Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
2000. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal BARTHA JÚLIA* A magyarországi kunok története és néprajzi jellegzetességeik ( ^ Illyés Gyula Kú ni i almok Kúnhalmok ti, a sokhalu, bő Obtól e kis Kapósig elfuzérlő dombok, csönd-állomások, nyomjelző vakondoktúrások, mesék babszemei, hogy hol fúrt az a Szomj, bújt az az Éh előre - oly mélyen, hogy már földalatti múltban - mely idehozott bennünket, kifúltan tántorgó népet szabadlevegőre: ti vagytok a mi - katedrálisaink! „Márvány-zenék?” Oh, csak, módunk szerint, így, sárból! - oh ti, piramisaink! Mert mégis feltörő vágy s hit nyomát zengitek! Idegem hallja nomád dobotok tompa tam-tamját: tovább! V__________________________________________) III. rész A Kunság kultúrájával foglalkozó szakemberek történészek és néprajzosok, nyelvészek között hosszú ideje vita tárgya a sajátos történeti tudat, nevezetesen az, hogy „kuntudat” vagy „redemptus-tudat” (1745 után az ősi kun jogok pénzbeli visszavásárlása - A szerk.) az, ami érezhető a kunsági ember magatartásában. Nyakas, elszánt emberek, akik a sziken is talpon maradtak. Minden nagy sorsfordulónál megmutatkozott, hogy a szívük is ott van, ahol a kenyerüket szelik. Maguk között az a mondás járja, hogy „mi, kunok vagyunk a legkiválóbb magyarok”. Azonban amikor a „különállást”, a másságot, de befelé az összetartozást kellett megmutatni, a saját kultúrából merítettek. Ekkor bomlott ki teljes pompájában, amit ma kunsági díszítőművészetnek nevezünk; nyelvemlékeinkben bizonyos szavaik máig élnek, a sajátos viselet, a pásztorélet néhány kelléke, de - a rítus megtartó erejének köszönhetően - az emberélet fordulóihoz fűződő szokásokban maradtak meg a kun kultúra hagyatékai. Bár közel nyolcszáz év telt el azóta, hogy a kunok itt megtelepedtek, ezek a kulturális elemek markánsan kirajzolódnak. Az elmúlt évtizedek történeti-néprajzi vizsgálatai tisztázták a körvonalakat. Mindenekelőtt a nyelvemlékekről kell szólnunk. A legrégebbi rétegbe sorolhatók a földrajzi nevek. A nomadizálódó kunok a tájékozódást elősegítő térfelszíni formákat, a halmokat, vizeket, ereket a maguk alkotta névvel jelölték. A kun etnikum a magyar nyelvi közegben a 16. század végéig őrizte meg nyelvét, majd fokozatosan igazodtak a magyar kultúrhatások követelményeihez, s bár a földrajzi nevek és egyéb szórványemlékek fennmaradtak, eredeti jelentésük homályba veszett, vagy átalakult. A helynevek tipikus példái ennek, a nevek időről-időre megmozgatták a nép fantáziáját, és csodás elemekben gazdag történelmi mondákat fűzött köréjük a teremtő képzelőerő. A helynevekhez kapcsolódó epikus költészet szép színfoltja a Kunság népi kultúrájának. A kunhalmokról tudni kell, hogy csupán nevük miatt van közük a kunokhoz, ugyanis többségük a Kunság területén van, bár némelyikre valóban temetkeztek a kunok is. Ezek a kurgánok valójában mesterségesen összehordott halmok. Eredete a neolitikumig nyúlik vissza. Györffy István 1921-ben Karcag határában 63 halmot írt le, ma már csak a nevük és a torzójuk maradt, ugyanis részint az erózió, részint pedig a talaj művelés elpusztította a Kunság „katedrálisait” - ahogyan Illyés Gyula nevezte őket. Közülük Orgonda (kaszáló),Bengecseg (örököcske, örökségecske), Zádor, Kormáncsok (áldozati hely) Katoncsa (asszonyka) őrzi a névadók emlékét. Karcag neve is kun szó, pusztai rókát jelent, s a középázsiai kipcsakok közötti szokást, a névmágiát idézi. A kun nyelv magyarországi emlékeinek felkutatásával több kiváló turkológus foglalkozott, ám közülük is kiemelkedő volt a karcagi születésű Németh Gyula és tanítványa, Mándoky Kongur István. Nekik köszönhetően tudhatjuk, hogy a reformáció idejében keletkezett „kun miatyánk”, a keresztény imádság kun nyelvű fordítása az egyetlen összefüggő szövegemlékünk, a többi népnyelvi adalék csak szórványnak tekinthető. Bár a gyermekfolklór megőrzött néhány, a Nagykunságon feljegyzett kiszámoló mondókát, amelyeket törökségi megfelelőivel egybevetve, Mán*A szerző néprajzkutató doky Kongur rekonstruálta valamikor kun hangalakjukat. A szórványemlékek között is figyelemre méltóak a személy- és ragadványnevek, amelyek a kunsági családnevekben élnek tovább. A ragadványnevek különösen izgalmas feladat elé állítják a nyelvészeket, mert többségben kun ómen-nevek maradtak fenn bennük. A kun eredetű személynevekre néhány példa Mándoky nyomán: Bethlen, Beiden, Betlej, Befeler: ,légy várt’; Köszömös: ,kívánt, óhajtott’; Kada: ,cölöp’; Orog: ,sarló’; Karcsa: ,feketés’; Alacs: ,tarka’; Karakas: .fekete szemöldök’; Csőreg: .katona’jelentésű szavak. Más szórványemlékekre példa a hurok, özön, köldök, köpönyeg, komondor, kuvasz, koboz, csobak, cötkény, daku, árkány szavak, melyek főként az állattartással kapcsolatban maradtak ránk. Utóbbit a népnyelv közmondás formájában is megőrizte:- Nyakas lúnak is nyakába vetik az árkányt! - (kötelet.)- Eb a csikós bunda nélkül, de még inkább árkány nélkül! Mint korábban utaltam rá, a pásztorkultúra őrizte meg számunkra a nomád állattartó kunok műveltségének legbecsesebb emlékeit. A nomád kultúra nem állít magának maradandó tárgyi emléket, szellemiségében és nyelvében él tovább. A pásztomyelvben maradt ránk a barág, barágos (bozontos, nagy szőrű kutya); a kentreg (szügelő), csókány, bicska, csődör, bögöly, toklyó szavak. Jóllehet még nincs lezárva a kun nyelvi hatás elemzése, hiszen az időről-időre fellángoló tájnyelvi gyűjtés előhozhat újabb adatokat. Olykor egy-egy szólás vizsgálata villant fel törökségi kapcsolatokat. Jó példa erre a Tiszántúlon ismert szólás, a: „farkasgégén eresztett”, amit a zabolátlan gyermekekre mondtak. A már-már értelmét vesztett mondás eredetére a népi méhészet adott magyarázatot. A néphit varázserőt tulajdonított a farkas gégéjének. Az elejtett farkas szárított gégéjét a méhkas röptető nyílásába tették, azon át szálltak ki-be a méhek. A farkasgége, mint varázslószer analógia, Erdélyen át Anatóliáig mutatnak kapcsolatot. A törökök körében termékenységvarázsló szer a farkasgége. A kunsági néphit más vonatkozásban is számon tartja a farkast. Rontószerként ismerték a farkasínt. Karcag város 1758. évi jegyzőkönyvében olvasható egy bűnügy kapcsán feljegyzett tanúvallomásban: „Ez a pogány Aggod Jánosné lopta el az én sajtomat, de farkas inat vetettek reá.” A farkasínnal való rontás általános lehetett a Kunságon, ezt számos adat bizonyítja. A farkasín varázserejébe vetett hitet a kunokéval rokon nép, a baskírok néphitében élő párhuzam világítja meg. A baskírok gyűjtötték a farkasok Achilles-inát, melyet a lólopás és egyéb tolvajlásoknál, rontó és kuruzsló asszonyok elégettek azzal a célzattal, hogy a tolvaj inai is összezsugorodjanak, így annak könnyen a nyomára jussanak. Úgy tűnik, a néphitnek e különös színfoltja a kun műveltségnek olyan töredéke, amelyben a Volga- Káma vidéki kipcsak törökségi kultúra egyik szép eleme maradt ránk. Kun emlékpark Karcag határában, a 4-es számú főútvonal melletti halmok egyikén a középkori kun település, Hegyesbor határhalmán hét, különböző irányba tekintő kőszobor hívja fel az utazó figyelmét. Az 1995-ben avatott kun emlékpark szobrait - Györfi Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásait - a hat nagykun város, hetedikként csatlakozva Berekfürdő lakossága állíttatta a 13. században betelepült őseik emlékére. Bár formájában a közép-ázsiai kipcsak síremlékeket idézi, a kézben tartott áldozati csésze helyett a Hatkunság városainak címerét látjuk. Az alkotószándék szerint e szobrok nem reprodukciók, hanem műalkotások, de így is méltóak a kun-kipcsak hagyományokhoz. Hasonló szobrokat a szakirodalom megfogalmazásában, orosz-török szóösszefűzéssel kamennaja babákat, „kőapákat” a kipcsak-török népek állítottak elhunyt felmenőik emlékére. A kutatók véleménye megoszlik. Egyesek a középkori utazó, Ibn Fadlan nyomán úgy gondolják, hogy a szobrokra nem a halott képmását mintázták, hanem a megölt ellenséget, míg mások éppen a valódi ős, a család kiemelkedő alakjának síremlékeként tekintik azokat. Az emberformájú ősszobrok elterjedése kelet és dél felé, szinte fedi a kun törzsszövetség szállásterületeinek határait. A Volga bal parti síkságától egészen a Kámáig, délkeleten pedig a Kaukázus előterében és a Krímben is megtalálhatók. Joggal vetődik fel a kérdés: állíthattak-e ilyen ősszobrokat a hazánkban megtelepedő kunok? Minden bizonnyal igennel válaszolhatunk, noha a szobrok kultusza idővel változott. A magyarországi kunok szálláshelyeiken nagymennyiségű követ ugyan nem találtak, a fából való „bálvány” állítása azonban hosszú ideig tovább élhetett, jóllehet egyetlen szobor sem maradt ránk. Emléküket azonban megőrizte a nyelv, és egy 1791. évi adat: a kiskunsági Izsák és Orgovány közötti határvonalon kun kép határjelet említ a jegyzőkönyv. Kunszentmiklós határában, Orgovány és Pálospuszta között is volt Kunkép határdomb. A nagykunsági kun emlékpark tehát méltó jelkép és tisztelgés a keleti örökséget ránkhagyó ősök előtt. Aki arra jár, és teheti, téljen be néhány perc pihenőre. Szép keleti szokást gyakorolva, dobjon egy maréknyi földet valamelyik szobor lábához, ezzel is növelje a kurgán magasságát. Ne feledje, hogy a Kunságon szinte már csak mutatóban megmaradt kurgánok (kunhalmok) mesterségesen emelt sokezer éves halmok, amelyek úgy hozzátartoznak a tájhoz, mint Egyiptomhoz a piramisok. Nem széthordani, hanem megőrizini kötelességünk! (Folytatjuk)
