Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-12-01 / 12. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. december Kisebbségi kaleidoszkóp Közigazgatási balkanizmus Minden ország közigazgatása magán viseli az adott nép történelmének jegyeit. Öröklődnek a szokások, beidegződések. Falusi jegyzők, városi polgármesterek, adószedők, a közönséggel érintkező tisztviselők mai viselkedéséből apáik, nagyapáik egykori munkastílusára, felfogására ismerhetünk. A „balkanizmust” a közigazgatásban a török birodalom korrupt szelleme, hivatali packázásai alakították ki, századok során. Korabeli feljegyzést idézhetünk arra, hogy milyen is volt az igazgatás módszere, eljárása a román Havasalföldön a 19. század első évtizedeiben. Ott kezdődött a baj, az volt a visszaélések forrása, hogy minden igazgatási tisztséget pénzért adtak el, a legkisebbtől a legnagyobbig, és mivel az állás megszerzése sok pénzbe került, kétszeresen, háromszorosan kárpótolták magukat a pórnépen. Miként is hajtották be akkoriban az adókat, milyen büntetéseket róttak ki azokra, akik nem tudták fizetni a súlyos adópénzeket? „Ó, megrendül a szívem, ha magam elé idézem Isten teremtményeinek, embereknek, a mi testvéreinknek orcáját, kiket tízesével egymás mellé hanyatt a földre fektettek, hogy szemükbe tűzzön a nap, s nagy, vastag gerendát raktak a hasukra, hogy a legyek és szúnyogok csípése ellen se tudjanak védekezni... Volt úgy, hogy keresztény embereket ugyancsak a pénzadó miatt, fejjel lefelé akasztottak fel, másokat pedig a marhák aklába zártak, s füstöt eresztettek reájuk, és hány más módon kínoztak meg embereket...” Nem szocialista agitátor írta le ilyképpen a havasalföldi román jobbágyparasztok kiszolgáltatottságát, hanem egy nagybojár. Dinicu Golescu, aki 1824-ben és a két következő esztendőben hosszú utazásokat tett Közép-Európában, eljutván egészen Géniig. Úti élményeit könyvbe foglalta. Külföldi tapasztalatait mindegyre összevetette hazája viszonyaival, és így mérte le Havasalföld végtelen elmaradottságát, a parasztok nyomorát, a hivatalbeliek erkölcsi romlását. Ezeket a hajdani havasalföldi adószedőket idézték fel Erdélyben 1918 után a modem adóhivatalnokok, akik - talán ösztönösen - a „régi” hagyományokat folytatták. Persze, most már nem kötözték meg az adóhátralékosokat, nem kínozták akár halálra őket, hanem éppencsak elárvereztették kicsi vagyonkájukat, földönfutókká tették őket. A jobbágyság már megszűnt, csak jobbágyi sors maradt, amit Trianon urai az erdélyi magyarok osztályrészévé tettek. Ijesztő alakja volt a székely életnek a „percseptor”, aki kirótta és behajtotta az adókat. Magyar iparost, magyar kereskedőt kétszer, háromszor akkora adóval sújtottak, mint román társaikat. Különb adót kellett fizetniük a cégtábláikért, ha magyarul is ajánlották a közönségnek magukat, külön bírság járt ki akkor, ha a jámbor magyar iparos nem volt hajlandó görögkeleti hitre térni, vagyis románná lenni... Volt állami adó, helyi adó, iparűzési adó, egyenes adó - „ferde adó” is, ami a pénzbeszedők zsebébe ment iparűzési illeték, helységhasználati adó, össze se lehet számolni őket. Tudták-e a székelységet uralmuk alatt tartó adószedők, hogy új változatban Dinicu Golescu mindenható állami embereinek példáját követik? Aligha. Csak a hatalmat érezték meg, és azt, hogy bármit tesznek, az a „hivatalos”, az a helyi törvény, amely ellen nincs apelláta. Korlátlan urak, kinevezésük erejéből. Ez a sokszoros adózás még 1945 után is folytatódott Erdélyben, igaz, most már a sajtó pergőtűz alatt tartotta és hadállásait megsemmisítette... De nem halt el a „hagyomány”, dehogyis halt! Akad egy városvezető - nagyváros polgármestere -, aki éppen úgy viselkedik, mint a Dinicu Golescu által elátkozott kincstári számvevők, írnokok, végrehajtók, csendőrök. Sőt, egyesíti magában mindezek hatalmát, most már nem kinevezése, hanem megválasztása erejéből. „Ilyesmiből származnak olyan dolgok, melyek cseppet sem válnak becsületünkre; még elmondani is szégyellem őket.” Ismeri-e Gheorghe Funar kolozsvári polgármester ezt a Golescu-ítéletet? Gondolt-e erre, mikor önhatalmúlag újfajta adózást talált ki városa magyar polgárai részére? Csak a magyarok számára, mert ez már így illik egy vérbeli román nacionalistához. Az adózásra kötelezettek a város írói, művészei, értelmiségei, akiket legjobban utál Kolozsvár fura ura. Még azt se bánja Funar úr, ha az ilyképpen kirótt és befizetett, levont adó nem városa pénztárába folyik be. Fontos, hogy megtegye elriasztó hatását. Mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy egy kolozsvári magyar író Magyarországon jelenteti meg valamelyik művét, és ezért honoráriumot is kap, forintban. (Amit egyébként, mármint a forintot, fura módon, mostanáig hivatalosan nem váltották át lejre; egyedül ezt a fizető eszközt.) Mit sem törődve, hogy a forint konvertibilis, szabadon átváltható bárhol Európában! Vagy éppen ezért nem volt átváltható Romániában? A magyar adóhatóság nem adóztatja meg az így szerzett jövedelmet az alkotás, művészi fellépés után, csak azt kéri, hogy az író, a művész hozzon egy igazolást arról, hogy hol lakik és hol adózik. Ilyen igazolást egyenesen román érdek lenne kiadni. Meg is teszik mindegyik erdélyi adóhivatalban, kivéve Kolozsvárt. Itt ugyanis Funar megtiltotta magyar alattvalóinak a „külföldi” pénzszerzést. Milyen indokkal, magyarázattal? Csak. Saját hatalmánál fogva. Ennek az „alapján” vétette le a magyar zászlót a kolozsvári magyar konzulátus épületéről. Megtiltja magyar alattvalóinak a kedvezménytörvény igénybevételét. „Román igazolványokat” oszt szét munkatársai között, nyilván a magyar nemzetiségű tisztviselőknek is, akik állásukat veszélyeztetik, ha nem fogadják el. Külön népszámlálást akart rendezni a városában, amelynek az eredményét, vagyis a magyarok százalékarányát előre megjósolta... Legújabb „közigazgatási csínytevése” az a bejelentés, hogy Kolozsváron nem fogja alkalmazni a közigazgatási törvényhez most elfogadott végrehajtási utasítást, amely előírja, hogy azokban a helységekben, amelyekben a lakosság 20 százaléka vagy ennél nagyobb része nemzetiségi, ott e nemzetiség nyelvén is fel kell tüntetni a helységek nevét, a nemzetiség anyanyelvét is lehet használni a hatóságok és a felek kapcsolataiban. Mivel érvel az illusztris balkáni polgármeser, akinek nem volt párja hétszáz esztendeje a kolozsvári városvezetők között? Kijelentette, hogy városában a magyarság csak 11 százalékot tesz ki - szemben az utolsó népszámláláson kimutatott 21 százalékkal - különben is, magyarok egyáltalán nincsenek se Kolozsváron, se másutt Erdélyben, a magyar helységnevek pedig „osztrák-magyar” kitalációk, mivel Erdélyben csak dákoromán elnevezések voltak mindig. Megtoldotta eme tévényilatkozatát olyan förtelmes gyalázkodással - nyersen: minden magyar nő prostituált, ezért nem szülnek gyermekeket -, amely a jóérzésű románokból is csak undort válthat ki. De hát ez az igazi balkanizmus, és ennek a bajnoka Funar polgármester! Éppen ezért minden lehetősége megvan arra, hogy az európai egyetemek jogi tanszékein egyszer majd tanítani fogják a „jogalkalmazás” néven elkövetett funari jogbitorlásokat, a modem polgári jogrend, egyáltalán minden jog megcsúfolását. Bukarestben pedig, vagy a Kolozs megyei prefektusi irodákban mossák kezeiket, és nem tesznek semmit Funar balkáni garázdálkodása ellen, amely árnyékot vet az Európába igyekvő Románia egész igazgatására. Demokráciában nincs mód a közbeavatkozásra, védekeznek. És oda se néznek. Dinicu Golescu róluk is szólt még 1824-ben: „De éppenséggel az a baj, hogy az uralkodók és mi, bojárok, sohasem látjuk ezeket az embereket; azok látják csak őket, kik erőszaktételre, büntetni vagy foglalni mennek közéjük, de azok lelke annyira meg van fertőzve, hogy kipusztult belőlük minden jóérzés és emberbaráti kötelességtudat.” B-Gv-j Előképkeresés A politikai bal- és jobboldal az ezredfordulót követően sokat küszködik a bal-jobb fogalompár tartalmának alapos megváltozásával, amely aligha emlékeztet a parlamentarizmus őskorára, amikor a konzervatívok múltba néző tekintetükkel az ülésterem jobb oldalát, a liberálisok pedig a haladásba vetett hittől csillogó homlokukkal a bal oldalát foglalták el. Milyen ez a politikai mérőeszköz kórosan ingerült, idegesen túlfűtött ezredfordulónkon, amikor már az eliteket is elönti az alsó középosztálybeliek egzisztenciális szorongása? A kilépés a régiből és a megszokottból - még ha az liberális díszletekkel is van teleaggatva - aligha természetes Medgyesi Péter számára. Közszerepléseit nézve úgy tűnik, mintha rendszerváltoztató korától is nem egy bankárklub, hanem még mindig az apparátus neveltje lenne. A liberális áldemokratákat szocialista szövetségesük oldalán már csak az izgatja, végső esetben fel tudják léptetni a tekintélyesen joviális Kuncze Gábort közös miniszterelnökjelöltként? A magyar új demokrácia ráadásul olyan amorf, hogy állandóan megzavarja az eurobarométert. Míg Nyugaton a fiatal generáció inkább balos, Magyarországon erősödik a hajlam a jobbosodásra, s a Fidesz győzelme esetén könnyen elromolhat a bináris kód. A bal-jobb dimenziónak - mint ezt a szocialistáknak és liberálisoknak a diktatúra áldozatainak sírjainál történt kifütyülése is mutatja - kirajzolhatok a szemantikai határai: a skála baloldalán rituálisan mindent lezár a vörös csillag térbeli archeotipusától való elhatárolódás. A konstruktív tér a JOBB felé nyílna, amennyiben az valóban a rend, a jogrend védelmét jelentené, s egy kiszámítható folyamatosságot biztosítana. ígéretekben nincs hiány, mégis ha a Fidesz-MDF koalícióra vetjük a szemünket, az igazi politikai felelsősséget képviselőiknél inkább csak a nacionalizmus gyermekbetegségeinek elutasításában, s a nem végzetszerű tömeglélektani jelenségek kivédésében látjuk: hősiesen állják a magát politika-csinálóvá feltörekedett média rohamait. A tömeg bizonyos esetekben önbíráskodik s a bűnbakkeresés is erre indítja a választások során. Ami elgondolkodtatja, az semmiképp sem az, hogy saját tragédiáit önmaga okozta. Ám egy bizonyos: történelmi párhuzamokat keres. Érdemes a mai helyzetet a kiegyezés utánival összevetni? Aligha. Igaz, az akkori képviselőházban kijelentették, hogy amikor az ország elszegényedik, a miniszterelnöknek nem illik meggazdagodnia, s volt akkor is uzsorakamat, 1873-ban pedig pénzügyi összeomlás, de a kormánykoalíciók mindegyike a magyarságnak a monarchiában elfoglalt fél nagyhatalmi helyzetének fentartásán munkálkodott. Az ellenzék nemzetibb volt a kormánypártnál, a kormánypárt viszont jól vette az Ausztriával kötendő tízévenkénti gazdasági kiegyezés buktatóit s a század nyolcvanas éveire virágzó gazdaságot teremtett. Baross Gábor úgy kapcsolta össze vasútjaival a történelmi Magyarországot, hogy az ma is kirajzolható a politikai határok mögött. A párhuzamkeresés fent, a tudomány szintjén is érződik. Ha a kiegyezés korához nem is érdemes e téren nyúlni, s ha hat is az analógiák keresőire az Adytól Bibóig s a marxisták által is képviselt magyar hanyatlástörténet, valami pozitív kapaszkodó a választások előtt azért kell. A liberalizmus s a baloldal nem hozta meg a fogyasztói paradicsomot, de a hozzájuk közel álló írástudók felvillantották Kádár János furcsa történetén keresztül az elveszettet. Az érzékeny, magamagán ellágyuló, szentimentális és rövidlátó magyar közvéleményre azonban a ,jó smasszer” alakjánál is nagyobb hatással volt Zámbó Jimmy tragikomikus sorsa s a siker halálon túl is gomolgyó tömjénfüstje. Glatz Ferenc akadémikus hosszas tapogatózás után kiemelte a feledés homályából Klebelsberg Kunót s nagyszabású kultuszminiszteri életművét, a balról indult Romsics Ignác pedig Bethlen István politikai életrajzával még 1991- ben letette a voksot: a mai Magyarország gyökerei lényegében Bethlen kormányzatához nyúlnak vissza, mégha őt magát a történetíró a régi Magyarország utolsó nagy formátumú politikusának is nevezte műve befejező soraiban. (1991- ben még itt lengedezett a marxizálás enyhe szellője.) Nézzük hát azokat a bizonyos húszas éveket, amikor a dollár keménységű pengő s a protekcionista, csúcstechnológiát is elérő új magyar ipar megszületett. Van-e, legalábbis az akkori és a mai szereplők magatartásában némi hasonlóság? Ahogy Trianon után, most a rendszerváltással az ország hasonlóképp rettenetes anyagi és erkölcsi deficittel indult az új idők elébe, amelyek az évek múlásával egyre barátságtalanabbnak, rejtelmesebbnek tűnnek. Sokan kárörvendő gúnnyal nézik, mit tud kezdeni ilyen helyzetben egy liberális iskolában felnőtt ifjú politikus, aki konzervativizmusból s nemzetpolitikából titokban Antall tanár úrtól vett különórákat? Hadd lássuk, mire képes ez az új optimista! Csak nem egy új Bethlen? Választások előtt mindig fontosak az előképek s ezért örülök annak, hogy Ludwig Emil tollából a Magyar Nemzetben egész kolumnás írás jelent meg A dácsa titokaztos foglya címmel. Bethlen Istvánról van szó, aki éppúgy optimista ember volt, mint ma Orbán Viktor. Megcsinálta az excellenciás bóchemek nevezett Vázsonyi Vilmos minden akadékoskodása dacára a dönteni képes parlamentet, s a szóvicceket gyártó kis pártokból az Egységes Pártot, s a középszerűségek és laposságok, a Király utcai vegyileg tisztított ócska frázisok unalmával szemben a rendet és a rációt képviselte. A rend misszionáriusa ő - írta egyik tisztelője. Orbánt évek óta figyeli az ország. S évek óta váija, hogy véget vessen a rendszerváltás okozta káosznak. Mármár kezdjük hinni, hogy vége annak a vagyoni forradalomnak, amely a többség számára ma is a nyomrúságot jelenti, csak még egy fél évet kéne várnunk... A rend, a tisztes lét és a szerény boldogság ott kezdődik, amikor kiássák a ház alapjait. S ha történelmi léptékkel mérve késésben is, lehet, hogy a bethleni konszolidáció után lesz egy 21. századi, az egész Kárpát-medencére kiterjedő újabb magyar konszolidáció. Tamáska Péter A tudomány álláspontja: magyaroknak pedig kuss Egyetemista korunkban még persze mindnyájan nagyon tiszteltük a tudományt, sőt: a Tudományt. Meg sem járhatta az eszünket, hogy szegény jó Ady Endre vagy József Attila milyen, kulturális mezben ideológiai dugárut és faji imperializmust csempészgető érdekcsoportok karmaiba került, kétség sem férhetett ahhoz, hogy finnugor eredetű, halszagú rokonsággal körülvett népünk űzött ázsiai hordaként, menekülve özönlött be Vereckénél a Kárpát-medencébe, ahol ezer éven át rabló-kizsákmányoló uraink elnyomták és kiszolgáltatták a dolgozókat, feudális oligarchia dőzsölt, osztályharc dúlt, a klerikális reakció meg különféle ádáz cselszövésekkel segítette a gaz feudalista és kapitalista ellenséget. A tudomány, légyen szó nyelvtörténetről vagy történelemről - mondjuk ki végre - legalább olyan irtózatos károkat okozott a lelkekben, mint az az idegenbérenc kommunista politika, amit kiszolgált. Az úgynevezett humán tudományoknak minden olyan ága, amely valamilyen, szükségszerű kapcsolatban állt a magyar nemzeti tudat bármely elemével, módszeresen mindent megtett annak érdekében, hogy az történjék, ami történt: hazugságok, elhallgatások özönével rombolódjék, teljesen épüljön le egy nép fennmaradásának legfontosabb tudati záloga: az önbecsülés. A hun-magyar rokonság kérdése, vagy akár a nagyszerű László Gyula kettős honfoglalás-elmélete, nem beszélve a székelyek eredetéről vagy a rovásírásról: jobbik esetben lesajnált, pöffeszkedve kioktatott, rosszabb esetben totálisan elhallgatott, tilalmas témának számított. A tudományoskodó nagyképűség, az öntelt pökhendi felsőbbrendűség semmitmondó, közhelyektől fennen durrogó, szánalmasan unalmas tanulmányok dolgozat formájában - totálisan uralta a terepet. Egyetlen céllal: hunok, Csaba népe, honfoglalás, őskutatás, dicső múlt, bármi - magyaroknak kuss! Még csak az kéne, hogy elkezdje megismerni az igazi múltját. Még elkezdené becsülni önmagát. Akkor meg vége a mi hatalmunknak. Aki azt hiszi, hogy ez a sanyarú és szégyenteljes, ugyanakkora kezet ökölbe szorító felháborító állapot az elmúlt bő évtized alatt megszűnt: óriásit téved. Most éppen, újra, könyvek szerzőjének sorsa erre a legfrisebb, sokadik bizonyíték. Él Budapesten egy ember, aki három évtizede kutatja a székely rovásírás eredetét és az ezzel összefüggő tudományterületeket, a székelység eredetét, a magyarság jelképeit, a magyar mitológiát. Varga Géza jól tudja, hogy jószerével szélmalomharcot kell folytatnia a kutatás területén váltig terpeszkedő nagymogulokkal: a Kristó Gyulákkal és Róna-Tas Andrásokkal. Hiába cáfolja köteteiben igen meggyőzően, érthető, tiszta logikával és igen komoly forrásanyagismerettel a korábbi - mondjuk csak ki: magyarellenes éllel és céllal megfogalmazott elméletecskéket, még azt sem sikerült elérnie, hogy a Frankfurti Könyvkiállításon - ahová a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma ellenében, kinti magyarok segítségével jutott el - a tudomány bajnokainak ne sikerüljön náci asszociációkat keltőnek kikiáltani az ősi hun-székely rovásírást. Sikerült. Előadást nem tarthatott, jöhetett - jött is - a szokásos lesajnálás: amatőr, eszelős, majd (így megy ez): vadmagyar, szélsőséges. És a többi. Hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a többi „tudományos műhely” miként áll minden efféle, a fent vázolt hagyományos „szellemiségtől” eltérő (értsd: magyar szellemű, magyar érdekű) munkához: a fentiekből könnyen kitalálható. Varga Géza saját kiadásában, az általa alapított írástörténeti Kutatóintézet révén publikálja a maga és mások ilyen szellemű és tematikájú köteteit, elemzik a bronzkori magyar írásbeliséget és a fehérló-mondát, jelképeinket a kettős kereszttől és a hármas halomtól a turul-madáron és az Árpád-sávokon át a tulipánig, a magyarok Istenét és a székely rovásírás eredetét - a magyarság fontos, nemzeti tudatát erősítő hagyományokat. Ilyen körülmények között, ekképpen. így élünk Pannóniában, az új évezred hajnalán. A tudomány tisztelete azonban, kéretik elhinni, egyetemista korunkból azért váltig, máig megmaradt. Közben csak azokat tanultuk meg utálni - azokat viszont nagyon - akik a tudomány álruhájában azt hirdetik: magyaroknak kuss! Akik azt akarják elérni, hogy ne örüljünk, ne lelkesedjünk, ne lehessünk büszkék, méltóságteljesek, öntudatosak, s mindezekből következően: magabízók. A Varga Gézák, a László Gyulák öccsei és unokái, akik azokra a tudósokra néznek fel, akik ezt megérdemlik. Mert tudják, hogy nemzetünknek, népünk történelmének, szegény Ady „fajtájának” és József Attila magyarságot követelő magyarjának vagyunk felelősek mindannyian, minden kimondott szóval, minden leírt mondattal. Ideig-óráig persze másként is megy a dolog. Legalábbis úgy tűnik. Egyelőre. Domonkos László
