Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-12-01 / 12. szám
2001. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Carpathia 2001: „Közelebb egymáshoz!" A történelem az élet tanítómestere - tartja a régi mondás. Mi sokszor nem tanuljuk meg a leckét, pedig a múltat érdemes olykor felidézni. Okulhatunk, erőt és példát meríthetünk belőle. A visegrádi példa így gondolhatta ezt Nagy Kázmér, az egységes Lengyelország uralkodója és Luxemburgi János cseh király, elsősorban pedig vendéglátójuk, a címerében liloomot hordó, Anjou dinasztiabeli Károly Róbert magyar király is. S így gondolták azok a közép-európai fiatalok, akik - forma szerint az ő kíséretükben és hívásukra - idén augusztusban az ezúttal már ezeréves államiságát ünneplő Magyarországon gyűltek össze - s ezen esemény keretét az 1335. évi visegráci királytalálkozó nyújtotta. Találkozójuknak - mely a három uralkodó fényes bevonulásával kezdődött - ezúttal nem a régi királyi székhely, hanem a kis Csobánka nyújtott otthont. S bár ezúttal nem fogyott el naponta 180 hordó bor, mint hajdanán, de ez az esemény is bizonnyal emlékezetes marad a résztvevők számára... Egykor, Visegrádon arról folyt a szó: meg kell szüntetni a korábbi ellenségeskedéseket, össze kell fognunk és új, közös kereskedelmi útvonalat kell nyitni Nyugat felé. Idén, Csobánkán nem tárgyalások folytak, hanem egy közép-európai soknemzetiségű cserkésztábor vidám élete zajlott. A tábor szellemisége azonban ugyanaz volt: közelebb egymáshoz - ahogyan azt a tábori zászlókon, jelvényeken s pólókon olvasható mottó is hirdette. A tábor a közép- és kelet-európai régió nemzetközi cserkésztáborainak sorában immár a hatodik volt. A háború előtt még elsősorban szláv jellegű nagytáborok a rendszerváltásokat követően újjászületett cserkészszövetségek számára már az egész térség nagy találkozóivá váltak. Az idei tábor a Carpathia 2001 nevet kapta, s az első igazi nemzetközi nagytábor vokt, amelyet a hazánkban 1989-ben újjáalakult - s a Magyar Köztársaság legelső társadalmi szervezetként bejegyzett - magyar cserkészet szervezett. Fővédnökségét Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke vállalta, a megnyitón pedig Gyulay Endre szeged-csanádi püspök, cserkésztiszt adta áldását a táborozókra. Míg a millenniumi év kezdetét a magyar cserkészek szerte a világon az államalapításra és Szent István korára emlélekző táboraikkal ünnepelték (mint arról a Nyugati Magyarság 2001. április száma is beszámolt), zárását az anyaország cserkészete így kívánta emlékezetessé tenni, szomszédaink számára is. A tábort a Magyar Cserkészszövetség a Magyar Jamboree Alapítvány közreműködésével szervezte. A megvalósítást elsősorban a Visegrádi Négyek kormányai által létrehozott Nemzetközi Visegrádi Alap támogatása tette lehetővé, továbbá a magyar ifjúságpolitika államilag létrehozott szervezetei. A táborról három nyelven (magyarul, angolul és lengyelül) 40 perces film készült. Emellett egy „Közelebb egymáshoz!” című, a tábort és a közép-európai cserkészetet bemutató multimédiás CD-ROM elkészítése is elkezdődött már. A tábor és lakói Az augusztusi, közel ezer fős tábor nem magyar résztvevőinek zömét valóban a visegrádi országok cserkészei alkották. Legnagyobb számban a lengyelek voltak: Lengyelországból, nemzeti kisebbségként pedig az anyaországukkal szomszédos Csehországból és Litvániából. Sok cseh és szlovák cserkész is érkezett: szerbek már csak kis számban, mellettük viszont sajátos módon befutott egy kisebb svéd kontingens is. Rajtuk kívül még fél tucat ország cserkészei - európaiak, amerikaiak, s egy mongol - látogattak el egykét napra a táborba. A résztvevők öt altáborban sátraztak, melyek középkori vendégfogadók nevét és cégérét viselték: Fehér Holló, Arany Sárkány, Kék Sólyom, Zöld Oroszlán, Vörös Pecsét. A sokfelől érkezett csapatok úgy kapták meg a beosztásukat, hogy egy-egy altáborban minél több nemzetiség legyen képviselve. Egy-egy ország kisebbségi cserkészei a hazájuk lakosságának többségét alkotó nemzet cserkészeivel kerültek egy altáborba: a felvidéki magyarok a szlovákokkal, a vajdaságiak a szerbekkel, a csehországi lengyelek a csehekkel - és persze a lengyelországiakkal is. Magyarok természetesen minden altáborban voltak. A tábortörzs a Visegrád altábor, azaz a palota népét alkotta. (A palota épületét egy már használaton kívül álló iskolaépület jelentette, a területet az egykori tulajdonos apácarend, a Szociális Missziótársulat nemrégen kapta vissza, s egy részét a cserkészek rendelkezésére bocsátotta.) Papírforma szerint a legszínesebb, de mégis a legegységesebb képet ez az altábor nyújtotta. Itt ugyanis három világrész tíz országából érkezett magyar cserkészek szolgálták a tábort! A szomszédos országokban és a szétszóratásban működő - Szlovákiai, Kárpátaljai, Romániai, Vajdasági, Horvátországi és az egykor emigráns Külföldi - Magyar Cserkészszövetségek mind képviseltették magukat ebben a táborban, Ausztráliától a Kárpát-medencén át Eszak- és Dél-Amerikáig. A tengerentúliak egy része a CHJO ösztöndíjának köszönhetően Magyarországon tanuló fiatalokat jelentette, más részük hazalátogatással kötötte össze a táborban való részvételt. A tábortörzs lakóinak átlagos életkora nem érte el a húsz évet. Ezek a fiatal magyar cserkészek - köztük néhány idősebb cserkészvezetővel - voltak azok, akik önkéntes munkájukkal a tábort teljes egészében előkészítették és megvalósították. Ok szervezték a programokat, készítették el és működtették a kiállítást, látták el az információs és tolmácsszolgálatot, gondoskodtak a tábor ellátásáról, műszaki hátteréről, adminisztrációjáról és biztonságáról. A tábor felső vezetése is csupán huszonéves fiatalokból állt. Elet a táborban A legelső nap az altáborok megismerkedésére volt szánva, a továbbiakban azonban a Carpathia már sokféle programot kínált a résztvevőknek. Minden altáborlakó megfordult Budapsten, részt vett egy pilisi csillagtúrán, és megismerhette a Dunakanyart: Szentendre belvárosát és a skanzent, no meg a Duna-part egyéb örömeit. Ezeken túl napközben többféle lehetőség közül választhatott. A Carpathián résztvevő cserkész a táborhelyen szénaboglyával, gémeskúttal együtt felépült „középkori faluban”, Östörfalván a népi ksimesterségekkel, a népzenével és - táncokkal, no meg a magyar konyhával ismerkedhetett meg. A „Tettek mezején” erejét és ügyességét tehette próbára: lovagolhatott, hegyet mászhatott, ereszkedhetett, indulhatott a lovagi tornán vagy az akadálypályán. De választhatta kifejezetten a természetet is: a budakeszi vadasparkot vagy a tájékozódási versenyek valamelyikét, netán nekivághatott egy kömyzetvédelmi versenynek. A Carpathia önálló, szentendrei vízi altáborában kenuba vagy római gályára szállhatott, s vízi és vízparti játékokkal tölthette az idejét. Akinek kedve volt, hallgathatott természetismereti előadást is; kellemes árnyékban. Legtöbben pedig bizonyára először itt találkoztak életükben közelebbről és a kerekesszékesek vagy a siketek világával, próbálkozhattak tolószékben közlekedni vagy megismerkedni egy kicsit a siketnéma jelbeszéddel - s mindezeken keresztül is fogyatékos embertársaink mindennapos problémáival, kicsit átérezve az ő helyzetüket. A napközbeni programok után táncház, tábortűz vagy a teaház várta a résztvevőket. Ez utóbbit a cseh cserkészek vállalták és működtették is a tábor egész folyamán, s kínálták gyertyák és fákylák fénye mellett a teát és a lehetőséget az esti beszélgetésekhez. Aki levelet akart küldeni, az vagy a postához fordult - ahol emlékbélyegzést kaphatott -, vagy az intemetszobát kereste fel, hogy elektronikus úton küldjön tudósítást, üdvözletét az otthoniaknak. Együtt egymással - közelebb egymáshoz A tábor összekötő nyelve szükségszerűen az angol volt, emellett leggyakrabban a lengyel és a magyar volt használatos. A naponta megjelenő táborújságban, a fontosabb helyeken s főleg a mindennapokban persze szerepet kaptak a nemzeti nyelvek és más világnyelvek is. Ezek használatát pedig mindig jól kiegészítik a széles gesztusok... Minden náció, minden cserkészszövetség elhozta a saját kiállítását: országukról, népükről, szűkebb pátriájukról, cserkészetük múltjáról és jelenéről. A tábor folyamán a különböző nemzetiségű cserkészek nemzetközi őrsökbe összeállva teljesíthették a táborra megszabott Barátság jelvény elnyerésének feltételét. Ennek során többek között egymás nyelvéből, énekeiből, konyhaművészetéből tanulhattak meg egyetmást, ismerkedhettek a többiek szokásaival, cserkészéletével; fedezhették fel ezúttal azt a közöset, ami összeköti őket. A tábor utolsó előtti estéjén színpadi bemutatók keretében mutatott be minden résztvevő nemzet, csapat valamint kultúrájából, táncaiból, történelméből vagy játékaiból. Ezen belül persze mi, magyarok is arra törekedtünk, hogy minél többet bemutathassunk magunkból, értékeinkből. A tábor programjainak jelentős része, az esti magyar táncházak, a tábortüzek, a kiállítás, a táborújság cikkei magyar történelemről, kultúráról, cserkészetről, mindenekelőtt pedig a tábortörzs munkája ezt a célt is szolgálta. Nagyboldogasszony napját a délelőtti esztergomi misén elhangzottakra is alapítva több nyelven elmondott szentmisével ünnepelték a tábor nagyobb részt katolikus lakói; különösen a magyarok és a lengyelek, hiszen ez mindkét nép számára történelmi és egyházi jelentőségű nap. Augusztus 20-án, Szent István napján pedig a határokon belüli és túli magyar fiatalok s több más résztvevő nemzet képviselői közösen, saját cserkész egyenruhájukban és zászlóikkal utaztak fel a fővárosba az államalapító szent tiszteletére tartott misére és körmenetre. A vasárnapok egyházi megünneplése természetesen ökumenikus szellemben s mindig több nép énekeivel, illetve több nyelven zajlott. A Szent István napja előtti estén a csekrészek a Beer Miklós esztergomi segédpüspök - aki egyébként püspöki címere elemének is választotta a cserkészliliomot - , egy lengyel pap s egy protestáns lelkipásztor tartotta misén, illetve istentiszteleten vehettek részt. A táborban emellett napközben mindig volt fakultatív szentmise, melyet a táborban tartózkodó magyar és lengyel cserkészpapok tartottak, reggelenként többször került sor ortodox szertartásra is, esténként pedig protestáns áhítatra. A tábor mindennapi életétől kissé félreeső helyen az Isten kertje várta a szokásos reggeli és esti imákon túl is csendre, elmékedésre vágyókat a nap bármely szakaszában. S volt olyan este, mikor taizéi imaórára gyűltek össze a fiatalok. Közös hitvallás Az 1335. évi visegrádi királytalálkozó emlékét felidéző, augusztus 13-22-ig tartó tábor végén a jelenlévő cserkészszövetségek képviselői közös nyilatkozatot adtak ki, mely szerint „a barátság és együttlét szelleme, amely e közép- és kelet-európai cserkésztalálkozón jelen volt, hatékony mód arra, hogy ezen országok fiatalságát közelebb hozza egymáshoz, megosszák egymással kulturális értékeiket, összebarátkozhassanak, s felvehessék a küzdelmet az előítéletekkel és az e nemzetek között történelmileg létező meg nem értéssel. Éppen ezért elkötelezzük magunkat ezen találkozók további népszerűsítésére és megvalósítására... Azzal együtt, hogy a nyilvánossághoz fordulunk, kérjük a döntéshozók és országaink teljes társadalmának segítségét is, hogy e rendezvények megkezdett sorozata a jövőben is sikeresen folytatódhasson.” Az ünnepélyes zárószertartás folyamán tették le a Barátság jelvényt elnyerő fiatalok az erre az alkalomra készült fogadalmat: „Az itt jelenlévő cserkész barátaim előtt ünnepélyesen fogadom, hogy mindig hű leszek hitemhez és cserkész mi voltomhoz... Nem feledkezem meg azokról a cserkésztestvéreimről sem, akikkel itt, a Carpathia nagytáborban ismerkedtem meg... Közös eszméink minden más országbeli cserkésszel összekötnek engem, az alapító Robert Baden-Powell szellemében.” Farkas Tamás
