Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. december Kisebbségi kaleidoszkóp Utcanevek és önkormányzatiság Mivé válhatnak az önkormányzatiság magyar eredményei Romániában, Iliescuék újbóli kormányrajutásának baljóslatú fordulata után? Mi lesz a magyar többségű vagy színmagyar települések helyi igazgatásával, városok és községek utcaneveivel, az önállóságukat nehéz küzdelemben kivívott magyar iskolákkal? Azzal a helyi demokráciával, amely még az országos demokrácia hézagosságát is úgy-ahogy pótolni tudta, az anyanyelv használatában, az oktatásban... Fordítsuk vissza a kérdést „Constantinescu demokráciájának” idejébe: mennyiben érvényesülhetett a népakarat, a lakosság kívánsága a magyar többségű erdélyi, partiumi önkormányzatokban? Tanulságos példát kínálhat erre Érmihályfalva, Bihar megyében. Az Ér-mellék egyik legjelentősebb települése, közvetlenül az országhatáron, a Nyírség szélén. A környék legrégibb településeinek egyike: mai református templomának falai már 1284-ben álltak; 1892-ben átalakították. Római katolikus templomát Schlauch Lőrinc nagyváradi megyéspüspök építtette. Ama 13. században tulajdonosa Turul Comes özvegye. A következő századtól vámszedő és vásáros hely. A legenda szerint Salamon királyt Mihályfalván át kisérték fogságba; ez a nyom még messzebbre visz vissza a magyar időkbe, a tizenegyedik század második felébe, mikor a kalandos sorsú magyar uralkodó élt. Mihályfalva határában a „Salamon útja” nevű dűlő őrzi a király emlékezetét. Egyszer majd bizonyára legendája támad Érmihályfalva vértanú apjának, Sass Kálmán református tiszteletesnek is. A román hatóságok többször is bebörtönözték, mindig olyan „bűnökért”, amelyek a világ demokratikus tájain egyértelműen érdemnek számítanak: népe, nyelve, magyarsághű szolgálatáért és védelmezéséért. Legutóbb az 1956-os magyar forradalom nyomán vetették börtönbe, és több társával együtt, e forradalom mártírjaként vették el az életét. Érmihályfalva olyan kisváros a bihari világban, amelynek népe hősöket és kemény ellenállókat termett. Magától értetődő, hogy az 1989- es romániai fordulat után, ebben a helységben is - akárcsak a Székelyföldön - élni kívántak népi jogaikkal, a helyi önrendelkezés természetes igénye jegyében. Különösen, hogy a Ceausescut felváltó hatalom - úgy tűnt - támogatja ennek az igénynek az érvényesülését. Mihályfalva magyar lakói azonban hamar meggyőződhettek arról, hogy ez a „demokrácia” csak szavakban létezik, csalétek csupán, nem annyira a román állampolgárok, mint a nyugati közvélemény számára találták ki. Most már onnan vártak elismerést és jutalmat buzgóságukért, miközben alapvetően maradt minden a régiben. Ez a kétarcúság különösen a nemzeti egyenjogúság hirdetésében és alattomos elgáncsolásában mutatkozott meg. Helyi győzelmeket önmaguk hagyományainak visszaszerzéséért itt is arattak, éppen úgy, mint a tömbmagyarság tájain, a Székelyföldön. így 1993-ban, egy előző Iliescu-uralom idején emléktáblát helyeztek el a református templom falán a mártír lelkipásztor tiszteletére. Pedig a hatóságok és a váradi román sajtó újra megpróbálta besározni a hős pap emlékét, újabb halálos ítéletet mondva ki - ezúttal a Sass Kálmán emlékezetére. Régi fájdalma volt Érmihályfalva magyarságának az, hogy az utcák hagyományos elnevezését sorra megváltoztatták és a magyar múltat idéző nevek helyére olyan román történelmi személyek kerültek, akiknek semmi közük sem volt a vidékhez és a magyarsághoz. Ezek a névtáblák kihívóan és gőgösen hirdették a román gyarmatosítást az érmelléki magyar élet fölött. A „Constantinescu-demokráciában” lehetőség nyílt a jóvátételre az utcák elnevezése terén. Kormányrendelet engedélyezte az önkrományzatoknak, hogy a helyi lakosság hagyományai, igényei szerint adjanak új neveket. Érmihályfalva helyi önkormányzata, amelynek 19 tanácsosa közül 16 magyar nemzetiségű, a 84 utcából 66 elnevezést változtatott meg. A város 10.500 főnyi lakosságának több mint 85 százaléka ugyanis magyar nemzetiségű. Idők során ez a magyarság a saját hagyományai, szemlélete szerint nevezte volt el a helység utcáit. Ezeket a magyar neveket már Trianon óta állandóan ritkították, és a Ceausescu-diktatúra alatt majdnem teljes egészében megszüntették. Visszakapta utcáját Hunyadi János és Szent István király, Bethlen Gábor fejedelem és Kazinczy Ferenc - az övé lett a szülőfaluja, Érsemjén felé vivő utca visszatért Mihályfalvára egy-egy utcanév alakjában Wesselényi Miklós, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Brassai Sámuel, a kolozsvári polihisztor és utcát kapott Márton Áron püspök, aki ma Erdélyben, felekezettől függetlenül, minden magyar igazi példaképe. Van megint Forráskút utca, Malom utca, Bank utca... Érmihályfalva önkormányzata az említett kormányrendelet által megszabott határidőre megalkotta a város új „térképét”. Az utcai névtáblákat nem helyezték el azonnal, mert elkészítésükhöz egy ideig nem volt pénzük. Mikor végre felerősítették a névtáblákat - közbelépett a megye prefektusa. Neki, a konnány megbízottjának az a kötelessége, hogy őrködjék az önkormányzatok döntéseinek törvényességén. Márpedig Silaghi prefektus úr „törvénytelennek” ítélte meg, hogy a névtáblák elhelyezése a kormányrendeletben megszabott határidő lejárta után történt meg, ezért elrendelte az új utcanevek tábláinak leszerelését. Érmihályfalva önkormányzata perre ment. A bíróság a prefektusnak adott igazat. A jogi kötélhúzás folytatódik... Két megjegyzés kívánkozik ide. A város vezetői eleve ki akarták kerülni az összeütközést a prefektussal, ezért ezúttal nem neveztek el utcát a helység hőséről, Sass Kálmánról, pedig mennyire megérdemelné az emléke! Egyébként a város román lakói - az utóbbi évtizedekben odahelyezett vasutasok, rendőrök, tisztviselők - egyáltalán nem tiltakoztak a magyar helység magyar utcanevei ellen, annál inkább, mivel a város vezetői tekintettel voltak érzékenységükre és román történelmi neveket adtak az utcák egy részének. Másik megjegyzés az lenne, hogy Silaghi prefektus úr - nem sokkal később államtitkár lett Bukarestben - annak a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártnak a tagja, bizalmasa, amelyik a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel koalícióban kormányzott a „Constantinescu-diktatúrában”. Kitől várhattunk volna támogatást, ha a „szövetségesünk” is ellenünk fordult? - kérdezik a csalódott mihályfalvi magyarok. A választ is tudják: bármilyen „demokrácia” kormányozza Romániát, megmaradásukért, anyanyelvűkért, intézményeikért, hagyományaikért folytatott harcukban egyes egyedül önmagukra számíthatnak. Beke György JAMES BACQUE A győztes kegyetlensége Képek a 2. világháborús nyugati fogolytáborokról (részletek) Éjjel reflektorfények vakították a gödrökben fekvő embereket. A gödrök közötti csúszós partokon foglyok hosszú sora állt, a vízért egész éjjelen át sorban álló foglyok sora. Charles von Luttichau az egyik gödörben feküdt szorosan tiszttársa mellett. Azon gondolkodott, hogyan tudna kiszabadulni innen, mielőtt Franciaországba szállítanák. Másnap ismét elmondta az őröknek: „Én félig amerikai vagyok. Anyám amerikai. Én megadtam magam önöknek. Nem ide tartozom. Én félig amerikai vagyok”. Nem harcban esett foglyul. Otthon lábadozott, és önként adta fel magát. Még három hónapig volt a krippi táborban. E könyv szerzője 1987-88-ban beszélgetett von Luttichau-val. íme a krippi tábor leírása: A latrinákat csupán árkokra dobott gerendák jelentették a szögesdrót kerítések mellett. Az alvás érdekében kezünkkel ástunk gödröket a földbe, s összebújtunk. A betegség miatt az emberek a földre székeltek. Később sokan olyan gyengék lettünk, hogy nem voltunk képesek előbb nadrágjainkat lehúzni. így ruhánk elfertőződött, és ugyanilyen volt a föld is, amin jártunk, ültünk és feküdtünk. Eleinte az esőn kívül más vízhez nem jutottunk. Pár hét múlva egy állványcsőből kaptunk kis vizet. De legtöbbünknek semmiféle edénye nem volt, így többórás sorbanállás után néhány kortyot ihattunk csupán. A gödrök között mentünk a vízhez, és az „ásásból” kidobott puha földön gyakran becsúsztunk a gödrökbe. Kimenni annál nehezebb volt. Azon a tavaszon a Rajna mentén majdnem állandóan esett az eső. Több mint félnapokig esett. Félnapokig nem kaptunk enni. Utána a saját katonáiknak kiosztott adag (K-ration) egytizedét kaptuk fejenként. A későbbiekben a normáladagnak talán ha huszadrészét. Panaszkodtam az amerikai táborparancsnoknak, hogy megszegik a genfi konvenciót. „Felejtsd el a konvenciót, nektek semmi jogotok nincs”, mondta. A táborba egészségesen bekerült foglyok közül néhányan pár nap múlva meghaltak. Embereink sok halottat vittek a kapuhoz, ahol azokat egymásra dobták az elszállító teherautón. Gertrude Maria Schuster írja A galgenbergi és bretzenheimi hadifogolytáborok című könyvében: egy 17 éves fiú faluja látótávolságában volt. A fiú többnyire a drótkerítés mellett állt és sírt. Egyik reggel a foglyok agyonlőve találták a kerítés aljánál. Az őrök odakötötték testét a drótkerítésre, és figyelmeztetésként otthagyták. „Gyilkosok, gyilkosok!” kiabálták sokan. A táborparancsnok büntetésképpen a sovány adagot is letiltotta három napra. A letiltás egyébként gyakran megtörtént. Ez számunkra, az éhhalál szélén állók számára szörnyű volt; sokaknak a halált jelentette. Heinz T. magánzóval a szerző beszélgetett Párizsban 1986-ban (nevét kérte elhallgatni). Elmondta, hogy éppen amikor kórházba került, az amerikaiak besétáltak kórtermébe. Valamennyi beteget kivitték a Bad Kreutznach-i táborba. Ing, rövidnadrág és cipő volt Heinzen, mikor benyomták többszázezer hadifogoly közé. „Az amerikaiak valóban szarosán viselkedtek velünk”, mondta Heinz T. Sok helyen azt is megtiltották, hogy menedékként gödröket ássanak maguknak. „Nem volt más ennivalónk, mint a fű”, emlékezik vissza. Volt ott egy diófa, melyre néhányan felmásztak, hogy a zsenge leveleket megegyék vagy dohány helyett használják. Az emberek azt is észrevették, hogy egy alacsonyan és lassan köröző repülőgépből fényképezték őket valamelyik amerikai folyóirat számára. Heinz T.-nél sokkal fiatalabbak is voltak e táborokban, de voltak ott 60 évesnél idősebbek, sőt állapotos asszonyok is. Senki sem tudja, hány civil fogoly volt, mivel a DEF-táborokban nem voltak feljegyzések, és a hadifoglyokról készült kimutatások legnagyobb részét 1950-ben megsemmisítették. Ám a francia jelentésekből kiderül, hogy az amerikaiak által munkára odaküldött kb. 100.000 emberből 32 640 nő, gyermek és öreg ember volt. Valentine Bames alezredesnek Bad Kreuzenachról készített jelentésében megjegyzésként szerepel, hogy a tábor A-3 szektorában április 22-én egy fogoly nőnek kislánya született. George Weiss tankkarbantartó elmondta, hogy az ő táboruk annyira zsúfolt volt,„hogy nem is tudtunk rendesen feküdni. Egymáshoz préselve ültünk egész éjjel. De a vízhiány volt a legrosszabb. Három és fél napig semmi vizünk nem volt. Megittuk saját vizeletünket. Borzasztó volt az íze, de mit tehettünk? Néhányan a földet vájták, valami nedvesség reményében. Jómagam majdnem kész voltam már, mikor egy kis vizet kaptunk. Azt hiszem, anélkül meghaltam volna. Pedig a Rajna éppen csak a kerítésen túl volt. Az őrök vizet és cigarettát árultak nekünk a kerítésen túlról. Egy cigaretta ára 900 márka volt. Ezreket láttam meghalni. Teherautókkal vitték el tetemüket.” (A szerző 1988-ban Torontóban beszélgetett Weiss-szel.) Bames jelentése szerint Bad Kreutznachban a hivatalosnál háromszor sűrűbben voltak összezárva a foglyok. Az ETO-orvosi jelentés szerint a legyengült emberek közül a szögesdróthoz préselődés miatt igen sokan vérmérgezésben haltak meg. A rheinbergi táborban volt egy őrmester, civilben a filozófia doktora. Ő WC-papírra rögzítette naplóját. Egyike volt azon „szerencséseknek”, akik elmélkedéssel erősítették lelkűket. Naplójából vette a szerző egyebek között a fejezet mottóját és e fragmentumot: „Köszönöm Istennek, hogy ebben a táborban vagyok. Sehol más helyen nem tudtam volna ennyire elveszni gondolataimban, vagy ennyi teljesen lemeztelenített embert látni. Azt sem hittem volna el soha, hogy a győztesek ilyen kegyetlenségekre képesek.” (1945. május 17-i naplórészlet.) Szintén Rheinbergben Wolfgang Iff volt a temetkezési kommandó egyik tagja. Ok extraélelmet kaptak, így volt erejük a hullákat a szektorból a tábor kapujáig vinni. Ott talicskával vitték a nagy, acélból készült garázsszerű helyiségekbe. Ott levetkőztették a halottakat, letépték a dögcédulák felét, 15- 20 hullát egymás mellé fektettek, rájuk szórtak tíz lapátnyi égetett meszet, továbbrétegelték a hullákat egy méter magasságig, elhelyezték a személyi tárgyakat az amerikaiak részére, majd távoztak. Iff szerint néha 200 halott is volt naponta. Átlagosan 60-70 hullát vittek ki naponta a többi szektorból is. A táborok 300 X 300 méteres, egymástól szögesdróttal elkülönített szektorból álltak. Egy ilyen rész 10.000 embernek volt szánva, de gyakran - mint Rheinbergben is - 30.000 embert préseltek be, ami fejenként 3 négyzetméter teret jelentett. (...) Francis Biddle, az USA korábbi főállamügyésze szerint a foglyok óráit és ékszereit Németország hatalmas feketepiacain értékesítették. Megdöbbentő, hogy mindezt milyen közönyösen nézték az időnként ellenőrző orvosok és az ott dolgozó alacsonyabb beosztásúak. Az éhínség nyara Churchill miniszterelnök és Eisenhower május 15-én tárgyaltak az élelemadagokról. Eisenhower megemlítette, hogy ő tett már lépéseket, és tovább akarta csökkenteni a 2000 kalóriás napi adagokat, melyek mellett már sok német hadifogoly meghalt az U.S.-hadsereg orvosainak szeme láttára. E 2000 kalória körüli adagot is kevesen, kevés táborban kapták meg. A DEF státusba titokban átsorolt milliók jogaikkal együtt az élelmiszeradagot is elvesztették. Nem 2000 kalóriát kaptak: a genfi konvenció szerint normál U.S. katonai adagot a legtöbb helyen tíz fogoly kapta meg. Ez kb. 400 kalória/nap volt. Ezt persze Eisenhower nem mondta meg Churchillnek. Az U.S.-adagokat fokozatosan leállították ott, ahol át lehetett térni a német ellátmányra, mert voltak készletek (pl. Bajorországban). 1945. májusban egyedül Patton hadserege engedett el jelentékeny számú hadifoglyot, így megmentve őket az éhínségtől. A helyzet arra késztette Lee tábornokot, aki az egész európai műveleti színtér ellátásáért felelt, hogy kihívó táviratot küldjön a SFIAEF Frankfurti Főhadiszállására. Ebben leírja, hogy sokkal több hadifogoly van, mint amennyi számára korábban az ellátmányt igényelték. Nekik a Belső Terület (az USA) nem küld ellátmányt. Többféle szám van forgalomban a foglyok létszámát illetően, és ezekre hivatkozva a SHAEF nem igazolja otthon az ő igényléseit. A helyzet kritikus, írja táviratában. Ezután idéz a SHAEF május 31-i táviratából, mely szerint összesen 1.890.000 hadifogoly és 1.200.000 lefegy vérzett német személy raboskodik. Lee tábornok főhadiszállásának adatai ezzel szemben 2.878.537 hadifogolyról és 1.000.000 lefegyverzett németről szólnak a teljes színtéren, tehát 1 millióval többről. Sajnos az adagokat a SAHEF adatai szerint küldik. A továbbiakban ezt a létszámkülönbséget „a hiányzó milliónak” nevezzük. (...) Littlejohn vezérkari barátja továbbította panaszát Bedell Smith, Eisenhower vezérkari főnöke felé azzal, hogy haza kellene bocsátani a foglyokat. Annak ellenére, hogy az egyesített vezérkari főnökség már április 26-án megsürgönyözte Eisenhowemak, hogy a Győzelem Napja után ne ejtsen több foglyot, az mégis felszólította Bradley, Lee és Patton tábornokokat, hogy ne engedjenek szabadon foglyokat. A Győzelem Napja után Eisenhower több mint 2 millió foglyot ejtett, és ezért állt elő a fentebb leírt helyzet. Ekkortájt olyan hírek keltek, hogy az USA-ban is élelmiszerhiány van. A tisztek adagjait rövid időre le is csökkentették 10%-kal, de a színtéren lévő tisztek úgy nyilatkoztak, nem adaggonjaik vannak, hanem azok elfogyasztása a gond: miközben a foglyok éheztek. E periódusban az élelmiszer nem 10%kal csökkent, hanem annak felhozatala 7%-kal nőtt. A foglyok ürügyén az amerikai hadsereg júliusban a csehektől és a németektől is bevételezett élelmiszert, de azt is saját céljaira használta fel. Az is megtörtént egy ízben, hogy falusiaktól 100 juhot egyszerűen elhajtottak az amerikaiak. (...) A táborokban néhány hét alatt négyszeresére emelkedett a halálozási ráta. Az OKW War Diaries (A Wehrmacht Főparancsnoksága Hadi Naplói, 8. kötet, 1515. oldala) szerint 80.719 német katona esett el az északnyugati frontokon. A francia és amerikai táborokban néhány hónap alatt leglább tízszer ennyi német halt meg. A 4000 kalóriás amerikai orvosok 1945 májusában több táborban összesen 80.583 foglyot vizsgáltak meg. Nyolcvanszor akkora halálozási rátát találtak, mint amit életükben valaha is tapasztaltak. Jelentéseik részletesek, szenvtelenek voltak. Három fő halálozási okot jelöltek meg: hasmenés és vérhas; szívbetegség; tüdőgyulladás. Más okokként felsorolták a kitettséget, zsúfoltságot és az egészségügyi lehetőségek hiányát. Az Európai Műveleti Színtér (ETO) orvosai szerint a halálozásoknak mindössze 9,7-15%-át okozta direkt alultápláltság (elaszás és dehidratálódás). A kitettség és az éhínség nyilván együtt hatottak. Később a DEF-táborokról semmilyen jelentés nem készült. A sajtót illetően a SHAEF (Szövetséges Expedíciós Erők Főhadiszállása) a Győzelem Napja után szigorúbb cenzúrát vezettek be, mint a harcok idején volt. Május végéig több ember halt meg az U.S.-táborokban, mint a hiroshimai atombombázás során. Erről a sajtó egy szót sem szólt. (Folytatás a következő számban)
