Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-12-01 / 12. szám
1999. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal SCHMIDT MÁRIA: „Holokaúsztok" a XX. században Schmidt Mária történész, miniszterelnöki főtanácsadó 1999. november 11-én előadást tartott a holokausztról az Eckhard Tibor Politikai Akadémia vitaestjén. Erről másnap a Magyar Hírlapban olyan tudósítás jelent meg, miszerint az előadó „megjegyezte, a második világháborúról ma már mindenkinek szinte csak a holokauszt jut az eszébe, holott ez egy mellékes, marginális kérdés volt”. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége a történésznek tulajdonított mondatok miatt közleményben fejezte ki felháborodását és szélsőjobboldalinak titulálta az előadót. Schmidt Mária - szintén közleményben - sajnálkozását fejezte ki, hogy a Mazsihisz a Magyar Hírlapban megjelentek alapján, anélkül, hogy az előadáson pontosan elhangzottak megismerését akárcsak megkísérelte volna, felháborodásának adott hangot. Az MSZP (Magyar Szocialista Párt - a szerk.) Schmidt Mária eltávolítását követeli. A vitát kiváltó előadás szövege az alábbiakban olvasható. Holokauszt; szó szerint égő áldozatot, teljes megsemmisülést jelent. Azon kevés ógörög kifejezés közé tartozik, amely nemcsak fennmaradt az évszázadok során, de a XX. század végére igazi karriert is befutott. Mindeközben persze eredeti jelentése alaposan módosult. Körülbelül a 70-es évek óta fokozatosan a zsidóság második világháború alatti tragikus sorsát, milliók elpusztítását kezdte jelenteni, aztán - és ez az utóbbi évtizedek eredménye - a népirtás szinonimájává vált. Miután a 80-as évekre a holokauszt, a zsidóság második világháború alatti kálváriája a média szinte naponta tálalt tematikájává vált, szükségszerűen bevonult Hollywood stúdióiba, és tévéfilmsorozat címe is lett. Vagyis amerikanizálódott. Ennek a tömegmédiában elfoglalt szerepének köszönhetően egyre több történelmi, illetve politikai eseménnyel kapcsolatban kezdték el a holokauszt megjelölést alkalmazni (cigány holokauszt, albán holokauszt stb. Nem véletlenül vezették be újabban a soah fogalmát). Ezzel egyidőben ádáz vita indult arról, vajon a holokauszt, a zsidó nép ellen a második világháború alatt a nácik által viselt irtóháború egyedi, más szóval „unikális” volt-e, olyan ami sem ezelőtt, sem azóta sehol nem fordult elő, és emiatt semmivel össze nem hasonlítható, vagy pedig egyike a történelem sajnálatosan előforduló nép- illetve tömegirtásainak, gyilkosságainak. A történészszakma jelesei között ugyan mindkét álláspont képviselői megtalálhatók, az úgynevezett megmondóemberek, vagyis a médiaformáló értelmiség egy része a zsidó holokauszt egyedisége és összehasonlíthatatlansága mellett tette le a garast. A 80-as évek végére a holokauszt ténye, annak egyedisége, az áldozatok száma szent, támadhatatlan axiómokká váltak. Sok országban büntetőjogi felelősségre vonással számolhatnak a „holokauszttagadók”, és nálunk is történtek és történnek kísérletek annak érdekében, hogy a büntetőjog eszközeivel léphessenek fel a zsidóüldözések tényének kisebbítőivei szemben. Látnunk kell azonban, hogy épp a holokauszt kifejezés példátlan karriere miatt egyre erőteljesebb az igény, hogy más népirtásokkal kapcsolatban is polgárjogot nyerjen a holokauszt - mondjuk úgy - „márkajegy” vagy „védjegy” használata. Ma már ahhoz, hogy a globalizált, médiavezérelt közösség figyelmét fel lehessen hívni valamire, annak legalábbis „holokausztnak”, vagyis népirtásnak kell lennie. Ezért tehát a holokauszt gyűjtőfogalommá vált, és jelentése a XX. század valamennyi tömeg- illetve népirtásának leírásakor használatos. Ha annak gyökereit vizsgáljuk, mi okozta azt, hogy mára a második világháború világrengető eseményeiből szinte csak a zsidóság második világháború alatti megsemmisítésére irányuló hadjárat emléke maradt fent, mi az oka annak, ha a fiatalabb generációk a második világháborúról a holokausztra asszociálnak, akkor világosan kell látnunk, hogy ennek a történelmi hűséghez természetesen semmi köze sincs. A második világháború nem a zsidóságról, nem a népirtásról szólt. Bármennyire is sajnálatos: a holokauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt. A zsidók iparszerű legyilkolása úgy ment végbe, hogy az mindenki számára köztudott volt, a vele kapcsolatos információk hozzáférhetők voltak. Mindenki tudott róla. Hitlerről igazán nem lehet azt mondani, hogy titkot csinált abból, mik is a céljai, ki mire számíthat, milyen világot kíván berendezni. Azt is le kell szögeznünk, hogy a szövetségesek semmi esetre sem azért indítottak háborút a náci Németország ellen, hogy a zsidók ellen tervezett népirtó politikát megakadályozzák. Sem befogadni, sem megvédeni nem szándékoztak az üldözötteket. Ennyiben részükről semmi rendkívüli, más szóval semmi unikális nem történt. Hiszen századunkban, az információrobbanás századában tömeggyilkosságok és népirtások sorozata történt a külvilág közömbös vagy együttérző tudomásulvétele mellett. Mint ahogyan azt is tudta a világ - vagyis akit érdekelt és érintett -, mi történik a bolsevik forradalom óta az új világot ígérő szocialista Oroszországban, Szovjet-Oroszországban, illetve a Szovjetunióban. A kommunista rendszerek uralmuk megalapozása érdekében valóságos kormányzati módszerré emelték a tömeggyilkosságokat. Módszereik, és az az információmonopólium, amellyel csak a hatalom birtokosai rendelkeztek, eredményesek voltak. A hétköznapi emberek mindennapjait teljes mértékben áthatotta a félelem. Olyannyira, hogy elég volt néhány fenyegető gondolat fellebentése vagy a rémuralom emlékének felidézése, és a társadalom túlnyomó többsége még évtizedek múltán is rettegett és hallgatott. Hallgattak, noha a legtöbben tudták, hiszen maga a rendszer sem csinált titkot belőle, hogy a kommunista berendezkedésű országokban éveken, sőt, egyes helyeken évtizedeken keresztül tömeggyilkosságok folytak. Voltak, ahol népirtásokra is sor került. Csak hogy néhány példát említsek: a Szovjetunióban húszmillió, Kínában hatvanötmillió, Észak-Koreában és Kambodzsában két-két millió, Afganisztánban másfél millió, Kelet-Európában egymillió áldozata volt a kommunista rendszernek, mely miatt összesen közel százmillió ember vesztette életét. Csak összehasonlításként: a hitleri diktatúra áldozatainak száma huszonötmillió. Mindez köztudott volt. Mint ahogy tudtak a CSEKA-ról, a GPU-ról, az NKVD-ről, a KGB-ről, az ukrajnai mesterséges éhínségről, a deportált kulákokról, a Gulágról, a koncepciós perekről, a nagy terrorról. Az oroszországi információk eljutottak a „művelt európai demokráciához”, de nem történt semmi. Sőt. A kommunisták és kommunistaszimpatizánsok, a társutasok, az értelmiség befolyásos képviselő közül sokan, a véleményformálók igazolták, sőt elfogadhatóvá tették mindezt. Olybá tüntették fel tehát, hogy az osztályalapú nép-, illetve osztály irtás jogos, sőt szükséges ahhoz, hogy új, igazságosabbnak hirdetett világot építhessenek fel. Ekkor kezdtek szállingózni a hírek az európai zsidóság üldözéséről. Lehet, hogy ezért is maradt a világ olyan érzéketlen a zsidóüldözések iránt? A második világháború alatt a népirtások, tömeggyilkosságok, kollektív üldözések kérdése nem merült fel. A háború utolsó időszakában emelték fel szavukat a nagyhatalmak a náci Németország zsidóüldözésével kapcsolatban, és a háború utáni perekben is csak érintőlegesen tértek ki a zsidóüldözésekre. Hiszen ha a népirtás, tömeggyilkosság kérdésére fókuszálnak, kiderült volna, hogy mindezekben Sztálin is elmarasztalható. És akkor szembe kellett volna nézni azzal a ténnyel, hogy az egyik tömeggyilkos bűnözőt a másik segítségével verték meg a nyugati szövetségesek. Ha elsimerjük, hogy oroszok ezreinek erőszakkal való hazatelepítése révén történő halálba küldését a második világháború végén, vagy emberek millióinak szovjet uralom alá juttatása Jalta következtében a nyugati szövetségesek szempontjából nem volt más, mint háborús bűnök sorozatának elkövetése, végső soron az egész háború legitimitását megkérdőjelezzük. Ha elsimerjük, hogy Churchill (és valószínűleg Roosevelt is) tökéletesen tisztába volt azzal, hogy mi történt a katyni erdőben a lengyel tisztekkel (akkoriban ezt tagadta), s meglehetős pontossággal sejtette, hogy mi fog történni a kelet-európaiakkal a háború után, akkor el kell ismernünk, hogy a háborút nem erkölcsi indokkal vívtuk. „Ha elismerjük, hogy Sztálin és Hitler között nincs erkölcsi különbség, akkor azok a bizonyos régi fotók - Churchill, Sztálin és Roosevelt együtt - ma ártalmasnak, sőt iejsztőnek hatnak” - érvel az amerikai közíró, Anne Applebaum. Mindennek beismerése a nyugati demokráciák gondosan felépített önképének, más szóval legitimitásának összeomlásával fenyegetne. Súlyos érdekek szabják tehát meg a múltról való gondolkodás kereteit. Ez a magyarázata annak a kettős morálnak, amely egyaránt jellemzi az új és a már megállapodottnak tekinthető demokráciákat. „Ezért van, hogy nálunk még mindig közbotrányt lehet provokálni azzal, ha a kommunizmus által elkövetett bűnözőkről szólunk, és még nagyobb botrányt akkor, ha azt állítjuk, hogy a kommunizmus és a nácizmus nemcsak az elkövetett bűncselekmények nagyságrendje szempontjából, hanem természetüknél fogva is összemérhetők” - úja Alain Besancon, a tekintélyes francia történész akadémikus, aki több munkájában is foglalkozott a Szovjetunió és a leninizmus történetével. Ugyancsak Besancon vélekedése szerint a posztnáci Németország jobb helyzetben volt a második világháború után, mint amilyenben a posztkommunista országok vannak jelenleg. Németországban ugyanis a civil társadalom jelentős része sértetlenül vészelte át a nácizmust. A nyugati szövetségesek nyomására megtisztulási, önvizsgálati és megemlékezési folyamaton ment keresztül. Még bűnbánatra is képesnek bizonyult. A posztkommunista Kelet-Európa mindezekre eddig nem volt képes. És ezért a történelmi felelősség egy része a nyugati értelmiség jelentős csoportjainak lelkiismeretét terheli - véli Besancon. Túl sokáig állították, hogy a baloldal, értsd: a szocializmus az egyedüli értékhordozó. Sok nyugati tudós és értelmiségi még ma is úgy állítja be, mintha a leninizmus csak egyfajta „üzemi baleset” lett volna, miközben maga az ügy minden lényeges elemében ugyanolyan tiszteletre méltó marad, mint amilyen a „szerencsétlenséget” megelőzően. A kapitalista jobboldalt szerintük ezzel szemben egyfajta bűnösség jellemzi - érvel. Azok, akik közelebbről tanulmányozták a náci, illetve kommunista rémkorszakok történetét - folytatja a francia történész -, már régen arra a következtésre jutottak, hogy a bolsevizmus és a nácizmus ikertestvérek. Míg az egyik az „alsóbbrendű fajúakat”, például a zsidókat akarta kiirtani a föld színéről, addig a másik az „osztályellenségtől” kívánta „megszabadítani" az emberiséget. Az ikerpár mindkét tagja az „új ember” megteremtésén fáradozott, és e cél érdekében semmilyen áldozattól sem riadt vissza. A nácizmus a német nép „boldogulásának” érdekében „hajlandó volt megtisztítani” a világot a zsidóktól. A leninizmus az egész emberiségnek ígért új kort, kerüljön amibe kerül. Céljaik érdekében jogot formáltak arra, hogy kollektív népirtást hajtsanak végre, olyan mértékben, ami ezt megelőzően ismeretlen volt az emberiség történetében. Ezért jogos mindkettőt bűnös rendszerként elmarasztalni - érvel Besancon. A fent említett kettős mérce magyarázza, hogy a kommunista népirtás számait kétségbe vonni, kicsinyíteni szinte kötelező ujjgyakorlatnak számít olyan írástudók tollából, akik egyébként a zsidó holokauszttal kapcsolatban ugyanezért azonnali kiátkozással sújtanak mindenkit (például nálunk Szilágyi Ákos, Krausz Tamás). Ez a magyarázata annak, hogy Quislingek, vagyis nemzetáruló kollaboránsok csak a második világháborúval kapcsolatban kerülnek megbélyegzésre. Rákosival, Kádárral, Bierutal vagy Honeckerrel kapcsolatban ilyen pejoratív kifejezések nem használatosak. Meddig marad fenn a kettős mérce? Átléphetünk-e így az új évezredbe? A XXI. századba? Elfogadják-e a következő nemzedékek, ha ebben a felfogásban számolunk el nekik a múlttal, a 20. századdal? Vajon azok, akik ma minden kérdésfeltevésünket káros és felesleges historizálásnak minősítik, ne tudnák, hogy akié a múlt, azé a jövendő? Ne tudnák, hogy egyre nehezebb fenntartani azt a torzult képet, amelyet idáig ápolgattak? A totális diktatúrák közötti különbségtétel egyre A Mazsihisz közleménye A Magyarországi Zsidó Hitközözségek Szövetsége felháborodással értesült a sajtóból Schmidt Mária előadásáról, amelyet az Eckhardt Tibor Politikai Akadémia vitaestjén tartott a Független Kisgazdapárt székházában. Schmidt Mária azzal, hogy a zsidó holokausztot minden más népirtással egy színvonalra próbálja hozni, valamint a második világháború mellékes, marginális kérdésének minősíti, Le Pen legjobb magyar tanítványának bizonyul. A francia szélsőjobb vezére minősítette a gázkamrákat a második világháború mellékkérdésének. Amikor ezt megtette, kirekesztette magát a francia politikai kultúrából. Schmidt Mária, mint a miniszterelnök főtanácsadója nyilatkozata miatt valamikori mentora, Ránki György professzor a Kozma utcai temetőben most fordult egyet a sírjában. A Mazsihisz elvárja, hogy a Miniszterelnöki Hivatal Schmidt Mária írói (nem történészi) munkássága részének nyilvánítsa ezt a nyilatkozatot. .__________________I____________. megoldhatatlanabb feladat elé állítja a kommunista diktatúrák védelmezőit. A szovjet levéltárakból újabban napvilágra kerülő források azt bizonyítják, hogy a Szovjetunióban évtizedeken keresztül folytatott osztálygyilkos gyakorlat ugyanolyan iparszerű, bürokratikus, statisztikailag számadatolt és precízen elkönyvelt volt, mint Hitler Németországában. Itt is a hétköznapi kistisztviselők ezreinek és tízezeréinek közreműködésével folyt a tervszámokban rögzített emberirtás. A modem bürokratikus racionalitás szovjet válfajának megfelelően. A kép tehát tisztulni fog. A mi dolgunk, hogy a vitafolyamatot lehetőségeinkhez képest sürgessük, de nem felejthetjük: „Mindennek a maga napján kell végbemennie, hogy jól végződjön, hiszen sokkal többen vannak az elámítottak, mint a belátók” -figyelmeztet a bölcs Grácián. De az idő nekünk dolgozik. (Napi Magyarország) Schmidt Mária közleménye Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a Mazsihisz a Magyar Hírlapban megjelentetett szükségszerűen rövid híradás alapján - anélkül, hogy az előadáson pontosan elhangzottak megismerését akárcsak megkísérelte volna - felháborodásának adott hangot, és elfogadhatatlannak minősítette az általam az Eckhardt Tibor Politikai Akadémián 1999. november 11-én elmondottakat. Az előadáson elhangzottak teljes és hiteles szövegét publikálásra felajánlottam a Magyar Hírlap napilapnak. Ebből minden előítélettől mentes olvasó megismerkedhet azzal, ami valójában elhangzott, és így mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a Mazsihisz állásfoglalása minden alapot nélkülöz. Külön sajnálatosnak tartom, hogy egy történészi előadás kapcsán egy magyarországi vallási felekezet képvieslői azonnal politikai vihart kavarnak és a Miniszterelnöki Hivatal állásfoglalását követelik, vagyis politikai vétót igényelnek egy szaktudományos kérdésben. Árpádházi Szent Erzsébet templom (Csete György, Dulánszky Jenő, Csete Ildikó)
