Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1-2. szám
1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 10. oldal fi : ; \ KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Romón nyelv a magyar iskolákban Érdemes odafigyelni egy „vidéki” magyar folyóiratra, a Limes címmel Tatabányán kiadott tudományos szemlére. Az immár XI. évfolyamát élő Komárom-Esztergom megyei kiadvány mindig izgalmas témát keres magának a magyar történelem vagy a jelen létfontosságú kérdéseiből, s fiatalabb és idősebb kutatók, történészek, írók, közéleti személyiségek csapatát sikerül megszólaltatnia. Legfrissebb számának (1998/4) összefogó témája: magyarok és románok. A Virág Jenő főszerkesztésében, L. Balogh Béni és Kemecsi Lajos szerkesztésében kiadott, kétkötetes szám a két nemzet múltjában és jelenében keresi meg az összekötő és szétválasztó szálakat, az egyezéseket és a különbözéseket. Természetesen éppen a magyar-román történelmi találkozások és ütközések okán, a tanulmányok szinte mindegyike érinti az erdélyi nemzetiségi kérdést, illetve jó részük kimondottan ezzel foglalkozik. Megnyugtató, hogy a „szikrázó” témák egyetlen munkában sem hívnak elő hangoskodást, könnyű ítélkezést, egyikben sem érhető tetten elfogultság, egyoldalúság. Hátha ez a hang arra ösztönzi a román tudományosságot, elsősorban a történészeket, hogy hasonló tartással, alapossággal és higgadtsággal gondolják végig az együttélés századait és a belőlük kínálkozó tanulságokat? Ebben a széljegyzet-rovatban lehetetlen még a 23 közlemény leltározása is. Csupán egyetlen rövid dolgozatra térhetünk ki, a Budapesten élő Sebestyén Kálmán írására: Román iskolák Észak-Erdélyben (1940-1944). Időszerűvé teszi a témát - és azt, hogy itt most kiemeljük - a Romániában folyó politikai és társadalmi küzdelem a magyar anyanyelvű iskolákért, főleg az önálló magyar egyetem visszaállításáért Kolozsváron. A magyar és román lapok, a kisebbségi magyar és a többségi román politikusok nem egyszer hivatkoznak ezekben a vitákban az észak-erdélyi románság oktatási, művelődési helyzetére a bécsi döntéstől a második világháború befejezéséig, vagyis a magyar főhatalom ideje alatt. Ezekben a hi vatkozásokban pedig nem ritkán légből kapott adatok, félreértelmezett tények, egyszerű képzelgések is teret nyernek, minden esetben román vádként a magyar oktatáspolitika címére. Sebestyén Kálmán ki is mutat egy ilyen ellentmondást a román statisztikák és a valóság között. Egyik román kiadvány szerint az 1942/43-as tanévben Bihar, Máramaros, Szatmárés Szilágy megyékben a román népiskolai tanulók aránya 79 százalék volt. Ezzel szemben az 1941-es népszámlálás az említett négy megye közül csak kettőben mutat ki román többséget, Máramarosban 54 százalékot. Szilágyban 52 százalékot. Míg a visszatért Bihar megye és Szatmár megye lakossága többségében magyar volt. (Biharból a zömmel román Belényes környéke Romániában maradt.) Miként lehet kihozni ezekből a számokból 79 százalékos román többséget, ez rejtély! De ez a durva eltérés csak a szöveg és a jegyzetanyag összevetése révén válik nyilvánvalóvá. Nem jobb lett volna, ha a szerző nyomban a 79 százalék említésekor elvégzi az összehasonlítást? Kiderülne az - enyhén szólva - „csúsztatás”, ami gyakori a Ceausescu-időkben; csakhogy akkor semmilyen lehetőség nem nyílott a cáfolatra. Két másik esetben is szükséges lett volna a statisztikai adatokat azon nyomban kellő magyarázattal kísérni. Másként ugyanis torzulhat az összkép. ..Román statisztikai adatok szerint 1940. augusztus 30-án Észak-Erdély területén 4700 román nemzetiségű tanító tevékenykedett, akik közül 3982 tanító (84.7%) távozott és csupán718 tanító (15.2%) maradt állomáshelyén. A tanárok esetében is így történt: 1940. szeptember elsejétől, 1994. március elsejéig összesen 5400 román nemzetiségű tanár és tanító távozott, menekült Romániába.” Az adatokat Francisc Pacurariu adja közre, egy 1988-as dolgozatában, Bukarestben. Hol itt a nyilvánvaló csúsztatás, amit Sebestyén Kálmán könnyűszerrel cáfolhatott volna? Az észak-erdélyi román néptanítók igen nagy százaléka azokban a román tannyelvű állami iskolákban szolgált, amelyekbe a magyar szülők gyermekei kényszerítették be, a legváltozatosabb hatósági erőszakkal. Ezek az iskolák 1940 őszén nyilván ismét magyar tannyelvűekké váltak, amelyekben nem volt többé szükség román tanerőkre. Nem mellőzhető az a körülmény sem, hogy 1940-ig Észak-Erdély magyarlakta vidékein a román tanítók, tanárok, jegyzők, román pópák voltak a románosítás legfőbb előmozdítói, rengeteg kellemetlenséget, szenvedést, meghasonlást okozva a magyar kisembereknek. Az ilyen „zászlóvivők” hagyták el a bécsi döntés után Észak-Erdélyt; igen nagy részük nem is volt erdélyi, hanem a hírhedt Anghelescu-törvény, a „kultúrzóna” idején települt le itt, mivel rengeteg kiváltságban részesültek az állam részéről. Egy magyar statisztikát idézve, Sebestyén Kálmán megállapítja, hogy az 1943/44-es tanévben alacsony a görög katolikus román iskolák száma, görög keleti iskolák pedig egyáltalán nincsenek. Itt is elmarad a magyarázat. Idézem hát a korabeli szerzőt, a kiváló kolozsvári írót és publicistát, Szentimrei Jenőt a Székely Nép 1943. október31-i számából: „Az érem másik oldala ezzel szemben, hogy felekezeti román középiskolák a Magyarországhoz 1940-ben visszacsatolt területen nem voltak. A román egyházak siettek megszabadulni iskolafenntartó gondjaiktól, mihelyt román főhatalom alá kerültek. Jelképesen csak Balázsfalva, Nagyszebeny és Belényes maradtak a két román egyház kezén, de mostezek is Dél-Erdélyben működnek. A második bécsi döntés után magyar főhatalom alá visszakerült egykori magyar állami középiskolák újra magyar tannyelvűekké váltak, és hogy a milliós erdélyi románság - felekezeti iskolák híján - középiskola nélkül ne maradjon: románlakta vidékeken román tannyelvű állami gimnáziumokat vagy magyar állami gimnáziumokban román tagozatokat bocsátott a magyar közoktatásügyi kormányzat a rendelkezésükre.” Hozzátehetnénk ehhez azt is, hogy Antonescu kormányzata 1943 őszén azért záratta be a dél-erdélyi három magyar felekezeti középiskolát, mert Erdély északi felében sincsenek román felekezeti tanintézetek! Lehet-e a cinizmusnak ennél magasabb foka? Sebestyén Kálmán írása joggal emeli ki Teleki Pál miniszterelnök 1941. február 11 -én kelt rendeletét, amely teljes anyanyelvű oktatást biztosított a román diákoknak. Ide illett az az erőfeszítés, hogy a tényleges szükségleteknek megfelelően biztosítsák románul tudó tanítók, tanárok jelenlétét a román nyelvű oktatásban. Jól tette a szerző, hogy kiemete Teleki Pál másik intézkedését is, amellyel az észak-erdélyi magyar iskolákban - elemikben és gimnáziumokban - kötelezővé tette a román nyelv oktatását. A román egyenesen választható érettségi tárgy volt. Ugyanígy kötelező tantárgy a felvidéki magyar sávon a szlovák nyelv és irodalom. „Finnországot. Jugoszláviát és Svájcot kivéve, alig akad rá példa a világon, hogy egy nemzetiség nyelvét a többség kötelezően tanulná” - írta a nemrég elhunyt Köteles Pál erdélyi író. (A revíziók revíziója, Mozgó Világ, 1983. június.) A dolgozat témája megkívánta volna a kérdés e vonatkozásának bővebb, adatokkal alátámasztott kibontását is. V________________________________J ANISZI KÁLMÁN Szirtek közt hajózva Bukarestben járva elhatároztam, hogy meglátogatom a román fővárosban működő magyar intézményeket. így jutottam el a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszékére is, ahol az intézet létrejöttének körülményeiről, múltjáról és a lehetséges jövőről cseréltünk eszmét a tanszék oktatóival. Később, szálláshelyem felé baktatva az esti Bukarest zegzugos utcáin, ilyenképpen summáztam a bennem rajzó gondolatokat: A 68-as Prágai Tavaszt követő rövid enyhülés lehetővé tette, hogy Bukarestben magyar nyelvet és irodalmat oktassanak erdélyi, főleg a Székelyföldről érkező magyar fiataloknak. Volt ugyan már itt magyar nyelvoktatás a múlt századtól kezdve, mint ahogy Budapesten is oktatták a románt, paritásos alapon. De nemigen volt az több puszta formalitásnál. A hatvanas évek végén dr. Szabó Zoltánt, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárát bízták meg az újjászervezéssel, de a magyarfaló román politikai hatalom tiltó intézkedései miatt 1990-ig a magyar nyelv és irodalom csak mellékszakként működhetett a Bukaresti Egyetemen, és nem volt beiskolázási keretszámuk sem. Mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Visszapillantva az elmúlt évtizedekre, most már látjuk, minő szerencse, hogy így történt, mert főszakként indítva Bukarestben a magyart, könyörtelenül kijátszották volna Kolozsvárral szemben. Eredendően ez is lehetett a titkos szándék: Bukarestben fokozatosan emelni a magyar hallgatók számát, közben Kolozsváron csökkenteni a beiskolázási keretszámot. Igaz, hogy csökkentették Kolozsvárt anélkül is, hogy Bukarestben emelték volna, de biztosra vehető, hogy előző esetben mindezt sokkal drasztikusabban, teljes kíméletlenséggel tették volna meg, ami a kolozsvári magyar oktatás sokkal gyorsabb megszüntetéséhez vezetett volna. Az első három évben elég nagy volt az ifjúság érdeklődése a magyar szak iránt, viszont a román „kulturális forradalom” után erősen megcsappant a bukaresti magyar szakra felvételizők száma. Tovább szigorodtak a feltételek is: már csak kétévenként volt szabad mellékszakként felvenni a magyart. A folyamatos sorvasztás eredményeképpen a valamikori négy évfolyam helyett 89-ben már csak egy működött, néhány diákkal. Megszüntetni nem szüntették meg, de Szabó Zoltán professzortól megvontak minden anyagi támogatást, lehetetlenné tették számára, hogy Kolozsvárról ingázva továbbra is tanítson. Végül mindössze két oktató maradt a tanszéken! Hogy tudtak ilyen körülmények között is talpon maradni? Anyaországi segítséggel. A Románia és Magyarország közötti kulturális egyezmény értelmében Románia kötelezte magát arra, hogy évente egy-egy vendégtanárt fogad, a magyar fél pedig élt a lehetőséggel, és folyamatosan küldte a bukaresti magyar tanszékre a szakembereket. Ám így is 89 késő őszén a magyar tanszéken már épp csak pislákolt az élet. Törölni a magyar tanszéket tisztán politikai meggondolásból nem törölték, ugyanis így fel lehetett mutatni a világnak, hogy lám, Romániában még Bukarestben is van magyar oktatás. Ami persze alig volt több a semminél. Ezerkilencszázkilencven legelején - a marosvásárhelyi eseményeket megelőzően - sikerült egy huszárvágással létrehozni a Hungarológiai Tanszéket, gyorsan beindítani főszakként a magyart. Biztosítani kellett a többségieknek azt a lehetőséget, hogy maguk is elsajátíthassák a magyar nyelvet és a magyar kultúrát. Mert az a román nemzedék, amely - iskoláztatásánál és egyéb tényezőknél fogva-jól beszélt magyarul, sikeresen fordította román nyelvre a magyar irodalmi alkotásokat, már nyugdíjba vonult, kiöregedett vagy kihalt. Nekünk is fontos tehát, hogy román részről növekedjen az érdeklődés a magyar kultúra iránt. Eltek/élnek-e a románok a felkínált lehetőséggel? Kezdetben igen. Viszont az 1992-es választások előtti Iliescu-féle kortes kampány xenofób, soviniszta propagandája nyománt 1992-től 1997- ig egyetlen egy román diák sem jelentkezett felvételre a hungarológiára. Pedig nekik nem magyarból kellett felvételizniük, mint gondolnánk, hanem magyar helyett egy másik idegen nyelvből. A kilencvenes évek első felében elképzelhetetlen volt, hogy egy bukaresti román diák azt mondja a nagynénijének vagy a nagybácsijának, hogy ő magyar szakra jár. Mára egy keveset talán csillapodott ugyan a magyarok elleni vad propaganda, de ki tudja, így lesze a továbbiakban is. Vajon van-e célja, értelme, haszna a hungarológiai intézetnek a román fővárosban? Ennek alkalmasint egyetlen potenciális veszélye lehet: az, hogy magyar értelmiségiek ragadhatnak ott, veszhetnek bele a román tengerbe. Egyébiránt a hungarológiának Bukarestben megvolna a maga haszna. Már csak azért is, mert szükségünk van olyan magyar értelmiségiekre is, akik jól beszélik a román nyelvet, ismerik a bukaresti szlenget és az erdélyi magyar emberétől eltérő észjárást. Kiformálódnak bennük olyan készségek, amilyenek erdélyi magyar környezetben nem alakulhatnának ki. Az erdélyi magyar ember óhatatlanul frusztráltnak érzi magát Bukarestben. Utálja a fővárost. Furcsa kisebbrendűségi érzéssel küszködik, mert képtelen eligazdoni a számára teljesen idegen román regáti világban. Viszont ha az a Csíkszeredái magyar gyerek eltölt Bukarestben négy-öt évet, visszamenve, Erdélyben már egészen másképp tud fellépni a román hivatalnokokkal szemben saját nemzeti közössége érdekeinek a védelmében. Romániában nem lehet sikeres kisebbségi politikát folytatni úgy, hogy a magyar politikus ne beszélje jól a románt, ne ismerje az erdélyi magyartól merőben eltérő regáti román mentalitást. Nos, a hungarológia hallgatója ezt a román fővárosban akarva-akaratlanul megismeri, hisz nap mint nap beleütközik. Isten ments, hogy átvegye, de ismerje meg, hogy tudjon mit kezdeni vele! Magyarországon sem rózsás a felsőoktatás (anyagi) helyzete, Bukarestben sincs ez másképp. De az ottani hungarológusok helyzetét rendkívül megkönnyíti a Bukaresti Magyar Kulturális Központ munkatársainak a nagylelkűsége, akik nemcsak, hogy beengedték az intézetbe a hungarológus hallgatókat, hanem nagyszerű könyvtárukat is a rendelkezésükre bocsátották. Magyar évszázadok címmel eszméltető filmeket vetítenek nekik a magyar jogtörténetről, a honfoglalásról, a nemzeti művelődés alapvető kérdéseiről. A Kanadában élő Széchenyi Pál, a nagy előd kései leszármazottja egy remek filmet bocsátott rendelkezésükre, ami nélkül a tanárok nem tudták volna érzékeltetni a „legnagyobb magyar” igazi nagyságát, a nemzet életére gyakorolt áldásos hatását. Nagyot lendített rajtuk a magyarországi ösztöndíjrendszer, a debreceni Szabadegyetem előadásain való ingyenes részvételük biztosítása. Azokat a román hallgatókat, akik tavaly kerültek a hungarológiára, a Budapesti Magyar Nyelvi Intézet kéthónapos intenzív képzésben részesíti. A Széchenyi Könyvtár évtizedek óta küldi az oktatáshoz nélkülözhetetlen szakkönyveket. A Bukaresti Egyetemen el sem lehetett volna képzelni a magyar oktatást, ha a diktatúra idején - titokban - nem segítették volna könyvekkel a tanszéket. Vekerdi József hihetetlenül sokat tett ezen a téren. El is távolították a munkahelyéről, rásütötték, mint valami billogot, hogy antiszemita, pedig még a legliberálisabb kollégái is elismerték, hogy az ellene irányított vád teljesen alaptalan, ocsmány hazugság volt. Vekerdi kizárólag szakkönyveket küldött - ezt az ottani oktatók készséggel tanúsítják -, amiért Bukarestben soha senkinek semmilyen bántódása nem esett. Valakinek az útjában állt - ez az egyetlen magyarázat erre a gálád tettre. A Széchenyi Könyvtár ma is küld szakkönyveket, igaz, valamivel kevesebbet, mert, mint mondják, kevesebb a pénz. A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság irodalomtörténeti szakkönyvei is rendre megérkeznek. A Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségén még a diktatúra idején is voltak olyan kultúrattasék, akik becsülettel, bátran segítettek. Remélhetőleg az új kormány merőben más, eredményesebb politikát folytat a határon túli nemzetrészek megmaradásáért, talpraállásukért. Mindezekért a támogatásokért ez a kisded csapat igen-igen hálás, és egyre reménykedőbb. Csak hagynák végre nyugodtan dolgozni!
