csak fizetni munkatársainak, a megújult Hét Nap eddigi öt száma késlekedéssel, akadozva jelenhetett meg; a munkatársak egy része hónapok óta nem kapott fizetést, a dotáció még a nyomdaköltségek fedezésére sem elegendő. A szerkesztőség egy részével nem is kötöttek szerződést, gyakorlatilag az utcára tették őket. Az fáj igazán Dudás Károlynak és minden munkatársának, hogy magukra hagyták őket azok a szerb demokratikus pártok, közéleti személyiségek, akiket segítettek hatalomra jutni, a Milosevics-rendszert megdönteni. .Ügyetlen vezető szerb demokratáról sem tudok, aki ez ellen a történelmes(?) diszkrimináció ellen felemelte volna a szavát... Annál többen és annál hevesebben emelték fel közülük a szavukat a Vajdaság nagyobb önállósága ellen, vagy utasították el ridegen a kisebbségi autonómia, a valós egyenjogúság és egyenrangúság gondolatát.” Kisebbségi magyar közösségek a trianoni évtizedekben nem először tapasztalhatják meg a „többségi demokrácia” efféle kétarcúságát: „gyertek be a kormányba, testvéreim, védjük együtt a demokráciánkat, a világ előtt ti tehettek tanúságot arról, hogy megváltozott nálunk a világ, de ... a jogaitokkal váljatok még, hiszen látjátok, milyen sok ellensége van a mi tiszta, nemes kormányzatunknak...” Jól teszi Dudás Károly, hogy ország-világ felé szétkiáltja a folytatódó diktatúra magyarellenességét! Előzzék meg a romániai csapdát, amikor Clinton elnök elégedetten veregette meg - képletesen, persze - a magyar vezetők vállát, amiért a Constantinescu-rendszerben olyan szépen sikerült megoldani az erdélyi magyarság gondjait. Most majd valamelyik amerikai vagy nyugati vezető Kasza Józsefet fogja megdicsérni, aki Szabadka polgármesteréből a szerbiai kormány egyik miniszterelnök-helyettesévé lépett elő? Hiszen nem lehet baj a kisebbségi jogegyenlőséggel ott, ahol ilyen magas szinten őrködnek fölötte! ___________________________________________________B.Gy. J TAMÁSKA PÉTER Reconquista magyar módra A rendszerváltás óta Trianon, a trianoni állapotok ismét erősen befolyásolják közgondolkodásunkat. Az 1920. évi békeszerződés egy olyan sikeres magyar reconquistának, honvisszafoglalásnak vetett véget, amely már rögtön a török uralom elején megindult, s lényegében a Baross Gábor-i vasúthálózat kiépítéséig tartott. A brit sajtó, a politikusok és a diplomaták még a millennium idején is Magyarországot stabilizáló és liberalizáló tényezőnek tekintették. A jó megítélésünkben nem kis része volt szabadságküzdeleminknek, az alkotmányossághoz való ragaszkodásunknak s annak a nyugati rokonszenvnek, amely a 48- as emigráció körül kialakult. Hogy is indult ez a sikertörténet a 18. században? A 18. század elejére - 1718-ban a pozsareváci békekötés után tért vissza Temesvár - az ország megszabadult a töröktől. A Zsigmond által még 1442- ben a lengyeleknek 740 ezer forinton kívül elzálogosított szepesi városok, Fiume, a temesi bánság, Erdély és a horvát tengerparttól Fogarasig húzott határőrvidék visszaillesztése a magyar államszervezetbe hosszú folyamatnak bizonyult: az előbbiek a 18. század utolsó harmadában, az utóbbiak csak a kiegyezést követően kerültek vissza a magyar kormányzathoz. Jezsuita történetíróink és az álmodozó rendek a formákra nem panaszkodhattak, ám a tényleges állapot az Ausztriának való kiszolgáltatottság volt: ezt hozták a 16. század elejei négymillióról a 18. század elejére alig két és fél, hárommillióra lecsökkent lakosságnak a török idők. Túl tudták-e tenni magukat mindezen a nemzet gerincét adó, eleiket a honfoglalóktól származtató kis- és középnemesek? Nehéz volt tudomásul venniük, hogy a szentistváni királyság félévezredes sikersorozatának egyszer s mindenkorra vége szakadjon. A múlt kultusza, a történelmi „ha” keresése mélyen beette magát a szívekbe. A törököt kiverő európai koalíció katonái ráadásul éppúgy éhezést és szenvedést hoztak, mint Nagy Szulejmán janicsáijai. Széles körben gyanakodni kezdtek az emberek, hogy a Habsburgok még annyi jövőt sem szánnak nekik, mint az 1620-ban a Prága feletti Fehér-hegyen legyőzött cseheknek. Az 1703-ban megindult Rákóczi szabadságharc során és az 1711-es szatmári békét követően azonban olyan osztrákellenes közhangulat alakult ki, amely lehetetlenné tette, hogy a dunai monarchia nemzetek feletti mezében egy elnémetesedő Közép-Európa jöjjön létre. A magyar közjogi politika a sérelmekre és a vármegyéknek az államhatalommal való szembenállásra helyezte a hangsúlyt, s reakcióként megszületett az a bécsi, prágai és frankfurti sajtóban egyaránt gyűlöletesnek ábrázolt úrhatnám magyar típus, amely a 19. században kisebb változtatásokkal átkerült a magyarországi nemzetiségek, majd a 20. század elején az antant hatalmak propagandájába is. Pedig miről is volt szó? Korántsem úrhatnamságról, hanem a török háborúkban is megőrzött virtusról, szalmaláng lelkesedésről, önmagábaroskadásról, kesergésről, rejtőzködésről, elzárkózásról, gyepűszellemről és a „nemzeti erényekbe” való menekülés hajlamáról. Miközben a török elment, aló. századtól megugrott centrumországokhoz, pontosabban a Párizs-Liverpool-Hamburg háromszög nagyvárosaihoz viszonyított helyzet messzemenő következéseket váltott ki a világ minden részén: megkezdődött a modem gyarmatosítás. Az éppen hogy a megsemmisüléstől megmenekedett nemzetnek nem tetszett, hogy gazdaságföldrajzi helyzetének értékét a Londontól és különösen a Bécstől való távolság határozza meg, annál is inkább, mert a monarchia két fele közti, a magyar félnek előnytelen vámrendszer a Bécs-Buda távolságot gazdasági értelemben megsokszorozta. Az „úrhatnám” magyar nemes angol vagy holland szemmel nézve valójában szegény ember volt. A 18. század végére a magyar királyság mégis nyolc és félmillió embernek ad otthont. A vámkorlátok dacára a felfutás amerikaias: amit az amerikai gyarmatok az angol és a francia fölös népesség felszívására jelentenek, azt jelenti a dunai monarchia örökös tartományai és a délnémet országok lakói számára a töröktől visszavett, bőven termő terület. Óriási menekülthullámok érkeznek török földről is - főképp románok és szerbek -, kialakul az etnikai képlet, amely a későbbiekben a történelmi Magyarország végzetét jelenti. A 19. század első felének képét a statisztikus Fényes Elek rajzolta meg. Száraz leírása ma már idillinek tűnik: a Kárpát-medence a birkanyájak és ökörcsordák, a szőlők gyűrűjéből kiemelkedő kisvárosok és az őket összekötő menetrendszerűen indított delizsánc, az ősmocsarak és őserdők, ugyanakkor a terjeszkedő ipar, a táblabíró világ kúriáinak és gomba módra szaporodó klasszicista vármegyeházák országa volt. Az „idilli” képnek a forradalom vetett véget. A társadalmi emancipáció és nemzeti függetlenség vágya sokkal erősebb volt az emberekben, mintsem azt egy konzervatív békerendszerrel semlegesíteni lehetett volna. Amikor Európa forradalmi szélkakasa, Franciaország megadta a jelet, fél Európa felkelt, Magyarország poedig kinyilatkoztatta függetlenségét. A Kossuth Lajos vezette szabadságharcot több mint egy évnyi küzdelem után I. Miklós cár és I. Ferenc József hadseregei együtt nyomták el. A Habsburgok rendkívüli haditörvényszékeket állítottak fel és felakasztották azokat a hazafiakat és főtiszteket, akik a legnagyobb presztízsveszteséget okozták nekik. Mondhatnánk viselkedésük neurotikus jellegű volt. De nagyon realisztikussá vedlettek át, mihelyt vereségeik erre késztették őket. A franciáktól 1860-ban és a poroszoktól 1866-ban elszenvedett osztrák vereség lett az előjátéka az osztrák-magyar kiegyezésnek, amelyben a magyar királyság közjogilag egyenlővé vált az osztrák császársággal. I. Ferenc József nem mert megkockáztatni még egy magyar forradalmat. A dualizmus a nemzetnek az utolsó nagy sikerélményt jelentette. Ha nézzük a kortársak leírásait, akkor Magyarország a búza, a kukorica, a tanyák és majorok, a szabályozott vizek és erdők, sakktábla alku új városok és a nyugateurópai fényben ragyogó székesfőváros, a gyárkémények és az 1867-es térképet ma is kirajzoló sűrű vasúthálózat: tehát az Ausztriával versengő nemzet állama. Az új arculat legerőteljesebb vonásait a 20. század elején vette fel, amikor a minta már nem is Bécs, hanem Nyugateurópa és New York voltak. A búzaexport ekkortájt olyan gazdasági ösztönzőt jelentett, mint a középkor századaiban a bányavárosok aranya: ki is vívta a konkurens Oroszország rosszallását. Gavrilo Frincip merényletét elkeseredett magyar-szerb sertésháború előzte meg: a magyar gazdák védelmében ugyanis a magyar kormányok korlátozták és akadályozták a szerb sertésbehozatalt. (Talán innen is eredeztethető a disznókereskedőből lett szerb elit végzetes ellenszenve a dualista állam iránt, amelyet sajnos, a prágai és a pilseni serfőzők sem kedveltek.) Minden nemzedéknek újra kell kezdenie a harcot, vagy pedig pusztulnia kell, mint ahogy elpusztultak a földtörténet középkorának nehézkes dinoszauruszai. A századforduló a nemzedékváltás és a túlzott verbális nacionalizmus ideje volt, de a két Tisza által mozgásba hozott parlamentáris gépezet mamelukjait nem aggasztotta, hogy - mint a reformáció és a török vész - most a nemzetiségi törekvések fenyegették az országot szakadással. Liberálisok lévén azt mondták, hogy az anyagi dolgok összetartó ereje nagyobb minden széthúzó erőnél, ám olyan komikusán nagyhangú nacionalisták is voltak, hogy - bár a szlovák és román nyelvhatár a városokat kivéve tovább tolódott a magyarság rovására -, elvesztették Európa 1848-ban megszerzett rokonszenvét. A számlát a világháború után Trianonban nyújtották be az antant hatalmak, amelyhez a magyarsággal rivalizáló kisnemzetek hazárdőr politikusai szállították a terhelő adalékokat. A trianoni békével a középkor nagy dinasztiái, az Árpádok, a Premyslidák, a Piastok és a Badenbergek óta létező történeti táj, Közép-Európa darabjaira hullott. A harmadára zsugorodott és a magyar népességnek harmadát elvesztő ország csonka teste köré az utódállamok gyűrűje fonódott, amelyek örökölték a monarchia nemzetiségi bajait anélkül, hogy annak hatalmi helyzetéből, gazdasági és tekintélyi rendezettségéből részesedtek volna. A reformkor, a kiegyezés és a közjogi viták nemzedékeinek tragédiáját 1920-ban megíró Szekfű Gyula szerint Trianon a magyarságra nézve még veszélyesebb folyamtokat indított el, mint a török invázió idején az ország három részre szakadása, hiszen a függetlenséget visszanyert Lengyelország közömbösen, az új Csehszlovákia ellenségesen figyelte helyzetünk alakulását, Bécs helyét pedig hiába próbálta betölteni a távoli Párizs. Az ország meglepően életképesnek bizonyult. Tanyasi iskolahálózatot épített ki, vidéki nagyvárosok vették át az elcsatolt területekről menekülő egyetemeket, s okos pénzügyi politikával a pengő Európa egyik legstabilabb fizetőeszköze lett. A védővámoknak és mérnökeinek köszönhetően mozdony és vasúti kocsik gyártásában, elektromos mérők és kapcsolók, mechanikai műszerek, izzók és különleges textíliák előállításában rangot vívott ki magának a világpiacon, hagyományos mezőgazdasági termékeiről nem is beszélve. A stabilizáció komoly emeltyűje lett a revíziós gondolatnak. Konzervatívoknál és liberálisoknál egyaránt megfogalmazódott, hogy a Kárpát-medence független létezésének alfája és ómegája a magyar hegemónia biztosítása. Ha az ezt megakadályozni akaró kisantant erők kerekednének felül, akkor - vallották - a kis hazán kívüli magyar tömbök néhány generáción belül beolvadnak a többségi nemzetekbe. A II. világháborúba való belépés és annak német oldalon való végigharcolását ennek megakadályozása és a visszaszerzett Felvidék, Eszak-Erdély és a Délvidék megtartása motiválta. A Nyugat számára mindez érthetetlennek tűnt. Sőt: büntetendőnek. Pedig a két háború közti magyar gondolkodásban a Kelettel szemben az európai civilizációhoz való tartozás eszméje kapta a nagyobb hangsúlyt, a keresztény magyarság lett a barbárokat feltartóztató „utolsó végvár”, a „Nyugat védőbástyája”. Ezt Párizsban és Londonban a törökökkel és a 17. századdal kapcsolatban még értették ugyan, de azt már nagyon anakronisztikusnak tartották, hogy a balkanizmus, az ortodoxia és a bolsevizmus ellen hasonló vehemenciával védekezzen egy kis nép Európa közepén. A felállás hasonlított a 18. századi barokk- és a 19. századi reformkori képlethez: akkor Ausztriához, most egész Európához akarta a nemzet a magyar sajátos viszonyát megfogalmazni. A magyarságot sorsa és történelmi útja a csehiekhez és lengyelekhez hasonlóan a nyugati civilizációhoz kötötte: más kérdés, hogy ott erről - mint a II. világháború alatti titkos béketapogatózások is tanúsítják - nem vettek tudomást. Minket kivéve egészen természetesnek tűnt tehát, hogy Magyarország fölött könyű lelkiismerettel ismét kimondatik, hogy bűnös nemzet, hogy feldaraboltatása Trianonban jogos volt. A párizsi béke egyben a magyar revízió - a kis reconquista - elitélése is volt, de legalább a hatvanas évek nagy iparfejlesztéséig egy etniaki patthelyzetet hozott létre a Kárpát-medencében. Amikor pedig jöttek a kilencvenes évek változásai az elvetélt forradalmakkal és az etnikai forrongással, kiderült, hogy a számunkra kedvező népi patthelyzet még régebben megszűnt, mint a felülről ránk oktrojált pax sovietica. Most már ott tartunk, hogy szinte csak kultúránkért tudunk még sorompóba szállni: minden megvédett vagy újonnan létesített magyar középiskola a kisebbségben felér egy-egy dicsőséges kalanddal. Úgy tűnik, hogy önmagunk, Trianon és az utódállami mentalitás megértéséhez még több kötetnyi könyvre lesz szükségünk. És szívós munkára, hogy az elcsatolt területek magyarsága végre azt mondhassa: „Nagyon szép világ ez, örülünk, hogy benne élünk.”
