Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. január-február Aki virrasztóit Nemzeti beavatkozás Tamási Áronnak életében egyetlen olyan könyve látott napvilágot, mely válogatott publicisztikai írásokat tartalmaz: a Virrasztás. (1943-ban adta ki a Révai.) 1981-ben jelent meg a Kriterionnál, Romániában, a Tiszta beszéd; ebben az 1923 és 1940 között keletkezett esszék, kritikák, útirajzok, riportok kaptak helyet. (Az írásokat összegyűjtötte és az utószót írta Bernáth Ernő, a jegyzeteket készítette Dávid Gyula.) Ezt követően, 1982-ben vehette kézbe az olvasó a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Jégtörő gondolatok két kötetét. (Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Tamási Ágota és Z. Szalai Sándor; a bevezető tanulmányt írta Z. Szalai Sándor.) Végül pedig: születésének századik évfordulóján, 1997-ben az „elfeledett írások”-ból adtak ki Budapesten egy kisebb kötetet. (Szerkesztette Urbán V. László.) Ezek a régebbi kiadványok - a Tiszta beszéd, a Jégtörő gondolatok - olyan időben készültek, amikor a szigorú cenzúra-viszonyok, ideológiai fenntartások következtében szó sem lehetett a teljes, a csonkítatlan Tamási-életművel való megismerkedésről sem Romániában, sem Magyarországon. A kényszerűség körülményei között sok fontos - akkoriban azonban veszedelmesnek tekintett - a szöveg (vagy szövegrész) maradt ki a nyomdába küldött anyagból. Áldott szerencse, hogy az író gondosan megőrzött hagyatékában fellelhetőek azok a lap- és folyóíratoldalak, sőt eredeti kéziratok, melyek a kötetekbe fel sem vett írásokat, kihagyott részeket is tartalmazzák. Amikor elkészül a Tamási-publicisztika egészének több kötetet kitevő gyűjteménye - s talán nincs messze az idő, hogy egy ilyen kiadvány napvilágot lásson -, meglepetten észlelhetik a szolgálatos fanyalgák is: milyen gazdag és időtálló az életműnek ez az ágazata is. A szellemi őrségben virrasztó, tiszta beszédű Tamási Áron számára mindenkor Erdély volt, Erdély maradt a gondok és gondolatok forrás vidéke. Erről tanúskodik az alább olvasható vallomásos megnyilatkozás is: a Levél Erdélyből, ami „Kolozsvár, 1940. november 29.” keltezéssel jelent meg annak idején a Virrasztásban. Azt hiszem, érdemes ma, a harmadik évezred kezdetén is jól odafigyelni Tamási Áron múltból felénk hangzó, bölcs szavaira... Nagy Pál TAMÁSI ÁRON Levél Erdélyből Tamási Áron Illyés Gyulával 1941 tavaszán Erdélyben Drága barátom! - Leveled olyan volt számomra, mint a harangszó, mely örök dolgokra figyelmezteti az embert. Örvendetes jelenségnek tartod, hogy mostanában oly sokan és oly sokat beszélnek s írnak az erdélyi szellemről; de annál különösebb, hogy az erdélyi írók hallgatnak. Szeretnéd, ha szólnék valamit azoknak, akik várják. Újból elolvasom okos leveledet, aztán szemem az őszi ég alatt messzire indul. Egyszerre vadmadarakat látok, amint felriadnak valami dörrenésre. Mintha sors és lélek szerint hozzám tartoznának, úgy nézem őket. Majd hirtelen az jut eszembe, hogy Isten fegyelmezi ezeket a madarakat. Különben szétverődnének a világ négy égtája felé. Milyen megnyugtató, hogy együtt maradnak! A biztatásban, melyet felém vernek szárnyaikkal, arra gondolok, hogy a képzelet haszontalanul nem szül ilyen vadmadaras képeket. Jó volna megkeresni a magyarázatot. Elismétlem hát magamban, hangos szóval: dörrenés, vadmadarak, felriadnak... Valahogy úgy lesz bizonyosan, hogy az én lelkemben is dörrent valami, hogy nemes indulataim felriadjanak. Igen, ez a két szó dörrent: „erdélyi szellem”. Erre riadtak fel nemes indulataim, miket szintén Isten fegyelmez. Barátom! Vadmadaraknak, nemes indulatoknak és küzdő barátoknak együtt kell maradniok! Úgy beszélek Hozzád, mintha magamhoz beszélnék. Fejemmel a lábamhoz, szívemmel a fejemhez. Tudnod kell, hogy bennem a léleknek és a vérnek a mámora tart még. Három hónap óta folyton. De már érzem: nagyon közelít az idő, amikor hivatás és közös cél szellemi tartalommá s tiszta küzdelemmé sűríti a felszabadulás mámorát. Ha pedig közelít már ez az idő, akkor haladéktalanul meg kell tisztítani az utat, amelyen a vasárnap átmegy a dolgos művesnapokba. Ugye, nem kezdhetem másképpen ezt a munkát, csak úgy, ha rövid számadást csinálok magamnak. Engem az összeomlás, tizennyolc végén, otthon talált a székely falumban. Huszonegy éves szabadságos katona voltam, a Piave nyolc napjával az idegeimben. Ettől az időtől kezdve magyar gondok között erdélyi földön éltem. Csupán három esztendőm volt, mely nem erdélyi földön múlt el, hanem amerikában. De ezalatt a három amerikai esztendő alatt láttam meg igazán hivatásom csillagát és ismertem meg azt az alapvető igazságot, hogy a magyar sem alábbvaló, mint más. Egyéneiben és népében egyaránt. Ennél többet azért nem akarok mondani, mert az igazi öntudat nem dicsekszik, legfeljebb egyenrangúságot állapít meg. Főleg a magyar nép és a magyar szellem az, melyben az egyenrangúságot más népekkel és más nemzetek szellemével már akkor megállapítottam. Ezzel a meggyőződéssel érkeztem meg Kolozsvárra, huszonhatban. Ennyit gyűjtöttem Amerikában. Tartós vagyon volt, hiszen a „kisebbségi” sors hosszú évei alatt napról-napra ebből éltem. S különös vagyon is volt, hiszen ahogy számbaveszem most, a jórafordulás idején nem látok benne semmi apadást. Ha ilyen értelemben veszem a gazdaságot, akkor „külső” Magyarországon igen sok szegény ember van, a gazdagok és a tehetősek között. Szeretném az elhitető szót megtalálni s úgy mondani meg, hogy nép és szellem dolgában, mely mind a kettő mostoha magyar honban, bátran bankot nyithatunk Európában. Nép alatt a falut értem: azt az alsó és változatlan történelmi osztályt, mely egyedül ígér megmaradást és kínál idegen forma helyett magyar életformát az egész számára. S szellem alatt azoknak szellemét gondolom, akik úgy éltek, ahogy haltak: gondban és tűzben. A huszonkét esztendő tanulságai alapján népről és szellemről sokat beszélhetnénk mi is, erdélyiek. S bizonyára fogunk is beszélni. Lehetőleg akkor, amikor szükségszerűen kell. Meglepő mondat! Ahogy leírom, hirtelen egész fejemmel felpillantok s úgy kérdem:- Hát most nem kell?! A szó fontos; a kimondott szó is, hát még a leírt szó! Fontos, mert a nemzetnevelés legdöntőbb szakaszában vagyunk, amikor a magyar szónak vissza kell adni hitelét és erejét. Nem mondhatom tehát, hogy ma vagy holnap megadom a „programot”. Aki nem a hatalomnak, hanem nemzetének felelős, nem siet a szóval, mert semmi jutalomról nem marad le. Egyedül azon tusakodik, hogy az út jó és tiszta legyen. Járható követ rak oda, ahol nincs; s a botlasztó tárgyakat félreveti. A szóvirágok s a hamis hang ugyancsak botlasztó dolgok. S ilyent már dobáltak eleget az útra, három hónap alatt, s jórészt az „erdélyi szellem” nevében. Van-e valaki, aki a szófogadás igényével beszélhet az erdélyi szellemről? Minden amellett szól, hogy kell lennie. Igen: azok a halottak, akik élnek; s azok az élők, akik halottaikban is élni fognak: az ilyenek igénnyel beszélhetnek. Döntse el ki-ki magában a szólás jogát és kötelességét. Én úgy döntöttem, kedves barátom, hogy mindenekelőtt magamhoz kell szólanom, mert amíg magamat méltóvá nem teszem valamire, addig mástól nem kívánhatom, hogy kövessen engem. Kérdjem hát meg: mi az erdélyi szellem? Ismét képet látok magam előtt; egy dombot, melyen magyar lélek áll, aki kinyújtott sovány nyakkal az emberi szellemet fürkészi. Ebben a képben benne van, amit én általánosságban az erdélyi szellemről gondolok. Mi erdélyi magyarok szeretjük ezt a dombot. A románok gyorsan elmentek mellette, mert ők igen gyorsmozgású nép. A szászok csak néha szeretik, árvíz idején. Rossz időben is, mint az elmúlt huszonkét esztendő, ott állottam bajtársaimmal együtt ezen a dombon. Láttam, ahogy a határt a nemzet színpadán elvonták helyről és máshova tették: jelezvén, hogy a színjátéknak még nincsen vége. De a huszonkét éves felvonás engem eléggé meggyőzött arról, hogy az erdélyi három nép közös célért egymással szövetkezni és ebben a szövetségben együtt élni, ezekben az időkben, nem tud. Nagy idő és nagy változás szükséges ahhoz, hogy a transzilvanizmus gyakorlati életforma lehessen. Emberi becsület alapján remélem, hogyha nem volnék magyar, akkor is belátnám: Erdélyben a magyarságé a lelki és az állami impérium. De mivel magyar vagyok, s a tény után a jövőre kell gondolnom s kimondom: Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk s nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen. Ez az erdélyi magyar szellem gyakorlati tanítása. Eszme dolgában mit mondjak röviden? Mondjam, hogy zászlónkon írva vagyon a nemzeti gondolat, a keresztény erkölcs és a szociális igazság? Sok ez, és igen kevés. Sok a hatalomnak és kevés a kortes politikusnak. Mondjam azt, hogy az erdélyi szellem eszméje az alkotó emberiség medrében az egyenrangú örök magyarság? A sok apró zajban, melyet személyiséget játszó személyek ütnek, elvész az eszme. Életünk rajta, hogy mégse vesszen el. Ebben a fogadalomban Isten velünk s mindenki ellenünk, barátom! (1940) „Szavak és tettek” címmel a Szabadságban Tibor Szabó Zoltán írja az alábbiakat: A magyar kormány úgy döntött, hogy az önálló erdélyi magyar egyetem alapítására a magyar költségvetésből elkülönített kétmilliárd forintot az erdélyi magyar történelmi egyházak védnöksége alatt álló alapítványnak juttatja. Egyházaink püspökei adták a nevüket hozzá, mert mindenki számára nyilvánvaló: egyetemre nagy szükségünk lenne. Az egyetemi tanárok közössége, a szakma tehát, néhány hétel ezlőtt Kolozsváron és Marosvásárhelyen rendezett tanácskozásán arra a következtésre jutott, hogy a pénzt - mivel egyetemre nem elég, s mivel máig nincs tisztázva, hogy egyszeri megsegítésről vagy folyamatos, évente megismétlődő támogatásról van szó - olyan kiegészítő intézmények létrehozására kellene fordítani, amelyeket az állami és a majdani magánegyetem hallgatói egyaránt használhatnak. Ugyancsak felkaphatták fejüket a püspökök, az egyetemi tanárok és a Bolyai Társaság is, amikor a napokban kiderült: a pénz felett nem ők, hanem úgynevezett egyetemszervező programirodák rendelkeznek. Két ilyen iroda már január elsejétől megkezdi a működését. Hogy ezeknekaz irodáknak pontosan mi a feladata, azt egyelőre senki sem tudja. Azonnal kiderült azonban, hogy egy sor olyan embert tettek lóvá, akivel ezt nem lett volna szabad eljátszani. Aki az utóbbi hónapok történéseit figyelemmel kísérte, annak nem kétséges, hogy a jelenlegi magyar kormány olyan akcióba kezdett, amelybe - bármennyire is csábító volt - sem az Antall-, sem a Boros-, sem a Hom-kabinet sem merészelt belevágni. Budapesten úgy vélhették, elérkezett az ideje annak, hogy egyes RMDSZ-en belüli csoportokat pénzelve, megváltoztathatják a szövetségen belüli erők arányát. Nem titok az sem, hogy a Fidesz szívéhez nem Markóék állnak közel, hanem a velük szemben álló Reform Tömörülés, amelyet nemrég politikai pártnak kijáró protokolal fogadtak Budapesten. Markó Béla kicsit bele is sápadt ebbe a dologba, s nyilatkozatban tiltakozott a szövetség belügyeibe történő beleavatkozás miatt. Ha a Civitas Alapítványon keresztül lebonyolított hétmilliós tranzakciót, Szőcs Géza ingerült reagálását, a magyar illetékesek hallgatását és más ehhez hasonló jelet is figyelembe veszünk, nyilvánvalóvá válik a szándék: a magyar kormány azt szeretné, ha a jövő év első felére tervezett szövetségen belüli választásokból a Reform Tömörülés győztesként kerülne ki. Ehhez pedig pénzre van szükség, s a „felelős” magyar kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a pénzt eljuttassa oda, ahova kell. Hogy az „önálló” erdélyi magyar egyetem előfutáraként miért kell Budapesten „egyetemalapító programirodának” működnie, az sem talány. Politikai klientúra ott is létezik, mint ahogyan az itteni programirodákat sem azért hozták létre, hogy a Markó-számy abból valamilyen anyagi előnyt húzzon. Éppen ellenkezőleg. Magyar kataszter „»Az élet szentsége, a gyermek, a család, a magyarság jövője« központi gondolattal rendzei meg a Magyarok V. Világkongresszusát Budapesten 2000. májusában a Magyarok Világszövetsége (MVSZ)” - jelentette be Csoóri Sándor, a szövetség elnöke sajtótájékoztatóján. Elmondta: a május 21-én kezdődő háromnapos világkongresszus tisztújító fórum is lesz. A szervzet három éve tervezi a megújulást, amely akkor még csak vágynak tőnt. Most azonban már mindenki azt szeretné, ha a világszövetség szervezetileg is átalakulna. Csoóri Sándor szerint erre többek között a várható új helyzet miatt van szükség. A magyarság ugyanis még tovább osztódik: lesznek olyanok, akik az Európai Közösségbe tartoznak majd, és olyanok is, akik e közösségen kívül maradnak. Az elnök hangsúlyozta: A Viágszövetségnek az lesz a szerepe, hogy e kétféle magyarság között is összekötő kapocs legyen. A 2000. évben a tisztújításon kívül a legnagyobb feladat a „magyarok kataszterének” megteremtése lesz. Ebbe beletartozik a magyarországi népszámlálás, de Csoóri Sándor szerint el kell indítani egy hosszabb folyamatot, amely nyomán kiderül: ki az, aki magyarnak vallja magát. „Tudnunk kell, mennyien vagyunk” - jelentette ki. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy a kongresszus fővédnökeinek a három legfőbb közjogi méltóságot - Göncz Árpád köztársasági elnököt, Áder János házelnököt és Orbán Viktor miniszterelnököt - kérték fel. A találkozónak ezer díszvendége lesz. MAGYAR PANTEON Vörösmarty Mihály (1800-1855) Idénre a római pápa szent esztendőt hirdetett. A magyarok a keresztény államiság 1000. évét is most tisztelik, s abban egy meghurcolt nép s nemzet csodával határos megmaradását Habsburg, török, tatár s a leggyűlöletesebb, a szovjet uralom ellenében is. Édes és magyar teher lészen a 2000. esztendőn az is, hogy 200 évvel ezelőtt született Vörösmarty Mihály, a Szózat, a Zalán futása, Csongor és Tünde, annyi komor elbeszélő romantikus költemény szerzője, a magyar lírai nyelv egyik megújítója. A reformkor nagy dobbanása volt az 1825-ös év, a Zalán futásának megjelenése. Akár a jelzett kor kiteljesedésének is tekinthetjük a magyar éposz megjelenésének dátumát. A 22 éves ifjú költő már Bercsényit, Rákóczit idézte a hon védelmére, és huszonötévesen époszt teremt. Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültének el, s alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. A nagy magyar teremtők közé tartozik a (magyar) idők végezetéig; reméljük, még évszázadokig... Valakinek meg kellett írni a magyar époszt, Vergilius is vállalta - Homérosz után. Miért ne vállalhatná egy magyar ifjú is a szükséges elvégzését?! És lön párducos Árpád, diadalmas Ügek, deli Álmos és hadaik, családjaik. A nemzet gondjaiból éppen annyi azért nem fért el az ő kebelén, mint amennyit a sovány Petőfi ölelt magához, ám Vörösmarty is egy volt lélekben, testben, származásában is a magyar néppel. Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék) született, Gárdonytól nem messze, a Velencei-tó partján. Lám, a hely szelleme is romantikus, kitérni nem tudott a költő, nem is akart. Nemzeti tudatot kellett építeni akkor is, akár a kuruckor idején, és akár ebben a szent Vörösmarty-esztendőben, a 2000.-ben is. Visszavisszatérő elvárás egy leigázott nemzet soraiban: az ébresztgetés, Ilosvai, Tinódi, Zrínyi Miklóstól a maiakig. Már aki szólal...
