Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
2000. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Székelyföldi orvos-misszionárius Bolíviában- Dr. Ilonka Margit életútja -Corochoba öltözött erős emberek. Nem értjük a nyelvüket, de este együtt mundjuk el „isten szeret”. Még a helybeliek, a csemátoniak közül is, ki hallott Ilonka Margitról, a Székelyföld - és talán az egész Erdély - legjelentősebb orvos-misszionáriusáról? Valószínű, hogy nem sokan. Ő kortársunk, aki szintén ebben a Háromszék megyei községben született. Édesapja, Ilonka Mihály (1885- 1937) a székelyföldi baptista misszió legtöbb áldozatot vállaló személyisége volt. Édesanyja, Kovács Rozália a nem kis család ügyes-bajos dolgait intézte, míg nagyobb testvérei a nagy gazdaságot irányították és a kisebb gyermekek nevelésében is részt vállaltak. 1929. december 28-án megszületett a család tizenegyedik, sorban az utolsó előtti gyermeke, Margit. Az általános iskolát Csemátonban, a középiskolát Kézdivásárhelyen és Brassóban végezte. Gyermekkorára így emlékezik vissza:- Én erdélyi, székelyföldi vagyok. Háromszék vármegye Alsócsemáton nevű községében születtem. Ez abban az időben történt, amikor a gyermekről még azt mondták, hogy áldás. Onnan is tudom, hogy szívesen fogadtak, mert szeretetben hordoztak és gondoztak nagyobb testvéreim és szüleim is. Tudom, hogy még mielőtt megszülettem volna, imádkoztak értem. Mivel nagyon szerettem volna tovább tanulni, elkerültem otthonról. Édesapám korai halála nagyon megrendített minket, s ennek anyagi vonatkozásai is voltak. Egyszer özvegyen maradt édesanyám elmondta valakinek - és én meghallottam a beszélgetést -, hogy nagyon szerették volna, ha legalább a kisebb gyermekeknek biztosítani tudják a tovább tanulás lehetőségét, de most már szó sem lehet róla. Ennek ellenére, egyre inkább fokozódott bennem a tanulási vágy. így jutottam el egy özvegyhez, Dr. József Kálmánnéhoz, aki megbénult tanára volt, s magánórákat adott a diákoknak. Én ápoltam őt, ő tanított engem. Testi és lelki barátnőm, Deák Matild orvosnak készült. O bíztatott arra, hogy nekem is a betegek gyógyítójává kell válnom, előttem járt jó példájával, s én követtem tanácsait. így kerültem 1950- ben a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemre. A székely fővárosban töltött hat esztendő - a családi háttér miatt - nem volt könnyű számára. Hogy ösztöndíját el ne veszítse, a tanulmányi eredményeket „túl kellett teljesítenie”, de így is Dr. Pápai Zoltán közbenjárására is szükség volt, hogy a kiváló diák befejezhesse tanulmányait. Az 1956-os esztendő életének legmozgalmasabb és legmeghatározóbb éve volt. Ekkor szerzett orvosi oklevelet, ekkor ment fétjhez Cserepka Jánoshoz. Ekkor költözött Pestszenterzsébetre. Ekkor tört ki a magyar forradalom és szabadságharc, melynek eseményeiben mindketten részt vállaltak. O, mint orvos, a sebesülteket ápolta, félje pedig lelkipásztorként kórházakat látogatott és temetett. A forradalom leverésekor Ausztriába mentek. Az ottani magyar menekültek 200 ezres tömege között gyógyított, férjével együtt vallásos irodalmat, élelmiszert és ruhaneműt osztott, s hirdették az Evangéliumot. A Bécsben székelő nyugati nagykövetségek révén sokan egyengették útját az Újhaza felé. Félje már 17 éves korában olvasta Kunszt Irén, Albert Schweizer, David Livingston missziós tevékenységéről szóló könyveket, majd a Tahi-i Baptista Táborban hallgatta Molnár Mária ilyen irányú élménybeszámolóját, s elhatározta, hogy ha Isten is úgy akaija, ha felnő, ő is külmissziós szolgálatot vállal. Miután középiskolai és teológiai tanulmányait elvégezte, a Szilágyságban szolgált, de 1948-ban a román megszálló hatóságok kiutasították Erdélyből. Innen Budapestre ment, ahol a Pestszenterzsébeti Baptista Gyülekezetei pásztorolta. A forradalmi események tragikus kimenetele nagyban hozzájárult a külmissziós cél eléréséhez. Szándékuk megvalósítása érdekében Ausztriából Kanadába mentek, ahol Cserepka János, a Torontói Magyar Baptista Gyülekezet lelkipásztoraként,a menekültekkel megszaporodott közösségben áldásos munkát folytatott. Dr. Ilonka Margit 1958 és 1961 között további orvosi szakképesítéseken vett részt, kórházakban is dolgozott. 1963. július 12-én az Amerikai Magyar Baptista Szövetség Közgyűlésén búcsúztathatták a Bolívia őserdőibe induló Cserepka családot. Kiküldőjük és legfőbb támogatójuk a Kanadai Baptista Külmissziós Társaság volt. Auguszuts 5-én New York kikötőjéből az örökbevett két gyermekkel, 5 évre szükséges ruházattal, gyógyszerekkel, orvosi műszerekkel ellátva 21 napig az Atlanti-, majd a Csendes-óceánon át, a chilei Antofagasta kikötőjéig hajóztak. Onnan vonattal a célroszágba, Bolíviába mentek. Cochabambában, az ország második legnagyobb városában ők és a gyermekek spanyolul tanultak. Egy év elteltével a 3800 méter magasságban levő fővárosba, La Pazba kellett menniük, ahol férje lelkészi szolgálatot végzett, ő maga pedig kórházban dolgozott, és ezzel egyidőben az őserdőkben leggyakrabban előforduló betegségek gyógymódjait tanulmányozta. Közben az inkák szent tava, a Titicaca környékén levő településeket is látogatták. Ez idő alatt a fővárosban kitört egy újabb forradalom, ami több mint 1500 ember halálát okozta. Ezek az események meggyorsították a tulajdonképpeni célállomásra való menetelüket, melynek kiinduló pontja egy, az őserdő „szomszédságában” levő kisváros, Chapare volt. Tíz hónapi fővárosi tartózkodás után érkeztek meg az Amazonas vízgyűjtő területén levő településre. A testi-lelki nyomorban élő lakosság körében önfeláldozó, eredményes munkát végeztek, imaházat, majd kórházat építettek, majdnem teljesen írástudatlan lányokból ápolónőket képeztek, és megfelelő szinten elsajátították a kecsua indiánok nyelvét. Az őserdőbe 5400 méter magas hegyeken át, 3000 méteres szakadékok fölött, hajtű-kanyarokon gépkocsit vezetve lehetett eljutni. A mélyben levő trópusi erdő faóriásokkal, sosem látott virágokkal, cserjékkel, mérgeskígyókkal, veszedelmes ragadozókkal, halált okozó csúszó-mászókkal, s nem utolsó sorban különböző betegségekben szenvedő indiánokkal volt tele. Ottani munkájáról így vall Dr. Ilonka Margit: „Itteni életünk sem volt könnyű, de az erdélyi magyar lét nehézségei megedzettek és segítségemre voltak. Idegen országban, egymás nyelvét nem ismerve, de mégis akarva, valamit tettünk azért a népért, amelyet Isten reánk bízott. Munkánk során olyan szegény, elesettek közé kerültünk, akiknek valóban szükségük volt ránk, hiszen az úgynevezett civilizált világból senki sem ment addig hozzájuk, senki sem segített rajtuk. Emlékszem az első napra, amikor fölmásztam egy cölöpökön álló, pálmalevéllel födött „építményre”, melynek padlózatán egy beteg feküdt. Tüdőbajos volt. Köpte ki a tüdejét. Mellette egy még járni nem tudó csöppség abban a fertőző, síkos anyagban mászkált. Megrázó eset volt, a többi számtalan között. Azt sem tudtam, hogy a férfin vagy a gyermeken segítsek-e előbb. Rengeteg munkánk volt a nép körében, mert voltak területek, ahová már eljutott a „civilizáció”, alkohol képében. Most, amikor visszagondolok az elmúlt évek küzdelmeire, megmondhatom nektek, hogy a legtöbb változást az őserdők népének életében nem az én orvosi tanításom hozott, hanem az Evangélium.” Közben visszatértek Kanadába, hogy beszámoljanak az addig elvégzett munkáról. Ott találkoztak Salló Józseffel, aki korábban a budapesti laki-hegyi rádióadó mérnöke volt. Ő is Kanadában telepedett le, s a Vancouvert egyetem tanáraként és számítógép-építőként vált világhírűvé. Mikor neki tudomására jutott, hogy a székelyföldi orvosnő Bolívia egyik kórházában gázlámpa mellett végzett műtéteket, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az őserdő szélén nincs villanyvezeték, s a kórház sem rendelkezik áramfejlesztővel, nemsokára ő is lement Chapareba, generátort, vízmelegítőt, más szükséges berendezést is fölszerelt. így már nem volt gond a sötétedés beállta utáni sürgősségi esetek ellátása sem. Kanadába való visszatérése után kapcsolatba került Dr. Csizmadia Imrével, a Torontói Egyetem tanárával, s együtt a kanadai magyarság körében gyűjtést indítottak egy olyan kórházhajó megépíttetésére, amely alkalmas lenne az Amazonas mentén élő indiánok gyógyítására, s egyben a keresztyén missziómunkára is. A terv kivitelezéséhez nagyban hozzájárult Dr. Ilonka Margit, s az úszókórházat az ő utasításai szerint szerelték föl. További anyagi támogatást adott a bolíviai állam is. A Bethesda Kórházhajó avató ünnepségén jelen voltak a minisztériumok, a baptista és más egyházak képviselői, a környékbeli és távolabbi vidékek lakosságának nagy tömege is. Az emberiség történetében először hanzgott el ott a magyar Himnusz, magyar zászlót is először lengetett a szél. Az egyedi hajó az Amerikában szétszóródott magyarság áldozatvállalásának bizonyítéka volt. Cserepkáék megsegítésére, a hajóra egy kanadai angol orvosházaspár került, akik ott folytatták a munkát, ahol a magyarok abbahagyták. így az orvosi segítség, a gyógyszer és az Evangélium olyan helyekre is eljutott, ahol a bennszülött indián törzseken kívül még senki sem járt. A kórházhajó testet és lelket gyógyító útjai annyira eredményesek voltak, hogy mára a nagy folyam mentén élő lakosság nagyrésze keresztyénné vált, ez a tény pedig egész életüket megváltoztatta. Látva a közelebbi és távoli vidékek őslakosságának nyomorúságos életét, a legtöbb gyermek életét kioltó járványokat, a mérgeskígyók és skorpiók okozta gyakori elhalálozásokat, Cserepkáék Brazíliába mentek. Sao Pauloban Dr. Ilonka Margit a trópusi betegségek újabb gyógymódjait tanulmányozta, ugyanakkor előadásokon számolt be az eddig szerzett tapasztalatairól. Ez idő alatt félje, a nagynevű Institute Butontan-ban olyan szaktanfolyamon vett részt, amelyen a mérgeskígyók és skorpiók okozta marások gyógyítását tanulmányozhatta. Sorra látogatta a világváros magyar közösségeit. A híveken kívül ott találkozott Nagy Istvánnal, a magyar baptista gyülekezet lelkipásztorával, Apostol Jánossal, a reformátusok lelkészével és Adám Jenő énekoktatóval is. Mindkét testvéri közösségnek gyönyörű szép temploma van, ahol az erdélyi és anyaországi hívők nagy számban, magyarul hallgatják az Igét, segítik egymást a mindennapok megpróbáltatásaiban. Brazíliában megszerezett ismereteiket a további bolíviai munkájuk során kamatoztatták. Rövid időn belül a Chapare-i kórházuk olyan központi hely lett, amelyet nemcsak a betegek, de tapasztalatszerzés végett - különös tekintettel a kígyó- és skorpiómarások gyógyítására - a környék orvosai és más szakemberei is felkeresték. Gyermekeik további iskoláztatása végett a Cserepka család ötévre szóló szabadságot kért és visszatért Kanadába. A félj súlyos közlekedési balesetet szenvedett, s csak két év után dobhatta el a mankót. Gyógyulása után úgy döntöttek, hogy visszatérnek Bolíviába. Korábbi munkaterületüket már nem kapták vissza, mivel az ország déli részén, az argentin-paraguayi határ mentén nagyobb szükség volt rájuk. Ottani „székhelyük” egy Yacuiba nevű kisváros volt. Dr. Ilonka Margit az ottani kórházban, és az onnan 125 kilométerre levő, a civilizációtól teljesen elzárt környezetben élő mataco nevű primitív törzs körében végzett orvosi munkát. Oda egy ideig terepjáró gépkocsival, majd gyalog, a kaktuszokkal, tüskékkel teli ősbozótoson és homoksivatagon, késsel vágott ösvényeken lehetett eljutni. Ezen a vidéken is ugyanolyan körülményekkel találkoztak - ha nem még rosszabbakkal -, mint a korábbi, északi munkaterületeken. A kis város lakossága itt még inkább részesült a civilizáció átkának is nevezhető alkoholból és más kábítószerekből. A rendkívül sok nezéséggel, önfeláldozással végzett munkát Isten megáldotta. A város kórháza a Cserepkáné által kiképzett személyzeten kívül is tovább bővült, és ma már képes szakszerűen ellátni a helyi, a környéki és az őserdő lakóinak gyógyítását. Ám egy percig sem tulajdonították saját érdemüknek mindazt, amit embertársaikért tettek. Vallották, hogy ők csak gyarló eszközök voltak Isten kezében. Erdélybe, Magyarországra látogattak annyi munka után. Dr. Ilonka Margit és Cserepka János 1998 júliusában tért itthonról vissza Kanadába. Margit, 1997-ben történt nyugdíjazásáig Kelovnában orvosként dolgozott, férje pedig 79 évesen is - 1999. március 10-én bekövetkezett haláláig - a helyi Magyar Evangéliumi Közösség különböző felekezetű (református, katolikus, baptista, evangélikus) testvériségének Isten Igéjét hirdette és ösztönözte őket az összefogás, egymás támogatásának és az anyanyelv védelmének szükségességére, ami az ők és utódaik keresztyén magyarként való megmaradásának záloga. „Ha Cserepkáék nem egy kis nemzet fiai lettek volna, talán Albert Schweitzerként ismémé nevüket a világ” - írta róluk Balázs Dénes író. Zágoni Jenő Nem mondhatják, hogy „nem ettünk egy tálból halat”. És ették hálaadással - ragyogó szemekkel.
