Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-12-01 / 12. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. december Magyar felvilágosodás Erdélyben Aniszi Kálmán könyvéről Nem irodalmi, hanem nemzetpolitikai igény hozta el Erdélybe Trianont követően a történelmi témák kultuszát. A nemzet testéről leszakítva, az erdélyi magyarság biztos támaszt keresett magának fennmaradásához. Ösztönös felismerés volt az, hogy olyan korszak következik, amelyben a puszta megmaradás is küzdelmet kíván, és ehhez megbízható példákra, serkentő eszményekre, történelmi nagyok és szellemi mozgalmak állandó megidézésére van szükség. Regényírók tekintete Szent István koráig hatolt vissza az időben, gondoljunk Kós Károly Országépítőjére, de vele együtt egy sor olyan íróra és műre, amelyek egy időben háttérbe szorítani látszottak a közvetlen valóság ábrázolását. Ezt mutatja a híres Vallani és vállalni vita, amelynek résztvevői az új helyzetre adott írói válaszokat követelték az önmagát szervező magyar irodalomtól. Eszmei síkon pedig a felvilágosodás és a reformkor került előtérbe. Hiszen a szellemi ébredés Erdélyben - az anyaországban is - nemzeti eszmélést is jelentett, az anyanyelv, a nemzeti intézmények, egyáltalán a nemzeti öntudat jelentőségének felismerését. A felvilágosodás jelkép-emberei pedig nemcsak a korabeli Erdély harcát testesítették meg a nemzeti szabadságért, az anyanyelvért, a Habsburg-elnyomatással szemben, hanem a nemzet egységét is. Ki tudná szétválasztani Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc vagy a két Wesselényi pályáját földrajzi határok szerint? A magyar felvilágosodás a Kárpát-medence egészét átfogó egységes mozgalom volt, és erre az egységre emlékeztetett 1918 után, amikor a román hatalom, az oktatási kormányzat a szétszakítást akarta - és renegátjaink révén próbálta - ráerőltetni Erdély magyarságára. Noha a felvilágosodás eszméje és a belőle ihletődött művek sora lezárult - mint minden hasonló eszmeáramlaté -, Trianon után erdélyi magyar irodalomtörténészek úgy fordultak e korszak témái, hősei, erényei és hibái felé, mintha nekik kellene az öszegezést elvégezniük, a hiányokat kipótolniuk, befejezetlen perekben ítéletet mondaniuk. Egyébként csakugyan vannak a felvilágosodás eszmekörének máig áthúzódó kérdései, amelyek újra meg újra felvetődnek és más meg más megvilágítást kapnak: az egyház és a tudomány viszonya, a szabadkőművességjellege és hasonlók. De Erdélyben ezek kevésbé voltak ingerlő gondok, jobban figyeltek a felvilágosodás korától hagyományozódott nemzeti sorskérdésekre. Jancsó Elemér irodalomtörténész, 1945-től a Bolyai Tudományegyetem professzora, fiatalon elkötelezte magát a magyar felvilágosodás tanulmányozásának. 1937-ben jelent meg Erdély a felvilágosodás századában című munkája Kolozsváron. Francia tájékozódása - két évig a párizsi Sorbonne hallgatója - predesztinálhatta volna az áramlat eszmei kérdéseinek búvárlására, de Jancsó Elemér a felvilágosodást a cselekvés ideológájaként fogta fel: Aranka György marosvásárhelyi táblabírónak, Kazinczy Ferenc barátjának a nyelvművelő küzdelmét tanulmányozta és ismertetne kortársaival, magyar színházalapítási törekvések történetét hozta felszínre. Jancsó professzor úr egyetemi tanárként is hűséges maradt indulásának témáihoz. A felvilágosodás és a reformkor maradandó irodalmi, szellemi értékeit tudatosította Aranka György, Batsányi János, Barcsay Ábrahám, Bőd Péter, Gyarmathi Sámuel, Döbrentei Gábor, Jósika Miklós munkásságáról kiadott munkáiban. A kolozsvári magyar egyetemen külön kurzusa volt Kazinczy Ferencről, a nyelvújítóról, a magyarjakobinusok mozgalmáról. Az általa 1939-ben indított Erdélyi Ritkaságok, ez a sorozat 14 kötetet ért meg, alkalmat kínált Jancsó Elemérnek, hogy sajtó alá rendezze Káli Nagy Lázár visszaemlékezését az erdélyi magyar színészet hőskorára, továbbá Bölöni Farkas Sándor 1835-36-os nyugateurópai utazásának naplóját. Ugyancsak ebben a sorozatban jelent meg Oroszhegyi Józsa 48-as magyar emigráns monográfiája Romániáról, az első magyar áttekintés Havasalföld és Moldva történetéről. Bizonyítja ez a kötet, amely háromnegyed évszázadig kéziratként hevert az Erdélyi Múzeum Egyesület irattárában, hogy Jancsó Elemér gondja átfogta a Kárpátokon túli hajdani romániai magyar diaszpórákat is. Említsem itt meg, hogy a harmincas években bejárta az azóta hazatelepített öt bukovinai székely községet, és hírt adott róluk a kisebbségi magyar köztudatnak. (A bukovinai magyarok mai helyzete, 1934.) Nem lankadt az érdeklődés a felvilágosodás iránt az 1940-es bécsi döntés, Észak-Erdély hazatérése után sem. Hiszen a felvilágosodás eszméi, a testvériség, egyenlőség, a más népek szabadságának tisztelete időszerű magyar feladat maradt a határ megváltozása után is. Erdélyben továbbra is együtt éltek magyarok, románok, németek, és a kölcsönös megismerés, megértés nyithatott kaput a békés mindennapok felé. Bizonytalansága ennek az érdeklődésnek, hogy egy abban az időben Kolozsváron tanuló egyetemi ifjú, Salamon Sándor - a későbbi munkáit Sombori Sándor néven jegyző író - 1947-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium fiatal tanáraként első önálló kötetét A világosság százada címmel adta ki. Ezt a munkát a mai monográfus, Aniszi Kálmán Gyertyagyújtók című kötetében (Közdok, Budapest, 2001.) tizenhat helyen idézi. Aniszi Kálmán kötete egyike a Ceausescu-diktatúra idején az íróasztal fiókjában maradt kéziratoknak. Aniszi, a bihari táj, egy szórványfalu fia, a filozófia szakot végezte el, már az egyesített Babes-Bolyai Tudományegyetmen. Újságíróként is megmaradt filozófiai érdeklődése mellett. Tizennégy éven át bölcselet-történetet és esztétikát tanított a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, magyar nyelven. Azért kell ezt hozzátennem, mert 1971-ben, mikor erre a pályára lépett, már minden romániai főiskola román-magyar vegyes intézmény volt, amelyekben a hatalom mindjobban sorvasztotta a magyar tanítási nyelvet, a magyar csoportokat, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy végképp megszűntesse őket. Ilyen körülmények között az „elvontnak” tűnő filozófia és esztétika harci fegyver lett. Aniszi Kálmán a felvilágosodás nyelvújítóinak és nyelvművelőinek szellemében, példájukat követve védelmezte, ápolta anyanyelvűnket. Romániában megjelent egyetlen kötetét, A filozófia műhelyében címmel 1978-ban adta ki, ebben a kortárs filozófusokkal folytatott interjúit adta közre. Munkásságának zöme már Magyarországra való áttelepülése után jelent meg: Forgószélben, Tanúságtevők, Mintha már virradna, Magyar sorskérdések Erdélyben, Maradj önmagad, és a legújabb, a Gyertyagyújtók, amelyet szeretnék az olvasóközönség figyelmébe ajánlani. Eredetileg doktori disszertáció volt, 1982-ben, amikor Gáli Ernő akadémikus irányításával ezt a tudományos címet megszerezte. Jellemző az akkori romániai állapotokra, hogy ugyan dolgozatát megvédhette, persze, csak román nyelven, de a kézirat megjelenésére hiába számított. A magyar felvilágosodás Erdélyben a nyolcvanas évek elején éppen úgy tilos téma lett, mint az önismeret minden más vonatkozása. Végtére azonban nem vált kárára a kéziratnak a két évtizedes „altatás”. Ugyanis így a szerzőnek lehetősége nyílt arra, hogy a diktatúrában megkövetelt koloncokat ledobja a kéziratáról, kiszabadítsa a dogmatikus marxizmus csapdájából, és a korszerű tudomány szintjére emelje. Csak példaképpen említem, hogy a diktatúra korszakában egy filozófiai kérdést tárgyaló mű nem jelenhetett volna meg legalább félszáz Ceausescu-idézet nélkül. Aniszi témáját elsősorban a filozófia, és nem az irodalomtörténet oldaláról közelíti meg. Csakhogy a felvilágosodásról szólva, aligha mellőzhette volna az eszme sugallatára született irodalmi alkotásokat. Jónéhány fejezetben kimondottan irodalmi, művészeti témákat jár körül, például a műfordítás szerepét a felvilágosodás korának művészeti életében. A műfordítók nyitottak kaput a nyugati eszmeáramlatok előtt, közvetítették a francia, egyáltalán a nyugati felvilágosítók műveit, és tolmácsolásuk közben óhatatlanul nyelvújítókká, nyelvpallérozókká kellett válniuk, hogy az új fogalmakat, jelenségeket anyai nyelven közvetíthessék olvasóiknak. A kényszerű nyelvújítás aztán fokozatosan uralkodó eszmeáramlattá, irodalmi előfeltétellé vált, Kazinczy Ferenc és jó társainak igyekeztében. Kialakul az egységes magyar nyelv, annak modem változata, és ezzel megalapozódik - a nemesi nemzet után - a polgári magyar nemzet. Egységes nemzeti nyelv nélkül nincs polgári nemzet, írta fel Aniszi egyik fejezete fölé. Amikor eredetileg megfogalmazta ezt, talán nem is gondolta, hogy mennyire időszerűvé válik a felismerés a következő évtizedekben. Igen, napjainkban, amikor az egységes magyar nyelvet némelyek - hivatásos nyelvészek - újra széttördelnék, a Trianonban feldarabolt ország tájai szerint. Olvashatom ugyanis, hogy ideje abbahagynunk a cselekvő nyelvművelést, ami a nemzet és a kisebbségi közösségek jogos önvédelmeként közös gonddá vált a Kárpát-medencében. Abba kell hagyni, mert ez tudományellenes, ugyanis a kisebbségi közösségekben elindult a magyar nyelv különfejlődése, minden környező országban másképpen, vagyis hol a román, hol a szlovák, az ukrán vagy a szerb szavak beáramlása útján, és ezek fogják meghatározni a különböző magyar nyelveket. Lesz belőlük vagy nyolc is. Túl azon, hogy soha nem az idegen szavak száma szabja meg egy nyelv jellegét, és ezt már a költő Arany János is jól tudta, hirdette, ez a szétszaggatás egyben a nemzeti tudat halálát készítheti elő. Nem hinném, hogy a modernkedő nyelvészeknek ez lenne a célja. Márton Gyula kolozsvári nyelvészprofeszor könyve jut eszembe, a moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavairól. Ha valahol, akkor Moldvában került a legtöbb román jövevényszó a magyarba. Ennek ellenére, a hajdani professzor tudományos alapossággal bizonyítja, hogy a csángók nyelvjárása igenis magyar nyelv, tekintve az alapvető szókincs és a szórend magyar voltát. „Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsökének, azok rombolása könnyebben pótolható; de a szókötési formák azon nemesb ereket, csatornákat képezik, melyeken a fa éltető nedve kering: dúljuk fel - és a fa nem lesz többé!” Arany János írta le ezeket a sorokat Visszatekintés című dolgozatában, 1861-en. Majdnem százötven év múltán összecseng ezzel a mai nyelvtudós vélmenye. Benkő Loránd írja Ezeréves küzdelem a magyar nyelvért című tanulmányában, hogy „az egységes magyar köz- és irodalmi nyelvi norma, a magyar nyelvi sztenderd, mint nyelvi eszmény, ma is töretlenül él a határokon kívüli magyarság tudatában és érvényesül nyelvi gyakorlatában, akadályaként a külön államokba szorult magyar anyanyelvűek számára potenciális veszélyként fennálló nyelvi eltávolodásnak, különfej lődésnek. Olyan tényezők hatása mellett, mint a turizmus, a rádió, a televízió, stb„ ebben meghatározó érdeme van annak a magyar értelmiségnek, amely a magyar nyelvi egység tudatos őrzését, az ahhoz való következetes ragaszkodást minden környező államban feladatának tekintette, és egységes magyar nyelvi normákhoz igazodó nyelvművelő munkával, egységes magyar írásgyakorlat elfogadásával hathatósan támogatta. Az erdélyi magyar értelmiségnek, melyre a Magyarország mai határain kívüli legnagyobb magyar nyelvű népcsoport nyelvi oltalmazásának és vezérlésének a szerepe hárul, különösen kiemelkedő fontosságú, Erdélyen messze túlsugárzó értékű feladata az összmagyar nyelvi egység ügyének az istápolása. A nyelvtörténész jóleső érzéssel állapíthatja meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség ezt a feladatát eddig is múlhatatlan történelmi érdemmel, példamutató felelősségérzettel látta el, s bizonyára ezt teszi a jövőben is.” Sánta hasonlat mai nyelvrontóink hivatkozása a nyugati példákra. Aniszi Kálmán könyvének egyik nagy érdemét abban látom, hogy meggyőzően választja el a felvilágosodás nyugati és magyar útját. Ez végigvonul egész kötetén, szóljon a nyelvről, a színjátszásról, a közéletről, az irodalomról. Egyáltalán: a felvilágosodás céljairól. „A kontinens nyugati részén tulajdonképpen egyetlen nagy feladat előtt álltak az írástudók. Meg kellett szüntetni a latin írásbeliség egyeduralmát, felváltani azt a nemzeti nyelvekkel - írja Aniszi, majd így folytatja: - A Habsburg-birodalom népeinél, így a magyaroknál is, a nyelvváltáson túl egy még hatalmasabb feladat állította hadrendbe a szellem embereit: meg kellett védeni az anyanyelvet az erőszakos germanizálástól, az elsorvasztástól, a megsemmisítéstől.” Szerzőnk Benkő Samu akadémikust idézi arra, hogy a nyelvművelő mozgalom „a polgári nemzetté válás igényének történelmi kényszeréből” született és bontakozott ki. Apáczai Csere János óta ismert magyarul az anyanyelv döntő szerepe az oktatásban, a művészetekben, a mindennapi életben. Aniszi emlékeztet, hogy a széles néptömegek csakis anyanyelvükön világosíthatok fel. Aranka Györgyöt, a magyar Nyelvmívelő Társaság alapítóját hívja tanúságul, aki úgy tartotta, hogy a megvilágosodásnak a belső kapuja az anyai nyelv, míg az idegen nyelvek csak külső kapuk lehetnek. És Aranka ennek a felismerésnek az útján haladva tovább, megkülönbözteti a más országokból hozott eszméket az autochton felvilágosítástól. Aranka György felfogásában a nyelvművelés a magyar felvilágosodás sine qua non-ja, Nyugaton azonban a nyelvművelés, egyáltalán a nyelvi gondok nem játszottak szerepet. Legfennebb azt tenném ehhez hozzá, Aniszit, illetve Aranka Györgyöt kiegészítve, hogy a francia jakobinusok azért egyáltalán nem voltak közömbösek a nyelv iránt, hiszen törvényben mondták ki, hogy Franciaországban csak a francia nyelv elfogadható, a többi ott élő egyenesen „ellenforradalmi nyelv”, amelyet üldözni és megsemmisíteni kell. Ezt sikerült is: az ő korukban még többségben voltak a más - rokon, de mégiscsak más - nyelvet beszélők az országban, ma pedig néhány nyelvi roncsot találhatunk Bretagne-ban és másutt. Másként fejlődött a felvilágosodás egyik vezető művészeti ága is, a színjátszás, állapítja meg Aniszi Kálmán. „A nyugati drámairodalom más utat jár be, mint a magyar. Ott a középkori liturgikus, illetve misztériumdrámákon át vezetett a fejlődés útja az újkori világi dráma felé. A mi újkori színjátszásunk viszont az ikolai színjátszás gazdag hagyományaiból nőtt ki.” Figyelemre méltó megállapítása szerzőnknek, hogy a magyar nyelvművelő mozgalom valójában ellenhatás volt a bécsi udvarban élő magyar arisztokraták gyors elnémetesedésére és hallatlan közömbösségére a Habsburg-ház elnemzetlenítő politikáját illetően. „Ennek a valós veszélynek idejekorán történt felismeréséből és a legsürgősebb feladatok kijelöléséből született meg az élvonalbeli értelmiség körében az anyanyelv korszerű kiművelésére, valamint az anyanyelvű tudományos, művelődési, művészeti intézmények létrehozására irányuló magyar felvilágosítói mozgalom. Az események sodrában így vált az erdélyi magyar felvilágosodás központi jelentőségű problémájává a nyelvújítás sikeréért, az irodalom, a tudomány, az oktatás és nevelés, egyszóval az anyanyelvű műveltség megteremtéséért folytatott harc, amely a hazai és a nyugat-európai felvilágosodás vízválasztója is volt egyszersmind.” II. József tűzzel-vassal németesítő politikájáról egy székely anekdota jut mindig eszembe. Nem annyira derűs, mint inkább szomorú: a nemzeti kiszolgáltatottság drámája. Ez a „kalapos király” - soha nem hajtotta fejét a magyar szent korona alá - úgy vélte: miként egyazon nyelven beszélnek a francia alattvalók mind, az ő birodalmának a polgárai is beszéljék egységesen a német nyelvet. Úgy 45 milliónyi más nemzetiségű - köztük mi, magyarok - a hatmillió anyanyelvét! Törvényt hozott, hogy nemcsak a középiskolákban, de az elemikben is teljesen át kell térni a német nyelvű oktatásra. Micsoda áldás lesz ez a szerencsétlen magyarokra, akik eddig csak a maguk országában, szűk országhatárok között érvényesülhettek: a német nyelv megnyitja előttük az egész birodalom végtelen lehetőségeit... Csakhogy szülőfalumban, a háromszéki Uzonban az iskolamesterek ezt egészen másként ítélték meg. A címükre küldött német tankönyveket szépen elrejtették az iskolai raktárban, és tanítottak továbbra is magyarul, hogy tanítványaik értsék és szeressék azt, amit megtanítanak nekik. Ha tanfelügyelő jött - nagyon ritkán - a német könyveket elővették a raktárakból (a magyar könyvek kerültek a helyükbe), és a kisdiákok fújták a der, die, das-t, ennél többet nem tudott a tanfelügyelő sem. így ment ez éveken át. Kivárták szépen a kalapos király halálát. És akkor megint szabadon használták magyar tankönyveiket, a magyar nyelvet. Kísértetiesen ugyanez történt Székelyudvarhelyen, a Ceausescu diktatúra idejében. A székely anyaváros ipari líceumában tilos volt a magyar oktatás, a magyar nyelv. Ceausescu II. József példáját követte: azt bizonygatta nagy jóakarattal magyar kisebbségi alattvalóinak, hogy csak a román nyelv birtokában érvényesíthetik a tehetségüket. Másként hogyan lesz belőlük jó hajóács Braila városában? Senki nem merte volna megkérdezni, hogy a nemzeti egyenjogúság jegyében miért éppen hajóácsoknak kell lenniük Brailán a székely fiataloknak? A tanárok ennél okosabbak voltak. Magyar nyelven tanítottak továbbra is, de az udvarra kiállítottak egy diákot őrségbe, hogy jelezze, ha idegenek, hatósági személyek közelednek. Aniszi Kálmán könyve eszünkbe idézi azt is, hogy a felvilágosodás kora óta a nemzeti, nyelvi elnyomatás is hasonult a korszellemhez, átvette a jelszavait, éppen ezért könnyebb beleesni a csapdájába. Ha egy könyv ennyi tanulságot hordoz, már érdemes a széles olvasótábor figyelmére. Beke György
