Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-12-01 / 12. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2001. december

Román ünnep Csíkszeredán

Románia állami ünnepe a kommunista idő alatt augusztus 23-a volt, a második világháborúból való kiugrás, pontosabban a fegyverek 1944-es megfordításának napja. A román nemzet számára nem kis haszonnal járó manővert (hiszen egy külön, saját holocausztot német nyomás nélkül megszervező, Hitler mellett 1944-ig kitartó ország a győztesek mellett fejezhette be a háborút) a Román Kommunista Párt teljességgel kisajátította magának.

A Ceausescu-rendszer bukása után az 1918. december elsejei, gyulafehérvári román népgyűlés évfordulóját ünnepli évente a román nemzet hatalmas állami pompa mellett, hivatalos ünnepként. A gyulafehérvári népgyűlés (melyre mellesleg a Károlyi-kormány által biztosított különvonatok szállították a románság képviselőit) a magyar s a német nép megkérdezése nélkül arról „döntött”, hogy Erdély csatlakozik Romániához. Azóta is december elseje sokkal nagyobb hangsúlyt kap a hivatalos román történelemoktatásban, mint a kérdést valójában rendező trianoni békeszerződés. Jellemző példa, amikor egy ma már számon tartott publicista, Salamon Márton László (a kolozsvári Krónika munkatársa) azt írta 1990 januárjában a Diákfórum című temesvári lap első számában, hogy „1918-ban, Trianonban” Erdélyről döntöttek. Vagyis összekapcsolta az iskolában tanult tézist, miszerint 1918-ban dőlt el Erdély hovatartozása, azzal, amit vélhetően azokban a hónapokban hallott először, hogy Erdély sorsáról Trianonban döntöttek. Az eset azt is megvilágítja, hogy mennyire nincs fogalma a kommunista román oktatási rendszerben tanuló magyar diákoknak a magyar történelemről. (Attól tartok, hogy a rendszerváltozás óta sem javult sokat a helyzet.) Hiszen ha csak Kun Béla (hivatalos kommunista hős) alakját el tudta volna helyezni térben és időben a Diákfórum újságírója, akkor már nem írhatta volna le ezt a sületlenséget.

Egy szó, mint száz, 1990 óta Románia hivatalos nemzeti ünnepe december 1. Emlékezetes az az eset, amikor a kilencvenes évek legelején a december elsején Gyulafehérvárra özönlő felhecceit, lincshangulatban levő tömeget a mai „demokrata” Petre Roman vezényelte, biztatta, miközben Szőcs Géza arról beszélt, hogy a gyulafehérvári határozatok nemzeti kisebbségekre vonatkozó részének, tételesen a beígért nemzeti autonómiának, érvényt kellene végre szerezni. S nehogy a lincshangulat kifejezés túlzónak tűnjön, idézzük fel azt is, hogy akkor a tömeg a megszokott „kifelé a magyarokkal Romániából” típusú csasztuskák mellett kötelet „kért” Tőkés László és Szőcs Géza nyakára.

Mind ez idáig a román többségű Gyulafehérváron ünnepeltette a román hatalom december 1-jét. Az RMDSZ vezetői sajnos mind ez idáig a gyulafehérvári román ígéretekre fektették a hangsúlyt december 1. vonatkozásában, az viszont soha el nem hangzott, hogy ami a románoknak ünnep, tételesen Erdély csatlakozása Romániához, az a magyarság számára gyász. Pedig egyetlen pillanatig sem volt okunk örülni a román fennhatóságnak az eltelt több mint 80 év alatt. Gyászolni viszont annál inkább gyászolhatjuk mártírjainkat, asszimilálódott, kivándorolt vagy kiűzött magyar testvéreinket, lepusztított történelmi városainkat.

Az idén december 1-jei ünnepet a román vezetés Székelyföld szívében, egy elsöprően magyar többségű városban, Hargita megye központjában, Csíkszeredában szervezte meg. Ez nyilvánvalóan összefügg a román hivatalosságok nemrégiben indított magyarellenes kampányával, melynek jelszava, hogy „Hargita s Kovászna megyében megrendült a román állam tekintélye”. Most, ugye, jöttek tekintélyt teremteni. A nyilvánvaló provokációra a helybeli magyar elöljáróság felhívást intézett a város lakosságához, melyben leszögezte: „Az európai történelem nemzetek történelme. A nemzetek történelmében pedig van az úgy néha, hogy ami az egyiknek ünnep, a másiknak gyász. Erről senki sem tehet. Mi sem, hogy a velünk együtt élő román nemzet ünnepe számunkra nemzeti gyásznapjaink egyike. A közösségi együttélés azonban megköveteli az egymás iránti tiszteletet. Csíkszeredában a román kormány, a prefektúra december elsejére harsány örömünnepet szervez. Katonai parádét, népgyűlést, ortodox kulturális központ avatását, fáklyásmenetet. Csíkszereda lakosságának túlnyomó része, 84 százalék magyar nemzetiségű. Számunkra sohasem volt öröm ez az ünnep, ha meg is értjük román nemzetiségű polgártársaink lelkesedését. Úgy véljük, a hangos és diadalittas ünneplésnek minden bizonnyal helye van a román vidékeken - az anyaországától elszakított, kisebbségi, jogfosztott sorsba juttatott magyarság városaiban, közösségeiben azonban semmiképp. (...) December elseje számunkra a be nem tartott gyulafehérvári ígéreteket, a nyolcvan év óta is hiányzó és meg nem valósult autonómiát jelenti. A december elsejei ünnepségektől való távolmaradás mindannyiunk egyéni joga. Részvételre sem egyének, sem intézmények vagy iskolák nem kötelezhetők. A fentiek szellemében kérjük Csíkszeredái magyar polgártársainkat: maradjanak távol a december elsejei,

szombati állami megemlékezések színhelyeitől, - azok pedig, akik nyilvánosság elé kényszerülnek, érzelmeiket méltósággal vállalva gyászszalagot viseljenek.”

Aláírók: Sógor Csaba szenátor, dr. Csedő Csaba István polgármester, Erdei István alpolgármester, Papp Előd alpolgármester, Borbély Ernő, dr. Papp Kincses Emese, Hargita megye önkormányzati képviselői, Bartalis Csongor, Benkő Sándor, Becze Zoltán, dr. Bokor Márton, dr. Bíró Dénes, Csucsi A. Róbert, dr. Szabó Soós Klára, Szakáts István, Szikszai László, Szondy Zoltán, Szőke Domokos, Vígh Adám Csíkszereda város önkormányzati képviselői, Hajdú Áron, Csíkszereda városi RMDSZ elnöke. Történelmi egyházaink részéről: Tamás József római katolikus segédpüspök, Boros Károly főesperes, Gergely István esperes, Hegyi István református lelkész.

Az RMDSZ a józan és mértéktartó felhívástól nyilatkozatban határolódott el. A Takács Csaba ügyvezető elnök által szignált dokumentum szerint a csíkszeredaiak felhívása „a békés együttélés és kölcsönös tisztelet elvének, az RMDSZ programjának, alapelveinek mond ellent. Ezen felhívás annál sajnálatosabb, mivel az elmúlt években a romániai magyar és a román közösség sajátos ünnepei az együttélő közösségek számára fontos események, az ott elhangzott hivatalos politikai nyilatkozatok, ünnepi beszédek az egymás iránti tisztelet kölcsönös kinyilvánítására nyújtottak alkalmat.

Ami az első vádat illeti, arra a csíkszeredaiak a sajtóban érdemben reagáltak, kifejtették, hogy a Csíkszeredái felhívás éppenséggel az ünnep békés lezajlása érdekében emelt szót, hiszen

Csíkszereda magyar polgárai ellentüntetésre készültek, s az esemény könnyen a marosvásárhelyi pogromot idéző tömegverekedésbe torkollhatott volna. Hozzátenném ehhez, hogy a román hatalom jól számított: ha lezajlik rendben az ünnep, akkor ismét sikerült megalázni a magyarságot, ha meg verekedés tör ki, akkor van ürügy, a Székelyföldnek egyébként ürügy nélkül is folytatott további ortodoxizálására és románosítására.

A kölcsönös tisztelet egyébként megengedi, sőt a kölcsönösség megköveteli, hoy tiszteletben tartsuk a másik gyásznapjait. A magyarság sem szervezett soha Erdély visszatérésének napján, augusztus 30-án örömünnepet Romániában. Az RMDSZ nyilatkozata elsiklik afelett, hogy március 15-én vagy október 6-án a román fél részéről kiadott visszafogott hivatalos nyilatkozatok nem olyan történelmi eseményről szólnak, mely a románság ellen irányult volna. 1918. december 1. viszont a románjogosulatlan hatalmi igények, (rólunk „döntöttek” nélkülünk), az azt követő magyarpusztító politika s a becsapatás napja számunkra. A Csíkszeredái felhívás alkalmat adott volna a magyar egység demonstrálására és egy világos üzenet küldésére a soviniszta román államhatalom irányában. Az RMDSZ hivatalos vezetése nem élt ezzel a lehetőséggel, sőt, a felhívás megbélyegzésével, a tőle való elhatárolódással történelmi dimenziójú hibát vétett. Az RMDSZ kiállásával most aligha követelne 5-10 év börtönt az aláírók számára a központi román lap, s aligha hiszterizálná a hangulatot a többi, a Cotidianultól a Cronica Romana-ig. Az RMDSZ- re ugyanis nagy szükség van, hisz ez Románia belépőjegye Európába. A vezetés ennek kihasználása helyett engedelmesen igazodik a román kisebbségpolitikát igazoló megalázó szerephez.

Borbély Zsolt Attila

Kisebbségi magyar karácsonyok

(Folytatás az 1. oldalról)

Úgy mondják a történészek, hogy az 1920-as békerendszerek igazságtalanságai váltották ki a második világháborút. De a kisebbségek drámáját ez sem váltotta meg, sőt: a nagyhatalmak feledékenysége új sebeket ütött. Immár a papíron létezett kisebbségi jogokat is eltörölték. A szovjet diplomácia megakadályozta, hogy a békesszerződésekbe kisebbségi jogokat iktassanak be. A kisebbségeket rábízták az uralkodó nemzetek jóindulatára. Szemben az első világháború utáni helyzettel, most már azt sem lehetett tudni, hogy az egykor 40 millióból hány kisebbségi maradt idegen főhatalom alatt. Hiteles adatok egyszerűen nem voltak róluk, csak a kisebbségtartó országok hamis statisztikái. Vajon nem a cinizmus netovábbja volt-e, amikor az egyik kisebbségtartó ország képviselője azt állította: azért nem tartják nyilván külön a kisebbséget, mert ez megkülönböztetés lenne, és nem akarják megalázni ezzel a kisebbségi állampolgárokat.

És a pokol melyik bugyrában a helye annak a kisebbségi magyar politikusnak - Romániáról beszélek aki az 1947-es párizsi békeszerződés becikkelyezésekor a román parlamentben hálát adott a nagyhatalmaknak és a román kormánynak, amiért nem egyeztek bele, hogy kisebbségi záradékokkal lássák el a békeszerződéseket. Mivel szerte a két háború között ezek okozták az erdélyi magyarok jogfosztottságát. A kisebbségi lét így nevel kisebbrendűségi tudatot, egyszerűbben szólva, szolgaszellemet, végzetesen megrontva a tudatot, a lelket, a jellemet. Mivel nem emberre szabott állapot.

Megdöbbentünk, hogy milyen természetellenes, emberellenes helyzeteket hoz létre a kisebbségi sors. Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában mesélték el nekem, még az ötvenes években a legdrámaibb temetés történetét. A szomszédos település Magyarországé maradt, a trianoni békeparancs értelmében. Közeli rokonok éltek itt is, ott is. Ama magyarországi településen meghalt valaki, akinek a java rokonsága Érsemjénben élt. De a temetésre nem utazhattak el, nem volt elegendő idő ahhoz, hogy a megyeszékhelyen, Nagyváradon beszerezzék a szükséges iratokat és kiváltsák az útlevelet.

Temetés napján a semjéni rokonság feketébe öltözött, miként a végtisztesség megadásához hozzátartozik, és csoportosan elindultak az országhatár felé. A homokvilágban elmentek addig, amíg a szögesdrótok, a felszántott földsáv, vagyis a határ engedte őket. Éppen a szomszédos falu temetőjébe láttak onnan. Amikor ott túl leengedték a koporsót a sírba, a férfiak itt is levették a kalapjukat, az asszonyok megigazították álluknál a fejkendőjük csücskét, és mind a két sírnál, a túloldali láthatónál és az innenső láthatatlannál egyszerre kezdtek bele az ősi kálvinista zsoltárba:

Tebenned bíztunk, eleitől fogva...

Móricz Zsigmond Tisza-háti magyarjai itt is, ott is egyszerre temették a rokonukat - és önmagukat.

Néhány lépésnyire állt a román őrtorony, benne egy fegyveres katona, aki előbb zavartan figyelte, nem határsértésre készülnek-e, aztán vigyázzba merevedett, tisztelgett az örök felettes, a Halál előtt. Ebben a román kiskatonában több emberség, megértés, nagyobb lélek volt, mint a hajdani „békeszerző” diplomatákban.

Majd úgyis eltűnnek a határok, légiesednek, áltatta az erdélyi magyarságot már Petra Groza, s mostanság újra ez a vigasztalás számunkra. Milyen a „légies” határ? A nyolcvanas évek elején, egyetlen alkalommal, útlevelet kaptunk, én meg a feleségem, hogy eleget tegyünk barátom, Hermán János református lelkész meghívásának és ellátogassunk Hollandiába. Barátom családja elvitt egy belgiumi kirándulásra is, nézzük meg Brüsszelt. Jó ideje autóztunk már a nagy síkságon, az Északi-tenger közelében, még mindig nem érkeztünk el a határállomásra, ahol igazoltatnak, átvizsgálják a csomagjainkat.- Mikor érkezünk már a hollandbelga határra? - csodálkoztam.- Nagyon rég elhagytuk. Mindjárt Brüsszelben vagyunk.

így találkoztam az első „légiesített” határral, amely azóta megszokott lett egész Nyugat-Európában. Mikor érünk el mi is idáig, a magunk Közép-Kelet-Európájában? És vajon ugyanolyan lesz-e, mint Nyugaton? Nem lesznek ennek a mi „légiesített” határunknak sajátos „balkáni” vonásai? Hiszen eddig még a keleti szomszédunkban mindig kitaláltak valamit, ami megváltoztatta a nyugati minta jellegét, a reform szellemét, a kisebbségeknek adott jogokat?

Mennyiben lesznek ezek a „légiesített határok” valóban a nemzetek szabad szellemi egységének biztosítékai? Ezer csapdát állíthat a nacionalista féltékenység, amely számára rémálom az, hogy a Kárpát-medence ■ magyarjai az egységes nemzet jegyében gondolkozzanak, éljenek, tanuljanak - ugyanazt a történelmet, a valóságost -, műveljék nyelvüket, éljenek nyelvükkel az iskolákban, a hivatalokban, a gazdságban, mindenütt. A kedvezménytörvény vitája, a nagyszerű gondolatot érő román kifogsáok, a csalafinta huzavona, a félrebeszélés jó példája lehet annak, hogy nincs őszinte szándék a „testvéri országban” a magyarság elemi történelmi jogainak elismerésére.

Hagyjunk fel hát eleve még a kísérletezéssel is? Karácsonykor, a szeretet, az együvétartozás - családi és nemzeti egység - ünnepén ezek a gondolatok, aggodalmak támadnak fel bennünk. Riadtan nézünk körül a világban, mert nem nagyon találunk oltalmat a gondjainkra. Ilyenkor döbben bele a nemzet tudatába, hogy jövőnkről, ami azonos a kisebbségi nemzetrészek megmaradásával, megoltalmazásával, nekünk kell gondoskodnunk.

Örvendetes, hogy ezt a történelmi feladatot a kormányzat, a parlament, az állam vezetése vállalja. Csakhogy a diplomáciát ezer szabály, törvény, gát köti, akadályozza a szabad cselekvésben. Demokráciában azonban - szemben a diktatúrával - a honpolgárok tömegeit egyénenként és közösségekbe tömörülten, nem bénítják meg ilyen korlátozások. Itt szabadon érvényesülhet a nemzet akarata, mindannyiunk vállalt hűsége.

Civil szerveződéseink igazi előnye, lehetősége ez a nagyobb szabadság. És nagyon sok magyar polgári szervezet az utóbbi évtizedben élt is a lehetőségeivel: a kisebbségi magyarság támogatásával, jogával. Az elmúlt évtized történelmét tájainkon - a sikeres diplomáciai lépéseken kívül, ezek mellett, ezekkel együtt - a civil szervezetek kisebbségvédelmi fellépése jellemezte. Kisebbségi magyarjaink körös-körül, főleg az elhagyottabb keleti végeken, mindennap valóságként élik az anyaország népével létrejött kapcsolatok áldásait.

Igaz: a civil szervezetek nem változtatják meg a történelmet, nem törlik el az igazságtalanságokat, méltánytalanságokat, de enyhítik az értük érzett fájdalmat.

Ezek egyike a Fráter Julianus Alapítvány, amely már harmadik jótékonysági hangversenyét rendezte meg - Karácsony közeledtén - Budán, az előkelő Hilton Szálloda felújított, elegáns Báltermében.

Névválasztása eleve kötelezte az Alapítványt a magukra maradt magyar szórványok, erdélyiek, moldvaiak, kárpátaljaiak, lelki és anyagi istápolására. Miként hasonlóképpen Julianusról nevezték el egyesületüket Csíkszeredán azok az önzetlen székelyek, akik a mintegy félmillió délerdélyi, máramarosi, mezőségi szórványmagyar reménytelennek tetsző sorsát váltják meg az összefogás, segítségnyújtás erejével.

A budapesti Fráter Julianus Alapítvány - a maga szerény eszközeivel — egész esztendőben végzi áldozatos munkáját, de főleg Karácsonykor kíván jelen lenni a rászoruló kisebbségi magyar családok otthonaiban, hogy a karácsonyfák alá letegye ajándékait.

Minden civil kezdeményezés mögött egy-egy nagyszívű, önzetlen, cselekvőkész ember áll, aki maga mellé tudja állítani mások tenniakarását is. Ha a Fráter Julianus Alapítványról szólok, dr. Atzél Endrét látom ennek a mozgósító, önfeláldozó, cselekvő magyarnak. A nyugati tájakról érkező, vagy az idehaza összegyűjtött segélyeket maga viszi el a rászoruló keleti tájakra, a moldvai csángókhoz, Kárpátalja megviselt magyarjaihoz. Egyszemélyes segélyszervezetként betegeket juttatott el kórházba, életeket mentett meg. Könnyeket törölt le gyermekek, felnőttek arcáról, reményt csillantott fel előttük. A nemzet nagy gondjaiból mindenkor kivette a részét. Kevesen tudják, hogy ő állt annak a megmozdulásnak az élén - de háttérben -, amely ezer csángó-magyart hozott el Budapestre, a pápalátogatás idején, hogy itt átadhassák könyörgésüket a Szentatyának az anyanyelvű miséért, gyóntatásért, oktatásért. A csángók évszázados nyelvi szabadságharcának jelentős mozzanata volt ez a látogatás, amelynek az eredményei ugyan lassan érelelődnek, de annyi bizonyos, hogy az úttörés érdeme ezé az ezer csángóé, és ezen az úton érkeztünk el odáig, hogy az Európa Tanács hivatalosan ajánlotta a román kormánynak és a római katolikus egyháznak a csángók anyanyelvhasználatát, és hogy Mádl Ferenc köztársasági elnökünk bíztató ígérettel térhetett haza a Vatikánból.

Megoldódott volna máris a csángók ügye? A román nacionalizmus sokkal szívósabb annál, minthogy azonnal feladja a küzdelmet. Most kezdődik csak az igazi küzdelem Csángóföldön az emberi és a nemzeti jogokért. E küzdelemben - biztosak lehetünk - a Fráter Julianus Alapítvány végig ott fog állni a csángók mellett, kezüket fogja, mint a gyermekeknek, a nemzet gyermekeinek, jogaik érvényesítésében.

Éppen a csángókért folyó küzdelem, egy reménytelennek tartott ügy jóra fordulása bizonyítja, hogy milyen erő és jótékony hatalom rejtőzik korunk civil szerveződéseiben. Julianus domonkos szerzetes csak a hírt hozhatta haza a távoli Keleten maradt magyarokról, elszakadt őseinkről. A mai Julianus barátok - új, cseppet sem könnyebb történelmi körülmények között - a lélek erős szálaival kötik össze nyolc ország magyarjait, a nemzeti megmaradás békés szabadságharcában.