Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-04-01 / 4. szám
CD ód mg] at? Bams ®ű GH® W®sG = D3®[jDQ[|[?©D© G]a®©©B(l]®mG XVIII. évfolyam, 4. szám 2000. április A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50 CZEGŐ ZOLTÁN Hány évtized kell még? Nehezen fogunk összegzéshez, különösen akkor, ha bármerre is tekintünk, mindenütt fölsejlik az elmúlt tíz esztendő egy-egy gazdasági, kulturális, társadalmi szelete, tíz rendszerváltoztató esztendő távolából. 1990-ben ez a nemzet egyöntetűleg úgy érezte, hogy most már valóban lehullanak a láncok, a régi igák. Csak néhány beavatott politikai kör tudta illetve sejtette: bizony, ez az ország és népe nagyon is távol áll attól, hogy saját sorsának rendezéséhez lásson. Az átrendező szerep most sem a népnek jutott, akár annyi évszázadon át, hanem a néptől, országtól és a lezuhogott magyar szenvedésektől fényévnyi távolságokra elhelyezkedő és nagyon is tudatosan világ-helyezkedő pénzügyi világhatalmi köröknek ölébe rendeltetett. Igaz, nyers életet élünk, és tenyerünkön van a mindennapi tény, immár tíz esztendeje : nem jőve el az igazság az 1990-es esztendővel, és azóta sem. Mindenki tudhatja: évi 3 milliárd dollárt fizetünk a fölvett kölcsönök kamataként, és soha ebben a bánatos, nagy magyar életben nem szűnik ez meg, mert soha nem engedik kifizetnünk a tőkét. Nem is tudnánk, hiszen a kamatra termelünk, ész nélkül és örökre. Ezt így tervezték és hozták tető alá már 1989-ben; a nép ha értesült a falfehér Antall József 1990-es rémült megjegyzéséről (’’Itt vannak a bankárok”, meg a másik: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”), csak nyelt. Örököltük az adósságot, a szent sérthetetlenségben átvedlő kommunistákat, az egész Hom-bagázst, meg azt a hatalmas adósságot, melyet ők kapartak össze a hatalom ernyője alatt. Papp Zsolt írta 1990-ben, hogy az év fogalma a legitimitás. „A legitimitás kifejezés (...) többet jelent, mint a törvények és jogszabályok betartása, miközben jó esetben ez utóbbit is a magába foglalja. A politikatudományban úgy fogalmaznak, hogy a legitimitás egy politikai rendszer társadalmi elismertsége, elfogadottsága.” így igaz, ne menjünk hát tovább a nagyszerű fogalom- és társadalmi állapotmagyarázat ösvényein. Elégedjünk meg azzal, hogy a rendszerváltoztatás épp azt nem hozta el „az egyszerű emberek tömegei” számára, amit joggal várt el az új parlamenttől, kormányoktól és az új törvényektől. Mint mindig, most is kívül rekedt a törvény védelme alól az a nép, mely immár képtelen forradalmat csinálni, másra nem képes, csak eltűrni, meg kivárni a reménytelent és dolgozni, ha van hol. Mert a legitimitást fönntartó törvények és törvényesség nem nyugszik a népakaraton. Mint elemi, természeti csapást, egyik napról a másikra megkapta Magyarország a kapitalizmus kétségbeejtő lehetőségét, a többpárt-rendszerrel és az eladhatóság és megvásárolhatóság hallatlan szélhámiarendszerével együtt. Ez azt jelentette és jelenti mindmáig, hogy akinek volt tőkéje, lopott vagy pártvagyon, és sikerült a sodrást megnyergelnie, az márványból építi a Rózsadombon a garázsait. Aki a törvényesség felé bambult reménykedve, az ma is azt látja, hogy itt a legegyszerűbben el lehet lopni egész bankokat, 100 és 100 milliárdokat, a törvény nem szólhat abba bele. A törvény védi a legitimitást, a bírót, a bíróságot, a törvény védi a tőkét, aztán védi önmagát -, csak azt, azokat nem védi, akik az ország létét jelentik. Tíz esztendő alat egy ezrelékét sem sikerült megvalósítani mindannak, amire ez az ország vágyott. Az MSZP megörökölte a kommunista vagyont és hatalmat, mert ez volt a nyugati bank-világhatalom egyik feltétele: nem nyúlni a kommunistákhoz, vigyék a vagyont. így aztán 1994-ben elragadták a hatalmat magát is. Még egyszer bebizonyították - reméljük, utoljára -, hogy mire képesek akkor, ha pénzről, uralomról van szó. Ne menjen le egyszer sem a napunk anélkül, hogy bár egy, legalább egy magyar emberbe reményt öntöttünk volna. Lesz, van kilátás, még akkor is, ha hunyorogva kell tekintenünk a magunk és az ország jövendőjébe. Idegenek komolykodnak hazánk és népünk sorsa fölött, és bejelentik a másságos lelkűek, hogy be kell engedni a harmadik világ résszemű bevándorlóit, mert már 10 millió alá kerülünk. Miközben ha megfeszül is az Orbán-kormány, akkor sem teheti meg mindazt a család, a gyermekek megsegítésére, amit akar és amit már ma lehetne. A kisebbségek a határokon túl állják a harcot, s fogynak, mint oldott kéve. Ki fölszívódik a szerb, oláh, szláv tömegben, csak lehajtott fejjel mer járni az emberek között. Fáradt. Eközben iszonyúan megugrott a milliárdosok világa. A 800 milliós „tiszteletdíj” már nem sikk: bankok sorát lopták el, olyan bankokat vittek csődbe a tulajdonosok, melyek eleve nyereségre voltak alapítva. A nemzetközivé vált lopás, rablás nemzeti üggyé vált hazánkban. Iparkodnak a maffiák, ebben nincs lemaradás. Közben forgolódnak a hazai tőkés almok, ölnek, robbantanak, mert itt csak törvények vannak, legitimitás van -, miközben egy ország népének 95%-a elégedetlen. Ez az a talaj, amelyen a mostani ellenzék tenyészik. A kormány pedig - tehetetlen ellenükben. v_____________________________y IFJ. FEKETE GYULA Az áldozatvállalás emléknapja Húsvét ünnepén emlékezik a világ Jézus szenvedéstörténetére és feltámadására. Sokszáz nyelven több tízezer templomban elevenítik fel a Szentírás elbeszélését és intéseit. A kereszténység különböző irányzataihoz tartozó papok, plébánosok, lelkészek, prédikátorok és pópák egységesen tanúsítják, hogy volt értelme Jézus áldozatvállalásának, és megváltó tette még elanyagiasodott világunkban is ismételten felrázza az önző közönybe süllyedők lelkiismeretét. Mai világunk a hasznot, a pénz hajszolását, a mások fölé emelkedést helyezi előtérbe. Ezek keresésében viszont emberségünk folytonosan szegényebbé válik. A húsvét ünnepnapjai mindig alkalmat teremtenek arra, hogy felülvizsgáljuk életfilozófiánkat, megvalljuk mások áldozata iránti hálátlanságunkat, szeretetük iránti közönyünket és hogy visszatérhessünk az emberiség útjára. Míg a keresztény világ április 22- én emlékezik Jézus kínhaláláról, elmélkedik az áldozatvállalás egyre csekélyebb megbecsültségéről, Magyarországon április másodika a hazai áldozatvállalók közös emléknapjává kezd válni. Ezen a napon, 1945. április másodikán lőtték agyon a szovjet megszállók báró Apor Vilmos győri megyéspüspököt és unokaöccsét, akik saját testükkel óvták meg a győri püspökvárba menekült 90 asszonyt és lányt a nemi erőszaktól. Az önfeláldozó áldozatvállalás mindenképpen megérdemli az utókor háláját és emlékezetét, bár ennek az emléknapnak a mai elterjedése aktuálpolitikai történésekkel is magyarázható. Ahogyan húsvét ünnepén is érzékelni lehet, a mai emberek nem szívesen emlékeznek meg az életüket, sorsukat őérettük önzetlenül feláldozókról. Talán lelkiismeretfurdalás is okozza ezt az idegenkedést, hiszen önmagukról sokan tudják, hogy erre képtelenek lennének. Apor Vilmos önfeláldozása is fokozatosan elhalványult volna, elmerült volna a feledés homályába, ha erőszakai nem kívánták volna siettetni ezt a folyamatot. Miben állt ez az erőszak? A mai posztkommunista ellenzék a régi, jól bevált ötven éves taktikát követi, és állandóan egy állítólagos „szélsőjobboldali veszély” létére figyelmeztet. Sajtómonopóliuma, a rádióban és a televízióban több évtizede zavartalan pozíciói révén naponta többször is egybemossa a polgári pártokat a már fél évszázada letűnt fasiszta hatalommal. Állandóan azt sulykolja a nézők, a rádióhallgatók és az újságolvasók tudatába, hogy csak a „baloldali” pártok az emberi szabadságjogok igaz képviselői, a szociális érzékenység letéteményesei. Mondják ők, sőt személy szerint is gyakran ugyanazok állítják ezt, akik a magyar történelem legtöbb politikai elítéltjét akasztatták fel, akik évente többtízezer évnyi büntetést szabtak ki a szabad választásokat, a szovjet csapatok kivonulását, vallásszabadságot, gyülekezési szabadságot és sajtószabadságot követelő antikommunista ellenzékre. A fasizmus bűntetteinek folytonos emlegetése és az állítólagos „szélsőjobboldali veszély” napi hangoztatása riasztó méreteket öltött: ráérő és strigulázó kedvű nyugdíjas rádióhallgatók naponta 70-80 ilyen hírt regisztráltak, egytizedüket rendszeresen a reggeli vagy az esti fő hírek között. Az elmúlt ötven év kommunista bűneiről szinte soha nem esik szó, gyakorlatilag csak egyetlen ilyen műsornak van erre lehetősége, egy vasárnap hajnali műsornak, a Vasárnapi Újságnak. Ezt eltűrik, talán azért is, hogy ne legyen olyan nyílt a kommunista éra vezetőinek a mai tájékoztatás monopóliuma, emellett vasárnap hajnal világszerte a legkedvezőtlenebb rádióhallgatottsági időszak. Megnehezíti a polgári erők helyzetét az, hogy az évtized közepén - a magyar állami vagyon felelőtlen privatizálása révén - a szocialista-szabaddemokrata kormány hangadó nyugati po-A Teremtő akarata szerint, no és az ENSZ Egyetemes Nyilatkozata alapján minden ember egyenlő. Egyenlő a jogait illetően és egyenlő kell legyen kegyeleti megemlékezés tekintetében is! Nézzük tehát, mit történik ez ügyben napjainkban. Isten akarata, vagy egyes csoportok önérdeke érvényesüle? Ateisták, hitetlenek, pénzt istenítők emberi megnyerésével alább nem szándékozom foglalkozni, de nem tilthatom meg számukra sem, hogy soraimat olvassák. Hitem szerint a Szentlélek fuvallata rájuk is hatással lenne, ha szemüket nem zárnák le, fülüket nem dugaszolnák el, szívüket nem kérgesítenék mértéktelenül, amikor az EMBER létezésének Igaza kerül terítékre, bárhol is. Hetekkel ezelőtt a rádiók, tévék, lapok vezető hírként adták tudtul, hogy oktatási miniszterünk egy sajtótájékoztatón közölte, szükség van arra, hogy az iskolákban tartsanak egy „holokauszt emléknapot”. Erre ő április egyik napját tartaná megfelelőnek. Ezekben a napokban szintén vezető hír volt, hogy Stockholmban „világrendezvényf ’ tartottak, ahol egyes országok felsőbb vezetői szintén képviseltették magukat, s ezen a rendezvényen a holokauszt volt az egyetlen téma. Nagyon helyesen! Emberi mivoltunk megőrzése érdekében minden követ meg kell mozgatnunk azért, hogy „soha ne feledjünk!” Azonnal le akartam írni ezzel kapcsolatos gondolataimat és eljuttatni azoknak, akik ezt a kérdéskört oly igen szívükön viselik. Föltolultak emlékeim, magyar népem holokausztjai, mártírjai, tűzön égetettjei és megalázottjai, Mohácstól Trianonig. A magyarságukért környezetünkben legyilkoltak ezrei, akik évszázadokon át magyar földön éltek, s akiket az egyetlen tollvonással módosított határok adtak hóhérkézre, csak azért, mert magyarnak születtek. Mi volt ez, ha nem a világ hatalmasságai által elkövetett holokauszt?! Emlékezetükre miért nincs „emléknap” legalább hazájukban? A magyar iskolákban erre miért nem emlékezhetnek? De tágítsuk a kört! Ne lehessen azzal vádolni, hogy sovén módon (sovilitikusokat meg tudott vásárolni. Olyan nyugati politikusok, akik a korábbi években nem voltak finnyásak kezet fogni a magyar történelem legvisszataszítóbb, legsötétebb múltjával rendelkező gazembereivel, olyanokkal, akik korábbi karrierjüket az emberi szabadságjogok lábbal tiprásával szolgálták meg -, nos, ezek a politikusok most rendszeresen kinyilvánítják nemtetszésüket a mai kormány egyes intézkedéseivel kapcsolatban. A közelmúltban az váltotta ki a polgári pártok megdöbbenését, hogy olyan eseményekért hibáztatta a kormányt az Európai Bizottság magyarországi képviselője és az Egyesült Államok budapesti nagykövete, amelyekért egyértelműen és nyilvánvalóan a posztkommunista pártok a felelősek. (Folytatás 3. oldalon) niszta: politikai irányzat, amely más népek gyűlöletét szítja és a nemzeti felsőbbrendűséget, a fajelméletet hirdeti. - Chauvin [ejtése: Soven] Napóleonimádó francia színpadi alak nevéről), csak saját népem fájdalma foglalkoztat. Hiszen eddigi írói munkásságom a tanú rá, mindig az Ember érdekelt. Tanítóm szelleme a vezérlő csillagom. Az Ember Fia, Jézus útmutatását igyekszem követni. Miért nincs emléknapja a világban a csak napjainkban elkövetett és folytatódó népirtások áldozatainak? Csak néhányat említve közülük: Etiópia, Angola, Vietnam, Banglades, Bosznia, Csecsenföld, Afganisztán... Arról ne is ejtsek szót, amikor kimondottan a származásra tekintettel irtanak százezreket: kurdok (Irak, Törökország), albánok (Koszovó), csecsének (Oroszország), Afrika néhány országa... és a sor minden esetben folytatható. Legutóbb Indonéziában, keresztény hitük miatt, a függetlenségükre szavazók lemészárlása! Számtalan esetet kihagytam, hiszen nem a történések számbavétele a szándékom, csak utalok arra, miként viszonyulnak a világ hatalmasságai az általuk oly becsesnek tartott „emberi igazságossághoz”. A mártírhalált haltak vére egyaránt az égre kiált-e, vagy van véráldozat, mely becsesebb egy másiknál? Van olyan nemzet, nép, amely mártírjainak vére becsesebb, más szóval drágább, mint egy másiké? Egyik népnek joga, kötelessége mártírjaira emlékeznie, míg ha egy másik nép, nemzet teszi ugyanezt, az sovinizmus? Megválaszolandó, fontos kérdések ezek, hiszen nem egy néphez tartozás avat valakit mártírrá, „örök mementóvá”, hanem az elkövetés módja. S nem csak egy nép fiait gyilkolta le aljas módon a „történelem vihara”. Itt említem meg a valaha volt legaljasabb népgyilkolást, az amerikai „népek kohója” történéseit, az őslakos indiánok kiirtását azért, mert életformájuk útjában állt az „emberi haladásnak”! Ki ejt értük könnyeket nap mint nap? Az egyik véráldozat (holokauszt) becsesebb, mint a másik? (Folytatás 3. oldalon) MACZÓ JÁNOS Egyenlők és egyenlőbbek NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., tsz. 2. P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA
