Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
2000. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal BORBÉLY ZSOLT ATTILA Árukapcsolás SZOLLOSY TIBOR Kisebbség a kisebbségben A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle kettős állampolgárságról szóló vitájának eszmei gyümölcse volt a külhoni állampolgárság elképzelésének megszületése. Ezt előbb a Világszövetség Erdélyi Társasága (VET) vállalta fel s annak elnöke, Patrubány Miklós mutatta be az Európai Biztonsági és Együttműködési Bizottság tavalyi ülésén, majd idén a Magyarok Világkongresszusa állt ki teljes határozottsággal mellette. Ezt követően az RMDSZ Kolozs megyei szervezete hivatalosan felkérte Markó Bélát a külhoni állampolgárság követelésének képviseletére, majd úgy döntött, hogy összegyűjti, leltározza a hatáskörébe eső megyében az esetleges igénylőket. Időközben a Magyarok Világszövetségének szakértői csoportja kidolgozta és átadta a magyar főméltóságoknak a külhoni állampolgárságról szóló törvény tervezetét, ami ma már közkézen forog és érdemi vita alapját képezheti. Az események mindeddig érthetőek és logikusak: VET és az MVSZ a magyar egységesülés programját felvállaló és azt képviselni hivatott szervezetek. Itt álljunk meg egy pillanatra! Sokan a kettős álampolgárságot és külhoni állampolgárságot összetévesztik, holott a kettő nem ugyanaz. Ráadásul a külhoni állampolgárságról szóló elképzelés rendelkezik olyan előnyökkel, amelyekkel a kettős állampolgárság nem. Érdemes ezeket áttekinteni. A kettős állampolgársággal kapcsolatban maga Orbán Viktor is kételyeit hangoztatta, a tusnádfürdői szabadegyetemen, arra utalva, hogy ez könnyen a jelenleg magyarlakta területek kiürüléséhez vezethetne. E vészforgatókönyv igen gyakran feltűnt mások érvelésében is Frunda Györgytől Fodor Sándorig. A magyar tömegek önkéntes távozásának látomásához hozzáadódik azok aggodalma, akik szerint Románia könnyen választás elé állíthatja a kettős állampolgárokat, kikényszerítve, hogy a két állampolgárságuk közül egyikről mondjanak le. Ez ugyan jelenleg alkotmányjogi akadályokba ütközne, de a román elit pártállástól független magyarellenességét ismerve, valóban elképzelhető, akár az egyébként igen-igen megnehezített alkotmánymódosítás is. A tömeges kivándorlás víziója ellen szól az a tapasztalati tény, hogy a kihalófélben levő krassó-szörényi horvát falvak új életre kaptak, mióta Horvátország megadta a teljes körű horvát állampolgárságot a külhoni horvátoknak. Vélelmezhető az is, hogy a schengeni vasfüggönytől való félelem nagyobb mértékű kivándorlást eredményezne, mint a kettős állampolgárság. Ezzel együtt elképzelhető, hogy a teljes körű magyar állampolgárság tömeges megadásával végleg feladnánk bizonyos területeket. Ezen aggodalmakra azonban a külhoni állampolgárság meggyőző választ ad: a külhoni állampolgárság nem rendelkezik a Magyarországra való betelepedés automatikus jogával, a betelepedéssel értelemszerűen el is veszítené külhoni státusát. A betelepedés tekintetében a mindenkori magyar nemzetállam, valamint optimális esetben az összmagyarság érdekei szerint nyerne a külhoni magyarság esetleges könnyítéseket. Ugyanakkor Románia sem állíthatná választás elé a külhoni állampolgárokat. hiszen ezek nem kettős állampolgárok lennének: a román állampolgárság megvonásával hontalanokká válnának. A látszatra mindig adó román diplomácia aligha vállalná ennek ódiumát. A másik előny, mellyel a külhoni állampolgárság a kettős állampolgársággal szemben rendelkezik, az a könnyebb és belátható időn belüli megvalósíthatóság. A magyarországi politikai elit tízmilliós lakosságban és nem tizenötmillió magyarban gondolkodó része - vagyis a nemzetietlen pártok - hamarabb lenne hajlandó elfogadni a pusztán útlevéllel járó külhoni állampolgárságot, mint a munkavállalási, szociális jogosultságokkal s netán szavazati joggal járó kettős állampolgárságot. Ez utóbbi különösen érzékenyen érintené a mai balos ellenzéket, hisz a hagyományos keresztény-nemzeti gondolkodáshoz sokkal közelebb álló erdélyi magyar választópolgárok nem sok jóval kecsegtetik őket. Ara-Kovács Attila a Narancsban MIÉP-többségű parlamentet emlegetett erre az esetre, ami persze túlzás, de tény, hogy a nemzeti pártok jelentősen megerősödnének, amennyiben a magyar választások valóban magyar választások lennének s azon részt vehetne maga a nemzet. Visszatérve az RMDSZ-nek a külhoni állampolgársághoz való viszonyulására: az Operatív Tanács döntése - melyet a Magyar Nemzet .jobbról előzésnek” nevezett joggal - nyilvánvalóan önérdek-diktálta döntés. Szükség volt egy olyan gondolatra, melyben egységes lehet a magyarság, mely mindenkit érzékenyen érint s melynek programszerű elvállalása rejtett tartalékokat mozgat meg. Ezt találták meg nagyon ügyesen a külhoni állampolgárságban. A külhoni állampolgárság Markóék általi felvállalása kettős célt szolgál: hozzásegítette Frunda Györgyöt az elnökjelöltséghez szükséges 300.000 aláírás üsszegyűjtéséhez, másrészt pedig besegíti az RMDSZ-t a parlamentbe. Kérdés nyilván, hogy ilyen esetben mi a teendő. Vagyis mit tehet a nemzeti RMDSZ-számy, amikor a vezetés nyilvánvalóan konjunkturális okokból, árukapcsolással vállal fel egy egyébként előremutató, pozitív célkitűzést. Úgy vélem, a hivatalos RMDSZ elvszerűen és következetesen politizáló ellenzéke egyet tehet: elismeri Markóék gesztusának helyességét és minden erővel támogatja a további aláírásgyűjtést. Vélhető, hogy a Frundát támogató több mint 300.000 aláírás leadása után a Szövetség vezetőségének aláírásgyűjtési kedve lankad, így az ellenzék felelőssége a gondolat ébrentartása s az aláírásgyűjtési akció folytatása érdekében kifejtett nyomásgyakorlás. Mindezt a választásokig tehetjük sikerrel. Ha egyszer az RMDSZ nómenklatúra bent van a román parlamentben s biztosította magát újabb négy évre, akkor majd szépen a külhoni állampolgárság is oda kerül, ahová Szőcs Géza 1991-es törvénytervezete, Csapó József autonómia-statútumtervezete, illetve az egész autonómiaprogram: a jégre. Hajdan tréfacsináló nemzet voltunk. A tréfa néha egy-egy nagy embertől elcsent mondatba sűrűsödött. A Nagy Háború így akár egypercesként is előadható. Tehát ferencjózsefi kezdet: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” A császár háborút bevezető mondatára a sajtó Tisza István miniszterelnök szájába azt adta, hogy „a csendőrpatrul bemegy a csárdába és rendet csinál.” A csárda példázat nem jött be: visszavonultunk. A sajtó ezúttal sem volt rest: „Ezzel szemben áll Belgrad bevétele.” (Mire a hír megjelent, Belgrád is elesett.) Höfer, a vezérkar helyettes főnöke ugyanakkor a galíciai fronton elért győzelmeinket úgy kommentálta, hogy „Lemberg (Lvov) még a miénk.” Höfer miután állandóan „csapataink tervszerű átcsoportosításáról” beszélt (ezt még Gyulay táborszernagy találta ki 1859-ben az Hurrá-optimizmusnak bizonyultak azok a remények, melyeknek langyos fürdővizében vélte megtalálni a Felső- Tiszavidék magyarsága a felüdülést, a reinkarnációt az utóbbi években azok után, hogy kitántorogva a peresztrojka zsákutcájából, már-már érezte kezeiben Ariadné fonalát. Az egymástól, az Ung-Ugocsa-Bereg megyékben összefüggő közösségekben élő magyarságtól elszigetelten élt és élő csoportok sohasem fogalmazhatták meg, nem hozhatták közös nevezőre óhajaikat, sorsuk alakításának formáit, nem vethettek ágyat hányatott reményeiknek, hogy valaha is - egy nemzetben gondolkozva - a kenyérhez héjaként tapadjanak. A kenyér is megvolt héja nélkül. „Arra is élnek magyarok?” - néztek a Tisza eredete felé. - „Egyszer oda is el kellene menni, de ... messze van, most nem fér az időbe...” Sajátságos történelmünkben ez a 18.000-20.000 kárpátaljai magyar legtöbbet és leggyakrabban volt a megsemmisülés árnyékában. A bűnös ateizmus keresztpántokat szegezett templomaink ajtaira, temetőinkre vidámparkokat telepített, elűzte hazaszálló gólyáinkat, iskolatábláinkból csillagokat faragott, harci indulókat írt és Íratott zsoltárainkba, káromkodássá degradálta himnuszainkat. Leköltöztettek házaink alsó szintjeire, majd a pincékbe, ahova a leghamarabb tör be az ár. Azokat, akik talpon tudtak maradni, a szennyhullámok meg-megújuló áradatában a lelki zsugorítás és lealázás megsemmisítő inkvizíciójának vetették alá. itáliai hadszíntéren), fogalommá vált. Ezzel szemben a „rettenthetetlen“ Károlyi Mihály 1916-ban azt üzente a támadó románoknak, hogy „tigrisként fogunk harcolni”. Kormányra jutva, a gróf annyit sem ért, mint egy összegyűrt papírtigris. Bruszilov nagy lucki áttörését - ahol több embert veszítettünk, mint Premyslnél -, a valóban rettenthetetlen Tisza István a parlamentben csak „lucki epizódként” emlegette. Ha nem is tigrisként, de jól harcoltunk. Berlinben dicséretet kaptunk, hogy bakáink az „ősi nobosmeg” csatakiáltással milyen lelkesen mennek a gépfegyvertűzbe, a somogyiakból verbuvált, meggyszín parolis 44-eseket pedig nemes egyszerűséggel mindenki csak „rosseb bakáknak” nevezte. Ami pótlék volt, az hadinak neveztetett. A könnyűvérű feleségek hadiszalmák lettek, haditorHiába próbáljuk átélni múltunk egyértelmű tanulságait, elemezni tragédiáinkat, csupán részigazságokig jutunk el, miközben szaporodnak a sokkérdőjeles gondolatok. Mi hiányzott őseinkből ahhoz, hogy ellenálljanak a megsemmisülésnek? Azokban az években, mikor a demokrácia szellője a Kárpátok alá is elérkezett, afféle kései Juliánus barátként elindultam Rahóra, oda, ahol a Fehér- és Fekete-Tiszák találkoznak, fölkeresni az ott élő magyarságot. Ákos atyával, a ferences baráttal találkoztam, aki már j öttöm előtt megnyitotta a templom ajtaját a félve, de eltökélten kopogtató hívek előtt. Örömmel újságolta, gyarapodik a gyülekezet, egyre több gyermek tanul hittant, és az apróságok, akiket a nagymamák vezetnek el Isten házába, meglepően szép magyarsággal imádkoznak. Kereste és megtalálta ennek magyrázatát: ezek a gyermekek nagyszüleik példáját követve, zárt ablakok és ajtók mögöt, anyanyelvükön rebegték a mindenható felé hálájukat és könyörgésüket eszmélésük óta. Többszöri találkozás és beszélgetés után figyelt fel arra Ákos atya, hogy a mindennapi élet dolgaira vonatkoztatva, mennyire hiányos a gyermekek magyar nyelvtudása. E tekintetben se lehetőség, se bátorság nem adatott meg nekik az édes anyanyelv használatára... Ezekben a napokban vettem észre, hogy egyre többen járnak templomba, több az Isten előtt kötött házasság, szertartás, több a keresztelés, az egyházi temetés. Azt hiszem, a fennmaradásunkért tát sütöttek és hadikávét ittak. Hadi volt az aranygyűrűért és az ezüstneműért az államtól kapott vasgyűrű és vasgyertyatartó is. Kezdődött az igazi 20. század: megszületett a „batyuzás”. A felmentettek és az otthon maradtak Konrádnál, a vezérkari főnöknél is mindent jobban tudtak: belőlük lettek a „kávéházi Konrádok”. A vörösnadrágos, vörös zsinóros huszárokat az oroszok még a háború kezdetén „vörös ördögöknek” nevezték: 1915-re már lövészárkot ástak s levetették a mesterlövészeknek oly kedvező veres színt. „Húsz millióval több német van a világon, mint kellene” - mondta a Tigris, azaz Clemanceau francia elnök a békekonferencián. Mi is kaptunk tőle egy világos választ: Trianon. A puszta név azóta minden nyomorúságunk forrásának fő szimbómindig is makacsul folytatott harchoz a rendíthetetlen hit adott erőt. A módszeres ideológiai rombolás eredményeként voltak idők, amikor csupán temetéseken jöttünk össze a legtöbben és a leggyakrabban. Feketében, lehorgasztott fővel. A halotti zsoltárokat, a búcsú szövegeit tudtuk a legjobban, holott ezekre nemigen tanítottuk meg gyermekeinket. Hogyan történthetett, hogy a távozóknak, halottainknak címeztük minden óhajunkat? Azért, mert tudtuk: ők nem kérdeznek rá? Lehetett és lehet választani: megalkudni és tele hassal elenyészni a szláv tömbben, vagy küzdeni akár korgó gyomorral. Ezen a tájon, ahol a Fehér- és Fekete-Tisza testvérként összeölelkezve indulna vándorútra, a magyarság minden korban tisztelte mások és becsülte saját szabadságát. Az elsők között vonult a szabadság zászlaja alá, utolsóként törte el meggyalázott kardját, elsőként emelt emléket Kossuth Lajosnak, utolsó útja a Kossuth utcán vezetett el. Nemzetünk nagyjának técsői szobra 1869 óta hirdeti azokat az eszméket, amelyeknek gyümölcseit legkevésbé azok élvezhették, akik ezekért az eszmékért harcoltak és haltak. Szerveződési próbálkozásaink hajnalán, a nyolcvanas évek végén egy népes közgyűlésen felvetődött a legaktuálisabb kérdés: mikor, hol gyülekezzünk? Egységes, szinte magától értetődő volt a válasz: Istentisztelet után a magyar iskolában. Azóta építünk iskolákat, templomokat, de nem külön-külön, hanem egy fedél alá. luma lett. „Nyugaton a helyzet változatlan” - ironizált Pest Remarque híres regényével. „Hat ló, negyven ember” - ez lett viszont Fábián Béla hadifogolyregényének a címe: a neves szerző a marhavagonok közismert feliratát válaszotta könyve címlapjára. Baljós felnőttvigasztaló jutott a vörös uralomra: „Tente baba, tente, jön már az Entente.” A vörös matrózokat ez mitsem érdekelte. „Nálunk fő a lázadás!” - szólt jelmondatuk. A Németországnak oly fájó Elzász elvesztésére gondolva, a Területvédő Liga a négyszeresen is megcsonkítandó Magyarország népét plakáton kérdezte meg, hogy „Négy Elzászt akartok?” Aztán bejött az Entente román szerelésben, francia tisztekkel. Nem kérdeztek semmit. Ok négy Elszászt akartak. Tamáska Péter Egyperces a Nagy Háborúról Técső, Kárpátalja, a Hármashalom, 2000. augusztus 26.
