Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-12-01 / 12. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. december Magyar drámák városa - Arad BEKE GYÖRGY II. rész Határsorompó a két Nagylak között. Nemcsak a földrajzot vágja ketté, hanem a történelmet is. Az 1514-es parasztha­dakat idáig Dózsa György vezeti, innen tovább Gheorge Doja... Legelőször 1944 októberében talál­koztam román szövegben az „átírt” Dó­zsa Györggyel. A „keresztelés” a Román Kommunista Párt központi lapjában, a Scanteiában történt. Bosszúsan fordul­tam egyik tanáromhoz, aki tudtommal a kommunista párt tagja volt.- De hiszen Dózsa György egy szót sem tudott románul.-Valószínűleg nem tudott.- Dálnok, ahol született, Háromszéken és a Nagyküküllő menti Makfalva, ahol nevelkedett, színmagyar település ma is.- Tudom.- Katonaként a magyar király sere­gében szolgált, Erdélyen kívül, Nándor­fehérváron.- így mondja a történelem.- Akkor miként lehet román, tanár úr?- Nézd, fiam - felelte. - Ez a leg­szebb tisztelet, ha egy történelmi hőst egyszerre két nép tart a magáénak.- Csakhogy Gheorghe Doja már nem magyar hős, ha románul írják a nevét.- Mi továbbra is Dózsa Györgyként emlegetjük. Hozzá kell szoknunk a ro­mán nevéhez is. Román szövegben soha nem láttam Dózsa Györgyként írni a parasztvezér ne­vét. Gheorghe Dójaként azonban ott volt mindig a román történelmi hősök arckép­csarnokában, a kommunista párt előfu­tárai között. Falvakat neveztek el róla, egyik moldvai csángó falut is. De csak az kellett volna, hogy valamelyik magyar toll, a „legszebb tisztelet” nevében, ma­gyaros formában szerepeltessen román történelmi figurát, írót vagy politikust! Nagyság vagy kisebbrendűségi érzés jele? Ilyen mélyen gyökerezik a román tör­ténelmi tudatban a „hódítás”, amit igé­nyesebb történészek egyszerűen hamisí­tásnak szoktak nevezni! A feladott Arad Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, három évvel trónra lépése után, seregei élén megjelent Lippa és Arad falai alatt. Sza­bályszerű ostrommal bevette a két erős­séget. Majd átengedte a várakat a török­nek. Az államrezon példájaként szokás emlegetni Arad feladását. Erre az enged­ményre bíztatta II. Mátyás Habsburg-csá­­szár és király is, aki egy évvel előbb, 1615-ben egyezett ki Bethlen Gáborral, miután hiába próbálta megszerezni az uralmat Erdély fölött. Bethlent szorították a körülmények, de lemondásában ezekről a várakról ott érezni a jövő reményét is. Hiszen így be­szélt Thurzó Nándorral, a felvidéki fő­nemes család egyik utolsó sarjával:- Erdély bizony Lippa nélkül is olyan ország, mint Lippával, ezért hát Lippa miatt nem érdemes elveszteni az egész országot... Ki maradt, mi maradt a magyar ka­tonák nyomában a sokat próbált Aradon? Szamosközi István, akit Bocskai István egyenesen fejedelmi történetírónak neve­zett ki, úgy tudja, hogy a 16. század vé­gére Arad régi lakossága teljesen kipusz­tult. Már abban az időben, mikor a vár még az erdélyi fejedelem kezében volt, török elől menekülő, erdélyi szolgálatba állt szerb katonákat telepítettek le. Újabb, jelentős rajokkal gyarapodott az aradi szerbség, miután a város visszafoglalása, vagyis 1688. után tizenegy évvel itt je­lölik ki a Maros menti szerb határőrség székhelyét. Ezt a rangot viseli Arad egé­szen 1741-ig. „Szerb múltja” ellenére, Arad 1918- ig megőrizte magyar jellegét. Az 1910- es népszámláláskor a 63.106 lakosból 70 százalék magyar volt, a többi német, ro­mán és más nemzetiségű. Szorongva és fájdalommal keresem ki az 1992-es összeírás adatait. Összlakosság: 190.114 fő, de ennek csak aló százaléka magyar! A román nemzeti mozgalom Arad vi­dékének román népességére alapozott, ez lett a román mozgalmak egyik bölcső­helye. Nagy erőssége a román öntuda­tosodásnak az, hogy itt nyílt meg Erdély első román tanítóképezdéje, 1812-ben, és a magyar főhatalom alatt végig zavarta­lanul folyt benne a tanítás. A görög ke­leti románokna püspökségük és teológi­ájuk volt Aradon. A magyar közvéle­mény szinte alig vette észre, hogy az Al­föld csendjében a románság századokon át - látszólag magába zárkózva - szívó­san építette a maga nemzeti öntudatát. És a megfelelő történelmi pillanatban színre lépett. Nem volt miért meglepődni azon, hogy 1918 őszén a Román Nemzeti Párt - Iuliu Mani pártja - és a Román Nem­zeti Tanács Aradon ütötte fel a főhadi­szállását. Éppen itt, ahol a németek és a rácok sokat mozgolódtak idők során, de a románok köréből lázadó hang nem na­gyon hallatszott - ez Krenner Miklós megállapítása. Legfennebb az 1848-as időkben szegültek szembe itt-ott, Lippán, Világoson a nemzetőrség szervezésével... A szabadságharcban Kossuth Lajos, aki 1849 áprilisa óta Magyarország kormányzó-elnöke, au­gusztus 2-án Aradra teszi át a székhe­lyét. Két hétig Arad az ország fővárosa. Most válik egy test-lélekké a város és a vár. Ez utóbbi több mint egy éven át dacolt a szabadságot választó város­sal. Most Damjanich János a parancs­noka. Kossuth intézkedik, hogy a ve­szélybe került Nagyváradról költöztes­sék át Aradra a létfontosságú fegyver­gyárakat. Nyilván, a gyors ütemben ki­javított vár védelmező falaira gondolt. Még Szegeden működött a kormány, mikor július 17-én Kossuth felkereste Aradot. Városi díszőrség, üdvözlő be­szédek, tisztelgő küldöttségek, a sokat próbált város ünnepelte a győzelmet. Éj­jel sem szakadt meg a győzelem han­gulata. Ez volt magyar Arad utolsó, ön­feledt öröme. A magyar sors itt mindig kurtára fogta az ünnepeket. A várban tárgyalt Kossuth és Gör­gey... Itt tartották a minisztertanács ülé­seit. Könyvtárnyi irodalma van a drámai viaskodásnak.- Mit tenne Ön, ha fővezérré nevez­ném ki?- Ha Temesvárnál győzünk - feleli Görgey - akkor az egyesített hadsereg­gel, még az oroszok ideérkezése előtt, megtámadnám az osztrákokat. Ha ve­szítünk, akkor nem marad más megol­dás, mint a fegyverek letétele. Temesvár csatája elveszett. Két nagy magyar hazafi, két állam­férfi összecsapásáról az aradi vár kaza­matájában nemzedékünk leginkább Illyés Gyula drámáját ismeri, a Fáklya­lángot. Egyszerre borúlátó és derűlátó darab, ha jól odafigyelünk. Van, aki a mindent feláldozó kitartás nevében el­marasztalja a józan esélyeket letolgató Görgeyt. Van, aki a megadás egyetlen esélye, a kiömlő vér megóvása jegyé­ben elveti azt a kossuthi lángolást, hogy van pusztulás, amely eleve teremtés... Sejtette-e Haynau osztrák táborszer­nagy, mikor elrendelte a foglyul ejtett, becsapott, elárult honvédtábornokok hadbírósági tárgyalását - hiszen a cáriak mentességet ígértek nekik sejtették­­e a vészbírók, Henning tábornok, Kari Emst törzshadbíró, az egész 14 tagú íté­lőszék, mikor meghozta a halálos ítéle­teket, a kivégző osztag parancsnoka és a bakó, - sejtették-e, hogy az aradi vár külső sáncai mögött, illetve a vár és Úja­rad között felállított bitóknál a magyar tör­ténelmi sorsot teljesítik be? Azon az első október 6-án, illetve megelőző este, mikor már mindenki tudta Aradon a kivégzések időpontját, minden ablak sötét maradt. Csak halvány gyertyafény pislogott mind­egyikben. A város gyászolta a tábornoko­kat, a szabadságjogot - önmagát. Beteljesedett végzet Még állt a Szabadság-szobor, mikor szomszédságában, az aradi megyeházán nemcsak egy tábornoki csoport, nemcsak egy forradalom, hanem egész Magyar­­ország halálos ítéletét mondták ki 1918. november 13-án. Magyar kormányküldöttség érkezik Aradra. Tarsolyában olyan átfogó tervet hoz, amely teljesen új alapokra, a nemzeti önrendelkezés elvére helyezné Magyaror­szágot. Szent István király óta először nem külső katonai erők nyomása, hanem a ma­gyar nemzet belső szándékai érvényesül­nének. És ezek - a terv elgondolói szerint - teljes mértékben kielégíthetnék a törté­nelmi ország nemzetiségeit is. Arad állomásán a kormányküldöttsé­get egyedül Szemere Kálmán állomás­főnök fogadja. Némán tiszteleg. Sehol egy zászló, semmilyen ünnepi külsőség, mintha ez a város már nem is tartozna Magyarországhoz. Tényleges urai Iuliu Maniu és vezérkara, a Román Nemzeti Párt vezetői. A tárgyalások előtt Vasile Goldis - akit addig a magyar közvéle­mény a barátunknak tartott - megvétózza azt, hogy Apáthy István akadémikus, ko­lozsvári professzor vezetésével erdélyi magyar küldöttség is résztvegyen a tár­gyalásokon.- Itt most a sorsunkról döntenek - vált halottsápadttá Apáthy professzor. - Nincs jogunk beleszólni a saját jö­­vőnkbe? Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter kér szót:- Méltánytalan lenne a románok kizá­rólagos önkormányzatáról beszélni, más ajkú népek rovására. Ellenben méltányos lenne a három nemzet, a magyar, a román és a német szövetséges autonómiája. Maniu és Jászi, különvonulva, utolsó csatáját vívja az aradi megyeházán:- Maniu úr, mit akarnak önök tulaj­donképpen? A sovány, mindig komor politikus hi­deg és fölényes:- Végleges leszámolást Magyaror­szággal. Vagyis a teljes elszakadást. (Folyt, köv.) Arad után - indulatok nélkül Ország-világ olvashatta a lapokban, lát­hatta a képernyőn, hogy a vértanú tábor­nokok emlékünnepélyén, Aradon miként tört felszínre alvilági bugyraiból a leg­szélsőségesebb magyarellenes gyűlölet. Nem titkolták a jelszavakat üvöltő tün­tetők: egész napi fáradozásukért 150.000 lejt és ingyen pálinkát kaptak megbízó­iktól. Nincs semmi új a nap alatt; 1990 márciusában a Marosvásárhelyre becső­­dített hodáki és libánfalvi román atyafiak ugyancsak pálinkás állapotban s nem csekély napidíj ellenében forgatták fej­széiket, vasvilláikat a Teleki Téka előtt, a Bolyaiak szobra mellett. A forgató­­könyvek minden jel szerint egyazon műhelyben készültek. Az az igazság, hogy lényegében a je­lenlegi kormányzat gyengesége, bizony­talankodása, sőt taktikázása tette lehetővé az aradi botrányt. Választásokra készül az ország, megkezdődtek a kampányok, és nem kétséges: a hatalom gyeplőit resz­kető kezekkel huzigáló koalíció többsége is zsebében tartja s diszkréten (vagy szemforgató nyíltsággal) teregeti erre­­arra a „magyar kártyát”. Ez már jól is­mert gyakorlat ezeken a tájakon. Vész­helyzetben fel kell vonultatni a szolgá­latos mumust, hogy rémüldözzön az ál­lamalkotó többségi népség szerte a vi­rágzó hazában - s ne feledje el pillana­tokig sem: ezek a ravasz hun-ivadékok folyton-folyvást Erdély elrablására töre­kednek. Gyilkosoknak, a békés román nép hóhérainak kell hát kikiáltani azo­kat a hős honvéd tábornokokat - magya­rokat, osztrákokat, szerbeket, horvátokat akik 150 esztendővel ezelőtt életüket adták a szabadságért. Talán nem csak a véletlennek köszön­hető, hogy pár nappal az aradi botrány után Marosvásáhelyen tartotta V. ván­dorgyűlését az Erdélyi Múzeum Egye­sület Bölcsészet-, Nyelv- és Történelem­­tudományi Szakosztálya, s épp ez volt a napirendre tűzött téma: Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc előzmé­nyei, lefolyása és következménye. Elő­adások hangzottak el a szerteágazó kér­déskör általánosabb és helyi vonatkozá­sairól; jeles történészek, irodalmárok dol­gozatai világítottak meg sok részletet. S a hozzászólásokból az is kiderült, hogy még rengeteg tisztázni való vár a kuta­tókra ezen a tágas területen. Benkő Samu, az EME elnöke kiemelte beveze­tőjében: itt és most - de bármikor és bár­hol - 1848/49-ről csakis indulatok, elfo­gultságok nélkül szólhat érdemlegesen a szakember. Ez a hitelesség aranyalapja. A Budapestről érkezett Tóth Béla szerint pedig „ez a szabadságharc a mi szabad­ságharcunk volt”, ami - úgy gondolom - sarkalatos szempont a legkényesebb vetületek megközelítését illetően is. A két napon át tartó tudományos esz­mecsere során hangzott el az a megáll­apítás, hogy a románságnak még napja­inkban is mennyire hézagos, hamis isme­retei vannak az 1848/49-es magyar sza­badságharcról, különösképpen arról, ami Erdélyben történt ekkor; hogy milyen ha­mis kép él a román köztudatban a sza­badságharc legjelentősebb alakjairól, kö­zöttük nem utolsó sorban az Aradon ki­végzett 13 tábornokról, valamint a pol­gári lakosság elleni cselekmények valódi jellegéről, a pusztítások és atrocitások nemzetiségi arányairól. Megfogalmazó­dott: történészeink sürgető feladata lenne hiteles tájékoztatást nyújtani a románság felé „a mi szabadságharcunk” erdélyi eseményeiről, hogy a dokumentumok alapján fény derüljön a legendák ködé­ben gomolygó feltevések tarthatatlansá­gára, az ellentmondásokra, a ferdítésekre. Mert elhangzott idén Aradon is: 40.000 erdélyi román „legyilkolásának” bűne terheli az osztrákok parancsára kivégzett tábornokokat. Ezt hirdeti másfél évszá­zada a nacionalista román propaganda; ezt tanítják történelemórán a gyermekek­nek; ezt emlegetik a „magyar barbárság” elrettentő példájaként minden alkalom­mal, amikor a magyarellenes gyűlölet szítása látszik kifizetődőnek a politika piszkosabb zugaiban. Az nem számít, hogy hazug, aki hazudik. Egyed Ákos professzor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja sza­badságharcunk történetének jeles kuta­tója nem most először, a marosvásárhe­lyi vándorgyűlésen említette (Erdély 1848/49-ben című nagy munkájának idén megjelent második kötetében - ki­adta a Csíkszeredái Pallas Akadémia - is szóvátette): Kolozsvárt, az egykori Bia­­sini-szálló falára 1996-ban Funarék ro­mán és angol nyelvű táblát helyeztek el, melynek szövege szerint „a magyar ne­messég által vezetett megtorlásnak” 40.000 személy s 270 falu esett áldoza­tul annak idején. És ez a provokáló, va­lótlan állítás azóta is ott díszeleg s ámítja a világot! A vonatkozó dokumentumok egybe­hangzóan tanúsítják: merő képtelenség 40.000 román áldozatról beszélni. Egyed Ákos az elfogulatlan kutató tárgyilagos­ságával vizsgálta meg az ide vonatkozó adatokat, s jutott arra a következtetésre, hogy 1848/49-ben „a háborúskodások során és a polgárháborúban Erdély pol­gári népességéből körülbelül 14.000-15.000 személy pusztulhatott el; nemze­tiségük szerint: mintegy 7.500-8.000 ma­gyar, 4.400-6.000 román, s körülbelül 500 lehetett a szász, zsidó, örmény lakos­ság vesztesége”. És hozzáteszi: „A 40.000- es áldozat olyan mítosz, amely a tudományos történetírás számára hasz­nálhatatlan”. Idézi Egyed professzor a korabeli szász statisztikus és földrajztudós, E. A. Bielz adatait is, miszerint összesen 5.405 román polgári személy pusztult el a pol­gárháború és a katonai műveletek során. De maga a román Gheorghe Baritiu is legfennebb 6.000 román polgári lakos el­pusztulását említi. Silviu Dragomir, a ko­lozsvári egyetem volt tanára Avram lán­cúról írt könyvében ugyancsak Baritiu számadatát tartja valószínűnek. Ezzel szemben a Honvéd című lap 1849. június 7-i száma szerint „a legyilkolt magyarok száma hozzávetés szerint 10.000” volt. Mi az „ősforrása” a 40.000-es, hamis adattal dolgozó román mítosznak? Az a beadvány, melyet Andrei Sa­­guna vezetésével egy 13 tagú román kül­döttség adott át Olmützben az osztrák császárnak 1849 februárjában - úgy mel­lesleg erősen hangsúlyozván az erdélyi románságnak a dinasztiához, a bécsi kor­mányhoz való állhatatos ragaszkodását, hűségét. Ebben a beadványban esik szó - többek között - 12 olyan faluról, ahol „a román férfiak legnagyobb részét” el­pusztították a magyarok, s ezek után így folytatódik a szöveg: ,Jia ehhez hozzá­tétetik, hogy nem létezik Erdélyben ro­mán helység (pedig van 2.400), amely­ből 10-20 ember nem öletett volna meg, továbbá hozzászámítatnak azok, akik a különböző csatákban elestek s 8.000-10.000- nél kevesebbre nem tehetők, az áldozatok számát könnyen 35-40.000-re tehetni (...)” Nem lehet kétségünk arra nézve, hogy a maga nemzeti törekvéseinek ér­dekében érvelő román küldöttség az ál­dozatok számának messzemenő felna­gyításával igyekezett hatni az osztrák el­nyomó uralkodóra. Könnyen hamisítot­tak ... Azonban: vegyük szemügyre leg­alább futólag a románok álal okozott ma­gyar veszteségek adatait. Említett mun­kájában Egyed Ákos megállapította: „1848 őszén, a magyarság lefegyverzé­sekor követték el a románok a legtöbb tömegmészárlást a magyar polgári lakos­ság ellen, illetve 1849 telén, akkor, ami­kor Bem hadai elől a havasokba húzód­tak fel. E tömegmészárlások során Magyar­igenben 1848 októberében mintegy 197 magyar férfit végeztek ki a román felke­lők - szörnyű kínzások között. (Megtor­lásként 1849-ben közel 30 magyarigeni románnal számoltak le a magyarok.) Az Alsó-Fehér megyei Krakkóban ugyan­csak 1848 októberében 297 magyart gyilkoltak le a román felkelők, s emiatt 1849 júniusában 169 krakkói román fi­zetett életével. Borosbocsárdon 80 ma­gyart gyilkoltak meg, amiért 1849-ben 11 románt lőttek le a magyar vadászcsa­patok. 1848 októberében történt a véres zalatnai mészárlás is: ekkor itt 640 ma­gyar polgári lakos veszítette életét. (1849 májusában a magyar honvédek 10 zalat­nai románt lőttek agyon.) Nagyenyed elpusztítását már 1848 októberében tervezte a román népfelke­lés. Végülis 1849 januárjában került erre sor; 800 magyar polgárt gyilkoltak meg Prodan prefektus és Axente emberei, s a menekülők, tönkrementek száma több ezerre rúgott. (Később mintegy 47 ro­mánt végeztek ki a magyarok Nagyenye­­den.) A Közép-Erdélyben élő magyarság jelentős hányadának kiirtása folytán alapvetően megváltoztak ezeken a tája­kon az etnikai arányok. A Történelmi Lapok 1896. évi 1. szá­mában Koós Ferenc közölte Moldovan Gergely nyomán Avram láncú, Axente Sever és Simion Balint jelentéseit a ma­gyarok 1848/49-es veszteségeiről. Ezek szerint összesen 9.223 magyar pusztult el. Igaz: ezek a jelentések nem tesznek különbséget a katonai erők és a polgári lakosság veszteségei között, de - mint Koós Ferenc is megjegyezte annak ide­jén - a nagyenyedi, magyarigeni, krak­kói, stb. áldozatokat meg sem említik. Alsó-Fehér megye volt a román fel­kelés központja; nem véletlen, hogy itt veszett el a legtöbb magyar; (a szigorú tárgyilagosságra törekvő történetíró, Szi­lágyi Farkas szerint a vármegye lakos­ságának körülbelül 20%-a). Tény az is, hogy Déva közelében kb. 200 menekülő magyar embert pusztítottak el, Alsójárán 150-et, Gerendkeresztúron 1848 őszén 200 menekülővel végeztek, Felvincet egészen felégették s mintegy 30 polgári személyt végeztek ki itt láncú csapatai, Székelykocsárdon 60 magyart öltek meg. Hogy ne is beszéljünk a Küküllő men­tén, a Mezőségen, a Barnaságban és má­sutt elkövetett pusztításokról, mészárlá­sokról. Egyed Ákos ezt írja: „A kutatás bizonyosan még új forrásokat és adato­kat fog feltárni a magyarság vesztesége­iről. Annyit a rendelkezésünkre álló ada­tok alapján mondhatunk, hogy több mint 7.000 magyar polgári lakos elpusztításá­ról számszerű adatokkal rendelkezünk, és sok helységgel kapcsolatban megbíz­ható utalást ismerünk »többek« halálá­ról. Úgy véljük, hogy a történeti Erdély­ben elpusztított magyar polgári lakosság számát mintegy 7.500-8.500 főre tehet­jük”. A kutató történész által feltárt, min­denképpen riasztó helyzetkép mélyér­telmű tanulságok levonására késztetheti az utódokat: több ezres emberveszteség - mindkét oldalon; magyar és román fal­vak elpusztítása - az ismertetett arányok szerint; református, római katolikus, gö­rög katolikus, ortodox templomok fel­égetése; családok kiirtása - különösképp a bányavidéken; asszonyok, leányok meggyalázása - itt is, ott is. Csupa vér és hamu. 150 esztendővel az események után nem szabad(na) egyoldalúan, tendenci­ózusan bűnösöket pellengérre állítani, hősöket „gyilkosoknak” nevezni, kárté­kony indulatokat gerjeszteni (emlékező főhajtás helyett) - tünékeny politikai éde­­kek szolgálatában. Ama áhított „történelmi megbéké­lést” pedig nem mosolydiplomácia meg ravaszkodás, hanem csakis a lelkek meg­békélése hozhatja el Erdély véráztatta földjén magyarok és románok számára egyaránt. Nagy Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents