Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-11-01 / 11. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. november BEKE MIHÁLY ANDRÁS Megtorlás-napi emlékezés az erdélyi ’56-ra Azt hiszem, igazából nem október 23-a, hanem inkáb november 4-e, a Megtorlás gyásznapja al­kalmas arra, hogy megemlékezzünk az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc határokon átcsapó hullámveréséről, a mindmáig kevéssé is­mert erdélyi ’56-ról. Erdélyben ugyanis nem rob­bant ki megünnepelhető forradalom, nem volt sza­badságharc. Csak nemzeti szolidaritás és a ma­­gyarországhoz hasonlíthatóan kíméletlen, az er­délyi magyarok életére mindmáig tragikusan ki­ható megtorlás volt. Kevéssé ismert, hogy Erdély nagy romlásának újabbkori, máig tartó szakasza 1956 őszén kez­dődött. A magyar forradalom novemberi vérbe­­fojtása jó ürügyet és kiváló alkalmat kínált a bu­karesti kommunista vezetőknek, hogy tartósan, máig hatóan megfélemlítsék a nemzet szabadság­­vágyával azonosuló erdélyi magyarságot. 1956-ban Magyarországon véres zsamoksá­­gellenes forradalom robbant ki. Erdélyben csen­des, az együttérzésben megnyilvánuló forradalom zajlott le, a nemzeti szolidaritás forradalma . Er­délyben nem voltak utcai harcok. Mégis, amikor 1956 őszén a Szabad Kossuth Rádió arra kérte hallgatóit, hogy tegyék ki készülékeiket az ab­lakba, hogy az utcán is hallhatóak legyenek a hí­rek - Erdély-szerte a nagy veszedelemben is szá­mos ablakba kitették a rádiót. A kisebbségi sors­ban élő határon túli magyarság, Erdélyben, Fel­vidéken, Kárpátalján, mindenütt együtt élt, együtt lélegzett az anyaországgal. Számos gesztussal ki­fejezte lelki-szellemi közösségét a szabadságharc­cal. Az 56-os szabadságharc a lelkek mélyén az egész magyar nemzet szabadságharca volt. Erdélyben, bár nem voltak utcai harcok, az erdélyi magyar értelmiség egy hullámhosszon élt a budapestivel. A magyar forradalom különösen a majdani értelmiségre: a kolozsvári meg a temes­vári diákságra és tanáraik egy részére volt fölrázó hatással. Maguk is szervezkedni kezdtek, egyrészt független diákszervezetek formálódtak. Másrészt pedig számos módon adták jelét a magyar sza­badságharccal való együttérzésüknek. A hirhedett Securitate azonban a szervezkedés minden csírá­ját elfojtotta. És az a rendszer, amely „megtűrte” a vietnami, kubai, koreai szimpátiatüntetéseket, a harcra jelentkezett „önkénteseket” -, akkor, 1956 őszén a magyar szabadságharccal való egy­üttérzés legegyszerűbb jeleit keményen megto­rolta. Elég volt gondozni a Házsongárdi Temető­ben a magyar írók sírját, elég volt november 4-én egy szál gyertyát gyújtani, elég volt lemásolni Illyés Gyula Egy mondta a zsarnokságról című versét (milyen ritkán hallhatjuk manapság!), elég volt fekete gyászszalagot viselni novemberben, elég volt elmondani egy imát 1957 tavaszán a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyok hazaté­réséért, hogy a magyar diákok, tanárok, írók, két­kezi munkások százait hat-nyolc-tíz-tizenkét év börtönbüntetésre ítéljék. A nacionalista-kommunista román vezetők már akkor megérezték azt, amit mi magyarok mindmáig nem tudatosítottunk magunkban eléggé: milyen mély sodrású volt az erdélyi ’56, mennyire össznemzeti szabadságharc folyt 1956- ban az utcákon, Pesten, és a lelkekben Erdélyben. A megtorlás emléknapján nem feledkezhetünk meg arról, hogy azért történtek Erdélyben elszi­getelt, reménytelen akciók. A magyar forradalom híreitől Erdély-szerte föllelkesültek a középisko­lások is. Sepsiszentgyörgyön néhány lelkes diák titokban megalapította a Székely Ifjak Társaságát. Fegyveres ellenállásra, röpcédulázásra, forada­­lomra készültek. Végülis csak annyira futotta ere­jükből, hogy 1957 március idusán éjszaka titok­ban megkoszorúzták a város főtéri parkjában az 1848-as szabadságharc emlékművét. A városká­ban hatalmas visszhangot, együttérzést kiváltó ak­ciót a következő esztendőben is megismételték. De akkor már várták őket a szekusok, 10, 12 év börtönre ítélték ezeket a 16,17 éves diákokat, Jan­­csó Csabát, Bordást, Szabó Lajost, és az elfogott csapatot, akik a börtönben váltak férfiakká. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a ma­gyar szabadságharc a román diákság és értelmi­ség körében is lelkes visszhangra lelt. A temes­vári diákság politikai tüntetéssé változott szolida­ritási gyűlését a hadsereg verte le, 31 diákot ítél­tek sokéves börtönbüntetésre. A román kommunista vezetők, Gheorghe- Gheorghiu-Dej főtitkárral az élen nem véletlenül tartottak attól, hogy a magyar forradalom átcsap a határon. És nem véletlenül sürgették már az első perctől az internacionalista beavatkozást és a meg­torlást. (Dej sokezer magyar kivégzését követelte.) Sőt, a maguk tevékeny katonai részvételét is fö­lajánlották az oroszoknak, akik azonban inkább önmaguk végezték el ezt a piszkos munkát. Annyi azonban ma már bizonyos, bár kevéssé közismert, hogy azokban a lázas hónapokban román szeku­sok százai jöttek át civilben segíteni a magyar kol­légáknak a „rendteremtésben". A magyar-román viszonyban a máig tartó for­dulatot, a két nemzet közti feszültségeket bontó „internacionalista barátság” leplének lerántását Gheorghiu-Dej 1956 decemberi marosvásárhelyi beszéde jelenti, amikor is a főtitkár a tartományi pártértekezleten nem csupán az ’56-os magyar forradalmat ítélte el, hanem kollektív hűtlenség­gel vádolta meg az egész erdélyi magyarságot. Te-Páskándi Géza gyük hozzá: joggal. Az erdélyi magyarság tömege nem volt hű soha a román hatalomhoz. Bár a saj­tóbeszámolókból ez kimaradt, a megfélemlített er­délyi magyarság körében gyorsan híre ment en­nek a vádnak. Aki még nem hallott erről az ítéletről, azt is megcsapta annak a szele. Romániában országos kampány indult az 56-os magyar forradalom el­len. És ennek ürügyén ’56 őszén megindult az évekig tartó, a magyarokat fizikai létükben és in­tézményeikben sújtó megtorló hadjárat. Ekkor in-TAMÁSKA PÉTER Mi történik a Felvidéken? Miközben a szlovák sajtó már hetek óta egy új politikai felállás változatairól cikkez, nálunk alig esik szó a lehetséges pozsonyi változások­ról. Noha a Szlovák Köztársaság elnöke, Rudolf Schuster áldását adta az előre hozott választások­ról szóló népszavazásra, gyorsan kiderült, hogy a Meciár ellenes láz már nem biztosít elég bázist a jelenlegi kormánykoalíció pártjainak, ami vi­szont minket érint, az új közigazgatási törvény­­tervezet kihúzhatja a talajt a Magyar Koalíció Pártja (MKP) politikusainak a lába alól. Lehet, hogy Bugár Bélának igaza volt, ami­kor kijelentette:„A kommunizmus alatti rendszer is jobb volt a magyarok számára, mint amit Me­dáltól örököltek”? Vagy amit a jelenlegi kabinet javasol? Csakhogy Bugár hol kilépne, hol pedig benn maradna a kormányban; neve így állandóan köz­szájon forog egész a nevetségességig. A dolog komikuma, hogy az MKP képvise­lőjeként Csáky Pál miniszterelnökhelyettes sze­mélyében magyar politikus felelős a kisebbségek helyzetéért. A Dzurinda-kormány mégis azt sze­retné, hogy a magyarlakta délnyugati járások a nagyszombati (Tmava) kerülethez tartozzanak, ahol a magyarság aránya súrolná a kisebbségi jo­gok gyakorlásához szükséges húsz százalékos ha­tárt. Noha az Európa Tanácsba való felvételekor Szlovákia kötelezte magát, hogy a területi átszer­vezések nem módosíthatják az egyes régiókban a kisebbségek arányszámát, most a kormányzat nyers, adminisztratív erőt akar alkalmazni a ma­gyarokkal szemben. Az ideológia kézenfekvő. Az első köztársas­ág nyugaton, de Sztálin által is oly kedvelt poli­tikusára, a cseh Eduard Benesre hivatkoznak: Nem szabad a magyaroknak autonómiát adni - holott az MKP javaslata csupán csak az, hogy Nyitra helyett egy 52,5 százalékban magyar több­ségű komáromi megyét hozzanak létre -, mivel a területi s egyáltalán a kollektív kisebbségi jo­gok megadása, mint azt Benes oly bölcsen mondta, veszélyeztetné az ország biztonságát s Közép-Európa békéjét. Ahelyett, hogy Szlovákia pénzügyi összeom­lása ellen fogna össze az új politikai osztály, s merész gazdasági célok hevítenék (1992-ben még új Svájcot ígért), inkább úgy döntött: elég, ha az állami élet banálisán forog tovább a magyarel­­lenesség tengelyén. „Tartok tőle - fenyeget Pro­­kes, Nyitra magyarellenes polgármestere -, hogy az egész úgy végződhet, mint Koszovóban tör­dult meg a következményeiben máig kiható álta­lános támadás a magyar egyházak és iskolák el­len. Ekkor szüntették meg az önálló kolozsvári magyar egyetemet, amelyet az erdélyi magyarság kitartó sürgetése ellenére mindmáig nem indítot­tak újra. Ugyanakkor koncepciós perek hosszú sorában elítélték az Erdővidék és a Homoród-mente uni­tárius papságának zömét. Némely lelkészt csalá­dostul állítottak bíróság elé szervezkedés címén. Az egyik perben a kolozsvári teológia unitárius karának három tanárát, egy másik perben több mint tizenöt református és unitárius teológiai hall­gatót és több református lelkipásztort ítéltek hosszú börtönbüntetésre. Százával nyelte el a ma­gyarokat a hírhedt szamosújvári börtön, majd a román gulágok valamelyike a Duna-Fekete-ten­­ger-csatoma pusztító építőtelepe vagy a mocsa­ras, gyilkos Duna-delta. Sokukat eleve halálra ítélték és ki is végezték. Mint Sas Kálmán érmihályfalvi lelkészt, akit több falustársával egyetemben fogtak el. Társainak ha­lálos ítéletét végül, kegyelemből életfogytiglanra változtatták. Nem gyilkoltak ők, nem raboltak, csupán református közösségüket szervezték. A kivégzettek meg a román lágerekben elpusz­tult magyarok neve, száma mindmáig ismeretlen. A bukaresti elvtárs uraknak arra is volt gond­juk, hogy az erdélyi magyarságot ne csupán fizi­kailag, hanem lelkileg is megtörjék. A magyarsá­got nem csupán elpusztítani akarták, hanem le­győzni is. A megfélemlítő megtorlás légkörében tömeg­gyűlésekre erőszakkal összeterelt, megfélemlített magyar munkásokkal és értelmiségiekkel, szövő­nőkkel és orvosokkal, vasmunkásokkal és írók­kal a magyar szabadságharcot megbélyegző ki­áltványokat „írattak” alá. Fölmérhetetlen erkölcsi kárt okoztak a magyarságnak azzal, hogy az er­délyi magyar írókat is bevonták ebbe a kam­tént.” Prokestől azt is megtudhatjuk, hogy nem­csak a magyar részeken bőven termő gabonáért folyik a harc, hanem a hamarosan stratégiai nyersanyagnak számító csallóközi édesvíz-kész­letekért is. Amikor mindezt elzengi, talán még az általa sokat bírált kormányfő is homlokon csó­kolja... A magyarlakta Dél azonban korántsem olyan gazdag, mint azt a „magtár köztársaság” közhe­lyével operáló szlovák zsurnaliszták el akaiják hi­tetni. A magyar polgármesterek egyöntetűen úgy vélik, hogy a meciari gazdaságpolitika szándé­kosan züllesztette le ezt a részt azzal a céllal, hogy a szlovák bankok és vállalkozók nyomásának ne tudjon ellenállni. A szlovák falusias imperializmus az állami tar­talékföldek kérdésében is érvényesül: a zömében magyar tulajdonosoktól oda került földek sorsába az önkormányzatoknak nincs beleszólása. (Kicsi­ben a háziasszony szintjén mindez úgy jelentke­zik, hogy Nyitrán olcsóbban árulnak a piacon, mint a magtár köztársaság székhelyén, Dunaszer­­dahelyen.) Rózsa Ernő, a felvidéki magyar politika nagy öregje nem véletlenül beszél arról, hogy az utód­államok - köztük Szlovákia - nyolcvan év alatt bebizonyították, méltatlanok a nekik juttatott ki­sebbségi vidékek kormányzására. Ez a feszítő kérdés az MKP-n belül is ellen­tétekhez vezet. Az „alapító atya”, Duray Miklós tekintélye eltűnőben, s Csákynak is nem egyszer vetik a szemére, hogy a román utat választotta: akárcsak az RMDSZ-nek, az MKP-nak is egyet­len célja van csupán, s ez a kormányon maradás. Eddig három fontos dologról mondott le a ma­gyar parlamenti frakció: az autonómiáról, az ön­álló (s nem városi, mint a komáromi vagy a ki­­rályhelmeci) magyar egyetemről s a komáromi magyar püspökségről. Ha az ember a frakció legradikálisabb képvi­selőjével, Kvarda Józseffel vagy dunaszerdahely polgármesterével, Pázmány Péterrel beszélget, akkor világos, hogy nem passzív túlélésre, hanem gyökeres fordulatra kéne felkészíteni a magyar pártot. S van még egy feszítő kérdés ott Délen. Olyan, mint egy hideg nap, amelynek lángja még nem csapott ki, de már vakít. A cigánykérdésről van szó. Ha marad a mai születési trend - az, hogy az újszülöttek negyven százaléka roma -, akkor 2066-ra már ők fogják alkotni a kicsinyke köz­társaságban a többséget. Ha erre gondol az ember, hihetetlenül kicsi­nyes a szlovák hatóságok igyekezete, hogy a ve­pányba, máig ható lappangó lelkiismereti válsá­got idézve elő az erdélyi magyar szellemi köz­életben. Volt, aki leikéből fakadó meggyőződés­sel, volt, aki hitében megtévesztve, volt aki áltatva, és volt aki súlyos kényszer alatt írta alá ezeket a nyilatkozatokat... Igazán nem tudni, mi a nagyobb a tüske a lélekben a jótékony felejtés, vagy pedig a lélekromboló szembenézés... Arról azonban nem feledkezhetünk meg, hogy az akkor már közis­mert és köztisztelt magyar írók közül ketten bi­zonyosan nem írták alá a nyilatkozatokat: Székely János és Páskándi Géza. Az Ő bűne annyi, hogy erdélyi magyar költő volt. Vétke pedig, hogy részt vett a kolozsvári ma­gyar diákszövetség programjának megszövegezé­sében. Hat évet kapott érte, mind leülte, ledolgozta a Deltában.- Géza soha nem beszélt gyűlölettel még a bör­tönőreiről sem - emékszik vissza az öt éve elhúnyt költőre a felesége, Páskándiné Sebők Anna -. Azt mondogatta, ő ugyan mindenkinek megbocsát, mert megbocsátás nélkül nem lehet élni. De nincs megszépítő múlt, nincs megszépítő emlékezés. Hát hogyan is szépíthetne a megemlékezés, amikor emlékezés sincsen igazán?! Az ’56-os for­radalom, megkésve bár, de Magyarországon győ­zött. Ám véget ért e vajon az ’56-os megtorlás Er­délyben? Vagy még nincs is itt az idő az emléke­zésre, hiszen még körülöttünk él a múlt? Hiszen 1990 márciusában Marosvásárhelyen (éppen Ma­rosvásárhelyen!) mintha az egész magyarságot hűtlenséggel vádoló Gheorghiu-Dej szelleme kí­sértett volna a magyar pogrom idején. Aztán 1990 decemberében Gyulafehérváron Petre Roman ve­zényelte a dühödten nacionalista román tömeget a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtit­kárának, Szőcs Gézának a jelenlétében. Az a Petre Roman, aki ma Románia külügyminisztere és az RMDSZ koalíciós partnere... Hát vajon elmúlt-e már a múlt?... lük egykultúrájú magyarok oktatási, művelődési és vallási intézményeinek minél szűkebb teret szabjanak. S mindehhez negatívumként társul az a foglalkozáspolitika, amely nem csak a felvidéki magyarságot sújtja, de pusztító hatással van a ci­gányokra. Míg a szocializmusban betanított munkásként, afféle szendvicsemberként úgy-ahogy igazodtak a többségi társadalom szokásaihoz, most munka híján csak saját, bűnözésre hajló peremkultúrá­jukat élik. Fliába van tele romával a lipótvári fegy­intézet, mint az ottani HVG, a Profit írja, - a föld termésének harmada tűnik el évente. Rendeljék ki a hadsereget? S ha lövetni úgy­sem lehet, akkor minek? Ilyen s más hasonló vi­ták nemcsak a sajtóban, de a parlamentben is folynak. Még a legliberálisabb magyar képviselő, Á. Nagy László is a türelemre intő Csáky Pál vé­delmében nem átallotta azt mondani, hogy Szlo­vákia keleti részén a cigányok még a kőkorszak­ban élnek. Ez persze csak képbeszéd. Azonban már fel­növőben az a cigány és fehér nemzedék, amelyet nem tanítottak meg dolgozni s amelyben aggasz­tóan sok a félanalfabéta és az írástudatlan. A tu­datlanság pedig - mint azt a börtönök nevelőtiszt­jei nap mint nap tapasztalják - maga a pokol. Szent Péter-Pál templom, Egyházgelle (14. sz.) Hírek a csendesnek tűnő Felvidékről

Next

/
Thumbnails
Contents