Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-12-01 / 12. szám
1999. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal „Az jó hírért, névért..." A magyar-magyar(?) találkozó kudarca Az erdélyi magyar politika egyik jellegzetessége, hogy a politikai elit körében dúló, személyhez kötődő elvi viták a választóközönség szintjén általában úgy jelennek meg, mint egyszerű személyi ellentétek. Érthető a bázis ingerültsége, amikor sokszor jeles újságírók is azt sulykolják a tudatába: vezetői kicsinyes, önös érdekek mentén csatároznak, míg a közösség fogy, a többségi nemzethez tartozó cinikus soviniszták pedig szórakoznak. Holott a kezdet kezdetétől az ellentétek elviek voltak. Az egymással szemben állók két különböző politikai filozófiát, két különböző politikai magatartást és értékrendet képviseltek. Akik megpróbálják Szőcs Géza és Domokos Géza vagy Tőkés László és Markó Béla szembenállását személyi ambíciókra visszavezetni, azok vagy képtelenek meglátni a fát az erdőtől, vagy tudatosan hamisítanak s növelik a közösség elfordulását a politikától. E negatív jelenséget még tetézi az, amikor az eliten belüli markáns figurák vádolják egymást öncélú szereplésvággyal. Markó Béla a Bihari Naplóban reagált Tőkés László hó eleji, megalapozott bírálatára, melyben a tiszteletbeli elnök rámutatott az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) elpártosodására. Markó Béla szerint „Tőkés püspök úr szeret nagyot mondani, és szereti, ha ezáltal a közvélemény figyelmének középpontjába kerül, mint ahogy most is történt.” Az RMDSZ szövetségi elnöke e sommás ítélet után az aktuális interjúban is állításának igazolását fedezte fel: „Meg kell mondanom, hogy maga a sokadik újságíró, aki felhívott ebben az ügyben: íme, Tőkés püspök úr elérte a célját, hiszen megint odafigyel mindenki arra, amit mond. Hogy ennek az igazsághoz semmi köze, az más kérdés. Neki az a célja, hogy beszéljenek róla, hogy vitatkozzanak vele, hogy jelen legyen az első oldalakon. Úgy gondolom, hogy ennek a nyilatkozatnak kizárólagosan ennyi lehet az eredménye. A kára viszont óriási, mert közvetve vagy közvetlenül végül is lekommunistázza és lemegalkuvózza az RMDSZ többségét. (...) Én leülhetek tárgyalni a püspök úrral, eddig is leültem vele, de nem hozzám méltatlan, amiket ő mond, hanem saját magához. Én nem is bocsátkozom polémiába ezzel kapcsolatosan, és nem óhajtok vele sem vitába szállni, mert az méltatlan lenne hozzám. Amit ő nyilatkozik, az egyelőre csak őhozzá méltatlan. Különben szomorúan szemlélem azt, hogy egy jelentős személyiségünk egyre feljebb szalad a nagyotmondásnak ezen a spirálján, és nem tud magának megálljt parancsolni.” (Fel a nagyotmondás spirálján, Wágner István interjúja Markó Bélával, Bihari Napló, 1999. 11.02.) E néhány sorban több igen kemény állítás fogalmazódik meg. Hogy Markó Béla nem fogadja el a bírálatot, mint ahogy eddig sem tette, az nem meglepő. Hiszen ha elismerné, hogy az RMDSZ feladta az autonómiaprogramot, hogy a pártosodás útjára lépett és megalkuvó politikát folytat, az a tisztségéről való lemondással lenne egyenértékű. Márpedig 1995 óta, mióta Markó Bélát Kolozsváron újraválasztották annak ellenére,hogy a rábízott programot - illetve annak kizárólag a magyar politikai akaraton múló részét - nem teljesítette, az elnök politikájának minden jel szerint a pozícióban maradás a legfőbb célja. Csakis ezen keresztül nyer értelmet az a lépéssorozat, amit az RMDSZ azóta Markó vezetése alatt megtett. A leszámolás az értékelvű, következetes, nemzeti politizálás híveivel Szőcs Gézától Csapó Józsefig, a választások előtti kampány az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának érdekében (melyben Markó Béla a Szövetség minden irányban való nyitottságát hangsúlyozta, mely csak a Nagyrománia Párt, a Román Nemzeti Egységpárt s a Szocialista Munkapárt irányában nem érvényesül - lásd Szabadság, 1996. február 12. - vagyis éppenséggel az Iliescu vezette, s az előbbiekkel azonos mértékben sovén TDRP-vel egyengette a koalíció útját, annál is inkább, hogy e politikai alakzat volt a választások legesélyesebb befutója), a mindenféle garancia nélküli, puccszerű kormányralépés, a megszegett ultimátum s a kormányzati vegetálás. Ami viszont mellbevágó, az a fölényeskedés és magabiztosság, amivel Markó próbálja elhitetni a mindenkoron közösségi, nemzeti célok érdekében küzdő nemzeti hősről, hogy célja a reflektorfényben való tündöklés. Óhatatlanul is egy régi magyar közmondás ötlik fel az emberben: „ki mint él, úgy ítél”. Oda jutottunk, hogy a politikai palettán közel 180 fokos fordulatot leíró Markó Béla mondja azt, hogy méltatlan lenne hozzá vitába szállni Tőkés Lászlóval. Markó Béla, aki ne felejtsük, elnökké választása után az autonómiaprogram és a magyar érdekek mentén megfogalmazódó politika képviselője volt, amíg meg nem érezte, hogy következő mandátuma forog kockán, ha nem egyezik ki a Neptun-lobbyval (a Szövetség tudomása nélkül román kormánykörökkel alkudozó RMDSZ-vezetőkkel - a szerk.); bátor lépés lett volna e kiegyezést megtagadni, vagy legalább harmadik mandátum elnyerését követően, Csíkszeredában újabb négy év elnökség bebiztosítása után a jó oldalra állni. Nos nem ez történt, a bátor lépések nem kifejezetten jellemzőek elnökünkre. No persze, a vita elkerülésében van némi gyakorlata az elnöknek. 1995-ben, amikor Borbély Imre első ízben vetette Markó Béla szemére nyílt levelében, hogy felelős a Brassóban eltervezett legfontosabb lépések (az autonómia-statutúmok megfogalmazása, a nemzeti önszámbavétel és a belső választás megszervezése) elmaradásáért, egyik bölcs tanácsadójára hallgatva Markó Béla érdemben nem válaszolt semmit. Ez a taktika azóta többszörösen bevállt. Markó Béla az érdemi válasz helyett, melyben bármi módon megindokolná, hogy e két évre tervezett létfontosságú programpontok miért nem valósultak meg lassan hét év alatt, bírálóit minősíti, hol státuszukat kérdőjelezve meg (mint e sorok írója esetében), hol azok korábbi megnyilatkozásait véve elő (mint Brendus Gyula esetében), vagy egyszerűen félremagyarázva mondanivalójukat. Borbély Imre nyílt levelére az V. kongresszuson annyit felelt Markó Béla, hogy őt e levélben machiavellistának minősítik, márpedig számára a machiavellista az, aki a politikai cél érdekében lop, csal és gyilkol, s ezt ő távol érzi magától. Egyrészt a „machiavellista” ezen botcsinálta meghatározásával igencsak lehetne vitatkozni. Másrészt a levélben az állt, hogy Markó eljárása a Neptun-ügyben és a Nagy Benedek ügyben machiavellizmus volt. Ami sajnos tény. Markó Béla legnagyobb politikai kvalitása, hogy képes volt töbséget szervezni maga mögé. Ez azonban a nemzet sorsa szempontjából egy merőben eszközjellegű erény: értéke attól függ, hogy a megszerzett többséget mire használja az, aki pozícióban van. Jelen esetben a jogos bírálat visszautasítására. Markó Béla az elviek tekintetében hitelét vesztett politikus. Most megkísérli Tőkés László „jó hírét s nevét” a magáéval egy szintre hozni. Borbély Zsolt Attila (Folytatás az 1. oldalról) Mivel a nyugati országokban nyilvánvalóan nem működnek magyar pártok, a kormány az itt élő magyarság képviselőjének aVilágszövetség e régiót képviselő alelnökét tekinti. A véletlen furcsa játéka, hogy ezáltal ez az egy alelnök - mint a hivatalos kormányrendeletben meghívott állandó résztvevő - közjogilag magasabb rangot élvez, mint az ilyen találkozókra nem jogosult világszövetségi elnök, vagy elnökhelyettes Sokat látott világszövetségi ügyvivők szerint viszont nincsenek ekkora véletlenek, hiszen a Külügyminisztérium mozgását változatlanul a volt Horn-kormány bizalmasai irányítják. Ők állították szembe Csoóri Sándor elnökkel a nyugati régiót a magyarságra nézve hátrányos alapszerződések megkötése után, ők vették rá a Világszövetség amerikai tagozatának a vezetőségét, hogy tüntesse ki e szerződések aláíróját, Kovács Lászlót - aki ma szocialista pártelnök -, és tüntesse ki a szabaddemokraták ideológiáját anyagilag busásan támogató Soros György pénzmágnást. A jövő év elején esedékes világszövetségi tisztújítás előtt tehát közjogilag is fel kellett értékelni a hiteltelenné vált, a szocialista és szabaddemokrata politikával azonosuló alelnököt, és háttérbe kellett szorítani a tagság által választott első vezetőket. Ez a háttérbe szorítás annyira sikerült, hogy míg például a Lengyelek Világszövetségének vezetői nélkül - Lengyelországban - elképzelhetetlen lett volna megvitatni az uniós csatlakozás utáni, a Belarusz és Ukrán Köztársaságokban élő lengyelek közjogi állapotát; a horvát vagy cseh nemzet világszövetségeinek vezetősége nélkül is elképzelhetetlen lenne ezekben az országokban vitatkozni a külföldön tartózkodó horvát vagy cseh állampolgárok szavazati jogának a megváltoztatásáról - , nos addig Magyarországon ma mindez elképzelhető. A Magyar Állandó Értekezlet a Magyarok Világszövetségének vezetőit mellőzve tárgyalt a trianoni határok másik oldalára szorult magyarság uniós csatlakozás utáni jogállásáról és a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok szavazati jogának a helyreállításáról. A „radikálisoknak” kikiáltott ellenségkép ellen beiktatott sok-sok fék szükségszerűen vezetett ennek a magyar-magyar találkozónak a teljes kudarcához. Nem történt előrelépés sem a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok szavazati jogának a helyreállítása érdekében, sem a határon túli, utódállamokban rekedt magyarság különleges jogi státusának az uniós csatlakozás utáni helyzetét illetően. Kovács László szocialista pártvezér elégedettségét fejezte ki a találkozó után, hiszen minden olyan kezdeményezést sikerrel megtorpedózhatott, ami visszaállíthatta volna a kommunista korszakban szavazati joguktól megfosztottakat, vagy kismértékű védelmet biztosított volna az uniós határon túlra szorított magyarság számára! A szervezők hozták olyan helyzetbe, hogy kedvére torpedózhatott, és ugyancsak a szervezők gondoskodtak arról, hogy egy olyan semmit mondó záródokumentum születhessen, ami elfedte ezt a nemzetellenes gaztettet, és ezáltal közössé tette a tehetetlenség és az elodázás bűnét. Születhetett volna konkrét feladatokat tartalmazó záródokumentum is, csakhogy akkor kiderült volna, melyik két párt nem ért ezzel egyet. Ezt nyilván el akarták kerülni a külügyes volt elvtársak. A minimális eredmény az lett volna, ha visszaállították volna a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok szavazati jogát. 1956 után a Kádár rezsim annyira meggyűlölte a kommunista diktatúra ellen fegyvert ragadó és külföldi száműzetésbe vonuló forradalmárokat, hogy - még leheletnyi esélyt sem hagyva közéleti szereplésükre - megvonta a választójogot az összes, az ország határán kívül tartózkodó állampolgártól. Legyenek azok akár saját diplomatái, üzletkötői is. Kádár János 56-osok elleni feneketlen gyűlöletét továbbörökítette két párt, a jogutód szocialista és a még korábbi, ávós gyökerekkel rendelkező káderek utódait és maoista ihletésű filozófusokat tömörítő szabaddemokrata párt. Ez a két párt határozottan, késhegyig menően ellenzi a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választójogának a helyreállítását. A Kádár kortól öröklött módszer szerint a politikai vita előtt a szocialista-szabaddemokrata tábor intett sajtójának, rádiós és televíziós holdudvarának - mint egy hadvezér a nehéztüzérségnek -, hogy készítse elő a hadműveleti terepet, a lakossági agyak megdolgozását. Néhány nap alatt a vezényszóra több tucatnyi írás, kommentár, riport hangzott el arról, hogy a Horthy fasizmus szavazóit akarja visszacsempészni a magyar közéletbe az Európa-ellenes kormány. Amikor a tanácskozáson egy megkérdezett nyugati megfigyelő arról nyilatkozott, hogy épp az uniós közeledés jegyében kellene helyreállítani a külföldön tartózkodók szavazati jogát, hiszen ez általános jog Európában - és utalt a közelmúltban a magyarországi nagykövetségeken szavazó osztrák, svájci vagy ukrán állampolgárok sokaságára - nos, ekkor fölényesen kioktatták, hogy ne keverje az európai és a magyar történelmet. Onnan a munkát keresők távoztak az országból, tőlünk viszont a hatalmát vesztett dzsenri és fasisztoid söpredék. A szavazati jog kérdésében tanúsítót szocialista-szabaddemokrata hozzáálláson átsüt az 56-os forradalmárok gyűlölete. „Hogy fogom én ezt otthon elmagyarázni?” - jajdult fel a sikertelen találkozó után Papp László, az egyetlen meghívott világszövetségi alelnök. Nyilván az amerikai „fasiszta és dzsentri söpredék” elgondolkozna azon, hogy néhány évvel ezelőtt kiket tüntetett ki és kik ellen lépett fel - és akkor volt oka feljajdulni. A szocialista-szabaddemokrata küldöttek további ellenérve az volt, micsoda erkölcstelen dolog az, hogy azok igényelnek szavazati jogot, akik nem Magyarországon adóznak. Az adózás és a szavazati jog összekapcsolása előtt különösen értetlenül álltak a polgári pártok. Hiszen korábban ugyanezen politikusok - a Horthy temetés idején - azt tették szóvá, hogy a Horthy rezsim azért volt osztálygyűlölő és feudális, mert regnálásának elején - nem végig - kirekesztette az államéletből a szegényeket, azaz vagyonhoz és adózáshoz kötötte a választójogot! És most épp ezek a pártok elevenítik fel ezt az, úgymond horthysta csökevényt? Az egyik szocialista alvezér feddőleg figyelmeztette a televízió közönségét arra is, hogy még az angol királynőnek is csak akkortól fogva keletkezett szavazati joga, hogy a kilencvenes évek közepétől adózó állampolgárrá vált! Ugyenezen alvezér korában a közismerten nem adózó cigány lakosság javára pozitív diszkriminációt követelt, azaz síkra szállt azért, hogy egy cigány képviselő harmad-negyed annyi szavazat árán jusson be az Országgyűlésbe, mint egy magyar társa. Milyen furcsa ez a szocialista párt! Szerintük, ha valaki nem itt adózó magyar, akkor egyáltalán nem jár neki választójog, de ha nem adózó nem magyar, akkor három-négyszeres választójog is megilleti? Ha deklaráltan ennyire gyűlölik a magyarságot - és kedvükre vétózhatnak -, akkor ezek a találkozók eleve kudarcra vannak ítélve! Úgy tűnik, hogy ma nincs semmilyen értelme az ilyen magyar-magyar találkozók megrendezésének! * *Lapzártakor értesültünk, a kormány jelentős összeget bocsát a Magyarok Világszövetsége rendelkezésére a keresztény államalapítás évfordulója alkalmából. - A szerk. Csillagláhú oltárterítő az Árpádházi Szent Erzsébet templom részére (Csete Ildikó munkája)
