Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-03-01 / 3. szám

2001. március

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA

Tetőszint

Február végén elérték az új Nemzeti Színház építői a tetőszintet. Ha minden a tervek szerint történik, akkor március végére, de legkésőbb április közepére szerkezetkész állapotba kerülhet a színház, és júniusban elkezdhetik a színháztechnikai munkálatokat. A belső szerelési munkákkal egy időben a színház környezetét is kiépítik: a 2002. március 15-i nyitó előadás időpontjára már elkészül a teátrum körül kialakítandó kert és a nagy magyar színészeknek emléket állító szoborpark.

Az építők versenyt futnak az idővel. Miért ez a sietség, hiszen már egy harmad évszázada, a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház felrobbantása óta nincs hajléka a Nemzeti társulatának? Sajnos, éppen ezért kell sietni! Sietni kell, mert nem véletlenül nincs több, mint három évtizede Nemzeti Színházunk, és ha késünk, akkor lehet, hogy továbbra sem lesz! Elég, ha csak az 1996-ra tervezett Világkiállítás sorsára gondolunk. Hiába készültek el 1994-ig időarányosan, 40-50 százalékos készültségi mértékben a kiállításhoz szükséges épületek, utak, - a hatalomra került szocialista-szabaddemokrata kormány még az Országgyűlés döntése előtt - azaz törvénytelen módon - lemondott a Világkiállítás rendezéséről.

Hazai cégek sokasága került a lemondás miatt kilátástalan helyzetbe elsősorban az építőipar, az idegenforgalom és a vendéglátás területén. Igaz, a hazai termelők tönkremenése legkevésébé sem érdekelte az akkori kormányt, hiszen ők az elkövetkezendő négy évben következetesen idegen érdekeket képviseltek. Mint Katona József Bánk bán drámájában, ők együtt, egy csapatban voltak a gaz merániak és azok itthoni kiszolgálói is. Nem csupán a hazai energiaszektort, a pénz- és biztosítóintézeteket juttatták a reális ár töredékéért külföldi tulajdonba, de határozottan törekedtek az egyetlen megmaradt kincsünk, a termőföld idegen kezekbe történőjuttatására is. Családellenes intézkedéseik révén a magyar lakosság békeidőben addig nem tapasztalt csökkenését idézték elő - és a kipusztítottak helyére már most sürgetik idegenek betelepítését.

További tíz évre kitolták a kifosztott történelmi egyházak kártalanításának az időpontját - ezzel egyidejűleg szélesre tárták a kapukat a destruktív szekták és álvallások előtt. Lecsökkentették a magyar kultúra támogatását - míg sokszorosára növekedett a „multikultúra” támogatása. Ennek jegyében akartak egy aprócska, csupán néhány száz fő befogadására alkalmas, de módfelett drága színházat „Nemzeti Színház”-ként felépíteni. A tervezett épület nélkülözött minden olyan építészeti vonást, amitől azt „nemzeti”-nek lehetne nevezni, de színház külseje sem volt. Jobb indulattá kritikusok szerint egy kisebb bevásárlóközpontnak, vagy raktárépületnek inkább kinézett, mint színháznak. Az 1998-ban hatalomra került polgári kormány, összegezve a nagyon súlyos kritikákat és a tervezettet már háromszorosan meghaladó mértéktelen pénzköltekezést - leállította az épület alapozási munkálatait.

A kormány 2000-ben fogadta el az új Nemzeti terveit. Az új terv szintén nélkülözött minden olyan építészeti vonást, amitől azt „nemzeti”-nek lehetne nevezni, de legalább színház külseje volt, és a befogadó-képessége is lényegesen nagyobb volt. Ezt követően a szocialista szabaddemokrata vezetésű főváros mindent megtett, hogy tulajdonjogi viták, építési engedélyek megtagadása révén megakadályozza az építést. A színház azért épül a belvárostól távoli helyen, mert minden más alkalmasabb helysznen a főváros lehetetlenné tette az építés megkezdését.

A sok gáncsoskodás hatására még azok is, akik korábban csalódottak voltak a színház külseje miatt - mert inkább elképzeltek volna például egy Kós Károly féle stílusban épült, nemzeti küllemű színházat - még azok is kezdtek aggódni a színház felépítése érdekében, hiszen ők is belátták, hogy ha ez nem épül fel, akkor csak rosszabbra számíthatnak. Épül tehát a nemzet színháza, ellenfelei pedig ahol lehet, visszavágnak. Például most februárban úgy, hogy jogerősen, másodfokon is kizárták az építész-kamarából a Nemzeti Színház vezető építészét.

Vajon jövőre, 2002. március 15-én, amikor felavatják az új színházat, és valahol az oldalfalon kőbe vésik vezető építésze nevét is, akkor odaírják azt is, hogy bűnéért - mert Nemzeti Színházat épített - kizárták a kamarából, és ezután már többet nem építhet semmit Magyarországon? Országunk kuriózum lesz, hiszen nincs még egy olyan ország a világon, ahol az állami színház építőjét azzal „jutalmazzák”, hogy többé már nem építhet.

Furcsa kamarák vannak minálunk. A Nemzeti építészének kizárásával egyidejűleg döntött úgy az ügyvédek kamarája, hogy nem zárja ki a praxisból azt a volt belügyi tisztet, aki még a Rákosi érában több vallomás szerint személyesen is részt vett emberek megkínzásában és egy korábbi igazságyügyi miniszter agyonverésében. Ez a kamara még odáig sem jutott el, hogy mit keres az ügyvédek - azaz jogvédők - között egy olyan ember, aki épp emberi jogok eltiprásával alapozta meg karrierjét.

Ugyanez a kamara a gyilkossági vádra csak legyintett, hogy az már elévült. Igaz, ezt a bűnt itthon nem is üldözték, azaz nagyon furcsán hangzik az „elévülés” indoka. Ilyenek tehát a honi kamarák, embereket megkínozni, agyonverni bocsánatos, és kamarai tagságot meg sem kérdőjelező tett - de Nemzeti Színházat építeni - az minimum kizárást érdemlő gaztett!

Február utolsó napjaiban felgyorsult az egészségügyi szakmában tevékenykedő kamarák tevékenysége. Az ok egy nagyon sajnálatos, és még feltáratlan eset, amely szerint az egyik fővárosi kórházban egy fiatal ápolónő injekciók révén saját elmondása szerint legalább 35-40 beteget küldött a halálba. Az eset kipattanását követő héten a kormányt, az Országgyűlést és az Alkotmánybíróságot ostorozó vélemények túlsúlya érvényesült a médiában, és kevésbé a rémtett elkövetője, vagy az ilyen tetteket lehetővé tévő kórházi szervezetlenség. A mai történet lélektani előzményei még 1993-ig nyúlnak vissza, amikor egy nő kádba fojtotta a menthetetlen betegnek vélt lányát, és az amúgy sem súlyos ítéletet az akkori köztársasági elnök kegyelme révén nem kellett leülnie a fojtogatónak. Akkoriban hónapokig dicsőítette a liberális sajtó az elnököt bátorságáért, azért, hogy kiállt az aktív eutanázia mellett. Kiállt azért a jogért, hogy ha valaki nagyon súlyos beteg, akkor őt a halálba lehessen küldeni, megelőzve a további szenvedéseket. Ezzel egyidejűleg szidták, csepülték azokat a pártokat, akik az emberi élet védelmére és a visszaélések lehetőségére hivatkozva ellenezték az eutanázia minden formáját.

A gyermekét vízbe fojtó nőnek egy liberális párthoz tartozó államelnök adott kegyelmet, a főváros egészségügyét liberális alpolgármester felügyeli, és ő nevezi ki a neki tetsző kórházi vezetőket. Egy ilyen kórházi környezetbe kerülhetett be az a fiatal ápolónő, aki talán minden nap hallgatta főnökeitől, hogy ha nem lenne ilyen maradi, konzervatív, akkor feleannyi magatehetetlen beteg lehetne, és a másik fele meg megmenekülhetne a rákényszerített szenvedésektől. Ő tehát segített a szenvedőkön a maga módján, eldöntötte, hogy kiket részesít haladó liberális gyógyításban. Még a kádbafojtás kissé drasztikus, de azért kegyelmet méltányoló módozatát is finomította.

Nem alaptalan feltételezés ez az eutanázia-párti kórházi légkör, ugyanis a kórház vezetői lényegében a nővér mellett álltak ki. Az első napokban azt hangsúlyozták, hogy bizonyíthatatlan az amúgy kissé nagyotmondó, tehát a 35-40 beteg halálba segítése ügyében sem megbízhatóan valló nővér tette, ugyanis mindegyik beteg rövid időn belül, menthetetlenül meghalt volna. Akár volt ilyen injekció, akár nem. Ha volt, az is inkább a szenvedés idejét rövidítette le.

A felelősséget elhárító nyilatkozatokat tetézte a kórház igazgatója, aki szerint bármelyik kórházban előfordulhat olyan eset, hogy egy orvos vagy nővér sietteti a betegek halálát. Az egészségügyi miniszter, átlátva azt, hogy az ilyen nyilatkozatok alapjaiban veszélyeztetik az embereknek az egészségügy, a gyógyítás iránti bizalmát, azonnal bezáratta a kórház belgyógyászati osztályát, és az ország valamennyi kórházát jelentésre kötelezte.

Ebből nyilván ki fog derülni, hogy minden kórházban zárt szekrényben tartják a veszélyes gyógyszereket, és minden felnyitásról naplót vezetnek, ki fog derülni, hogy nem injekciózhatnak belátásuk szerint a nővérek - azaz csak a liberális fővárosban válhatott gyakorlattá a betegek „életre való - nem életre való” rossz emlékű csoportosítása. A budapesti liberális főpolgármester a belgyógyászati osztály bezárását politikai tisztogatásnak, és a kormányzattól eltérő vélemények erőszakos elfojtásának minősítette. Sajnos, a kamarák haboznak, nem zárják ki az eutanázia gyakorlatát védelmező, vagy azt cinkosan megtűrő orvosokat a tagjaik közül. Ez a kamara is közelebb áll az ellenzékhez, mint a kormányzathoz.

Visszatérve a Nemzeti ügyére, egy évvel a Nemzeti Színház ünnepélyes megnyitása előtt még nem gondokodnak azon, hogy mi legyen a nyitó darab. A színház építését felügyelő kormánybiztos a nyitó darab címének és a rendező személyének megnevezését a kulturális tárcától várja, és a méltó előadás megrendezése érdekében ennek nyárig meg kellene történnie.

Valószínűleg nem szabadna sokat gondolkodni a megfelelő darabon, a Bánk bán jövőre is aktuális lesz, éppúgy mint másfél évszázaddal ezelőtt. A színház kálváriája, főépítészének kizárása önmagában bizonyíték arra, hogy Magyarországon milyen sok még ma is a gaz meráni. Ok mindent megtesznek, hogy ne ez a darab legyen a nyitó darab - ezért kell tehát ennek lennie.

CZÉRE BÉLA

A közvélemény-kutatások politikai vámszedöi

Ma már ott tartunk, hogy a két régi közszolgálati adó (ml és m2), valamint a Duna Televízió legfeljebb a nézők, választók húsz százalékát képes - a tárgyilagosság vonatkozásában - nagyon szerény mértékben befolyásolni, a kereskedelmi tévéállomások nyolcvan százaléka kőkeményen és gátlástalanul az MSZP-SZDSZ baloldal javára dolgozik. A húsz százaléknyi „tárgyilagos” közszolgálati televízió esetében számításba kell venni, hogy egyedül A Hét és a Panoráma elkötelezett a nemzeti értékek iránt, az ml és az m2 híradója a legjobb esetben is az elfogadhatóság kategóriájába tartozik valamelyeset, az esti Aktuálisról túl sok jót nem lehet mondani, és akkor még nem beszéltünk a közszolgálati csatornákon megszólaló egyéb műsorokról. De sajnos a Duna Televízió is inkább az óvatoskodásával tűnik ki, a kereskedelmi adókból pedig csak úgy süt a manipulációs szándék, és fröcsög a polgári-nemzeti oldal iránti rosszindulat.

Ugyanez a helyzet a közszolgálati rádióállomások esetében - természetesen a Vasárnapi Újság az egyetlen kivétel -, s ha lehet ezt még egyáltalán fokozni, akkor megállapítható, hogy a kereskedelmi rádióadók a tárgyilagosságot súroló hangvételt is nagy ívben elkerülik. A Pannon Rádió természetszerűleg az egyetlen kivétel.

Egyszerűen érthetetlen, hogy a polgári kormányzat miért nem akaija érzékelni a médiahelyzet tragikumát. Azt a tényt, hogy ez az állapot - már majdnem három éve - durván a baloldalnak kedvez, jelentősen csökkenti a jobboldal választási győzelmének esélyét. Pedig a kormány évek óta ígéri, hogy változtatásokat fog végrehajtani a közszolgálati televízióknál. Mindez nem történt meg. Ehelyett hazánkba érkezett a Nemzetközi Újságíró Szövetség küldöttje. Aidán White főtitkár kifejtette, hogy a közszolgálati televíziók esetében a jobboldal javára sértik meg a kiegyensúlyozott tájékoztatás elvét (!). Erre az elképesztő főtitkári arcátlanságra - White sehol sem volt, amikor 1994-ben szinte minden nemzeti érzelmű televízióst kirúgtak az állásából - az a Fidesz válasza, hogy higgadtan érvelve vitatkozik a Nemzetközi Újságíró Szövetség küldöttjével. Holott már régóta nem vitatkozni kellene ezzel az aljas baloldallal és az ügynökeikkel, hanem a médiaegyensúlyt kellene végre megteremteni. Ha ugyan mindez már nem késő.

Egy bizonyos közvélemény-kutató intézet szerint - Századvég Politikai Elemzések Központja és a Tárki - még semmi sem késő, a Fidesz és az MSZP „fej fej mellett halad” (február 19.). A Tárki a Fidesz közvéleménykutató cége, ezért sajnos nem hisszük, hogy ennyire rózsás lenne a helyzet. A Tárki szerint egyébként - ha most lennének a választások - az FKGP és az SZDSZ éppen csak egy paraszthajszállal kerülne be a parlamentbe, míg az MDF és a MIEP(!) még reményt sem táplálhatna a képviselőházi helyekre. És ezen a ponton van a Tárkival - és a Fidesszel - a legnagyobb probléma: a cég be nem vallott célja a fiatal demokratákon kívül minden nemzeti erő leradírozása a térképről. Ez történt annak idején a KDNP-vei, ezzel próbálkoztak több ízben is az MDÉ esetében, ez folyik most a kisgazdapártban - függetlenül attól, hogy Torgyán József és köre bűnös és ostoba tetteivel csak lovat ad ez alá a politika Iá. És talán az sem véletlen, hogy a Tárki évek óta - most is - 1-2-3 százalékon szerepelteti azt a MEEP-et, amely például a Magyar Demokrata közvélemény-kutatása szerint leglább két éve elérte a 8 százalékot, aztán pár hónap múlva a 10 százalékot, s jelenleg már 13 százaléknál tart.

Ez a Tárki-féle „adatolás” az, amely a legfurcsább érzéseket támasztja az olvasóban, hiszen az szinte „természetes”, hogy a baloldali Szonda Ipsos és a még baloldalibb Marketing Centrum könnyedén átsiklik a legnyilvánvalóbb igazságok felett is. De miért teszi ezt a Tárki is? Pusztán a MIÉP iránti zsigeri gyűlöletből? Nyilvánvaló, hogy ezért is.

Ám kell itt lenni más oknak is, s ez a következő: a Fidesznek esze ágában sincs, még kényszerűségből sem, koalícióra lépni 2002-ben a MIÉP-pel. Viszont az FKGP teljesen szétvert állapotban van. Igaz, egyelőre Torgyán József úgy viselkedik, mint a román népmesék hőse: ha kidobják az ajtón, bejön az ablakon.

De az MDF-nek persze még erősödnie kell. Akkor viszont mire számít a Fidesz és a Tárki? Hogy a MIÉP nélkül, minimális MDF segítséggel egyedül is megnyeri a választásokat?Aligha számíthat reálisan erre. S ehhez még azt is hozzászámíthatjuk, hogy az SZDSZ - és személy szerint Demszky Gábor is - mennyire gyűlöli a Fideszt, és saját maguknak a Marketing Centrum Kft. segítségével 29,9 %-os választótábort (!) kreáltak, ami példátlan a magyar, sőt a nemzetközi közvélemény-kutatások történetében. Erről egyébként a már húsz éve megboldogult kiváló író, Hajnóczy Péter mondása jut eszembe: „Minenki annyit hazudik, ameddig a takarója ér.”

És most jön az egyelőre még a semmiben lebegő kérdés: vajon mi célt szolgáltak a Szájer József és Nagy Sándor frakcióvezetők közötti tárgyalások? Igaz, ezek nem vezettek eredményre. Csakhogy az utóbbi időben, főleg a legutóbbi napokban feltűnő ellentétek bontakoztak ki a fővárosi közgyűlésben is az SZDSZ és az MSZP között. Ha megnézzük a legeslegújabb Gallup közvélemény-kutató eredményeket, akkor érdekes adatokat olvashatunk ott (Magyar Nemzet, február 24.). MSZP 45 százalék, Fidesz 39 százalék, SZDSZ 7 százalék, FKGP 1 százalék (!), MDF 3 százalék, MIEP 3 százalék. Tehát a manipuláció töretlen, s előbb-utóbb alighanem el kell érnie azt a pontot, amikor már a „nagy” francia forradalom kora óta jól ismert „demokratikus közvélemény” elkezdi felvetni, lebegtetni azt a kérdést, hogy ekkora sorsforduló idején, amely előtt a magyarság áll - az EU-ba való „közeli” belépés -, vajon nem kell, nem szükségese a két legnagyobb párt között 2002-ben „nagykoalíciót” létrehozni? Nagyon reméljük, hogy ez a felvetés csak egyfajta rémálom, és nincs valóságtartalma. Minden esetre a lehetőség hátborzongató.

Mert hát azért a mélyben nyugtalanító tények húzódnak meg. A Fidesz-MPP nemrég közzétett országjelentése csupa megnyugtató pozitívumot tartalmazott. De vajon tényleg ennyire rózsás a helyzet? Az Európai Unióba való - ki tudja mikori - belépésünk előtt érdemes a tényeket szemügyre venni. Csath Magdolna egyetemi tanár a Magyar Fórumban (február 22.) megcáfolhatatlannak tűnő, szenzációs tényeket tett közzé arról, hogy miért dicsért minket az EU tanulmánya.

Csath Magdolna tollából csak úgy soijáznak a kérdések. Működik-e az igazságszolgáltatás, a jog a maga teljességében, amikor ez a szigor csak a kisembereket éri utol, a „nagyhalak” büntetlenül megúsznak mindent: „banktönkretételt, cégcsődbevitelt, VJP-hstára kerülést és rendőrgázolást”. Hogy lehet az, hogy a béremeléseket a kormány a ténylegesnél jóval alacsonyabb, vagyis fiktív inflációhoz köti, a különbséget pedig nem, vagy jóval később fizeti ki? Hiszen a tényleges infláció ennél jóval magasabb. Hogy beszélhetünk a nyugdíjasok szerény mértékű életszínvonal-javulásáról, amikor a valóságban hónapról-hónapra romlik a helyzetük? A kormány sajnos hamis statisztikai adatokkal dolgozik, amelyek nem veszik figyelembe azt, hogy a nyugdíjasok élelemre, gyógyszerekre, közüzemi díjakra fizetik a legtöbbet - ha egyáltalán ki tudják fizetni ezeket a díjakat. Egyre nő az önhibájukon kívül hajléktalanná válók száma. Erről sem szól a statisztika. Ezeket az embereket egyszerűen pusztulásra ítélték, és nem törődnek velük. A „termelésnövekedés” abból származik, hogy a multik mesterségesen visszafogják a béreket, sokszor nem fizetik ki a túlórákat sem, nem egy helyen még a vécét is a kiszolgálókkal mosatják fel.

A multiknál nem működnek a szakszervezetek, megnézhetné magát az, aki ezt a kérdést feszegetné. Az EÜ- ból származó ipari termékek vámmentességet élveznek, a magyar kisvállalkozó viszont szinte egyáltalán nem tud exportálni. Az EU-tól azért kaptunk dicséretet, mert gátlástalanul intenzív volt a privatizációnk, elkezdtük - több száz kiskapuval - a földpiac tényleges liberalizációját, a bankokat a magyar kisembereknek szinte egyáltalán nem hitelező külföldi pénzintézeteknek adták. Nincs még egy ország, ahol ekkora lenne a külföldi tulajdon aránya, mint Magyarországon. S ezt a hasznot nem a magyar kisembereknek fizetik ki a multik, hanem kiviszik az országból, és felosztják maguk között. Elképesztő méretű extraprofitot termelünk - külföldi tulajdonosok számára. A kérdés most már csak az, hogy a valóságot elferdítve, hamis ódákat zengedezve meddig lehet ezt még tűrni és pártolni?

Befejezésül külön is szeretnék szólni a Rockenbauer Zoltán - Várhegyi Attila vezette Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma tevékenységéről. Több mint sajnálatos, hogy miközben Kövér László pártelnök a millenniumi esztendők kapcsán a kiemlekedő kulturális értékeket, rendezvényeket degradálni, gúnyolni igyekvőket - joggal - „szellemi hontalanoknak” nevezi (február 12. Magyar Nemzet), eközben a Fidesz pártelnöknek - és a miniszterelnöknek - sajnos nem jut eszébe, hogy a szép millenniumi megemlékezések mellett a Kulturális Minisztérium házatáján is, úgy istenigazából szétnézzen. Pedig érdemes lenne, mert döbbenetes és lehangoló folyamatokkal találkozhatnának ott.

Nagyon kevés helyünk maradt a lapszámban, ezért csak vázlatosan jegyeznék meg néhány dolgot. A Rockenbauer - Várhegyi-féle minisztérium a legkevésbé sem törődik a legégetőbb magyar sorskérdésekkel. A magyar sorskérdésekkel, létkérdésekkel foglalkozó irodalmat, publicisztikát az irodalmi közgondolkodás perifériájára szorítja, de még ott sem tűri meg igazán; egyszerűen elgázolja azokat a fómmokat, amelyekben a magyar élet kínzó dilemmái egyáltalán megszólalhatnának.

A Havi Magyar Fórum és a Hitel kivételével így van ez a különben rendkívül gazdagon tenyésző, nagyrészt posztmodem és liberális-szélsőliberális orgánumok egészében. A magyar sorskérdések árnyalt, drámai erejű, lírai vagy ironikus-groteszk megjelenítéséhez elsősorban a liberális mancsok által gondosan elásott, meggyalázott realizmust kellene újra feltámasztani.

A hagyományok és a jelen irodalma egyaránt adva lenne ehhez, de a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma egyáltalán nem mutat erre hajlandóságot. Az Esterházy-féle „nagyságok” ájult csodálatával, a posztmodemekről-szésőliberálisokról szóló cikkekkel, híradásokkal van tele sajnos a kormányközeli Magyar Nemzet is. Igaz, valami pozitív változásféle február 15-e után mintha megindult volna a Magyar Nemzetben is.

De mindehhez még azt teszem hozzá, hogy nem pusztán a magyar sorskérdések megjelenítésének problémájáról van itt szó. Krúdy Gyula például a szép-prózájában - ifjúsági munkától és irodalmi publicisztikájától eltekintve - sosem írt „magyar sorskérdésekről”, mégis művei egyedi és összetéveszthetetlen módon, jellegzetesen magyarok, akár Budapestről ír, akár a Felvidékről vagy a Nyírségről, a magyar múlt, képzelet és jelen gazdag kútjából merít folyton. Ez a magyar jelleg hiányzik teljességgel a Rockenbauer - Várhegyi-minisztérum által „patronált” irodalomból.

Száz kérdéssel kellene még foglalkozni, de már nem lehet. Csak két felvetés még. Tudjuk, érezzük, hogy mi lett, mi lesz sajnos a leendő Nemzeti Színház sorsa. Schwajda György és társa „modern” grasszálásának terepe lesz ez a színház. S érdemes lenne azon is elgondolkozni, hogy a peresztrojka után nagy erejű filmalkotások születtek Oroszországban, és ugyanilyen magas színtű eredetiséggel szólalnak meg a mai cseh és lengyel filmek is. Mert ezek a filmek még az esetleg „nemzetközi” mondanivalójukat is minden ízében orosz, cseh, lengyel formanyelvvel fejezik ki. S nézzük meg, hogy mi lett a „rendszerváltozás” utáni magyar filmgyártással. Hogy milyen ízlésű, szándékú emberek kezébe került a filmgyártás egésze.