Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. július-augusztus Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója 2000. június 30. - július 15,22. A 2000. június 30-cal kezdődött jeles esemény központi Igéje: „... ezer esztendő előtted...” (Zsoltárok könyve 90, 4). A Világtalákozó központi rendezvényének házigazdája az 1576-ban alapított Dunamelléki Református Egyházkerület, amely az ország középső részén (a Duna mentén) terül el s székhelye Budapest. Nagy reménységgel teli várakozás előzte meg a 2000. június 30- án elkezdődött eseménysorozat nyitányát Budapesten, a Ferencvárosi Stadionban. A megnyitó napjának délelőttjén a Budapest Kálvin téri Református Templomban tartott istentiszteletet követően felavattuk Kálvin János genfi reformátor Búza Barna szobrászművész által készített bronzszobrát a templom előtti téren. Mindkét esemény fényét emelte, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb közjogi méltóságai is jelen voltak. A Kálvin téren Göncz Árpád köztársasági elnök és számos minisztérium képviselője, míg a Ferencvárosi Stadionban a kitűnően megszervezett rendezvénysorozat nyitóján Orbán Viktor miniszterelnök úr, államtitkárok és közéletünk kimagasló személyiségei voltak mindvégig közöttünk. Mindkét eseményen „telt ház volt”, ez kifejezésre juttatta a bennünk lévő összetartozás szükségességét, a hitet és reménységet. Az eseményekről a Magyar Televízió egyenes adásban tudósított. A Ferencvárosi Stadionban több, mint húszezer keretyén magyar a világ minden tájáról érkezve, együtt énekelte, egy közös akaratban egymást erősítve lelkesítve a 471. Zsoltárt: „Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt.” Mindkét felemelő eseményen a Dunamelléki Egyházkerület püspöke, főtiszteletű Dr. Hegedűs Lóránt püspök úr hirdette Istennek igéjét, mely most is (mint minden más alkalomkor) tetten ért, leleplezett, lelkesített, felemelt. Egyértelművé tette mindenki számára, hogy népként, nemzetként csak Jézus Krisztusban bízva maradhatunk meg. Igehirdetésében megemlékezett az elmúlt esztendők nemzetgyilkos abortuszainak meg nem született áldozatairól, „aki nem születik meg, nem születhet újjá”. Az eddigiekben gyakorolt önző, istentelen életfelfogás helyett („... úgy szeretem magamat, hogy megöllek téged...”) felmutatta az egyedüli Krisztust követő megoldást; „úgy szeretlek téged, hogy meghalok érted”. A stadionbeli eseménysorozat úrvacsoraosztással ért véget. Az úrvacsora közösségében részt vett a miniszterelnök úr is, aki beszédében nagy jelentőséget tulajdonított a magyar reformátusság a világ magyarságát integráló rendezvénysorozatának. Július másodikán kiemelkedő esemény tette minden résztvevő számára emlékezetessé azt az alkalmat, amely a Budapest Szabadság téri református egyházközség Hazatérés Templomában volt. Ifj. Hegedűs Lóránt vezető lelkipásztor és a presbitérium történelmi zászlóavatásra hívta a világtalálkozó résztvevőit, melyre az istentisztelet után került sor. E színpompás és felemelő esemény egyik méltó színfoltja volt a Világtalálkozónak, s a Szabadság téri gyülekezet áldozatos munkáját, történelmi elhivatottságát ismerhettük meg. Július 6-án a Világtalálkozó résztvevői már Ópusztaszeren csodálhatták meg - közös istentisztelet keretében - az emlékparkot, és menthettek a további alkalmakon is újabb erőt, gondolatokat az események utáni hétköznapok gondjaihoz. Az átélt élményeket papírra vetni szinte lehetetlen vállalkozás. De talán mégis az alábbi két gondolat fejezi ki leghívebben a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának szellemiségét: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!” Ámen. „Világosíts meg engem a te orcád világosságával.” Király Zoltán gondnok Szabadság téri gyülekezet A kisharang alatt A debreceni Református Gimnázium véndiákjai, mintegy négyezer lélek gyülekezett a 2000. esztendő pünkösdjén. Ez volt az ősi skóla véndiákjainak első világtalálkozója. A nagy lustra igazi ünnep volt a kálvinista Rómában. „A kicsapott diákok találkozója az udvaron lesz!” - mondja János barátom, aki a hetvenes években érettségizet, és ma a gimnázium magyartanára. így délután az alatt a kisharang alatt találkozunk, amelyet szokás szerint társaink akkor kondítottak meg, ha valakit - ne szépítsük: - kirúgtak a Kollégiumból. Volt, aki egy mozizásért villámhárítót mászott éjszaka, volt aki szerelméért a városban verekedett, s olyan is akadt, ki a megkívánt pakkért alsóbb éves társait sanyargatta. Most itt állnak a kicsapott rendbontók, a yuppie harmincasok, pocakos negyvenesek, ősz hetvenesek, akár egy tucatnyi örök tinédzser. Körülöttük meg a tömeg, több tévéstáb, kamerák és mikrofonok kereszttüze. Odalép hozzám Jóska bátyám, egykori matektanárom - ki az érettségi előtt bizony kegyetlenül meghúzott! - s most tanácsomat kéri egy határon túli iskola ügyében. Míg beszélgetünk, körbenézek: az épület zárt négyszöge, a máskor oly puritán udvar tele fehér asztalokkal, köröttük több százan isznak „bamakólát” vagy csapolt sört. A fűre lépni szabad, feküdni is lehet meg kiabálni. Aztán a gimnázium épületében az iskolai kiállításon Béla, az egykori főapparitor kalauzol: „egy puskát is kiállítottunk” - mutatja a viharvert papírcetlit az üvegtárlóban. A feje tetején áll minden. Pali a tengerentúlról érkezett, Edina Afrikából, Feri Budapestről, Imre és felesége meg a Csapó utcából. „Debrecenre figyel ma a világ!” - hajol az egyik cívis a másikhoz a Nagytemplomban, mikor a miniszterelnök köszöntését olvassák. Amaz öntudattal kihúzza magát, s tán már arra a szalonnás croissant-ra (péksütemény - a szerk.) (volt ilyen, kérem!) gondol, amivel majd az esti szeretetvendégségen kínálják. Aztán az ebéd előtt még egy szép domborművet leplezünk le a Kollégium falán, a mű: a tógás diákok szétrajzanak a világba a kollégiumból. Megilletődötten álldogálunk a sötétöltönyös, nyakkendős kiválóságok között. Másnap, egykori Kántus tagként ugyanilyen megilletődve, de azért üvöltve énekeljük Kodály Genfi zsoltárából, hogy „a Seregek Ura velünk van!” Temperamentumos szőke a karmesterünk, a legendás Berkesi karnagy úr szépre sikeredett utánpótlása, ifjú leánya. „Te tudtad, hogy ennyi csinos nő volt az iskolatársunk?” - von kérdőre este Zsolt, a szívsebész, amikor az udvaron az elfogyaszott croissant okozta sokkot próbáljuk konyakkal csillapítani. A színpadon közben egy bácsika magyar nótákat énekel. Nagy ünneplést kap, majdnem visszatapsolják. Hiszen iskolatársak vagyunk. „A Refi egy soha nem múló állapot” - mondta egykor kedvencünk, Sarkadi tanár úr. Ez összekapcsol Csokonaival, Arannyal, Bay Zoltánnal - és sokunkat a drága jó édesapjával is. Ez a közös a bankárban, a tévériporterben, a lelkészben, az áruházigazgatóban, a sofőrben, akik az Arany Bikában ilyenkor, találkozó idején fél éjszakát átbeszélgetnek. így válik húgommá az a cserfes kis gimnazista is, akitől két címeres pólót és - egy korosodó rokon szenilizmusával - még húsz képeslapot meg hat kitűzőt is vásárolok. Lajos, aki ügyvéd, többedmagával agitál, szervezzünk a volt refisekből adatbázist. Nevek, címek és főleg a munkahelyek nyilvántartásával segíteni lehetne egymásnak, egymáson. Jó az ötlet, feliratkozom. Aztán érkezik egy másik ív is: patronálhatok egy-egy szobát, bútort, berendezési tárgyat. A nevem ki lesz írva táblára, a pénzt meg befizetem rendesen. Elhatározom, hogy örökbe fogadok egy emeletes ágyat. Feliratkozom. Utolsó este Károlyt, a Kollégium főigazgatóját kérdem, mikor lesz a következő nagy évforduló. „2038-ban bizonyosan, mert akkor leszünk 500 évesek!” - válaszolja. Akkor én hetvenkétéves leszek - már csak becsületből is kitartok addig! Csete Örs Gáborjáni Szabó Kálmán: Kék tógás diák könyvvel, kézirattal. Zöld tógás debreceni diák tűzoltásra használt gerundiummal. - Freskó Millenniumi Magyar Napok Torontóban, 2000. május 4-7. Magyarországi távlatból nézve Torontó irdatlan nagy város. Kanadában is a legnagyobb, és ami a kivándorló számára nagyon vonzónak tűnhet, hogy a hivatalos statisztika szerint is 40.000 és 60.000 között mozog itt a magyarok száma. Torontóban az egyetemen van magyar tanszék, az egyetemi könyvtárnak hatalmas magyar nyelvű és vonatkozású gyűjteménye van, magyar középiskola, ahová a tanulók több magyar hétvégi iskolából verbuválódnak össze, minden vallási felekezetnek külön gyönyörű temploma, se szeri, se száma a magyar szervezeteknek, vendéglőknek, csemegeüzleteknek, médiája hivatalosan is számontartott és megbecsült; a magyar szabadságharc évfordulóján évente felvonják a Városháza előtt a magyar zászlót, s elhangzik ilyenkor a város polgármesterének üzenete. És sorolhatnék, hogy miért is érezheti magát magyarnak az ember a világ egyik legtöbb nemzetiséget számláló városában anélkül, hogy nyelvi-etnikai gettóba préselnék. Torontóban jó magyarnak is lenni. De hogy olyan sokan lennénk itt magyarok, azt nem éreztük még igazán soha. A legkevésbé ez alkalommal, a Millenniumi Magyar Napokon. Marosvölgyi Klára, a Nagyvilágban a Magyar Kultúráért elnökének vezetésével művészcsoport érkezett Szegedről, hogy jelenlétével és a legnagyobb igénnyel összeállított műsorszámaival megtisztelje a torontói magyarság ezredfordulói ünnepségsorozatát. Ám a torontói magyarok nem tisztelték meg önmagukat és a vendégeket azzal, hogy elmenjenek az előadásokra. A távolmaradás minden egyes magyar vesztesége, ugyanakkor mindannyiunk szégyene is. Hogy miért tátongott majdnem üresen a hatalmas Árpád-terem az első három estén, valakinek vagy valakiknek a nagy bűne! Talán ha az előzetes hirdetésekkel egy időben olvashatták volna honfitársaink Menczel Gábor torontói magyar főkonzul üdvözlő beszédét, jobban odafigyeltek volna a rendezvényre. Menczel Gábor ugyanis többek között ezeket mondotta: „Ez az év különleges év a keresztény világ életében, a világ magyarsága számára pedig kétszeresen is egyedülálló. Idén egy olyan évet kezdtünk meg, amelyben a történelmi sors különös kegyéből nemcsak a kereszténység kétezeréves, hanem ezzel egy időben a magyar államalapítás ezeréves évfordulóját is ünnepeljük. Ezer éve annak, hogy az akkor ezeréves keresztény egyház feje koronát küldött első királyunknak és ezáltal Istvánt felkent királlyá tette. Királlyá, aki a keresztény Európa teljes értékű tagjaként elismert és tisztelt nemzetet, a nemzet számára pedig hazát és országot teremtett. (...) Tudom, hogy a torontói és szélesebb értelemben az egész kanadai magyarság is nagy lelkesedéssel készül ezekre az ünnepi megemlékezésekre. Célunk, hogy ezeken az alkalmakon a világ más nemzeteit is megismertessük történelmünkkel, gazdasági eredményeinkkel, a magyar kultúra rendkívüli gazdagságával, az ezeréves magyar hagyományokkal. Ez a törekvés vezérelte a dél-alföldi régió most idelátogató hivatalos képviselőit, üzletembereit és művészeit is, akik négy napon át változatos rendezvényekkel és színes kulturális műsorral mutatkoznak be majd Önöknek. Ezzel is kifejezésre juttatva az anyaország Önök iránt érzett megbecsülését azért, hogy hosszú évtizedeken át, szülőhazájuktól távol is megőrizték magyarságunk egyedülálló értékeit és hűek maradtak és maradnak szüleik, nagyszüleik nyelvéhez és kultúrájához. S hogy gyermekeiknek és unokáiknak továbbadják a magyar szót, a magyar nemzet és haza szeretetét...” Május 4-én Dr. Simák Pál, a Magyar Köztársaság gazdasági attaséja nyitotta meg a kiállításokat: a magyar turisztikát, borászatot, a Pick Szalámigyár termékeit, népművészetet, amatőr festészetet illusztráló kirakodókat, valamint a Máltai Szeretet Szolgálatnak a magyar Nobel-díjas tudósokat ismertető tablóit. Azután került sor a Ház elnökének, Bogyai Elemérnek és Menczel Gábor főkonzulnak a megnyitó beszédére, majd a művészek bemutatására. A műsor „hivatalos” konferansza a Torontóban is jól ismert és szeretett színművész, Técsy Sándor volt, aki az otthon üdvözletével együtt a szegedi Pick szalámigyár ajándékait is átnyújtotta a torontói Magyar Konzulátus és a Magyar Ház vezetőinek. A gálaműsor igaz örömet és egyúttal kellemes meglepetést is okozott: az eddigi vendégszereplésektől eltérően nem gügyögtek, nem jópofáskodtak a nézőkkel, hanem megbecsülésük jeleként gyöngyszemekkel ajándékozták meg. Técsy Sándor tolmácsolásában hallhattuk Ki van jelölve a helyed című, ismeretlen szerző versét, Czegő Zoltán, Szabó Lőrinc, Petőfi Sándor költeményeit, a csodálatos hangú Zalai Lídia és Dr. Zambó Géza előadásában Kodály-népdalfeldolgozásokat, Erkel halhatatlan Hunyadi László és Bánk bán című darabjaiból áriákat, a János vitéz örökifjú melódiáit. A zongorán ezúttal többnyire Kemény Erzsébet zongoraművésznő játszott. Rendkívüli átéléssel szólaltatta meg Bartók népdalfeldolgozásait és Liszt 13. rapszódiáját is. Arany János zongoraművész egy csokorravaló Seress Rezsődallal lepte meg a hallgatóságot. Az előadás végén a közönség meghatottan, felállva tapsolt hosszú percekig. A lelkes tetszésnyilvánítás ellensúlyozta az üres székek tátongását. Később a művészek és a közönség a Mátyás Pincében megtartott fogadáson találkozott. Itt a borkóstoló és a pompás hidegtálak csakhamar feloldották a hangulatot. Pénteken, 5-én a magyarnóta szerepelt a vendégművészek repertoárjában. Május 6-án, szombaton valóban többecskén eljöttek a meghirdetett nosztalgia-estre. A műsort Técsy Sándor szavalata nyitotta, aki a barát emlékének kijáró tisztelettel és szeretettel mondta el Páskándi Gézának Városom emléke című versét. Mégiscsak javítottunk a torontói magyarság hírnevén vasárnap, a rendzevénysorozat utolsó estéjén! Ezt már „fogta” a kis művészcsoport is, mert olyan vidáman és igyekezettel szerepelt, mintha nem is száz, hanem ezer ember várt volna a konferáló Técsy Sándor belépésére. Técsy remek hangulatban vezette be a műsorszámokat, anekdotázott, az operett világának megannyi titkát villantotta fel. A rendezvénysorozatot borkóstolóval egybekötött fogadás követte, és mindenki egyetértett Bogyai Elemérnek, a torontói Magyar Ház elnökének abbéli véleményével, hogy ehhez hasonló színvonalú műsor még nem volt a kultúrközpont negyedévszázados történetében. Danes Rózsa, Torontó
