Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-12-01 / 12. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. december Kisebbségi kaleidoszkóp Visszasüllyedünk? Mennyből az angyal..., Úgy tűnt, hogy csupa jó hír érkezik a moldvai Csángóföldről. Műkö­désbe lendült a Csángó-magyarok szövetsége, a történelem első csángó érdekvédelmi szervezete. A Szeret­­mente magyar lakói kezdik össze­szedni bátorságukat, és annyi sok keserű tapasztalat után, zsigereikbe ivódott félelemmel ugyan, de anya­nyelvű iskolákat, magyar egyházi nyelvhasználatot kérnek. A buka­resti kormányzat, amelyben magyar oktatásügyi államtitkár is tevékeny­kedik, elfogadja a csángók kérését, jóváhagyja a magyar nyelv oktatá­sát az iskolákban, noha a Bákó me­gyei tanügyi hatóság mindezideig megakadályozta az első magyar óra megtartását Klézse községben, ahonnan a legtöbb aláírás érkezett. Bíztató, hogy a római katolikus egy­ház kebelében támadt pártfogó a csángók nyelvhasználati kérelme mellett; egy Girasolli nevű vatikáni diplomata, pápai káplán európai nyilvánosságot nyitott a csángók előtt; képviselőiket kivitte Brüsszelbe, magát a csángó kérdést nemzetközi üggyé, az európai egy­ségesülés feltételévé avatta. És akkor jön a hideg zuhany, saj­nálatos módon ugyancsak az egyház oldaláról, amelynek a csángók igen buzgó hívei. Jean-Claude Périsset bukaresti aposotoli nuncius, a szat­mári tájakon tett látogatása után, megdöbbentő sajtónyilatkozatot tett. Kijelentette, hogy márpedig „a csángó kérdés nem létezik”. Nemes egyszerűséggel lesöpörte a tárgyaló­­asztalról az egyik legfájdalmasabb kisebbségi kérdést, mintegy „ha­talmi szóval” lezárta a vitát. Csángó kérdés nincs, ennél fogva tárgytalan minden olyan kísérlet, amely a ma­gyar nyelvet ismét az egyházi szer­tartás nyelvévé kívánná tenni a Sze­ret mentén. Érezte a nuncius. hogy ezzel nincs elintézve az ügy, ezért meg is indokolta kijelentését. „Lehet, hogy a csángók valamikor a magyar nép­hez tartoztak, azonban a körülmé­nyek a román nyelv használatára kényszerítették őket.” Persze, annyira „szépíti” a ténye­ket. hogy az felér a hamisítással. Amit „körülményeknek” nevez, az a múlt században felerősödött ro­mán nacionalizmus, az állami hata­lom, amely tűzzel-vassal ki akarta irtani Moldvában a magyar nyelvet és a magyar öntudatot. Úgy képzel­tük volna, hogy az ilyen nyelvgyil­kolás, türelmetlenség a másság iránt, legkevésbé éppen a nuncius úr hazájában honos. Óhatatlanul eszünkbe jut a négy nyelvű Svájc és ebben az országban a rétoromán nyelv, amelyet aligha használnak többen, mint ahány moldvai csángó­magyar a kapuján belül - vagyis anyanyelvként - a magyart beszéli. Mit szólna a svájci közvélemény, ha a négy nyelv közül az egyiket valaki hatalmi szóval halálra ítélné? Bizo­nyosan, elsőnek éppen a nuncius úr tiltakozna! Feledhetjük-e, hogy valamikor Moldvában éppen a római katolikus egyház volt a csángók védelmezője, nyelvi megmaradásuk istápolója. Pé­risset nuncius egyik elődjének tekint­hetjük Bandinus érseket, aki a XVII. század elején elsőnek írta össze a moldvai katolikusokat. Az ő idejében a csángó telephelyeken még egyér­telműen a magyar volt az egyházi nyelv. Mikor a XIX. szzad közepén Koós Ferenc bukaresti református lel­kész bejárta Bandinus útját, azt ta­pasztalta és azt jegyezte fel. hogy va­lamennyi csángó-magyarnak tartott helységben, immár kétnyelvű plébá­niákon és filiákban, elsőnek a magyar nyelvet említik, használják, legfen­­nebb utána a románt, vagy éppen a né­metet és a lengyelt. V______________ Lebecsüli, szinte megveti a nun­cius úr a csángók természetes igé­nyét, azt állítva, hogy az anyanyelv használata az egyházi szertartások­ban legkevésbé a csángókat érdekli. Ez a kérdés, mondja, „Erdélyben lé­tezik s inkább Magyarországon, mint Romániában, és inkább az Eu­rópai Parlamentben, semmint a ro­mániaiban”. Ezt nem személyes ta­pasztalatból szűrte le, mert maga mondja, hogy el fog látogatni a Csángóföldre, tehát még nem járt arra. Értesülését loan Robu buka­resti érsektől szerezhette, aki henceg azzal, hogy noha magyar szülők gyermeke, „akarva” elfelejtett ma­gyarul, mivel románnak tartja ma­gát. Magától értetődő, hogy a rene­­gálás, nyelvváltás, nemzetváltás mindenkinek egyéni joga, de az még egy érseknek sem megengedett, hogy ennek alapján, saját példájára és arculatára alakítson át egy egész népközösséget. Egyébként loan Ro­­bunak mégsem sikerült teljesen el­felejtenie szülei anyanyelvét, hiszen a nagyváradi Kelet-Nyugat munka­társának 1990. március 7-én azt mondta: „Odahaza, otthonaikban - legalábbis a szülőhelyem környé­kén, vagy a Szeret völgyében, akár Bákó környékén is - a csángók nyolc-tíz csángó dialektust beszél­nek, és nem az Ön által említett ma­gyar nyelvet használják. Egyes fal­vak nyelvjárása valóban sokkal kö­zelebb áll a magyarhoz.” Bocsássuk meg loan Robunak, hogy járatlan a nyelvészetben. A csángó nyelvjárás ugyanis egyike a magyar nyelvjárásoknak, amit nem­csak magyar nyelvészek bizonyítot­tak be, hanem német, francia, finn tudósok is, és a mai román nyelvé­szek sem állítanak mást. Ezek a tu­dósok éppen azért látogattak el a Csángóföldre, hogy a magyar nyelv egyik nyelvjárását tanulmá­nyozzák, amely földrajzi elszakí­­tottságában a nemzet törzsétől, ősi kifejezéseket őrzött meg, egészen napjainkig. Ellentmond a mai bukaresti nun­cius az elődjének, John Bukovsky címzetes érseknek is, aki 1991-ben ugyancsak Szatmárnémetiben, kije­lentette, hogy „mindenkinek jogá­ban áll anyanyelvén imádkozni. Az egész világon történt előrelépés eb­ben az irányban. Jó példa erre Te­mesvár, ahol hét nyelven kellett mi­sézni. Németországban van olyan helység, ahol öt nyelven folynak a misék. A csángó templomokban tör­ténő magyar nyelvű misézésnek sincs szerintem semmi akadálya, ha a hívek úgy akarják.” Ezt mondta volt Bukovsky nun­cius az akkori Magyar Futár munka­társának. Megváltozott volna azóta ebben a kérdésben a Vatikán állás­pontja? Ennek eddig semmi nyoma, Jean-Claude Périssel nyilatkozatáig. De most a jelenlegi nuncius azt mondja: „A papok, akik a csángólakta te­rületeken tevékenykednek, úgy in­formálták a Szentszéket, hogy ez a probléma nem létezik.” Merészelne-e egyetlen pap is másként vélekedni, loan Robu jo­gara alatt? De a pápai nagykövet nincs alárendelve a renegát bukaresti érseknek. Neki a Vatikánt kell kép­viselnie a fogadó országban. Nem neki kellene tájékoztatnia - első kéz­ből szerzett tapasztalatok alapján - a Szentszéket ? Régen rossz lenne a fordítottja: ha mondjuk a román na­cionalizmus leghevesebb válfaját képviselné - a Vatikánban! Igen, mert a katolikus magyarok hatalmas tömegeit idegeníthetné el a vallásuktól, és ilyenképpen Krisz­tus tanítását félszegítené. Nem tudná ezt egy főpap, méghozzá diplomata? B. Gy. _____________J Reményteljes év volt. Pedig a pályaud­varból a „Liberátörök” meg orosz fegy­verbarátaik semmit nem hagytak, csak győzelmi emlékeztetőül a kapubejárat romjait. A csarnok vágányai helyén hordja a szél a homokot, az egykor nyüzsgő, ünneplő sokadalomból sem maradt semmi. Berlin, Anhalter Bahnhof a Fridrich Strasse tőszomszédságában. Távolabb még áll a fal, előtte megtorpan­nak a valaha forgalmas utak és villamos­sínek, itt látható a kicsiben megmodel­lezett Trianon: miként Kassa-Kosice, Ko­­lozsvár-Napoca, Szabadka-Subotica vagy Munkács-Mukacsevo. Nekünk a század szégyene nem új, Berlin csak „Európában” volt különös, elfalazni egy várost vagy országot, hogy önmaga ha­tárolja önmagát. Ott Nyugat-Berlinben, azon a nyáron többszáz építész-hallgató sereglett össze egy hétre az Anhalter ki­etlen térségén, hogy eszmét cseréljen a többiekkel gondjairól, szakmai céljairól, s hogy bemutatkozzon másoknak: a ven­déglátó németek, lengyelek, magyarok, skandinávok, olaszok, görögök, spanyo­lok, a kontinens egyetemistái az E.A.S.A. évenkénti sereglésén. Innen nagyon messze vagyunk még. Ceausescu tombol, folyik a „szisztema­­tizálás”, magyarul: a falurombolás, Németh Sándor, a Hit Gyülekezete ve­zető lelkésze a lapunk birtokába került kazetta tanúsága szerint egy alkalom­mal arra „tanította” híveit, hogy az an­gyalok a mennyben atombombát gyár­tanak, és azt kell kérni Istentől, hogy azokat a feltételezett ellenségeikre dobja le, vagy géppisztolyokkal har­coljon ellenük. Mint mondta: kérni kell Istentől, hogy „a halál simogassa” őket. Mécs Imre, a Szabad Demokra­ták Szövetségének korábbi ügyvivője a pártja történetével foglalkozó egyik tanulmányában a Hit Gyülekezetét az SZDSZ „vallásos csoportjának” ne­vezte. Mécs Imre a Magyarország politi­kai évkönyve - 1988 című kiadvány­ban a következőket írta pártja és az ön­magát következetesen hazánk negye­dik legnagyobb felekezetének hirdető gyülekezet közötti kapcsolatról: „Az SZDSZ jellegéből természetesen adó­dik a platform és frakciószabadság, to­vábbá a belső pluralizmus... Csoportok és tagozatok alakulhatnak, van egy val­lásos csoportunk, a Hit Gyülekezete, két munkáscsoportunk és alakulóban van a szociáldemokrata tagozatunk”. Mint azt lapunkban megírtuk, Németh Sándor vezetőlelkész nemcsak a párt születése mellett bábáskodott, de ké­sőbb is szoros kapcsolatot ápolt az SZDSZ-szel. Hack Péter diakónus ügyvivői mandátumát a legutóbb meg­tartott országos küldöttgyűlésen erősí­tették meg a szabad demokraták. A szerkesztőségünk birtokába ke­rült legújabb kazetták tanúsága szerint a vezetőlelkész egy alkalommal azzal kívánta a keresztvíz erejét bemutatni, hogy több tanítványát is nyilvánosan leköpte. Gimnazista korom óta tudom, hogy a Jóreménység-foka egy földrajzi hely Afrika déli csücskében. Mégis, mindig szívesen merengtem el azon, hogy va­jon óhajainknak, vágyainknak, az újra­kezdés hitének létezik-e alapfoka? Va­jon fokozható-e a jó remény? Efféle gondolatokkal bíbelődtem most, legaktuálisabb jövőnk, 2000 kez­detén is.- Már hogyne lenne fokozható! - jutok a következtetésre. - Csak táplálni kell a reményt, s olyakkorára nő, mint a mesebeli kisgömböc. Mert miféle batyuval is vágtunk neki családommal a jövőnek bő tíz esz­tendeje, ’89 első napjaiban, amikor Er­délyből Magyarországra settenked­tünk? Bizony legnagyobb terhűnk - szárnyunk is egyben - felfokozott re­ményeink voltak. De már a két ország határán, a senki-földjén, Csengersíma felé haladva, utóiért a kétségek rejt-Egy másik alkalommal pedig kije­lentette: „a mostani római katoliciz­must, minden túlzás nélkül ki lehet mondani, Mussolini alapítota. Musso­lini nélkül nem tudták volna ezt a ró­mai katolikus egyházat létrehozni. Eh­hez kellett Mussolini. Ez történelmi tény. Másik dolog, hogy ezt a római katoliczimust a Mussolinivel kötött egyezmény után az Adolf Hitlerrel kö­tött egyezség erősítette meg”. Előadása során az egyházi vezető az európai nemzetekről is „leszedte a keresztvi­zet”. A franciákról például azt mondta: „ugyanolyan náci, ugyanolyan antisze­mita, ugyanolyan intoleráns nép, mint a német, meg a többi európai nép. Mindegyik európai nép tradíciójának egy a gyökere. Meg vagyok győződve, hogy ez a gyökér többnyire Rómából származik... A franciák ügyesebbek voltak. Ők teljes mellszélességgel tá­mogatták a nácizmust, de amikor azt látták, hogy ebből balhé lesz, akkor visszaálltak. Ezt legjobban Mitterand úr jelképezte, aki ugyanolyan náci fi­atal volt, mint Németországban a hit­­lerjugendek, csak amikor látta, hogy ezt a háborút a németek elveszítik, még időben átállt az ellenállókhoz. Olaszország vezetőit pedig végeze­tül „közönséges bűnözőknek” nevezte. Egy másik alkalommal Németh Sándor arról beszélt, hogy „a terroriz­mus hozzátartozik az arab vérhez. Egy arab először terrorista és utána ember. Komolyan mondom. Előbb terrorista és utána ember. Ez annyira hozzátartozik a lényéhez”. Az egyházi vezető arról is „tanított”, hogy „ha nem vagy támadó, semmit nem érsz el az ellenséggel... Nem hu­manista szemmel, hanem Isten szemé­élyes üzenete. A vízzel telt nylontasak, amelyben lánykánk kedvenc aranyha­lait akarta átmenekíteni az új hazába, kipukkant. Öntudatlan, virgonc, szép­színű gyermekreményei még ideérkezé­­sünk előtt sárban vergődve múltak ki. Jóideje már én is koplalóra fogtam reményeimet, de vajon otthonosaim amott a Királyhágón túl, s még odébb, túl óceánokon vajon ők miként táplál­ják a magukét? Az új esztendő, amikor ránknyitja az ajtót, mindenikünket egy-egy teli zsákkal ajándékoz meg. Aztán, csak ahogyan a napok telnek, derül ki, hogy egyikében dió van és mogyoró, mási­kéban bíz’ csak rühes macska. Az egyi­kében pénz csörög, a másikéban fület­­len pitykék sokasága. De azért vala­mennyien reménykedünk. Kivált az ín­ségesek, a szükséget szenvedők. S mert mi vagyunk a legtöbben, sokasodnak reményeink. 1989-1999. nyarúságban a hős segítségünkre siet szellemlovasaival. Néhány hónap és a megidézett vágy testet ölt. Eltelt a nyár, az ősz, s újra eljött ad­vent ideje. December 21-én Mártély kö­zségben hősi emlékművet állítottunk a fény születésnapjára. Nyolcvan kopjafa falanxa emlékeztet a Don-kanyar, a Prip­­jaty-mocsarak és más harcterek távoli földben nyugvó hősi halott katonáira, le­ventéire. „Lám, möggyüttünk” - mond­ják a Nagy István faragta kopjafák, kicsi öregasszonyok törölgetik könnyeiket Ne­­meskürty tanár úr emlékező szavainál, miközben a sokaságban szájról-szájra teljed a hír, hogy a román diktátor elve­szett, a szellemlovasok lesújtanak. Szentestén, mint máskor is, szerette­inkre emlékezünk, akikkel együtt már nem állhatjuk körül a fát, de ma este ott van velünk a remény, a Kárpát-medence mind a tizenhárom millió magyarja. Kis szobánk falai ezen az éjszakán Szent Ist­ván Magyarországának népét fogják egybe. Karácsonyfánkon nincsen semmi dísz, fenn csak csillaga aránylik, onnan széles piros-fehér-zöld szalag indul és körbefonja a magyar fát, könnyezve éne­keljük: „Mennyből az angyal...” Csete György vei kell látni az embereket... Ha nem megy ez belső megvilágosodással, ak­kor menjen betegséggel, csonttöréssel, rombolással, az a lényeg, hogy Istent megismerje”. Egy kicsivel később pe­dig így folytatja a gondolatmenetet: „Ha nekem a halálomat akarják, akkor ve­gye körül őt a halál, nekem még van is hatalmam rá, hogy oda menjen hozzá. Leüljön hozzá, és mindennap simogassa és dédelgesse. Ha bátrak lesztek, betel­jesedik, amit Izajás próféta mondott, hogy nem áll meg egyetlen ellenség, mert legyőztök mindenkit.” Előadása végén aztán azt is elárulja, hogyan kép­zeli: „Egy interkontinentális rakétát ne­kik, egy atombombát... Ragadj atom­bombát, ragadj egy géppisztolyt és így tovább. Szó szerint kell ezt venni... Ne gondoljátok, hogy ott a mennyben nincs ilyen fegyver... A fegyver fölött is úr az Isten. Ő igenis tud fegyvert ragadni. Ott fönt van egy fegyvertár. Megragadja, felfegyverkezik és megy érted a harcba. Golyószóróval, géppisztollyal, amivel kell.” A vezető pásztor mindezzel nem­csak a lex Gönczként is emlegetett tör­vénybe foglaltakat, de a közösségellen­es izgatás tényállását is kimerítette. Az utóbbi szerint „aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzeti, etnikai, faji, val­lási csoport vagy a lakosság egyes cso­portjai ellen gyűlöletre uszít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cse­lekményt követ el, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel bünte­tendő”. Kósáné Kovács Magda, az Or­szággyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának szocialista el­nöke a testület ülésén mégsem kívánt mindezzel foglalkozni. Jezsó Ákos, (Napi Magyarország) Reménykedőn kérünk ezért, Új Esz­tendő, ne légy kicsinyes hozzánk, légy bőkezű adakozó, adj nekünk bort, búzát, békességet, adj újabb munkát, munka­kedvet s hozzá egészséget meg erőt. Reménykedünk, nem balgán és va­kon, miként Vörösmarty írta. Nem is hóra fektetve vagy nádnak támasztva, ahogyan a népi bölcsesség int, de hit­tel és bizakodva, mert hiszen ez sok­szorozza meg karunk erejét, ez fénye­síti elménk élét, ez tesz bennünket jó­­ravalóvá. Márpedig ebben a nagy szük­ségben, amikor itthoni ezreket a primi­tív gőg, túlnani tízezreket az elemek haragja, milliókat a kisebbségi lét alá­zott porba, mi sem kell jobban, mint ész, erő és akarat, és akkor talán min­den jóra fordul. Akit csak a remény éltet, az bizton belehal, de akit reménye is elhagyott, ha létezik sem él. Paizs Tibor Isten bombával Új év, újuló remények NATO-nyelven: „humanitárius” tisztoga­tás, de ott, akkor, ez az új szószömyeteg még nem született meg. Buldózeres for­mája csak Romániában és a palesztinok földjén napi gyakorlat. Mit tegyünk gyerekek, magyarok? Ilyen gaztettre felhívni a jövő építészeinek figyelmét, elemi kötelességünk! - mondom és cselekszünk is. Háborúból maradt üszkös gerendák­ból oszlopot állítunk. Vége a Sarkcsil­lagra mutat, mint a Föld tengelyével egyező dőlt kereszt a Szent Koronán. Ka­puzatokkal helyettesítjük Észak-Dél-Ke­­let-Nyugat lerontott trianoni szobrait, az oszlop-óriást színes szalagokkal ékesít­jük és este nagy tüzet raknak, - körülötte, a falurombolás ismertetése után, véget nem érő éneklésbe fogunk. Százak áll­nak ott, dalolásra biztatjuk őket, de meg­kövültén hallgatnak. Európa már nem énekel, csak a kis magyar Atlantisz a csil­lagkupola, a Tejút, a Hadak útja alatt. Másnap reggelre valaki - talán egy an­gyal -, friss vizet és megtört kenyeret tett az oszlop tövébe. Teljes volt az áldozat, megrendültén álltunk előtte. Az újság ar­ról írt, hogy a magyarok kozmikus mé­retű nyílvesszőt lőttek a berlini rom­mező homokjába és ekkor hasít belénk Csaba királyfi mesés legendája: nagy sa-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents