Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-11-01 / 11. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2000. november

BEKE GYÖRGY

JÓZSA PÉTER

Hit és nemzetiség

Úgy tűnik nekem, hogy Andreas Hess úr, a nem is olyan távoli Svájcban, soha nem olvasta Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című megrázó költeményét. Pedig talán mégiscsak olvasnia kellett volna, hiszen foglalkozására nézve református lelkész, teológus, és egy kálvinista hittudóst csak érdekli az, hogy vallásáról miként vélekedik a huszadik század egyik legnagyobb magyar költője.

Illyés ugyanis ebben a nagy versében felteszi a számunkra, de a világ számára is drámai kérdését:

„Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

magyarság, ha nincs - Kálvin?”

És erőteljes választ is ad, nemcsak önmaga véleményével, de a történelem hitelével:

„Nem hiszem."

Olvashatta volna Hess úr a verset, hiszen megtalálható világnyelveken kiadott könyvekben is. És talán ha meghökkenti a kérdés, akkor azon is elgondolkodik: miként is lehet az, hogy római katolikus hitben megkeresztelt magyar költő nemzete megmaradását látja a protestáns hitújítóban? Hit és nyelv, vallás és nemzet ennyire összetartoznak, egymást feltételezik?

Állt meg vagy egyszer Hess úr Genfben Bocskai István erdélyi fejedelem szobra előtt? És ha igen, eltűnődött-e azon, hogy miért került egy „keleti uralkodó” szobor alakban a büszke nyugati városba? Talán, ha fellapoz egy történelemkönyvet, megtudja, hogy ez a Bocskai István kálvinista hitét és magyarságát egyszerre védelmezte, ezzel vált a történelem hitvalló hősévé.

Hess úr megdorgálja a mai magyar reformátusokat - visszatekintve tehát Bocskai fejedelmet és Illyés Gyulát is -, amiért a történelem országútjának szélére sodortan egyszerre szorítják a hit és a nyelv védelmező karját, egyiket sem akaiják elengedni, mert meg vannak győződve arról, hogy csak együtt képesek kiemelni a nemzetet a szétszakítottság és eltiportság reménytelenségéből.

Egy levél címzetteket keres - ezt írta fel dorgáló pamfletje címéül Andreas Hess, és alighanem megdöbben azon, hogy az egyik „megdorgált” egyház, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület lapja, a nagyváradi Partiumi Közlöny 2000. október 7-ei száma szó szerint közreadta köriratát; egyelőre megjegyzéseket sem fűzve hozzá. Nem azért, mert Tőkés László püspök és az egyházkerület magára értené a címzést, hanem okulásul: milyen tanácsokat is kapunk a nyugati kultúra „szélén” némely nyugati „bölcselőtől”.

„Megdöbbentett a 2000 június-júliusában Magyarországon rendezett, megalomániás vonásokat mutató Jubileumi Világtalálkozó. Nincs kedvem, hogy pszichológiailag elemezzem, mely erők határozzák meg ezt a rendezvényt (különböző kompenzálni akaró elemek?!). Magyarországi barátaimnak azonban teológiai szempontból reagálniuk kellene a biblia szellemétől idegen és veszélyes tendenciákra: az Evangélium ugyanis nem lehet eszköze annak, hogy a magyarságot összetartsa, állítólag megvédje és megőrizze. (Hogy ez mennyiben válhat politikai céllá, s ha azzá lesz, milyen eszközökkel lehet ezt elérni, az a politikusok dolga, nem a teológiáé, és nem az egyházé. (A magyarság ugyanis nem tartalmaz olyan „többletértéket”, amelyet mozgósítani (talán a szomszéd népek ellenében?) az egyház küldetése volna!”

Hess úr nagy aggodalommal figyeli azok tevékenységét, kik valamiféle nemzeti pietizmustól várják a református egyház írás szerinti és időszerű evangélizációját Magyarországon. Majd úgy tetszik, hogy valamit mégis megértett a huszadik századi magyar tragédiákból. Mindez ugyanis szerinte „annak is jele, hogy a trianoni békeszerződés terhe megoldatlan problémaként - a magyarok számára traumaként -, szellemileg most is ugyanúgy nyomasztja a Kárpát-medencében élőket, mint azelőtt.”

Ha ennyire megpróbál „belehelyezkedni” a magyar sorsba, különösen a Trianonban elszakított hárommillió magyar helyzetében, akkor vajon mit ajánl orvosságként? Különösen, hogy véleménye szerint a nyugatiaknak valójában sejtelmük sincs erről a traumáról, mivel végtelen naivságban leledzenek. Lám, most majd olyan tanácsot ad Hess úr, ami kibékíti a Kárpát-medence népeit? Azt vámók, hogy kifejti: erősödjetek hitben és nemzeti öntudatban, hogy méltó partnerei lehessetek a szomszédos népeknek, amelyek ennek a kettős erőnek a hatalmával törnek előre mindenütt körülöttünk. Vagy nem hallott Hess úr a román ortodoxia gátat nem ismerő terjeszkedéséről a Székelyföldön? Nem tud arról, hogy Csíkszeredában,

a Székelyföld szívében görög keleti püspökséget hívtak létre, és hogy ezen a magyar vidéken négy kolostor közül immár csak egy magyar nyelvű, a csíksomlyói ferenceseké, míg három a román ortodoxé, akik nyíltan vallják, hogy a román teijeszkedés előőrse a püspökség is, a kolostorok is.

Hess úr a magyar reformátusok vezetőit állítja pellengérre, akik szerinte „népi-teológiai demagógiákkal élezik a konfliktust, ahelyett, hogy a gyógyulás útját keresnék. Mindaz, amit a magyar reformátusok világtalálkozóján elhangzott »prédikációkból« megismertem, mélyen elszomorított. Kívánom, hogy soha ne támadjon Magyarországon olyan varázsló - akinek eljövetelét Tohomas Mann érzékelte a háború utáni Németországban -, aki a megalázottakat elvarázsolja. Ezt ez a csodálatos ország és szeretetre méltó népe nem érdemelné meg.”

Vajon ki akar elvarázsolni és kit?

Ugyancsak Andreas Hess úr egy gúnyolódó „kis katekizmust” is köröz, a magyar nacionalizmus elleni harcában. Ennek két kérdését és feleletét idéznem kell, hogy megérthessük a szerző igazi szándékát.

Kérdés: Milyen feladatai vannak jelenleg a magyarországi református keresztyénnek a megosztott nemzetet illetően?

Felelet: Hogy szóval és tettel kövessen el mindent a népe és a szomszédos népek közötti megbékélésért és megértésért, még ha gyűlölettel, előítélettel és félelemmel is találja magát szemben.

Kérdés: Felvállalhatja-e a református egyház a nemzet egységére való igényt Magyarországon?

Felelet: Igen, ha egységesen a kulturális összetartozás erősítését értjük és nem a határvonalak módosítására vonatkozó politikai igényét. Itt is igaz az általános igazság, amely szerint az én nemzetemnek nem használhat az, ami más nép kárára van. Csak rosszat okozhat mindazt, amivel nemzetemet a többitől elszigetelem.”

Eszébe se jut Hess úrnak, hogy ez az „általános igazság” mondjuk a Trianonban diadalra juttatott román és csehszlovák, szerb imperilaizmusokra is vonatkozhatnék? Nekünk van megparancsolva csupán, hogy Trianont mégcsak ne is emlegessük, mert ezzel saját népünknek okozunk kárt?

„A trianoni békeszezrődés 75. évfordulóján, a 89-es kelet-közép-európai változások nyomán, a remélt új Európa megvalósulásának küszöbén végre ki kell tudnunk mondani a történelmi tényeket és egy igaztalan békerendszer mostoha következményei felett érzett, őszinte fájdalmunkat. Tartozunk ezzel önmagunknak és a politikai-történelmi hitelességnek. Valamint jövőnknek - hiszen lehetetlenség felemás, meghasonlott tudattal, történelmünket és igazunkat megtagadva, jobb jövőt, nemzetünk megmaradását és felemelkedését remélnünk.” (Tőkés László: Trianon - avagy a demokrácia határai, 1995. Kötetben: Remény és valóság.)

Sajnos, egyértelmű Hess úr aggodalma: az elszakított területeken élő magyar reformátusok (egyáltalán: a magyarok) élezik a konfliktust, mégpedig azzal, hogy ragaszkodnak hitükhöz, nyelvükhöz, hagyományaikhoz. Márpedig, Hess úr szerint, bele kellene törődniük elnyomatásukba, örülniük kellene, ha a nyelvük, a lelki habitusuk elvész, mivel mindez szerinte „a népek megbékélése” jegyében történik.

Nem újdonság számunkra az efféle üzenet, nem ritkán hallhattuk a Ceausescu-diktatúra vésznapjaiban „nyugati ajkakról”. Ez a felfogás megpróbálta - szerencsére, sikertelenül - leszerelni a magyar ellenállást, s ezáltal végső soron a diktatúra és a diktátor cinkosává vált.

Nyíltan ki kell mondani: elképesztő álnokság kell ahhoz, hogy valaki - egy teológus - saját vallása romlásáért hadakozzék. Jöjjön el Hess úr mondjuk az erdélyi Hunyad megyébe vagy a Mezőségre, lépjen be elhagyott, omladozó templomokba, amelyekből előbb a magyar szó veszett ki, aztán a református hit. Javasolnám is mindjárt Marosszentimrét, ahol a Hunyadi János emeltette templom kulcsát is egy öreg ortodox román őrzi, mert a magyarság és a református egyház teljesen kihalt. Megtanulhattuk Erdélyben, hogy ahol elhalkul a magyar szó, onnan kivonul a hit is. Erre biztat Hess úr? Az önpusztítás alázatára?!

A dörgedelmes vádló ezzel egyébként szembekerül magával a keresztény hittel, Jézus Krisztussal. Mikor az Úr eltávozott közülünk, elküldte nekünk a Szentleiket, s azon az első pünkösdi ünnepen mindenki a maga anyanyelvén hallotta és értette meg Szent Péter szavait!

Húszéves a lengyel Szolidaritás

Tizennyolc nap, amely megrengette a világot

A dicsőséges októberi napok óta negyvennégy esztendő telt el. Több mint egy fél emberöltő. És a Szolidaritás is megérte a „nagykorúságot”, hiszen az 1956-os magyar forradalom, Jdsöccse”, a Lech Walesa vezette mozgalom is immáron húszéves. A történelmi párhuzamok megvonását hagyjuk a történészekre; mi, későbbi apák, mindössze a bolsevik ditatúrák ellen felkelt, szervezkedett és - sajnos - azokban az időkben csak ideig-óráig győzedelmeskedett forradalmak lengyel-magyar azonosságait, a közös sorsból eredő és hasonló reakciókat kiváltó eseményeket idézhetjük magunk és fiaink elé. Méltó megemlékezéssel a közös ellenség ellen harcoló bátor ifjak példáját mutathatjuk fel, akik örökre beírták nevüket a történelem dicső fejezeteinek lapjaira.

Mert akadnak olyan nevek, amelyek nemcsak ismerősnek hangzanak mindkét nemzet számára, de azokat tisztelet, elismerés, a hősöknek kijáró megbecsülés övezi ezekben az országokban. Mint például Nagy Imre és Lech Walesa, Maiéter Pál vagy Jacek Kuron, Mansfeld Péter és Staszek Palka, Mindszenty bíboros és Popieluszko atya, de sorolhatnánk még. Mindannyiuk sorsa, élete, tevékenysége azt mutatja az utókornak, hogy a szabadságszerető lengyel és magyar nép fiai - éljenek bármilyen hosszú és erős elnyomás alatt is -, nemzeti függetlenségük, szabadságuk érdekében soha nem adják fel a küzdelmet.

Arra emlékezünk annak az esztendőnek októbernovember havában, amit II. János Pál pápa így határozott meg a vatikáni, millenniumi koncertet követően: Millennium Hungarorum - Jubileum Crisianorum. Az ezer esztendős magyar államiság olyan erősen kapcsolódik a kétezer éves kereszténységhez, mint az 1980-ban zászlót bontott lengyel Szolidaritás mozgalom az 1956-os magyar forradalomhoz.

Bolsevik propaganda

„Szolid aratás“ - hangzott egykoron a magyarországi bolsevik suttogó pártpropaganda humorosnak szánt élcelődése. A lengyel Szolidaritás kialakulása után, a nyolcvanas évek elején, a szemérmetlen kommunista diktatúra ocsmány, hazug, félrevezető és kicsinyes eszközökkel próbálta hazánkban (is) lejáratni az izmos, élében egyértelműen antibolsevik és egyházához hű szakszervezeti mozgalmat. Sajnos, többnyire sikerrel.

A tájékozatlan, vagy félretájékoztatott magyarok többsége is elhitte, bedőlt a szánt szándékkal sugallt híresztelésnek, miszerint - csak néhányat említve a mefisztói katalógusból - a lengyelek azért sztrájkolnak, mert lusták dolgozni, Walesa egy amerikai ügynök, aki a CIA-nál kapott kiképzést, a római katolikus egyház szervezi a tüntetéseket, és így tovább, és így tovább. Megannyi gonosz indulatokkal tűzdelt agyrém.

Mindehhez hozzájárult, hogy az egypártrendszer kézi vezérlésű sajtója az egykori tudósítókon, újságírókon - kik közül sokan még mindig azok - keresztül ezeket a kitalációkat erősítette, s még csak meg sem próbálta az eseményeket a maguk valóságában visszaadni.

Voltak azonban hazánkban is néhányan akkor már, akik mindezek ellenére nem hitték el a zsdanovi pártpropagandista iskola tanítványainak koholmányait.

Tájékozódtak, ahogy tudtak. Külföldi sajtóból, rádióból, lengyelországi kapcsolataik révén, kiutazásaik alkalmával. Egy biztos: a szovjet blokk talpnyaló országaiban a hatalmak úgy féltek a Szolidaritástól, mint ördög a szentelt víztől.

1980-ig a szovjet blokk országaiban a kommunista hatalom minden társadalmi tiltakozásra erőszakkal válaszolt. A társadalmi elégedetlenség minden megnyilvánulása az uralkodó párt könyörtelen ellenlépését váltotta ki.

A gdanski hajógyár több mint tizenötezer munkásával, élükön az évekkel azelőtt ellenzéki tevékenységéért elbocsátott Lech Walesával, a fiatal, következetes, kitartó, konok villanyszerelővel azonban már nem bírt. A gdanski Üzemközi Sztrájkbizottság átalakult az új Szakszervezetek Üzemközi Alapító Bizottságává, majd 1980. november 10-én a „Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezet néven, mint legális szakszervezetet, bejegyezték.

Konferencia, megemlékezés Budapesten

A budapesti Lengyel Intézet, a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövetsége és az Országos lengyel Kisebbségi Önkormányzat egynapos konferenciát rendezett október 13-án lengyel és magyar résztvevőkkel a Szolidaritás megalakulásának huszadik évfordulója tiszteletére.

Az ünnepi fórum „előadói”, de mondhatnánk úgy is: „mozgalmára” minőségükben meghívottak voltak: Jerzy Eisel professzor, a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének egyik vezetője, Engelmayer Ákos, hazánk varsói nagykövete 1990-95 között, Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, Wojciech Maziarski varsói újságíró, Kőszeg Ferenc történész, Szabó Lajos Mátyás Budapest XVI. kerületének polgármestere, Brendel János művészettörténész Poznanból, Buda Géza, Zbiegniew Romaszewski szenátor és jelen sorok írója, akinek megadta a Mindenható, a Sors vagy a Történelem, hogy közvetlen résztvevője lehetett a húsz évvel ezelőtti eseményeknek, és saját szemével láthatta, mi is történt valójában.

Magyar október, lengyel augusztus

Ezekről volt szó a kissé kamara jeliegűre sikeredett találkozón. Tálas Péter fiatal történész vagy az idősebb Pákh Tibor jogász, egykori éhségsztrájkoló értékes adalékokkal szolgált, és például most, húsz év után derült ki, hogy ki hozta el Varsóból Pestre azt a szerkentyűt, ami egy titkos rádióadó felállításához volt nélkülözhetetlen. Az adásból aztán nem lett semmi.

Hiába, Magyarország kis ország, itt szinte lehetetlen illegalitásba vonulni, lenni, küzdeni. A húsz esztendővel ezelőtti, 1980 nyarán még igazából nem létező magyar ellenzék tagjai ekkoriban amúgy is jobbára mással foglalatoskodtak. Kivéve néhány bátrabb egyéni és gesztusértékű kezdeményezést, ami a Szolidaritás megsegítéséhez kevés, de a hazai hatalomnak így is sok volt.

De Lech Walesenak, s a több mint 10 millió Szolidaritás-tagnak nem lehetett ellenállni. A magyar október és a lengyel augusztus édestestvérek. Csakhát - ahogy a tanácskozás egyik lengyel résztvevője, Jerzy Eisel mondta - a Szolidaritás szerencsésebb csillagzat alatt született; Karol Wojtyla pápává választása, Reagan és a csillagháborús amerikai politika győzelme, valamint a Szovjetunió gazdasági összeomlása és Gorbacsov kellett sikeréhez. És mi, kései utódok, mind az októberi magyar hősöknek, mind az augusztusi megállapodások lengyel kivívóinak csak hálával tartozunk.

Mert mindkét esemény történelmi pillanat volt. Ám amíg a magyar október kényszerűen fegyveres konfliktussá alakult, a ráerőszakolt rendszerben élő lengyel társadalom váratlanul békés forradalmat hajtott végre, s ezzel megváltoztatta Lengyelország, Kelet-Európa, a nemzetközi szövetségek és az egész világ képét.

A társadalmi szolidaritás hatékony fegyvernek bizonyult az erőszak ellen, és egy demokratikus társadalom létrehozásának alapja lett.

Ez a demokrácia mára pedig odáig „fejlődött”, még azt is elhozta, még azt is kibúja talán, hogy az idei köztársasági elnökválasztáson a lengyelek ismét Alekszander Kwasniewskit, a Szolidaritást egykor eltiporni akaró hatalom egykori tagját választotta államfővé.

Amíg nem jön egy új Walesa...

Lech Walesa és felesége