Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-12-01 / 12. szám

2001. december

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

11. oldal

ZÁGONI JENŐ

Román ígéretek és azok teljesítése- Az oktatási törvények magyar vonatkozásai -A román-magyar „barátság” évszázadairól

„A Metro Media Transilvania felmérése szerint 2001 júliusában a románok 86,9 százaléka úgy vélte, a státustörvény semmilyen alkalmazási formáját sem szabad elfogadni Romániának, a megkérdezettek fele úgy gondolta, az erdélyi magyarságnak már most is „túl sok” joga van, mégsem lojális ahhoz az országhoz, melynek állampolgára” - olvashatjuk a Magyar Nemzet július 28-i számában. A megkérdezettek közül senki sem gondolt arra, hogy a több mint ezer éve szülőföldjükön élő magyarok (Erdélyben és az egész Kárpátmedencében) otthon vannak, s csak a nagyhatalmak „jóvoltából” váltak idegen országok alattvalóivá.

Naív az, aki azt hiszi, hogy az EU-csatlakozás minden ellentétet megold. Az a személy, az a közösség, az a párt, vagy az a kormány - aki vagy amelyik - hisz a román (vagy más utódállamok) mindenkori vezetőinek Ígéreteiben, az nem ismeri a történelmet: az együttélés évtizedeit, évszázadait, az ortodox egyház hatalmát.

1784-ben Horea és társai, a román pásztorok Zaránd, Hunyad, Fehér, Torda és Kolozs vármegyék magyarságának jelentős számát irtotta ki. Ekkorra 389 magyar falut dúltak fel. Az 1848/49-es szabadságharcunk alatt Avram láncú és martalócai csak Sárd község környékén 3000 magyar gyermeket, anyát, öreget gyilkoltak meg. Sok ártatlan magyar ember, falu és város a kegyetlenség, a nemzetgyűlölet áldozata lett. Erre a sorsra jutott Magyarigen, Zalatna, Miriszló, Tövis, Felvinc, Nagyenyed is. Az utóbb említett városban, az erdélyi magyar kultúra fellegvárában, csak egy megjelölt helyen nyolcszáz magyar tömegsírja található. Ma, az egykori magyarlakta falvakban csak román szót lehet hallani. A ma is csodálatos, de a megsemmisülés előtt álló, impozáns méretű templomok 2- 3 megmaradt padjában 4-12 magyar lélek dicséri az Urat. Az 1916. évi román betörés, majd a 22 évig tartó román uralom százezrek menekülését, tízezrek halálát okozta. Emlékezzünk aVasgárda székelyföldi gyilkosságaira, a kitelepített vagy bebörtönzött „kulákokra és más osztályellenességekre”, 1956 erdélyi diákjaira, tanáraira és más értelmiségeire, akiket egy szál virág elhelyezéséért, egy Petőfi szavalatért, idegen rádió hallgatásáért 18-20 évre ítéltek. Az ekkori letartóztatottak és elítéltek száma meghaladja a 37 ezret. És még nem említettük a kommunista diktatúra éveinek magyarságát, akik kettős iga alatt próbáltak megmaradni. Akinek a nyaka körül szorult a hurok, az külföldre menekült, vagy az „anyaországba” költözött, ahol többségüket a lakosság, de a hatóság is, életük végéig „románként”, idegenként kezeli, bár ők visszahonosított, vagy honosított magyarok. Magyarországon helye van a kínainak, ukránnak, arabnak, a nyugatinak, aki kapcsolatai révén fillérekért megvásárolta a nemzet vagyonát. Az újgazdagok villáit és kacsalábon forgó kastélyait a határon túli magyar rabszolga építi. Talán valamelyest változást hoz a „státustörvény”, amely ellen minden utódállam kormánya, parlamenti és azon kívüli pártjainak 90 százaléka tiltakozik, annak megvalósítását akadályozni fogja. Vajon meddig él, meddig hagyják működni a magyar magánegyetemet, amikor annak ideiglenes akkreditálását is akadályozták?

Magyar nyelvű oktatás Romániában

A román politikai élet irányítói és a tömegtájékoztatás olyan közhangulat kialakításán fáradozik, miszerint országuk oktatási törvényei, közöttük a 84/1995-ös és a további rendelkezések is, az európai normák fölött

állnak, a magyarok pedig több mint nyolcvan éve olyan kiváltságokat szeretnének az „őslakosság” kárára érvényesíteni, amelyek sehol sincsenek meg, és szeperatizmusra törekednek. Valójában a mindenkori törvény eszköz a román nemzetállam megálmodóinak és kivitelezőinek a kezében, mely jelentősen hozzájárul a nem román asszimilálásához vagy elüldözéséhez.

Még a trianoni békediktátum előtt, 1919. december 19-én Románia Párizsban aláírta a Kisebbségi Szerződést a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal. A békekonferencia arra kötelezte Romániát, hogy a neki juttatott területeken a nem románok részére biztosítsa a legfontosabb emberi és állampolgári jogokat. Ezt azért is kellett kiemelni, mivel az 1878-as berlini kongresszuson vállalt ilyen irányú kötelezettségeit nem teljesítette. Ez a kongresszus ismerte el Románia függetlenségét!

A párizsi Kisebbségi Szerződés kimondta, hogy egyetlen román állampolgár sem korlátozható anyanyelvének használatában a magán és vallási életben, a közéletben, valamint a bíróság előtt. Tehát ahol a románokon kívül jelentékeny arányban mások is élnek, a kormány köteles biztosítani az anyanyelvű oktatást. A szerződés 11. pontja leszögezi, hogy „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen”.

Ezt megelőzően, 1918. december 1-én, - amikor a Román Nemzeti Tanács Gyulafehérvárra összhívta Erdély románságát és a Romániával való egyesülés mellett döntöttek - határozatot tettek közzé, melynek III/ 1-es pontja többek között kimondja: „... az együtt lakó nemzetiségek teljes nemzeti szabadságot kapnak: az oktatás, közigazgatás és igazságszolgáltatás saját anyanyelvükön történik...”

Most az önszántukból hozott határozatok, illetve a nagyhatalmak előtt vállalt kötelezettségek további sorsának alakulásából mindössze az oktatásügy néhány kérdését érintjük.

Már az 1919/1920-as tanávben 900 elemi (általános) iskolában szűnt meg a magyar nyelvű tanítás, a felsőfokú oktatást pedig felszámolták. A magyar nyelvű középfokú oktatást az állami iskolákban az évtized közepére szüntették meg.

A második bécsi döntést követően Észak-Erdélyben a magyar iskolahálózatot helyreállították. A román oktatási intézmények számát csökkentették - hiszen azokat a magyar településeken erőszakkal hozták létre -, de a hagyománnyal rendelkező falvakon és városokban, vagy ahol többségben voltak a románok, ott tanintézeteiket meghagyták. Sőt! A Horthy rendszer alatti

Rendesen megalázták az erdélyi magyarságot, úgy, kollektiven. És nem csak az erdélyit, hanem - a magyar kormány megleckéztetésével - az egészet. Lapzártakor érkezett hír szerint december elseje után immár harmadával kevesebben érkeznek Romániából, mint korábban. A román kormány által október végén elfogadott sürgősségi rendelet és az annak alapján kiadott belügyminiszteri utasítások értelmében ugyanis a Magyarországra, Törökországba és a volt szocialista országokba kiutazó román állampolgároknak legkevesebb öt napra, napi ötven eurónak, azaz összesen legalább 250 eurónak, napi áron mintegy 62.500 forintnak megfelelő valutát kell a határon felmutatniuk. Egy olyan országban, ahol a 2-3 ezer forintos nyugdíj sem ritka, ahol az „egyszerűbb” polgárok már a napi megélhetési gondokkal küszködnek és csak azért nem mernek elbúj dosni a számlás elől, mert igen sürgősen megvonnák tőlük a vizet, az áramot, a meleget.

Észak-Erdélyben a magyar középiskolákban kötelező tantárgyként tanították a román nyelvet.

Dél-Erdélyben 1943 végéig csak az egyházi iskolákban folyt magyar nyelvű oktatás. Ekkor azonban minden magyar iskolát bezártak.

A 2. világháborút követően a politikai és gazdasági helyzet valamelyes stabilizálódása, de különösen a Grozakormány külföldet becsapó taktikázása lehetővé tette a magyar tannyelvű iskolák visszaállítását, illetve újak létesítését. Az 1946/1947-es tanévben már 1036 állami és 754 egyházi iskola működött, melyből 184 középfokú volt.

Az államosítást követően (1948) 383 magyar óvoda, 1320 általános iskola (I-IV. osztály), 440 V-VII. osztályos iskola (gimnázium) és 93 középiskola állt a magyar ifjúság rendelkezésére. 1947 őszétől Moldvában a csángó magyarok részére magyar iskolákat létesítettek.

Az államosítással együtt járt azonban a tanügyi reform is, ami legtöbb esetben a magyarok kárára történő folytonos változtatásokkal járt. Megszüntették az elméleti oktatást, helyettük pedig román-magyar tagozatos műszaki középiskolákat létesítettek. Ahol a magyarok szórványban éltek, sorra szüntették meg az anyanyelvű iskolákat.

Ekkor még nem bántották a négy magyar főiskolát és egyetemet. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nyolc, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet öt, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy, és az ugyancsak kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egy karral működött.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után - melynek eseményeiben Erdély magyarsága is cselekvő részt vállalt, és a megtorlásokból is bőségesen kijutott neki - bizonyos közérzetjavító intézkedéseket tettek. Visszaállítottak néhány egykori magyar elméleti iskolát, a híres, többszáz éves oktatási itnézmények neves személyiségeink (Ady, Kölcsey, Brassai, Bolyai...) nevét vehették fel, és engedélyezték az iskolák fennállási évfordulóinak megünneplését. A helyzet azonban 1958 őszén megváltozott, és a „kedvezmények” rövid korszaka lezárult. Megkezdődött a „magyar kulturális szeparatizmus és nacionalizmus elleni harc”.

1958 februárjában látogatott Romániába Kádár János és csapata. Az ott tapasztaltakat Kállai Gyula Marosvásárhelyen a következőképpen összegezte: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most pedig személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.”

Alighogy hazatértek az „illusztris vendégek”, máris nekilendült a kü-Státus

Aligha lehet bárkinek is kétsége afelől, hogy ez az intézkedés a román kormány válasza a státustörvényre: éljenek az erdélyi magyarok a státustörvénnyel nyújtott kedvezményekkel, ha egyáltalán eljutnak oda, ahol élhetnének ezekkel, az anyaországba.

Ez már nem rasszizmus, ez már nem simán magyargyűlölet - ez már etnodiktatúra. És hogy senkinek semmiféle kétsége ne lehessen a diktatúra jellegét illetően, arról maga a román kormány gondoskodott, amikor azt követelte, hogy a státustörvényből töröltessék azt a passzust, amely az erdélyi magyarságnak a magyar nemzethez való tartozását kimondja. Nem arról van szó tehát, hogy Bukarest ne értené a státustörvényt, hanem arról, hogy igencsak érti azt: tönkreteheti nyolcvan esztendő asszimilációs erőfeszítéseit. A maga módján kétségbe vonhatja Trianon érvényét.

lönböző fokú iskolák „egyesítése” ami a magyar szó fokozatos, de teljes kiiktatásának veszélyével járt. Az 1966/67-es tanévtől egyetlen magyar nyelvű szakközépiskola sem működhetett.

Amikor 1968-ban új oktatási törvénytervezet került a Nagy Nemzetgyűlés (Parlament) elé, a tárca minisztere évek óta először említi a nemzetiségi oktatást. Büszkén jelenti, hogy „Romániában az együttélő nemzetiségek több mint 240 ezer gyermeke saját anyanyelvén tanul csaknem 2 ezer iskolában”. Arról azonban hallgat, hogy az 1950/51-es tanévben 3413 iskola működött a nemzetiségek nyelvén, melyből a magyar iskolák száma 2450 volt. 1968-ra tehát 1486-tal csökkent a nem románok iskoláinak száma. Az oktatásügyi miniszter beszámolójából az a tény is kimaradt, hogy ekkorra csaknem teljesen felszámolták a magyar nyelvű felsőoktatást.

1973-ban megjelent a 703-as számú elnöki rendelet, mely kötelezővé tette, hogy minden magyar település iskolájában román osztályokat hozzanak létre, függetlenül a tanulók létszámától. A román osztályban 3 tanuló is elégséges volt, míg a magyarban legalább 25-ös létszám volt kötelező. Ennek a rendeletnek a következtében a kis falvakból, illetve a szórványokból eltűntették a magyar iskolákat. Több helyen, hogy az iskola megmaradhasson a tanító- vagy tanár házaspár a gyermekek egy részét (legalább hármat) a román osztályba írta be. így mindketten, és a gyermekek is a faluban maradhattak. Sok magyar településen a hatóságok erőszakkal, a szülők és a gyermekek megfélemlítése árán hoztak létre román osztályokat.

1985-től magyarul nem beszélő tanárokat helyeztek a magyar falvakba, a magyarokat pedig távoli román vidékekre irányították. Sok esetben a pedagógus házaspár egyik tagja Erdélyben, a másik pedig a sokszáz km-re levő Olténiába vagy Dobrudzsába került. A több évszázados magyar közép- és fősikolákba román osztályokat telepítettek, eltávolították a magyar nyelvű feliratokat, illetve a diákokat és tanárokat ábrázoló érettségi tablókat, és a foglalkozások nagyrészét románul kellett lebonyolítani. Ha bárki tiltakozni próbált, a titkosrendőrséggel gyűlt meg a baja.

Amint a fentiekből is láthatjuk, a román állam minden nemzetközi szerződés megkötése előtt és közvetlen utána is széles körű jogokat ígért a magyarságnak, szerződésbe foglalta és aláírásával „hitelesítette” őket. Rövid idő elteltével azonban előtérbe került a CÉL, ami tulajdonképpen az egy nemzetből álló Románia mielőbbi létrehozását jelenti.

Az 1989 decemberi „rendszerváltás” után sokakban felcsillant a remény, hogy végre a demokrácia a

Itt már nem lehet kifogásokat vagy mentséget találni, hogy két különféle - francia és német típusú - nemzetszemlélet békíthetetlen ütközéséről van szó, ez már nemzeti diktatúra: a román kormány megfosztja magyar nemzetiségű állampolgárait a saját nemzetükhöz való napi kötődések lehetőségétől. Ceausescu is ugyanezt tette, ő határőrkatonákkal kergette vissza a határról a Magyarországra igyekvőket, a mai Bukarest pedig fináncokkal. A nagyvilág - szokása szerint - csak magában dohoghat, Bukarest rendelkezései a saját állampolgáraira vonatkozik, a saját állampolgárait zárja el a világtól. Ez ellen saját polgárai tiltakozhatnak.

És talán az a legszomorúbb az egészben, hogy - baráti hírek szerint - Erdélyben a magyarok máris keresik - a korábbi beidegződés szerint - a székelyül ravasz egyéni kiutat, egyéni megoldásokat, a kölcsöndollárokat, egy-egy kisebb-nagyobb baráti kör dollár-vízumát. És csak úgy dohognak, füstölnek, káromkodnak. Csak úgy magukban...

Vári Kolos

magyarság jogainak biztosítását is megvalósítja. Iliescu köztársasági elnök és az új államvezetés majdminden képviselőjének ígérgetései vezető személyiségeink többségét is megszédítették. De pozitív változásra utaltak a kormány első intézkedései, valamint a magyarság érdekképviseleti szerveinek szabad ténykedései is.

Ezek a változások nem kerülték el a magyar nyelvű oktatást sem, ami elsősorban a többségében magyarok által lakott Székelyfölyön hozott gyors eredményeket. A jó értelemben vett visszarendeződés előbb zökkenőmentes volt, de amikor a korábbi vezetők látták, hogy korábban elkövetett vétségeikért nem éri őket felelősségre vonás, ismét aktivizálódtak. A magyarellenes nacionalista vezető pedagógusok, pártfunkcionáriusok és titkosrendőrök összeállították a „Har-Kov Jelentés”t, melyben a székelyföldi magyarság üldözöttjeinek, a román nemzet mártújainak kiáltották ki magukat. Többek között ők voltak a magyar anyanyelvű oktatás elleni intézkedések kezdeményezői. Akcióik a maros vásárhelyi pogromban csúcsosodtak ki.

Az Alkotmánybíróság semmibe vette az 1993-ban megjelentetett oktatási törvénytervezet elleni tiltakozó megmozdulásokat, és az RMDSZ által közel 500 ezer állampolgár aláírásával támogatott kezdeményezést az anyanyelvű oktatás megszervezését illetően. Az Alkotmánybíróság szerint a Romániai Oktatási Reform Országos Tanácsa által kidolgozott oktatási törvénytervezet megfelel az Alkotmány előírásainak, és egyetlen jogsértő cikkely sem található benne. Más erről a véleménye az erdélyi magyarságnak és az őt képviselő RMDSZ-nek. Szerinte ugyanis az 1995. június 28-án elfogadott oktatási törvény egyes szakaszai alkotmányellenesek, sértik és korlátozzák az anyanyelvű oktatás gyakorlását, sok esetben pedig ellentmodnásosak és félremagyarázhatók. Az új törvény még a kommunista diktatúra alatt érvényben levő 28/1978-as oktatási törvényhez viszonyítva is visszalépést jelent.

Az RMDSZ tiltakozásának következtében az Európa Parlament sürgősségi eljárással elfogadott egy határozatot, melyben elítélte Romániát a „kisebbségek” helyzetének romlásáért, amit elsősorban az új oktatási törvény váltott ki.

Válaszként Románia kormánya és minden pártja, beleértve a Demokratikus Konvenciót is, amellyel korábban az RMDSZ együttműködött és törekvéseit támogatta, visszautasította az Európa Parlament „vádaskodásait” és kinyilatkoztatta: „Romániában a kisebbségek kiváltságos jogoknak örvendenek. Az oktatási törvény pedig példaértékű Európa országai számára.”

De hát miként lehetne „példaértékű” egy olyan törvény, amely kimondja:- Romániában az oktatás minden szintjén az oktatás nyelve a román,- minden helységben román nyelvű osztályokat kell szervezni és működtetni,- a gimnáziumban és középiskolában a román tannyelvű osztályokéval azonos program és tankönyvek szerint tanítják a román nyelvet és irodalmat,- a gimnáziumban és középiskolában a románok történelmét és Románia földrajzát román nyelven kell tanítani, a román tannyelvű osztályokéval azonos program és tankönyvek szerint, a vizsgáztatás ezekből a tantárgyakból román nyelven folyik,- a szakoktatás román nyelven történik mind a szakiskolákban, mind a posztlíceumokban,- az oktatás minden szintjén a felvételi és abszolváló vizsgák nyelve a román,- a felsőoktatásban csak a tanárképző, a képzőművészeti és az orvosi szakokon lehet anyanyelvű csoportokat indítani.

(Folytatás a következő számban)

r