Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-11-01 / 11. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. november CZEGŐ ZOLTÁN Ahol könnyű magyarnak maradni Közel 500 éves magyar falu Törökországban Együtt a családdal, középen Beder Tibor. (Macar - Karapinar) A fölösleges kérdések százát, so­kezrét teszi föl az ember anélkül, hogy választ várna azokra. De ha elgondolkodna, miért kérd­­zete azt, amire nincs, nem is lehet vá­lasz - észrevehetően kijelentő mon­dattá szürkülne a kérdő. íme: Sze­retsz? Pedig azt akarta mondani: Szeret­lek... Az édesanyának nem szoktuk időről időre tudomására hozni, hogy szeretjük. O benne van a létünkben magában, ott él minden születésna­punk asztalfőjén. így vagyunk valahogy a hazával, nemzettel is, rendes körülmények kö­zött. A haza, ő van belül meg kívül, létezik bennünk és érettünk, vagyunk érette, és az ő történelmi legfelsőbb okán. Sajnos, egyes népek szűkében voltak a történelem során az olyan rendes, hétköznapi időszakoknak, mikor a nemzés, nevelés, bontás és építés szent foglalatosságai között nem kellett kimondani hangos szó­val, hogy hazám, anyanyelvem, sze­retünk. Csak a nagy boldogságban fájdo­­gáló emberfia s leánya kérdezi újra a bizonyosat: szeretsz? A magyar nép volt, van, és nem hiszem, hogy fajilag valamivel is ne­mesebb lenne másoknál. Talán abban különbözik a csöndesebb és boldog népektől, hogy többször ütötték ki kezéből a kenyeret, a kardot, keresz­tet, és olyankor szedte-vettézett, bú­nak és bújdosásnak adta fejét, de lel­két sosem, mert az visszavitte-von­­zotta-taszította oda, ahonnét elindult, neki a világnak: a tűzhely nem eresz­tette távolra. De hát vitték, hurcolták nem egy­szer idegen hatalmak, főként olyan­kor, mikor a magyar haza, hegyek, folyók, tanyák, család védelmét a ki­méretett sors más hatalmakra bízta, németre, s annak ellenében törökre jó ideig Erdély ügyeiben. Ahogy a Teremtő markába vett egy darab tisz­tességesebb agyagot, aztán abból embert gyúrogatott, azt lehelyezte valahová, hogy ott elevenre ébredve, nyugtalankodni, éldegélni kezdjen - , valahogy így képzelem el a törté­nelem fehér-véres-fekete sáncaiban a magyarok kivettetését Felső-Pro­­vence-ba, hogy ott gyökeret eressze­nek, és megmaradjanak Marseille hónaljában az alpesi Régusse falu­ban. 1533-ban kerültek oda, egyenesen a konstantinápolyi rabszolgapiacról a magyar rabok, török kézből, mi­közben Mohács után is játszották ak­kori nagyuraink a „kacagányos Ár­­pád-fiak” fiallta félkész uraságok zsí­ros, bánatos életét. Ott a francia-magyar polgárok mai napig is őrzik magyari történe­tüket, noha az anyanyelvet már rég elfelejtették. És tolul a választ nem váró, mert megválaszolhatatlan kérdés: hogyan tudták, miért akarták annyi évszázad és annyi nemzedék élte, halta után és közben és végül is mindmáig meg­őrizni a magyarság történelmi önér­zetét és tudatát? Csak. Illyés Gyula ott járt náluk, és de­rűsen meséli el, hogy derűsen, immár fájdalommentesen válaszolják: így volt jó, így akarták, akartuk s így volt helyes, mert így akarta a sors. A Jo­­hannita rend papjai kerek 25 éven át szállították az elnéptelenedett francia vidékre a magyar rabszolgákat a konstantinápolyi piacokról. Miért kell elmenni oda, látni őket, szólani vélük? Talán azért is, hogy erőink fogytán - amúgy tudat alatt - erőt merítsünk nemes életrevalósá­gukból ahhoz, hogy életrevalónak tudjuk mai magunkat és széttörede­zett, mert szétdobált ország- és nem­­zetrészeinket. Mondtam föntebb, hogy vannak meghurcolt, sorsától megviselt népek és olyanok, melyek megúszták az élet huzatosabb sarkait. Ebben a sor­ban mi a szenvedésre kiválasztottak voltunk, ez igaz. De hát - miért nem jöttünk a germánokkal, miért nem jöttünk hamarabb Európába, mint a hatodik, nyolcadik, kilencedik szá­zadban? Ebben sem magunkat, ak­kori törzseinket és vezéreinket, sen­kit hibáztatni nem tudunk. Manapság is csupán azokat a hatalmakat, ame­lyek nyolcvan esztendővel ezelőtt szétdobálták Magyarország részeit és a magyar népséget, és ma is nézik ugyanazok a törvényalkotó hatalmak a szenvedéseinket, középkori kö­zönnyel, akár Konstatninápolyban a rabszolgapiacra hurcolt magyarokat a vásárlók, eladók. De ki lenne nemesebb, kiválasz­­tottabb a mi templomépítő, földré­szeket mindmáig meglakó s Afriká­ban, Ázsiában is megmaradó né­pünknél? Föl nem fogom, mert nem értem és meg nem engedem. Ugyanolyan körülmények között kerültek Dél-Egyiptom és Észak- Szudán vidékére, török rabságból a magyarok, mint a provence-iak. Mind a mai napig számon tartják származásukat, történelmi sorsukat és azt is, hogy van egy magyar or­szág Európában valahol, ott élnek az ő rokonaik, igazi testvéreik, akiktől elváltak és Afrikában vettek maguk­hoz asszonyokat, nemzettek gyerme­keket, azokba beléoltották rendre - szerre nemzedékek során, hogy kik voltak és honnan valók. Aztán végez­ték a dolgukat ott lenn, a sivatagi vi­lágban, fekete néger magyarokként. 1962-ben Budapesten voltak a Ma­gyarok Világszövetsége meghívására ezek a magy arabok, így nevezik ma­gukat, nem is büszkén, de nem is szorongva az „igazi” magyarok fő­városában... Hogyan lehetséges ez? Mi az a történelmi konzerváló szívszerelem, mely félévezredes, több évezredes tá­volságokban is belepirul a kérdésbe? Talán itt kereshetjük azt a magyar sa­játosat, mely annyi évszázad óta és annyi országpusztulás után is meg­maradt nemzeti kovászként a lélek­ben, legendákban, hogy újabb és újabb sütetű magy arabok, magyarok, madzsarok is megtudhassák a rég­múltat. Bizonyára sok más népből, balká­niakból is hurcoltak el a törökök ra­bokat, de vajon van-e egy falu is Af­rikában, a mai Törökországban, mely szerbnek, horvátnak, bolgárnak vallja és őrzi magát? Rejtelem, megfejthetetlen, akár a teremtés maga. És abban reményke­dünk, hogy befejezhetetlen a magunk népi-nemzeti története is, mert a ko­vász kifogyhatalan lesz. És örök a kutatás, a válaszkere­sés is, míg lesz az istennek magyaija. Szeretettel és hangtalan kérdezem Beder Tibor Csíkszeredái tanárt, az ország egyetlen főtanfelügyelőjét, aki az 1989-es rendszerváltozás óta elmozdíthatatlan abból a székből: ku­darcok és beteljesedések mellett ho­gyan válik életcéllá az, hogy megke­ressük a mai Törökországban, Dél­­nyugat-Anatóliában Magyarfalut, Macarköyt? Legutóbbi találkozásunkkor is fö­löslegesnek tartottam a kérdést, és most, mikor leteszem 240 oldalas könyvét (Beder Tibor: Gyalogosan Törökországban, Pro-Print Könyvki­adó, Csíkszereda, 2000.), tudom, nem szabad, nincs értelme épp erről faggatni, hiszen a könyvben nem egyszer rebben benne is a kérdés, ön­magára irányítva, és mindig megvá­­laszolatalan marad. Ha kiben semmi nem maradt a gyermek- és ifjúkori romantikából, világkíváncsiságból, sosem érti meg, miért lehet hatvané­vesen is lehajolni a csodaszarvas lá­­banyomára... Jakabos Ödön kézdivásárhelyi nagy gyalogos szintén az apostolok szekerén, meg tevestoppal, hajóstop­pal ment el Dardzsilingbe Körösi Csorna Sándor sírjához, vitt egy ma­rék földet, hozott egy marék földet a háromszéki göröngy helyébe. És ak­kor is tudtuk körülötte, hogy a leg­hétköznapibb kérdést nem szabad föltenni, a miértet. Beder Tibor fel­fedező útra kívánkozott, indult és ér­kezett a tiszta török Magyarfalvára, vitt földet, hozott onan is. Mert az idegenbe szakadt család­tagot meg kellett találni, szólni vé­lük, megtudni, hogyan élnek, kezet fogni, ilyesmi. „Az első hírt róluk dr. Ispay Fe­renc New York-i tanár közölte az Élet és Tudomány 1981. évi 49. számá­ban. Története olyan, mintha a ma­­gyarabokét hallgatnám” - úja Beder Tibor a szándék megfoganásáról. És aztán látogatást tett Zágonban, Mikes Kelemen szülőfalujában, meg a szomszédban, Csomakőrösön, le­hajolni a székely-magyar anyaföldig erőért esengő szeretettel -, a többi az­tán megy magától... Még számítsuk bele, hogy veszíteni nem szabad, mert hogyan számolna el a fölnevelő faluval, a szomszédos Uzonnal a ku­darcról. Tegyük hozzá a többihez azt is, hogy gyalog akart menni, úgy, ahogy az elhurcolt magyar rabszol­gákat szállították el Erdélyből, a Bán­ságból, a Szerémségből, mikor annak ideje volt az országrettenetben, Mo­hács után. A többit amúgy sem tudjuk hozzátenni, legkevésbé a kérdést, melyet én is mindigre is magamban tartok, pedig osztálytársak voltunk érettségiig, egyetemi társak is... „Nemsokára már Mehmet Cak­­man otthonában éleztem a távoli ven­dégnek kijáró tiszteletet. Szinte za­var Mehmet Cakman csinos felesé­gének, Merjem asszonynak a kéz­csókja, aki - miután zoknisan belép­tem a ház ajtaján - a megbecsült ven­dégnek kijáró ősi szokás szerint meg­csókolta a kezemet, és a kezem fejét a homlokához érintette.” A könyv bemutatása többek kö­zött szervező tehetséggel megáldott emberekre hárul: talán át tudnánk hozni néhány száz példányt Magyar­­országra is belőle, esetleg egy jó üz­letember, kiadó vagy terjesztő fölka­­rolhatná-fölölelhetné Csíkszeredából a hatalmas munkát és ügyet, hadd ol­­vasák itt is, a még együvé szorongott, kucorodott magyar anyaországban is, hogyan kell begyűjteni azt az ide­genbe szakadt de magyarnak meg­maradt testvért Törökországból, Franciaországból, Afrikából. Most, hogy a föltehetetlen kérdé­sekről szóltam, melyekre lehetetlen a válasz és jó is így, azzal a gondo­lattal foglalkozom: a Magyarok Vi­lágszövetsége meghívhatta volna az immár fölfedezett anatóliai magya­rokat is az V. Kongresszusra, hadd vegyülnénk az észak-szudániakkal s vélük, kiket ma sem üldöznek, sosem is üldöztek azért, mert magyarok Af­rikában, Kis-Ázsiában... Hadd lássa e büszke, vén, trottyos Európa, mily távolságban maradt le azok mögött, akik elfogadják ma­gyarnak a magyart 500 év után is, ma is, nem úgy mint a gőgös Nyugat ön­törvényei alapján létrehozott Romá­niában, Erdélyben, Jugoszláviában, Szlovákiában, Ukrajnában. Mert bizony mondom néktek, Be­der Tibor könyve sugallatában: ma is könnyebb magyarnak lenni és ma­radni a franiaországi Régusse-ban, a törökországi Magyarfalván vagy Szudánban, a magyarabok élő eleven és jövőbe menendő településén... Mehmet Cakman (Macar - Uzunpinar)

Next

/
Thumbnails
Contents