Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
2000. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA CÚTH JÁNOS „Három szoba, három gyermek, négy kerék” Néhány napilap rövid hírt közölt október 25- én, miszerint „Orbán Viktor miniszterelnök felesége, Lévai Anikó tegnap hajnalban egészséges leánygyermeknek adott életet. A kislány 56 centiméter hosszúsággal és 4,25 kilogramm súllyal jött világra. Az Orbán házaspár negyedik gyermeke, Róza és az édesanyajói érzik magukat. A kormányfő tegnap a Kossuth Rádió Déli Krónikájában elmondta: nagyon boldog, kislánya és felesége egészségesek. Magyar miniszterelnöknek hivatali idejében még sohasem született gyermeke.” A Nyugati Magyarság hasábjain természetesen mi is jó egészséget, boldogságot kívánunk a három lányos és egy fiús Orbán családnak, amit már csak azért is megteszünk, mert az országban különösebb sajtóvisszhangot nem keltett ez a családi esemény. Több vezető példányszámú napilap még az idézett rövid hírt sem hozta le. Összehasonlítva ezt az esetet Tony Blair brit miniszterelnökével, ahol szintén a negyedik gyermek született meg, szintén elsőként a valaha volt brit miniszterelnökök közül - nos, összehasonlítva a brit sajtó élénk érdeklődését, az első oldalakon közölt fényképes riportjaikat a hazai média konok és ellenséges hallgatásával, szembeötlő a brit és a magyarországi tömegtájékoztatás ellentétes felfogása a tájékoztatásról, arról, hogy hogyan akarják - vagy nem akarják - emberközelbe hozni az ország vezetőit. A miniszterelnök családszeretete és negyedik gyermekének a vállalása példaértékű tett ebben a csökkenő lélekszámú országban. Már 1999-ben nagy ellenszenvvel fogadta a szociálliberális sajtó a kormánypolitika egy mondatban történő tömör megfogalmazását, a „három szoba, három gyermek, négy kerék” jelmondatot. Már tavaly gúnyolódni kezdtek a televízió csatornáin a Kádár korszak kegyelt kommentátorai, hogy önellentmondásos a kormányprogram, hiszen „nincs ki a négy kereke annak, aki három gyermeket vállal a mai Magyarországon!” A mai kormány azóta is vaskövetkezetességgel számolja fel a korábbi szocialista-szabaddemokrata kormányzat családellenes, nemzetpusztító intézkedéseit. Majd’ minden negyedévben megszűnik egy korábbi, a gyermekes munkavállaló anyákat sújtó jogszabály, vagy újra életbe lép egy olyan szociális ellátás, amit megvont a családosoktól a baloldali kormányzat. Ha nem történik törés 2002-ben ebben a folyamatban, akkor reálisan várható, hogy lesz három gyermek vállalásához elégséges nagyságú lakás valamennyi családalapító fiatal számára, lesz elegendő munkahely és jövedelem a sokak számára még ma is elérhetetlen gépkocsi megszerzéséhez. Sajnos, nem szűnt meg a családosokra leselkedő veszély, nem állíthatjuk bizonyosan, hogy 2002 után nem lesz törés, nem lesz visszalépés a családpolitikában. Kelet- Európa lakói tíz éve az „egy lépés előre, egy lépés vissza” politikai inga fogságában vergődnek. Lengyelországban és Litvániában a posztkommunista államfőjelölt győzött az idei választásokon, Romániában mindenki biztosra veszi a kommunista tábornok, Iliescu visszatérését, Szlovákiában is aggodalomra adnak okot a szocialista Meciar esélyei. 1993-ban és 1994-ben is hasonló visszarendeződési hullám söpört végig a volt szocialista táboron, és most is erre számítanak a volt kormánypártok. Annyira biztosra veszik a várható győzelmüket, hogy már most, másfél évvel a választások előtt késhegyig menő hatalmi harcok törtek ki a pártjaikban. Hiszen most, néhány hónapon belül dől el az, hogy kik lesznek a pártok vezetői - tehát esetleg egy majdani kormány tagjai. A szabaddemokrata elnök-aspiráns például kinyilvánította azt az óhaját, hogy ő, egyszemélyben kívánja meghatározni a képviselői helyre esélyes pártlista személyi összetételét! Ez az óhaj egy fasisztoid berendezkedésű banánköztársaságban talán nem keltene megütközést, de most azok is megdöbbentek, akik liberális pártnak hitték a hazai szabaddemokratákat. Persze eddig sem volt titok a polgári sajtóban a szabaddemokraták valódi kiléte, de ők eddig törekedtek pártdemokráciájuk látszatának a megőrzésére. A fővárosi főpolgármester most csak azt a jogot követeli magának nyíltan, amely jog- burkoltan - a korábbi szabaddemokrata pártelnökök privilégiuma volt. Élessé vált a hatalomért folytatott harc a szocialista párton belül is. A volt állami vagyon magánkézbejuttatásából meggazdagodott liberális vonal egy bankárt, az utolsó kádárista miniszterelnököt kívánta pártelnökké tenni, az ávós-munkásőr részleg az előző miniszterelnököt, Gyulát, a liberális hegemónia ellen lázadó szakszervezeti réteg egy Kádár-kori állampárti szakszervezeti vezetőt, a párt idézett sokszínűségét megóvni akaró pragmatikusok pedig a mai pártelnököt. A hatalomért folytatott tülekedés résztvevői ritkulnak, és az elmúlt hetek párton belüli választásain a látszategység pragmatikus szereplői kerültek előbbre. A jól fizető állását feladó bankár-exminiszterelnök sértetten, az ajtót alaposan bevágva távozott a sorsdöntő tanácskozás színhelyéről. De lehet, hogy ez is csak része egy színjátéknak, hiszen még korántsem dőlt el a választási listát vezetők kiléte. Melyik vezetőnek drukkoljanak a többgyermekes családok? 1994-ben, amikor az akkori baloldali kormány megfosztotta a gyermekes családokat a korábbi - a gyermekek száma után járó - adókedvezménytől, akkor valamennyi szocialista és valamennyi szabaddemokrata egységesen döntött! Nem volt közöttük véleménykülönbség abban a tekintetben, hogy a gyermeknevelés magánügy, a gyermekek ellátását szolgáló jövedelmeket éppen úgy meg kell adóztatni, mintha azokat élvezeti cikkekre, külföldi utazásra, vagy más luxusjavakra költenék. A mostani költségvetési vita is azt igazolta, hogy semminemű igazságérzet sincs a baloldali képviselőkben. Még véletlenül sem jut az az eszükbe, hogy a nyugdíjas korukban őket eltartók megszületése és felnevelkedése nekik is az érdekük. Ez a tudati korlát persze komoly családellenes propaganda hatására alakult ki az érintettekben- hiszen még ma is azt sulykolja a volt állampárti sajtó az olvasók tudatába, hogy „idejét múlt dogma az, miszerint a dolgzó nemzedékek tartják el a nyugdíjból élőket”, ma is előszeretettel adja közre a feministák követelését, ami megtiltaná az óvodákban a kislányok családi életre nevelését, ami - szerintük - később oka lesz annak, hogy csak a fakanál és a gyermek mellett találják meg a boldogulásukat. A családosok anyagi és tudati biztonsága elleni szociálliberális támadások felhívják a figyelmet a kormányzati jelmondat egyik hiányosságára is. Bármilyen frappáns is ez a jelmondat, mégis csak tükörképe az elanyagiasult világunknak, azaz nincs egy kívánatos világnézetre, nincs a tudatra irányuló programpontja. A „három gyermek” egyik feltétele a „három szoba”, és vonzó lehet a választók számára a gépkocsi, a „négy kerék” kilátásba helyezése is. Kell az ország számára egy közös tudati nevező, egy olyan fogalom ami vitathatatlanul összeköti a különböző pártokhoz tartozókat is. Kellene a „három szoba” elé egy morális tartalmú jelző: Egy haza. De irányulhatna ez a szó embertársaink szeretetére, vagy arra is, hogy az életünk nem elsősorban a „négy kerék” révén lesz teljes, hanem csak akkor, ha egy igazi életutat követünk, elvetve az állami, lakóhelyi, munkahelyi és az üzleti világon belüli hatalmi érdekek csábító, vagy kényszerítő hatásait. Csak akkor győzhet ez az oldal, ha amellett, hogy vállalja a lakosság anyagi helyzetének a javulását is a programjában, vállal emberi tartást, erkölcsi magatartást erősítő célokat is. Gúnyolódás érheti emiatt, anyagias elvű támogatóktól eleshetik emiatt, de olyan terepre helyezheti át a küzdelmet, amely terepen az amorális, csak az anyagiasságra és az emberi kapzsiságra építő ellenfeleinek nincsenek programpontjai. Ne feledjük, hogy 1994-ben is a „háromhatvanas kenyér” hazug ígéretével szereztek szavazatokat a hiszékeny lakosságtól a hazug baloldali pártok, és részükről már most megkezdődött a családosok kontójára történő ígérgetés. Ebben a licitben csak vesztes lehet a mai kormány, hacsak nem tudatosít a választók leglább egy részében valamilyen morális és erkölcsi felelősséget. Abban biztos vagyok, hogy az újszülött kis Róza valamilyen pozitív világnézet és erkölcsi tartás jegyében fog nevelkedni. Kérjük Miniszterelnök urat, hogy ezt a családi programot ossza meg velünk és tegye országossá! Több, mint tudatlanság Nincs új a nap alatt. Hol egy „magyar filmfesztivál” szándékoltan rostált „művészfilmjeivel” igyekeznek lejáratni bennünket, hol az olimpiai magyar csapat felvonulásának bemutatását tiltják le a képernyőről. Nem újdonság számunkra a nyílt és burkolt magyarellenes hangulatkeltés. Lesem, várom, mikor sokallja meg végre a világ a velünk kapcsolatos szemtelen és tűrhetetlen hazugságözönt, mikor lázad fel végre a világ lelkiismerete (van egyáltalán?) azzal a tendenciával szemben, hogy unos-untalan a „mások ellen elkövetett bűneinket” hangoztatják, holott Magyarország idegeneket mentő és befogadó, nemzetmentő ország volt és ma is az. Míg az igazi háborús bűnösöket hősökként ünnepük, az áldozatokat kiáltják ki bűnösnek, vagyis a bűnös ítélkezik a kiszolgáltatott, elvéreztetett áldozat felett... Vajon meddig még? Hova tovább, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy vannak országok és népek, melyeket bárki és bármikor megrágalmazhat, nevüket büntetlenül sárba tiporhatja. Sőt, úgy tűnik, hogy az érdem... Nem tudom, mekkora babérkoszorúra számított a Torontóban megjelenő Novy Domov (Új haza) című cseh újság egyik őstulka (Jan Pulda), de olyan „vastagot” produkált, ami a „leg”-ek mércéjével mérve is kapitális teljesítmény. Üvölt belőle a lelkiismeretlenség és tényszerűtlenség, a tendenciózus magyargyűlölet. Ez a porcelánbolti masztodon a következőképpen fogalmaz: „... Angliában, az akkor legfejlettebb ipari országban megvalósult a kormányzat és az ellenzék közötti hatalommegosztás „burzsoá” elve. Ez létrehozta a liberális jogállamot, amely új politikai kultúrát képviselt. E fejlemények igen kedvezőek voltak a legyőzött forradalmárok számára, nevezetesen Kossuth, Marx és Engels számára. Biztonságban érezhették magukat a száműzetésben, mert az általuk gyűlölt burzsoázia védelmét élvezhették. Azonban még száz évvel később is nekünk kell megennünk azt, amit számunkra összekotyvasztottak.” Nos, Pulda úr nyilván úgy gondolta, hogy a „világforradalom” eszméje alapján, dilettáns tollával sikerül egy ketrecbe terelnie a három „forradalmárt”, azok majd szépen megférnek egymás mellett, s talán még baksis is üti a markát, ha együtt mutogatja őket. Könyvet lehetne írni a három „forradalmár” eszmeiségének és küldetésének direkt szembenállásáról és összeférhetetlenségéről. És én hajlok arra, hogy higgyem: sok könyv született a tűrhetetlen emberi butaság kiküszöbölése céljával, de még a butaságtól és rosszindulattól is elvárható némi logika és ésszerűség ahhoz, hogy az komolyan vehető legyen. Pulda úr kedvéért tehát nem írunk hosszabb tanulmányt - méltatlan rá, mert az ember- és nemzetellenes, kommunizmusba torkolló ideológia két főinkvizítorát, Marxot és Engelst egy kalap alá venni a magyar nemzeti függetlenség és szabadság hősével, Kossuth Lajossal, ez alulmúl minden alpáriságot és alulképzettséget. Mindössze arra hívom fel Pulda úr figyelmét, hogy Marx és Engels eszmeisége korántsem „legyőzött”. Szíves figyelmébe ajánlom annak Sztálinon, Gottwaldon, Novotnyn, Husákon, Ceausescun és Vasil Bilakon keresztül érvényesülő folyamatát, ám óva intem őkegyeimét attól, hogy elhiggye: a „bársonyos forradalom” végképp megdöntötte a marxisták hatalmát és vége szakadt törekvéseiknek. Mert éppen fordítva van: a marxisták, igaz, a legvérmesebb kapitalisták és globalizátorok álcázó köpenyében, de éppen most fordultak a célegyenesbe. Tessék csak jobban odafigyelni a bankárok és Havel úr szándékaira és törekvéseire... (Leszámítva a rózsaszín mázt és a humánus álretorikát...) Ezzel szemben Kossuthék szabadságharcát vérbe fojtották. Ez az eszmeiség, a nemzeti függetlenség és szabadságvágy eszméje még egyszer fellobban 1956- ban. (Ezt a gyengébbek, köztük Pulda úr kedvéért jegyzem). S vajon tudja-e, hogy kik fojtották vérbe, kik tiporták sárba a Kossuth-i és Széchenyi-féle szabadságvágy eme újabb, ragyogó megnyilvánulását? Nos, tisztelt uram, ezt jó lesz megjegyezni: a Marx és Engels emlőin nevelkedett szovjet kommunista, tömeggyilkos gépezet... Másfelől pedig lenne még egy megjegyzésem: Ahelyett, hogy Pulda úr csak úgy félvállról, minden történelmi és politikai realitást mellőzve, de teljes rosszindulattal, ott hagyja sáros csizmája nyomát a magyar történelmen és Kossuth nevén keresztül a világ legtisztább szabadságküzdelmén, igazán foglalkozhatna dicső hazája történelmével s viselt dolgaival is. Megideológizálhatná az uraság például a két és félmillió szudétanémet teljes vagyonelkobzását és kitoloncolását, s azoknak a százezereknek a bestiális legyilkolását. Azt, hogy miért, milyen indíttatásból, milyen felmentésre számítva, és az elállatiasodás milyen mélységeiben leledzve kellett a halálba küldeni - erre adhatna választ az uraság, ha már beszélhetnékje van... Én ugyanis marxista bűzt érzek eme tömegmérszárlás körül, nem Kossuth-it... A harmadik erő a magyar út (Folytatás az 1. oldalról) Hom-Kuncze-kormányzat pedig olyan média-, oktatási, és kulturális politikát követett, amely már-már az Izraelben élő palesztinok szintjére korlátozta - elsősorban anyagi eszközökkel - a magyarság megszólalási és publikációs lehetőségeit. Csurka István és a MIÉP az 1998-as nagy fellélegzés mámorában, de kemény munkával jutott be a parlamentbe. A nemzeti oldal örült a polgári kormány győzelmének, s a MIÉP illúziók nélkül, de nagy jóindulattal figyelte a parlamentben is a Fidesz-MPP tevékenységét. Sajnos az elmúlt több mint két év csalódást hozott: a MIEP parlamenti vezérszónokai, előadói, Balczó Zoltán, Rozgonyi Ernő, Gidai Erzsébet, de mindenek előtt Csurka István és a gazdasgápolitikai kérdések legmarkánsabb képviselője, Lentner Csaba egyre határozottabban és keményebben kezdték el bírálni a Fidesz-FKGP-MDF-kormányzatot a polgárosodás beváltatlan ígéretei miatt. Ugyanakkor kezdett egyfajta - feltehetően nagyon is tudatos - munkamegosztás is kialakulni a MIÉP parlamenti és parlamenten kívüli témafelvetéseiben. Csurka István parlamenti vezérszónoki felszólalásai, Magyar Fórumbeli heti írásai, sajtótájékoztatói a világ legfontosabb történéseinek a magyarság sorsát is befolyásolható vetületeit világították át, miközben mindig a nemzetépítő állam programját tartotta szem előtt. Lentner Csaba és a többi MIÉP-vezető viszont a kínos kérdések tucatjait záporoztatta az MSZPSZDSZ mellett most már a Fideszre is, szóban és írásban egyaránt. Lenmer Csaba és a többi MIÉP-es képviselő belement a részletkérdések szakszerű taglalásába is, Csurka István elsősorban a nagyobb összefüggésekre összpontosított. A bérből élő alacsony jövedelműek, a nyugdíjasok kérdését Csurka István a többi MIÉP- szónoknál talán tapintatosabban kezelte, mert nyilván pontosan tudta, hogy ez a fidesz legtámadhatóbb pontja. A Fidesznek (egy-egy, önkéntelenül is elismerő félmondatokon kívül) inkább csak a MIÉP érzékenységét és törekvéseit sértő megnyilávánulásai voltak a két párt jövőbeli, választások utáni parlamenti együttműködését illetően. Csurka István nagyon bölcsen nem reagált ezekre a, főleg a pártelnök, Kövér László által elpotyogtatott, megjegyzésekre. Csurka István nyilván élénken emlékezik még Pokomi Zoltánnak az FKGP-vel való kormányzás lehetőségét kizáró, választások előtt mondott előadására, Szájer Józsefnek a Torgyán József által szervezett, 1995. március 14-i tüntetés után elhangzott felháborodott hangú parlamenti beszédére. („Liberális férgek rágják hazánk ezeréves testét” - mondotta volt Torgyán akkoriban.) Nagyot változott később Torgyán József szemlélete, ugyanekkorát változott a Fidesz és az FKGP kapcsolata is. Logikus tehát a kérdés: a Fidesz MIÉP-re vonatkozó, a közös kormányzást is kizáró elhatárolódása talán örök érvényű? Nyilván nem az. Igaz, Kövér László arról is beszélt, hogy a MIEP- nek egy alapvető változáson kellene ahhoz keresztülmennie, hogy választási szövetségesként a Fidesz számára számításba jöhessen. Csakhogy a Fidesz már 2002-ben nem lesz abban a helyzetben, hogy a MIEP-pel kötendő szövetséget elutasítsa. Különösen akkor nem, ha az összeurópai térkép radikális átrajzolódásának a nagyon is közeli lehetőségeire gondolunk. Egyre több olyan párt lesz Európában, amely szakít a „radikális jobboldalon zárok, a szélsőbaloldalon szemet húnyok” elv szabadkőműves ihletésű gyakorlatával. Ettől függetlenül, a MIÉP akár részt vesz majd 2002-ben a kormányzásban, akár nem, nyilvánvalóan hű marad eddigi elveihez, s nem felejti el, hogy a magyarság számára a „rendszerváltás” iszonyatos csapdája és nyomorúsága után már nem igen maradt más lehetőség, mint az, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártjában reménykedjen. S abban, hogy az európai viszonyok változásai, az életet pusztító globalizáció elleni harc fokozódása talán szerényebb helyet jelöl majd ki a Fidesz és egyre markánsabbat a MIEP számára. Még akkor is, ha tudjuk: a globalizáció elleni harcba baloldalról is sokan bekapcsolódtak. Olyanok, akik a „nagy” francia forradalom óta egyszerre harcolnak mindkét oldalon, s akik a baloldaliság fogalmát más-más színárnyalatú zászló alatt, olykor egymással szemben ki akarják sajátítani. S akiknek csak egy dolog az igazán fontos, az, hogy a nemzet, a nemzeti tábor lehetőleg egyáltalán ne létezzen.
