Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
2000. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKTE GYULA Státustörvény előtt CZÉRE BÉLA Tompítani kell-e a nemzeti radikalizmust? (Folytatás az 1. oldalról) Miért tűnik felemásnak és bátortalannak a készülő státustörvény? Azért, mert a beharangozott oktatási, egészségügyi, munkavállalási jogokból csak nagyon kevés jut az ilyen státusért folyamodók számára. Például az utódállamokban élő magyarság munkavállalási lehetőségei bizonyíthatóan csekélyebbek, mint a többségi lakosságé. Nem a tudásuk vagy szorgalmuk miatt csekélyebbek, hanem az utódállmokban meglévő - és évtizedek óta létező - magyargyűlölő soviniszta hangulat miatt. Egyre több magyar család számára nem marad más lehetőség, mint az emigráció. Otthon tartani őket csak akkor lehetne, ha legalább félháromnegyedéves munkavállalási lehetőséget biztosítana számukra a státustörvény, hogy keresetükkel otthonukat fönntartanák. Ehelyett csak három hónapos munkavállalást tenne lehetővé, aminek jövedelme nyilván elégtelen a megmaradáshoz. Nemzeti szolidaritásból példát vehetne a magyar külügyi apparátus a horvátoktól, akik súlyos háborús helyzetben is minden fenntartás nélkül lehetővé tették a Krassó vidéki - romániai - horvátok munkavállalását Horvátországban. A munkalehetőség megadása hozzájárult ahhoz, hogy „érdemes ma horvátnak lenni” Romániában, hogy a lassan feledésbe merülő nemzeti nyelv ismét erőre kapott a krassován falvakban, és megállt az elvándorlás és az asszimiláció ebben a szórványban. A szocialista-szabaddemokrata ellenzék a státustörvénynek épp ezt a hatását kívánja kiiktatni. „Öntudatból vállalják magyarságukat a kint élők, és ne érdekből!” - hangoztatták ellenvetéseiket az Országgyűlésben azok, akik mindent megtettek - és megtesznek ma is - a magyar öntudat kiölése érdekében. Ugyanezek az öntudatra apellálok meg sem említik azt a szomorú helyzetet, hogy évtizedek óta „szlováknak”, „szerbnek”, „románnak”, „ukránnak” lényegesen érdemesebb lenni az elszakított területeken, mint magyarnak - és a leendő státustörvény csak enyhítene ezen az ellenérdekeltségen, de valószínűleg - főleg ilyen felemás formában - nem tudná ezt teljes mértékben ellensúlyozni. Nem feledjük, hogy az MSZPSZDSZ-táborban az a kijelentés is elhangzott: Nekünk nem érdekünk, hogy másoknak érdemes legyen magyarnak lenni. A nyugati emigráció teljesen kimaradna a státustörvény kedvezményezetti köréből. Hátrányos megkülönböztetésük indoka az, hogy „a szomszédos országokban jelenleg élő magyarok felmenői a párizsi békeszerződések folytán akaratukon kívül kerültek kisebbségi sorba”. Sajnos, a külügyminisztériumi elvtársaknak az ötvenhatosokkal szemben táplált ellenszenve még ma is akkora, hogy le akarják tagadni azt a tényt, miszerint százezreket üldöztek el az országból, ezrek menekültek az akasztófa elől - azaz ők is „akaratukon kívül kerültek kisebbségi sorba”. Ennek a kiüldözött nemzedéknek a harmadik nemzedéke még meg tudná őrizni magyarságát, ha magyarországi oktatási intézményekben a státustörvény alapján kedvezményesen tanulhatna, de úgy tűnik, hogy ez nem szívügye a törvényt előkészítőknek. A törvény kulcskérdése az, hogy ki számítson magyarnak? A jelenlegi elképzelések szerint azok, akiknek felmenői bizonyíthatóan magyar állampolgárok voltak. Nos, ez sem kielégítő feltétel, hiszen például a moldvai csángók felmenői száz évvel ezelőtt is román állampolgárok voltak. Az is vitatott, hogy milyen szervezetek ajánlása alapján adható meg a különleges jogállás. A kormány jelenleg az ajánlás lehetőségét a határon túli magyar szervezetek feladatává tenné. Ez ellen az elképzelés ellen éppen a külhoni magyar szervezetek tiltakoznak legélénkebben. Figyelmeztetésük szerint egy ilyen lehetőséget éppen a magyarságot üldöző rezsimek ragadnák meg. Közismert az, hogy Szerbiában Milosevics szélsőségesen soviniszta rendszere „kirakat”-kisebbségi szervezeteket tart fenn - bizonyítandó a világ előtt, hogy védnöke a nemzeti kisebbségeknek -, és akkor egy ilyen kirakat-szervezet osztogatná a magyar státus-jogosítványokat? Szlovákiában Meciar kormánya pénzelt magyarnak mondott fantomszervezeteket, és sajnos van arra esély, hogy ez a rezsim restaurálja önmagát és kliensszervezeteit. Figyelmeztető jel az is, hogy a magyarországi ukrán nagykövet több ízben kifejtette a státustörvénnyel szembeni ellenszenvét, és arra intette a kárpátaljai magyarok képviselőit, hogy „integrálódniuk kell az ukrán gazdaságba és politikába”. Nyilván megtalálná azt a szervezetet egy ilyen beállítódású kormány, amelyik a legcsekélyebb mértékűvé tenné a státustörvény hatását. Pedig épp a kárpátaljai magyarok élnek legközelebb olyan magyarországi nagyvárosokhoz, ahol lakóhelyük feladása nélkül is kereseti lehetőséghez jutnának. Persze az ő esetükben sem egy háromhónapos idénymunka-vállalás lehetősége jelentene megoldást, amit a jelenlegi törvénytervezet kilátásba helyez. Az oktatási és kulturális segítség is elkelne ebben a régióban, ahol a magyar iskolák tanítói féléves elmaradással kapják meg a béreiket, ahol egymás után szüntetik meg pénzhiányra hivatkozva a községek magyar nyelvű könyvtárait. A hazai ellenzék feltűnően kettős mércével méri a külföldi magyarságot és a hazai és európai kultúrától ugyancsak távol álló afrikai és ázsiai bevándorlókat. Ha nemzetközi idegenrendészeti kötelezettségeink alapján a hazai hatóságok hazairányítanak Nyugat-Európa utazni szándékozó illegális bevándorlókat, akkor rögtön rasszizmust, idegengyűlöletet emlegetnek, és fel vannak azon háborodva, hogy a hazai lakosság - akár munkavállalási lehetőségeinek a csökkentésétől tartva - ellenzi ezeknek az embereknek a magyarországi letelepedését. Ugyanezen politikai erők most - a státustörvény vitájának a során - a végsőkig ellenzik a külföldi magyarok itthoni munkavállalási lehetőségeit, és szakszervezeti megmozdulásokat is kilátásba helyeznek. Egy határozott nemzeti érzelmű kormány leleplezné ezt a kettős mércét, és nem konszenzusra törekedne annak alkalmzóival! Sokat tehetne a minél szélesebb tartalmú státustörvény megszületése érdekében a Magyarok Világszövetsége. Sajnos éppen ebben a történelmi pillanatban, megbénított állapotban, csak a saját belső viszályaival foglalkozik. Véletlenül alakult ez így? (Folytatás az 1. oldalról) S ami az életszínvonalat illeti, ezen is érdemes a valós tények ismeretében elgondolkodni. Egy jellemző példa: egy szerényebb konyhafelszerelésnek parányi értékét kitevő csaptelep 10-12 ezer forintba kerül, vagyis egy átlagnyugdíj egyharmadába. Egy átlagnyugdíj arra lenne elegendő, hogy kifizesse belőle valaki az összes közüzemi és egyéb díjat, de ebben az esetben nem tudna enni és egy pár cipőt sem lenne képes venni magának. Ha mindezt nem egy magányos nyugdíjas, hanem egy házaspár fizeti, akkor valamivel tűrhetőbb a helyzet. Ne felejtsük el, hogy a nyugdíjasok az ország lakosságának egyharmadát teszik ki. De beszélhetnénk a kisfizetésűek tömegéről is. Visszatérve Tóth Gy. László miniszterelnöki főtanácsadó írására, a harmadik probléma, az elhallgatásoskihagyásos balladai technika alkalmazása a médiumok szerepének egyszerre kritikus és egyszerre sajátosan visszafogott bemutatásakor nyilvánul meg a legszembetűnőbben. Tóth Gy. László pontosan méri fel, hogy még a közszolgálati rádió és televízió is az SZDSZ és az MSZP politikai céljait szolgálja. Ám arra a kérdésre nyilván nem lenne válasz, hogy miért nem tett szinte semmit a kormány a kiegyensúlyozottabb médiaviszonyok kialakításáért, legalább a közszolgálati rádió és televízió esetében? Hiszen hasonló történelmi mulasztás okozta a Borosskormány bukását 1994-ben, pedig az MDF kezében a mai Fidesz-kormányzattal szemben valamivel azért több lehetőség volt. Molnár Balázs kétrészes elemzése (Kik vagyunk, és miért buktunk meg?, Magyar Demokrata, május 25. és június 1.) egyértelművé teszi a liberális elektronikus médiumok nyomasztó túlsúlyát, sajnos még a Duna Televízió vonatkozásában is, hiszen „az hírműsoraiban elsősorban a határon túli magyarság baloldali áramlatait favorizálja”. A Magyar Demokrata majd két éven át elsősorban a Fideszt támogatta, de a hetilap írásaiban ma már egyre több a fiatal demokraták politikája iránti kétely. A Magyar Fórum pedig „a jóindulatú semlegességtől” jutott el az egyre keményebb kritikai hangvételig. De érdemes (sajnos) a mai Magyar Nemzetet az 1994 előtti Pesti Hírlappal, vagy az 1994 utáni Új Magyarországgal összevetni. Elképzelhetetlen lett volna, hogy ezekben a lapokban olyan kolumnás, elragadtatott hangvételű cikkek jelenjenek meg Esterházy Péterről, Komád Györgyről, Kertész Imréről, Jancsó Miklósról, mint amilyenek megjelentek a Magyar Nemzetben vagy korábban a Napi Magyarországban - és a felsorolást még hosszan folytathatnánk. Mindez a mai Magyar Nemzetben elsősorban a kultúrrovatvezető Tallai Gábornak és a Hétvégi Magazin szerkesztőjének, Mányoki Endrének az „érdeme”. A Magyar Nemzet gazdaságpolitikai rovata feltűnően elnéző a globalizmus pusztító hatásaival szemben, a külpolitikai rovatban - Lovas István kitűnő szemléi ellenére - erőteljesen érezteti hatását az óvatoskodó, bátortalan „martonyis” irányvonal. S annak ellenére, hogy pár nemzeti kiadó (Püski, Magyar Ház, Magyar Fórum,Kairosz) már hatékonyan működik, még mindig elképesztő a balliberális-liberális hegemónia a könyvkiadásban. Ez a tény viszont felvet egy nyomasztó kérdést. A Fidesz-MPP-ben vajon nem létezik egy vegytisztán liberális, mindenfajta konzervativizmussal, népi-nemzeti gondolattal mereven szembenálló irányzat is? A már-már „sikerágazatként” elkönyvelt külpolitika a magyar érdekek állandó feladását, a nyugathoz való szolgai alkalmazkodást, az önálló eredeti koncepció teljes hiányát jelenti valójában. Elsősorban persze Martonyi János külügyminiszter - és a pártállami időkből örökölt apparátusa - a felelős azért, hogy a magyar létérdekek érvényesítése sem Szlovákia, sem Románia, sem Jugoszlávia vonatkozásában nem történt meg. Kitűnő tanulmányában Kelemen Miklós elemzi ezeket a felkészületlenségből és gyávaságból bekövetkezett kudarcokat (Magyar Demokrata, május 25.). A Dzurindakabinettel újraélesztettük a visegrádi együttműködést, akkor, amikor „szinte az összes jogtipró törvény, rendelet hatályban maradt: az államtörvényről szóló és a közigazgtás Meciar-i átszervezését megvalósító törvény”. Érthetetlen, hogy a magyar diplomáciának miért érdeke, hogy Szlovákia és Románia minél előbb bekerüljön a NATO- ba, miért töri magát ezért minden erejével? Hiszen kiszolgáltatottságunk, a szomszédos országokban élő magyarság jogfosztottsága csak fokozódni fog ezáltal. Nyitott égbolt együttműködést szerveztünk, közben a románok újabb és újabb katonai egységeket telepítenek a Székelyföldre. Hargita és Kovászna megyében épülnek a rendőrségi kaszárnyák, nyilván a románok jót derülnek közben a magyar külügy- és hadügyminisztérium balekségén. Csurka István nagyon szerény határmódosító javaslatát a balliberális sajtó óriási felháborodással fogadta, pedig a Délvidéken olyan elképesztő a nyomor és oly nagy a közbiztonság hiánya, hogy az itt élő szerbek egy része is a Szerbiától való elszakadást vagy legalábbis a függőség drasztikus lazítását szeretné. Igaza lehet Kelemen Miklósnak, aki azt írja., Azért kellene revíziót követelni, mert akkor az autonómia elérhető lenne.” Nagy mulasztása a magyar külpolitikának az is, hogy változatlanul nem kezeli kiemelt fontosságúként a magyar-horvát és a magyar-szlovén kapcsolatokat, történelmi, kulturális, politikai és gazdasági súlya miatt főleg az előbbit. Pedig ausztria és Szlovénia mellett Horvátországgal kellene a magyar külpolitikának a kapcsolatokat még szorosabbra fűznie. Antall József jól látta annak idején, hogy a németmagyar kapcsolatokat nem lehet valamiféle transzatlanti függőségnek alárendelni. Ez a gondolat viszont a jelenlegi magyar külpolitikában egyáltalán nem evidencia. Még következetesebben kellene Lengyelországgal, a balti államokkal és délen Törökországgal, Bulgáriával a baráti viszonyt erősíteni. Bár tény, hogy Orbán Viktor külföldi látogatásainak egy része már ezt a célt szolgálta. Igaza van Siklaky Istvánnak (a Magyar Demokrata június 15-i számában Tamáska Péter idézi), aki ezt írja: ,A világ ugyanis a Szovjetunió mint kommunista nagyhatalom megszűnése után is kétpólusú maradt, az egyik pólust az északatlanti tömb alkotja, a másikat eurázsiai hatalmi tömbnek nevezhetjük. Ide számíthatjuk Oroszországon és a befolyása alatt maradt posztszovjet országokon kívül Kínát és Indiát is... E két hatalmi tömb között húzódik egy ütközősáv, amelybe Magyarország is beleesik. Az e sávban lévő országok megengedhetik maguknak, hogy nemzeti érdekű politikát folytassanak, mert mindkét tömb „körmére néz” a másiknak, és így kicsi az esélye, hogy ebben a sávban fekvő országot akár a nyugati, akár a keleti tömb katonai kényszer alá helyezzen, akkor is, ha a NATO tagja. Marad a gazdasági kényszer. Nos, Magyarországnak olyan kedvezőek a gazdaságföldrajzi adottságai, hogy - ha kormánya nem árulja el népét - gyakorlatilag nem lehet kiéheztetni, nem lehet gazdasági eszközökkel térdre kényszeríteni.” Jó lenne, ha egyszer végre a magyar külpolitika is végiggondolná ezeket a következtetéseket. A debreceni nagytemplom
