Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-12-01 / 12. szám
1999. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal SZŐCS ZOLTÁN Karácsonysirató A karácsonysiratás - alapfokon és kissé felszínesen - a felnőtt kor velejárója, azt jelzi, hogy az az intim, lényegi, közvetlen és időtlen - mert örök jelenben élő - gyermeki kapcsolódás, amely a régi karácsonyokhoz fűzött minket egykoron, immár csak emlék, jó esetben. Rosszabb esetben már az sem, mert felidézhetetlenül távolra kerültek a hajdani szentesték Jézuska-várásának izgalmai, a játékok megpillantásának öröme az asztalon álló - nyilván nem túl nagy, mégis oly hatalmasnak látott - fa alatt. Ami engem illet, nekem legalább az emlékek megmaradtak az elsüllyedt gyermekkor ezen kitüntetett napjairól: ma is úgy emlékszem a kis lendkerekes tűzoltókocsi kerkeinek erős gumiszagára, mint ha a kezemben tartanám. Pedig nincs már az a gyermekkor, nincs az a gyermek, nincs az a karácsony, már egyetlen bútor sincsen meg a szobából, ahol az angyalok titkos és láthatatlan tüsténkedése folytán, valahonnan az égből, hozzám került a tűzoltó. Szétfoszlott az a világ, nyomtalanul tűnt el az időben - mint valami ipari Titanic - a játékgyár, amelynek oromzatán nyilván hatalmas vöröscsillag pöffeszkedett, és az emberek, akik legyártották egykor a lendkerekes csodát, és természetesen az utolsó csavarig elhunyt, kimúlott, megsemmisült maga a tűzoltóautó is, de apró, fekete kerekeinek átható gumiszaga örökre itt maradt bennem. Ezt, úgy tűnik, már nem vehetik el tőlem. Lám, mégis csak akad valami szánalmas életünkben, ami tényleg örökkévaló. De az én idei karácsonysiratóm több, mint magánszomorúság: egymást kergető, erősítő, taszigáló, egyirányba nyargaló szólamai vannak, mint a Consummatum est-et világgá kiáltó kórus énekének. Mert az idén, a küszöbünkön toporgó új század, az egyre pimaszabbul bebocsátást követelő, rettentő új ezred - amely annyira ki fogja fordítani megszokott életünket, hogy azt ma még elképzelni sem tudjuk - közeliségének nyomasztó árnyékában, karácsonysiratásom nem lehet magánügy, nem privát emlékeimen nosztalgiázom, de magát a karácsonyt, helyesebben mondva: az Oskarácsonyt siratom, féltem. Merthogy ő is rákerült az amortizációs selejtlistára, a lapátra, amely a kidobandó ócskaságokat repíti át az örök elfelejtésbe. Ez persze csak pont lesz a mondat végén, a folyamat nem most kezdődött, hanem történelmi korokkal korábban. Őskarácsony gyökereinek legelső tépegetője a reneszánsz volt, aztán jött a hitvilág földrengéseit kiváltó reformáció, azt követte a kártékonyságban aligha felülmúlható felvilágosodás. Voltaire már nem nyesegette, de két marokkal fojtogatta a keresztény morált, hogy halála után néhány évvel már egy jól előkészített társadalom előtt törjön ki palackjából az 1789-es iszonyat, amely már félre nem érthető módon előlegezte meg a későbbi Gulág-sorsot. A tömeggyilkos Robespierre arcát nézve, ma már nem őt látom, hanem Sztálin svábbogárbajszú, ördögi vigyorát, Marxot, a trieri rabbi fineszes fiát és Lenin homlokának kopasz ürességét. Merthogy, egyek ők: ugyanannak a zenekarnak a zenészei, ugyanabból a kottából játszanak. Ki jobban, ki rosszabbul. És nekik nem kellett a karácsony, miképpen liberális és globalisztikus rögeszméket követő utódaiknak sem kell. (Nekik csak „ünnepi ajándékakciók” kellenek.) Sőt, a karácsony kiradírozandó akadály az új világrend, a New Age társadalommérnőkei szemében, mert reményt hirdet, hitet kölcsönöz és a magánüdvözülés lehetőségére tanít. Ma pedig aligha van nagyobb politikai eretnekség, mint a magánúton keresett - és megtalálni vélt - üdvözülés: a 3. évezred nem fogja tűrni, s ha kell, példásan üldözni is fogja az efféle tévtanokat. Jó - mondhatja olvasóm -, de ha már félezer éve tart ez a folyamat, ugyan miért pont most kezdem el én siratni a karácsonyt? A válasz egyszerűbb és kisszerűbb, mint gondolnánk: azért mert most fog ugrani a naptár - az a naptár, amelyet soha, senki még nem tudott visszalapozni - 1 -ről 2-re, az új ezresre. És ez több, mint szimbólum, ez maga az elrendelés, a megmutatás, az ítélet. Eddig, amíg nem volt ilyen visszacsinálhatatlanul nyilvánvaló formai velejárója az idő felforgató munkájának, mindig ámítgathattuk magunkat, hogy csak ideiglenesek, visszarendezhetők, nem lényegiek a változások. Most ennek vége, mert még a dátum is idegenszerű, újat ígérő, azaz másságosabb lesz, mint eddig volt. Attól félek, ez a 2-es, amely mostantól az új korszak minden napját felvezeti majd ezer éven át, egyben a karácsony jelképes sírkövén is ott fog virítani. Becsüljük meg a magyar karácsonyt. Az idén még engedik megtartani. Tamási Miklós Karácsony Atomfelhők, műbolygók közt roncsolva érkezel, a félelem sugárzása Anyád méhére lel, és miként bennünk a hitet, kis tested megtöri: ki közénk Téged ma kitesz, önmagát üldözi. Hivogatlak és féltelek, mert hinni nem tudok, hogy a kevés elég lehet, és kevéssé a sok. Mert oly sok itt a félelem, és oly kevés a hit, mert oly sok itt az élelem, és mégse melegít. Bűntől fázva, nyersre ázva nézem fádat, Gyermek, s gyermekeket, akik játszva pajtásként ismernek. Arcuk arcod, kedvük kedved: halott már az ördög, s észrevétlen - újra gyermek - én is köztük pörgők. A csillagok mint hópihék szállingóznak lágyan, és Jézuskát vet árnyékom kint a hold havában. Egy Klapka-szobor utóélete Komárom ősi városának egyik ékessége volt és marad a szabadságharc dicső tábornokának és a város hős védőjének, Klapka Györgynek szobra a város főterén. (Róna György alkotása, 1896.) A 2. világháború után a szláv „új honfoglalók” első „haditette” az volt, hogy a hős tábornok szobrába belelövöldöztek, majd egy tank segítségével letépték a talapzatáról. Ezek után az erősen megrongált szobor sokáig annak a várnak árkában hevert, melyet oly hősiesen védelmezett. Később bekerült a várba. Hosszú évtizedekig tartott a szobor „várfogsága”. Végül aztán mégiscsak enyhült valamelyest a légkör, s a felvidéki, főként a komáromi magyarság nyomására, megbízták Nagy János szobrászművészt, restaurálja a megroncsolt szobrot. így aztán újra felállították. Igaz, nem a régi helyére és nem eredeti talapzatára, hanem a vár és a város közötti parkban. Az eredeti talapzat oroszlánját öcsém őrizte házának kertjében. Én magam is többször feltettem a kérdést az illetékeseknek, miért nem a régi talapzatára és a régi helyére állították vissza a szobrot, s ilyenkor mindig valami képtelen magyarázattal álltak elő. (A régi talapzat túlságosan magas, az oroszlánja provokál, a Klapka-tér túlságosan kicsi a szoborhoz, s így az nem érvényesül kellőképpen...) Új helyén aztán igazán nem provokál senkit (?) a szobor. Az eléggé elhanyagolt parkba nagyon kevesen jártak, mert egyik oldalára orosz tiszti kaszárnya épült. A gyerekek a szomszédos lakótelepről inkább csak ősszel jártak oda ki, hogy összegyűjtsék a fákról lehulló vadgesztenyét. Egyes „új hazafiakat” azonban mégiscsak bosszanthatott a jól eldugott szobor, mert talapzatáról sokszor töröltem le gyalázó szlovák nyelvű feliratokat, firkákat és horogkereszteket. íme, milyen történelemtanítás folyt a nyolcvan százalékban magyarok lakta város szlovák iskoláiban. Ellenben ott tartották meg mindig a szövetkezeti napot az évvégi elszámolás után, bár arra sokkal alkalmasabb lett volna a Vásártér (a Rozáliatér). De mintha maga a vörös ördög bújt volna bele az elvtársakba, ezt az „ünnepséget” a Klapka szobor körül rendezték meg. Az éjszakába nyúló ünnepség következménye elsősorban a szobor körül szétdobált rengeteg szemét volt. Hosszú évekig inkább csak ilyen „ünneplés” jutott ki Klapkának, eltekintve attól, hogy némelyik tanár kihozta ide a maga magyar diákjait, de meg kell jegyeznem, hogy ezt sem sokan merték megtenni. Hogy mi lesz ezután? És visszatér-e Meciar meg a közelmúlt...? N. László Endre Klapka György unokája és unokájának unokája megkoszorúzza a nagy előd szobrát a komáromi parkban. Béke és szelíd, lágy derű tölt el, nem hiányzik a pajzs már, és az Újszülött, Ő is vélem játszik. Székely Dezső Szenteste, bujdosókkal Hóba fulladt a betlehemi csillag. A szomszéd kertben árva cinkék sírtak. Jézuskát várták az éhes porontyok. A három király tévúton bolyongott - helyettük három szökött forradalmár toporgott kint, a könnyező ablaknál; kezük ötágú gyökér volt a rácson. Tán azt se tudták, holnap lesz karácsony, tán azt se tudták, szombat van vagy péntek; csak búvóhelyet s egy tál levest kértek... Mennyből az angyal!... Ott, valahol messze szállt a szent ének, a homályba veszve. Komor lett az ég, mint egy zárda-ablak - az Isten fiát vitték gályarabnak. Utassy József Karácsonyfa Kis szobámba varázsolva áll egy fényes karácsonyfa. Tetejében ezüst torony, hol maga az Isten honol. A fa alatt három király: Gáspár, Menyhért, meg Boldizsár lesik ámuldozva, hosszan: ki tündököl a jászolban? S virraszt ama csillag fénye immáron kétezer éve.
