Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-04-01 / 4. szám
2000. április (Folytatás az 1. oldalról) Tudom, gyalázatos gondolatmenet ez azok számára, akiknek nem a tények alakítják életformájukat. Mert minden történelmi esemény emberek ezreit taszította mártírsorba, anélkül, hogy ezt ők érdemelték volna. A legutóbbi nagy világégés is sok nép fiait sodorta embertelen körülmények közé. Ma már köztudott, hogy a kommunizmus áldozatai - Szibéria, gulág - nagyságrenddel nagyobb számúak, mint a fasizmus ordas eszméi által halálba taszítottaké. Arról most szót sem ejtek, hogy a „háborús jóvátétel” emberáldozatai, a „málenkij robot” mártüjai milyen körülmények között szenvedtek évekig, milyen kínokkal „érdemelték ki” halálukat. Nekik sem jutott az a végtisztesség - millióknak -, hogy emberhez méltóan legyenek eltemetve. Miért nincs emlékezetükre „emléknap” az iskoláinkban? Rendezenek emlékezetükre világkonferenciát? Vagy ezeket a gaztetteket lepje a feledés homálya? Ennyire azért nem drága a mártírok vére? Pedig a kényszerrabszolgaként évekig robotoló, szörnyű körülmények közt kínhalált szenvedők vére szintén az égre kiált! Róluk megemlékeztünk nap mint nap, ahogyan érdemelnék? Pedig ma az is történelmi tény, hogy ha létezik különbség mártírok elpusztításában és családjuktól, szeretteiktől történő megfosztásban, akkor a kommunizmus áldozatainak sorsa embertelenebb volt minden valaha létezőnél. Sokáig vívódtam, szóljak-e, kérdezzek-e? Az Ember tisztelete mégis szólít. Olyan folyamat kortanúi vagyunk, amikor bűn hallgatni! Mást sem hallunk, mint: „... nem lehet embereket a származásuk, vallásuk, gondolataik miatt elpusztítani...”. Mondják ezt mindazok, akik lehunyják szemüket, ha az esztelen pusztítás mártírjai nem saját népük fiainak sorából kerülnek ki. Más népek gyászai számukra nem méltók emlékezésre. Az így gondolkodók talán minden nép fiai közt megtalálhatók, csak legfeljebb anyagi lehetőségeik szűkösebbek, hogy ebbéli nézeteiket leplezve, közfigyelmet kényszeríthessenek ki. Lesz-é emléknap június 4.? A világ olyan, amilyen. De mikor lesz emléknapja a magyar iskolákban Muhipusztának. Mohácsnak, török hódoltságnak, Rákóczi mártíromságának, 1848 mártírjainak, 1919 borzalmainak, a Trianon okozta magyar mártíromságnak, 1956 véráldozóinak? Hogy csak nagyolva adjam meg az emlékezés lehetőségeinek indokait. Mert való igaz, sok-sok ártatlan, vétlen ember vére ontatott, mióta az ember színre lépett. „Minden ember egyenlő!” nem az ünnepélyes kinyilatkozás szintjén, hanem Isten előtt. Ám mégis, minden ember egyedi, mástól jól megkülönböztethető, egyedülvaló csoda, Isten szándéka szerint. Az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen, Istentől származó kegyelem! Ezt senkinek nincs joga kioltani csak azért, mert sátáni ötlettől vezérelve más véleményen van. Minden ember életének erőszakos kioltása bűn. Ha ezt komolyan valljuk, akkor érjük tetten napjaink történéseiben a hamisságot. A „holokauszt megemlékezések” most már semmi másról nem szólnak, mint arról, hogy szűk érdekcsoportok jól felfogott érdekeiket érvényesítik mártírjaik emlékezetére hivatkozva, de saját anyagi hasznukat keresve. Tudom, erre felkapják fejüket a szívből gyászolók, és döbbenten tiltakoznak, miért állítom ezt? Hiszen ők a fájdalmuknak adnak hangot még ma is, ha emlékeznek. De ha elgondolkodnak, tudják, miért fogalmazok így. Mert a „holokauszt emlékezők” minden mondata csak az „újabb és újabb anyagi kárpótlás” lehetőségéről és módjáról értesít bennünket. Ám ha valaki megszólal a tömegből, hogy „nekem is vannak mártírjaim, akikre csak emlékezni szeretnék, esetleg emléktáblát avatni, hogy nevét kegyelettel őrizhesse az utókor”, akkor nekihevült gyűlölködéssel utasít ez a „holokauszt emlékező”, hogy „neked erre nincs jogod”! Anyagi kárpótlás! Mikor kárpótolták a magyar népet a tatár horda által elkövetett országdúllás okán? Mikor a török hódoltság alatt elkövetett személyi és anyagi kártevésért? Mikor bármely népet a háborúk, országdúlások során elkövetett károkért? Talán egy ide illő eset fordult elő, melynek azután jócskán szenvedője volt a magyarság is: a II. világháborút követő évek. Mint ország kellett helytállanunk (és évekig „háborús jóvátétel” címén anyagi és emberi javaink Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal Egyenlők és egyenlőbbek nagy részét átengedni más országnak). Mikor fizette meg Románia, Csehszlovákia, Szerbia a területéről elüldözött őslakos magyarok hátrahagyott magánvagyonát a magyarságnak? így általánosan. Vagy a „nagy világátrendeződés” során létrejött Izrael miként kárpótolta a palesztinokat a magánvagyonaikban okozott károkért? A gondolatmenet szabadon kiterjeszthető, de a szándékom csak hasonlítási alapul szolgál és önkényesen kiragadott. írásom tárgya, ha eddig nem derült ki, nem egy nép sajátos viszonyulásának elemzése az őt körülvevő történésekhez, hanem az Ember viszonyulása a körülötte zajló eseményekhez. Ám most, amikor gondolataimat rendezem, gépelem, több mint érdekes hírt hallok. Mindazok, akik évtizedek óta hullatják krokodilkönnyeiket elvesztett, embertelenül elpusztított sorstársaikért, akik mindenhonnan kárpótoltatták már magukat a holokauszt okán, újabb pénzszerzési ötlettel álltak elő. Valószínűsítik, hogy „életbiztosítás” címszó alatt is nyújthatnak majd be igényt. Remélem, sikerül nekik mártírjaik véráldozatát pénzzé váltani, amiből jobb esetben újabb megemlékező konferenciákat rendeznek. A holokauszt! Nézzük, mit ír erről az 1957-ben kiadott „Idegen szavak szótára”, melyből már fentebb is kivonatoltam, s a továbbiakban is ezt tekintem segédletnek. Holokausztum: görög eredetű szó jelentése (égő) áldozat, vagy átvitt értelemben felajánlás, engesztelő áldozat. Vajon mi indít szűk körű csoportokat arra, hogy „örök mementóként holokauszt világkonferenciát” szervezzenek, „emléknapot” követeljenek? A humánum, emberszeretet, az emberiség létéért való aggódás? Kik egyengetik útjaikat? Az életüket is emberszeretetben (Folytatás az 1. oldalról) Ugyanis ezek a pártok nem hajlandók részt venni a közszolgálati rádió és televízió irányításában - félve a leszavaztatástól -, de a még meglévő monopóliumukat kihasználva azt harsogják, hogy a kormány szorítja ki őket a médiából. Az említett urak elfogadják ezt a hazug állítást, és óva intik a kormányt a tájékoztatás kisajátításától. Vajon miért hisznek a tömeggyilkosságokat elkövető, tízezreket bebörtönző, százezreket tulajdonuktól megfosztó erők utódpártjainak, miért hisznek a szabad tájékoztatást évtizedek óta kisajátítóknak és a cenzoroknak, és miért nem adnak hitelt ezek áldozatainak? Lovat ad a posztkommunista porpaganda alá az Európai Unió Ausztria ellenes magatartása is. Azok az európai politikusok, akik a korábbi évtizedben a „pragmatizmus” jegyében együtt tartottak előadásokat, együtt vadásztak és együtt poharazgattak a bolsevik diktatúrák kádereivel, nos ezek most hirtelen minden kapcsolatot megszakítottak Ausztriával a Szabadságpárt szerintük szélsőjobb kijelentései miatt. Mit lát ebből a magyarországi rádióhallgató és a televíziónéző? Azt a következtetést vonja le, hogy Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Mao-ce tung, Tito, Ceausescu és Kádár együttvéve nem követett el annyi bűnt, mint most Ausztria. Kezdi elhinni, hogy az elmúlt évtizedekben a kommunista diktatúrákban szinte semmi rossz nem történt ahhoz képest, ami most Ausztriában várható. Hiszen most már nem csak a hazai propagandisták, hanem nyugat-európai politikusok is fasiszta veszélyre figyelmezetetnek, nem állnak szóba a szerintük az emberi jogokat majdan veszélyeztető osztrák politikusokkal. Miközben minden pironkodás és zavar nélkül fogadják azokat a bolsevik múltú pártembereket, akik bizonyíthatóan és könyörtelenül elnyomták milliók szabadságjogait. Ez az egyenlőtlen mérce nyilvánvalóan a kommunista rémtettek elkendőzésének kedvez. A baloldali pártok - felbátorodva a nekik most kedvező nemzetközi politiélők, az Emberért napi tevékenységükben is aggódók? Kik azok, akik az idők végeztéig kötelesek anyagi kárpótlást nyújtani, ennek anyagi fedezetét munkájukkal megteremteni? És kiknek? Azok munkájának gyümölcséből kárpótoljanak valakiket, akik a történtek idején még meg sem születtek? Mondhatnánk erre: „jót kell állniuk őseik cselekedeteiért”! De hát pontosan a kárpótlásokat követelők jól behatárolható köre állítja: „nem lehetek felelős az őseim cselekedeteiért!”. Nesze neked, egyenlő mérce! Nesze neked emberi egyenlőség! Kénytelen vagyok ezen a ponton egy viccet idecitálni, amit a „magamon gyúnyolódom, hajónak látom, de mástól ezt el nem tűröm” szellemiség nagymesterei adtak közre egy gyűjteményes kötetben: ”Az iskola előtt keservesen sír egy kislány. Arra megy egy járókelő és megkérdezi: - Miért sírsz, kislány? - Mert mindjárt kijönnek a gyerekek az iskolából és meg fognak verni. - Miért vernének meg? - Mert csúfolni fogom őket.” Ha emberhez nem méltó cselekedetet névvel és történéssel teszek szóvá, de az illető valamely szűk csoport tagja, a félrevezetők rögtön felsikoltanak: „Szidja az egyenlőbbeket!” Mert az „egyenlőbbek” mindent megtehetnek mindenkivel, még a soraikba tartozókkal is, de ellenük senki ne próbálkozzék, mert rögtön zárják a soraikat, hiszen ők az emberek közt a „választottak”. Egy neves filozófus így nyilatkozott erről. „Nem is baj, ha üldöznek bennünket, hiszen így erősödik a védekezési ösztönünk. Tehát csak nyugodtan támadjanak bennünket, mi ezáltal csak erősebbek leszünk...!” Mellékszálnak tűnik, de lényeges kérdés. Vajon mely nép fiaiból származnak azok a bankárok, akik évtizedekig forgatták azokat a betéteket, melyeket a II. kai légkör adta lehetőségektől - kikövetelték azt a magyar kormánytól, hogy legyen egy olyan emléknap az országban, amikor az iskolákban, a tömegtájékoztatásban, a munkahelyeken megemlékeznek a német fasizmus, a Horthy rendszer és valamenyi szélsőjobb diktatúra áldozatairól. Arról már a kezükben lévő propaganda gondoskodott volna, hogy a lakosság előtt egybemossa Hitlert és a mai kormányt - ahogyan ezt számos alkalommal mindeddig meg is tette. A követelés feltételek nélküli elfogadása a polgári kormány bukásába való belenyugvás volt, hiszen ezáltal már fiatal kortól megkezdődhetett volna a tanulók agymosása. Riasztó volt tapasztalni, hogy az oktatási miniszter úgy fogadta el ezt a kommunista követelést, hogy még csak fel sem vetette azt az igényét, miszerint a kommunista diktatúra áldozatainak is legyen egy magyarországi emléknapja. Meg kell említeni, hogy az ország fővárosában nem volt rendszerváltás, itt még törvényes lehetőség sincs arra, hogy közterületen emlékművet állíthassanak a kommunista korszak áldozatainak emlékére. Eddig minden olyan kísérlet kudarcot vallott, amelyik engedélyért folyamodott a Rákosi korban kivégzett mintegy 400 áldozat nevét megörökítő, vagy a Tanácsköztársaság 600 felakasztott és főbe lövetett áldozatára emlékeztető emlékmű építésére. Nem csoda tehát, hogy a tájékozatlan átlagember előtt bűntelen és félévszázados szocialista diktatúra , hiszen sem az utcán, sem a napilapokban, sem az éterben nem botlik bele e korszak mérhetetlen mennyiségű halmazati bűntetteibe. A polgári pártok - ellensúlyozandó a baloldali propaganda lehetőségeit - némi töprengés után kinyilvánították azt az igényüket, hogy az iskolákban, a tömegtájékoztatásban és a munkahelyeken emlékezzenek meg a kommunizmus áldozatiról is, és ezen áldozatok emléknapja báróApor Vilmos halála napja, április másodika lenne. Jobb lett volna persze, ha Apor Vilmos önfeláldozására és életútjára aktuálpolitikai kényszerítő tényezők nélkül is emlévilágháború során a mártírhalált halt százezrek elorzott vagyonából bankjukban elhelyeztek? Saját népük mártírjainak vagyonát is. S most, évtizedekkel később kinek a pénzéből kártalanítanak, s kikhez jut el az egyes személyektől elorzott vagyon? Ki kárpótol itt kit? Főleg, kiknek a kontójára? Olyan bankpolitika közepette, amikor a kihelyezések (kölcsönök) kamatai már a csillagos eget súrolják, míg a betétek kamatai már lassan mínusz előjelűvé válnak. Tehát a bank nem pénzt fiaztat, hanem egyenesen pénzt lop fényes nappal, mindenki szeme láttára. Holokauszt! Örök emlékezésre kötelező gaztett! így igaz, s miközben egyre hangosabb az erre mindenkor emlékezést követelő kórus, ugyanők elnyomnak minden arra irányuló igyekezetei, amely erre figyelmeztet. Mert embert, népeket meg lehet semmisíteni fizikailag, de ugyanezt el lehet érni önkényes határmódosításokkal is. A hazából, nemzetből történő kényszerű elszakítás felér bármilyen holokauszttal. Akik ezt nem értik, nem hajlandók tudomásul venni, azok már nem is halottaikat gyászolják, sőt egyenesen visszaélnek a népük mártírjainak kegyeleti emlékével. A magyar nem szereti a „másságot”. Mondják ezt azok, akik a maguk nézetén kívül semmit sem tűrnek. Igaz, azt a fajta másságot nehéz szeretni, amilyennel a vádaskodók rendelkeznek. Ők ugyanis percenként „mások”! Egy személyben sokfélék; ma ilyenek, holnap olyanok. De arra mindig készek, hogy a „másság” mindenekfelettiségét megvédjék, hiszen ha nem ezt tennék, nem lenne éltető életfilozófiájuk. Csak az az érdekes mindebben, hogy a föld valamennyi „másságot” kedvelője nyugodtan élhet nálunk, a szerintük őket gyűlölő országban, miközben minden rosszat szabadon elmondhatnak arról az országról, ahol csak egyfajta csoportosulás létezik, mely kezne az ország, de a történéseken már nem lehet változtatni. Báró Apor Vilmos Segesváron született 1892-ben. Talán már ennek a helynek, Petőfi hősi halála helyszínének is volt hatása életútjára. Gyulán lett plébános. A szociális gondokat orvosolni kívánó papként a városban gyermekkonyhát és napközi otthont létesített. Későbbi kórházi és börtönmissziós tevékenysége, emberbaráti cselekedetei a mai emberek számára is nyilvánvalóvá teszik, hogy nem csak a baloldali meggyőződésű politikusok kiváltsága a szociális érzékenység. Az 1919. évi kommün alatt - életét is kockáztatva - erélyesen védte a létében veszélyeztetett vallásszabadságot és vallásoktatást. Szembekerült a román megszálló hatalommal is, egészen a királyi udvarig ment, és sikerrel mentett meg mondvacsinált okok miatt halálra ítélt magyarokat. A liberális sajtó a keresztény meggyőződésüket vállaló egyházi vezetőket gyakran megbélyegzi az antiszemitizmus vádjával. Báró Apor Vilmosnál ez nem sikerülne. Ő köztudottan elítélte a német nyomásra bevezetett zsidótörvényeket - talán emiatt is őt jelölte győri püspöknek 1941-ben XII. Pius pápa. A német megszállás idején ugyanott, a győri püspökvárban bújtatta az üldözött zsidókat, ahol később menedéket találtak a szovjet megszállók erőszaka elől bujkáló asszonyok és lányok Nem szolgáltatta ki a védteleneket, ezért kellett meghalnia. Titokban temeték el, halálának körülményeit négy évtizedig tilos volt emlegetni. Aki ilyet tett volna, azt „fasiszta propgandával” vádolták volna, és súlyos börtönbüntetést szabtak volna ki rá azok, akik ma a demokráciát és a sajtószabadságot féltik Magyarországon. Önfeláldozó tettéért 1997. november 9-én boldoggá avatták Vatikánban. Emlékezzünk önfeláldozására és mártíromságára. Akkor is, ha ebben esetleg jobboldali veszélyt szimatol az Európai bizottság magyarországi képviselője, vagy a budapesti amerikai nagykövet. Ők sem lehetnek különbek, mint 56 utáni elődeik... üldözné őket, a velük rokonlelkűek. Hiszen ők olyan mások, saját személyükben is, hogy magukat is csak nehezen, de egymást egyáltalán nem tűrik! Mégis gyalázzák azt az országot, amely lakóhelyük (jobb esetben), gyalázkodásuk türelmes színtere, időtöltésük terepe. Hazájuknak nem tartják, hiszen az ő hazájuk a „nagyvilág”! Ők mindenhol otthon vannak a földkerekségen, a szakadatlanul rájuk zúduló pénztömeget költik is számolatlanul bárhol, csak nem ott, ahol mégiscsak éltető forrásuk fakad. Egy piciny országban, amely Magyarországnak neveztetik. Ide nem pénzt költeni sietnek, itt életerővel töltekeznek. Jól kigyalázkodják magukat, majd kényelmesen továbbeveznek és élvezik mocskolódásuk visszhangjait. Esetleg még a távolban is szócsövet ragadnak és felerősítik az általuk gerjesztett hangok erejét, hogy életük értelmét megszolgálják. Mi hát ezeknek a soha nem lankadó igyekezeteknek a mozgatórugója? Nem tagadható, hívő ember számára nem tagadni való, hogy minden nemzet, nép történelmében voltak, vannak tragikus események. Ezekre emlékezni kötelező, leginkább annak a népnek, melynek fiaival bármely tragikus esemény megtörtént. De ennek tudomásulvétele másokra nézvést is kötelező. Mert az nem emberi cselekedet és gondolkodás, hogy az én népem mártírjairól mindenkinek kötelessége megemlékezni, de más népek mártírjai nem emlékezésre méltók! Ember mivoltunk okán ilyen különbségtétel nem létezhet! Ha mégis, akkor az nem Isten szándéka szerint történik! Akkor az a sátán műve. Két urat nem lehet egyszerre szolgálni! Az nem járja, hogy „magyar vagyok”, de a magyarság ellen elkövetett holokausztok tényét tagadom (aljas indokból?), de a más nép fiai ellen elkövetettek nap mint nap emlékezésre érdemesnek, sőt követeken kötelezőnek tartom. Ráadásul, ha csak azért, hogy mártíromságukat újra és újra pénzre váltsam. Látni, hogy egy szűk csoport nem tud már mit kezdeni a hitehagyottsága okán elvesztett ,Jcüldetésének” terheivel. Mert ha valaki „küld” valakit azért, hogy helyette és nevében helytálljon, az feltétlenül bízik a küldöttében. Ám ha választja (kiválasztja), azt a bizalmat el is lehet játszani. Másra ne is gondoljunk, mint napjaink magyarországi választásaira. Mond valamit egy jelölt, megválasztjuk, majd ő bennünket képviselve egészen mást cselekszik, mint amivel mi, szavai alapján megbízván benne, megválasztottuk. Kajánul az arcunkba röhög és azt mondja: „Majd a következő választáson visszavonhatják a bizalmukat!”. Az nem is zavarja, hogy azonnal félre kellene állnia, ha nem azt cselekszi, amit jelölésekor vállalt, hiszen ennek képviseletére kapott felhatalmazást a választóitól. Ilyen „erkölcsi kérdéssel” a választott képviselő nem foglalkozik. így van ez a „választottsággal” is! A „választott nép” tehertételével, Jézus színrelépése után, nincs mit kezdeni. Le kellene már tenni ezt a terhet, hiszen nem is lehet mit kezdeni ezzel az igencsak embert próbáló feladattal. Ekkora teher alatt roppan a derék, hajlik a gerinc, s már nem lehet oly erkölcsi talapzatról nekirugaszkodni, amely alkalmassá tehet az „egyenlőbb” ember szerepvállalására. Még nehezebb a „küldött nép” feladatát vállalni, hiszen ennek igaz voltát csak Isten igazolhatja. Vele nagyon nehéz kapcsolatot teremteni, még a prófétáknak is csak elvétve sikerült. Ám Isten már kapcsolatot teremtett velünk, hiszen ezért küldte közénk egyszülött fiát, Jézust. Ő tanúságot tett nekünk arról, hogy mi az Atya szándéka velünk, hogyan éljünk, miként cselekedjünk, hogy hozzá visszatérhessünk. Lehet mindezeket az emberiség nagy százalékának „tévútjaként” értékelni. Lehet mindezeket mellőzni a napi cselekedeteinkben, csak egyet nem lehet tenni, figyelmen kívül hagyni, ha emberek akarunk maradni! Egyetlen mércénk az Ember! Jézus mindent ennek szolgálatába állított, minden szava és tette az Ember létét szolgálta. Ha valaki azt kéri, kívánja, netalán követeli, hogy az embertelenség minden megnyilatkozására örök időkre emlékezzünk, az erre emlékeztető mécsesek lángja soha ne hunyjon ki, s szívünkben soha ne lohadjon a kegyeleti szándék, akkor maga is ennek megfelelően cselekedjék. Mert az emberi élet azonos feltételekkel teremtődik, Isten minden embert egyenértékűnek teremt, tehát nem lehetnek közöttünk „egyenlőbbek”. (Az előadás szerkesztett szövege. - A szerk.) Az áldozatvállalás emléknapja
