Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-10-01 / 10. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. október BEKE GYÖRGY Nagybánya — Mezőkövesden Kozma István műtermében, Mezőkövesden, a matyó „fővárosban” minden más előtt ez jut eszünkbe: Nagybánya. A hajdani művésztelep, festőiskola, amelyet a művész ma is szellemi otthonának tart. Nincs egymagában ezzel az érzéssel. Mohy Sándor, a nagy kolozsvári mester 1937-ben így vallott erről: „A mi nemzedékünk csak hálával gondolhat a bányai festőiskolára, ahol először kezdett el tanulni, látni.” Mohy Sándort ott találni a szabadiskola 1924-es névsorában. Tobbszáz jól csengő művésznevet őriz ez a névsor. Az alapító Hollósy Simon korától a telep lassú szétomlásáig. Magyarok, lengyelek, románok, németek, angolok, oroszok, amerikaiak jöttek el ide, hogy az ihlető környezettel és a nagybányai hagyományokkal megismerkedjenek. Erdélyből és Magyarországból számlálhatatlanul érkeztek a tanítványok. Aki később vallomást tett Nagybányáról, Európa harmadik festőiskolájáról, a „magyar Barbizonról”, az mind-mind tisztelettel és ragaszkodással emlékezett. Réti István például - szintén a nagy alapítók egyike - posztumusz művében önérzetesen tárgyilagos, nem túloz, amikor kimondja: „Az utolsó ötven év magyar festészetéről ma már aligha írhat valaki anélkül, hogy a nagybányai festőket, szellemi s művészerkölcsi hatásukat meg ne említse.” Művészerkölcsi hatás - Réti István pontosan érzékelte Nagybánya sajátos hatását, erejét, túl a ragyogóan kék égen, azon az önmagában alkotásra serkentő környezeten, amit az ódon középkori városmag, az István torony, a Virághegy, a Kereszthegy, a Klastromrét jelent. Rétiből nem az elfogultság szólott, noha ezért se illetné elmarasztalás. Nagybányán született, idekötötte rokonsága és a táj, amely még a turistákat is annyira megragadja. És aki itt telepedett le, az lelke csábításának, szépérzéke hívásának engedelmeskedett. Az alapító mesterek közül egyedül Réti volt a város szülötte. Trianon után ő is csak nyaranta járt le Pestről Nagybányára, de Murádin Jenő művészettörténész szerint: „Őrző szelleme akkor is ott lebegett a vizek felett.” Ha 1918 előtt a művésztelep, illetve 1902-től a szabadiskola a korszerű magyar képzőművészet ihlető műhelye és mércéje volt, Trianon után egyenesen az erdélyi magyar művészek menedéke lett. Szinte nincs is olyan jelentős művész, aki ne töltött volna el itt egy nyarat már. Sokan évekre vagy élethossziglan telepedtek le. Nagybánya szívesen fogadta minden nemzet fiait, akárcsak alapítása óta mindenkor, de azért mégiscsak az erdélyi magyar művészetnek maradt igazi otthona. Genthon István művészettörténészt hívom tanúságra: „A sok kitűnő festői motívumot kínáló táj, a modem pedagógiai elvek, az Ecole libre-ek szellemében vezetett iskola, amelynek Ferenczy halála után Réti és Thorma volt a lelke, úgyszólván minden magyar festőt rövidebb-hoszszabb ideig magához vonzott... Az iskola döntő hatással volt a századeleji magyar művészet kialakulására, a peinair festészet eredményeit felhasználó stílus a magyar nemzeti festészet formanyelvének egyik összetvőjévé vált, tovább élt az úgynevezett posztnagybányai mesterek (Gresham-kör, Szinnyei Társaság) művészetének tevékenységében.” Kozma István ezt a levegőt szívta magába, ez élteti azóta is, hogy 1990- ben kényszerűen el kellett hagynia Erdélyt. Életrajzában találkozunk ezzel az Székely Madonna, bronz adattal: az 1937-ben Szatmárnémeti városában született művész, a kolozsvári akadémia elvégzése után, azon nyomban N agybányára költözött, és ott élt, ott festett az áttelepüléséig. Ez a mozzanat is elárulhatja töretlen hűségét a „magyar Barbizonhoz”, Nagybánya örökségének tudatos vállalását, nyilván a maga alkatához idomítva - ezt tette minden bányai mester - az itt kialakított alkotási elveket és gyakorlatot. Hű maradt Nagybányához akkor is, mikor a diktatúra rombolása kikezdte az egészséges hagyományokat, az élettől és a művészettől idegen szemléletet akart rákényszeríteni a kevesen maradt, szívósan védekező művészekre. Banner Zoltán művészettörténész ezt a romlást úgy jellemezte, hogy a festővárosra „rátelepedett egy idegenlégió beton sátortábora”. Az új uralom a művészeti hasznosság ürügyével az alkotó egyéniségek elsorvasztását akarta, és éppen ezért a Réti István által említett, dicsért művészerkölcsi hatást próbálta semlegesíteni. Kozma Istvánnak máig idegeiben vibrál az önvédelem, a képzőművészeti szerszámokkal vívott harc, s nem véletlen, hogy kiállítási katalógusaiba a legelső nagybányai mester, Hollósy Simon bíztatását nyomtatja bele: „Az igazi művész nem törődik a megpróbáltatásokkal, minél több keserűséggel kell bajlódnia, annál magasabbra szökken az értéke annak a célnak, amit a szem nem láthat, a lélek is csak érezhet”. Kevesen tudnak róla, pedig Kozma István művészi hitvallásából fakadt az a cselekedete, hogy felkutatta Hollósy Simon elhanyagolt sírját Máramarosszigeten, és ott egyik fémmunkáját helyezte el. Bánya elhagyása után is, minden kiállítási plakátjára, katalógusára, meghívójára felírja: „nagybányai származású festőművész”. Olyan ez, mint a legnemesebb, vérrel megszolgált rang, mint igazi nemesi előnév, amit nem örökölt, hanem meg kellett szereznie. Kozma István egyik jellemző művészijegye a sokszínűség, a sokoldalúság. Földije, a szintén szatmárnémeti születésű Gyöngyösi Gábor műkritikus, színházi ember, a kultúra szívós építője Kozmában a nagybányai piktúra folytatóját látja, joggal, de hozzáteszi, hogy ezzel együtt nem szeretné elfelejteni a fémdomborító, a textiles, a kerámikus Kozmát, de még az ásványi üvegfestéshez, a növényi festékkel színezett szőnyegek készítéséhez is értő Kozmát sem. Ezekben a műfajokban ugyanis Kozma István mind-mind maradandó alkotásokat hozott létre. Újjáteremteni a világot, nem Isten ellenében, hanem az ő szándékai, az örök változás jegyében. Kozma István úgy távolodik el a képzőművészeti konvenkcióktól, hogy visszanyúl minden igazi alkotás ősforrásához: a nép művészetéhez. Nem ismerem az indokát, hogy Magyarországra áttelepülve miért választotta éppen Mezőkövesdet lakóhelyéül, de ha más meggondolás vezette is, itt viszonylag épen megmaradt, tovább éltetett népművészetet talált. Ez pedig újabb ihletforrás számára a színek ötvözésében, a formák vonalaiban. U- jabb képein már érezhetni a matyó népművészet hatását. Kozma István minden kiállításán mind gazdagabb képet nyújt önnön művészetéről. Művei bejárták fél Európát, nyilván Erdélyt, Magyarországot - főleg Budapest kiállítási csarnokait meghozták neki a svéd képzőművészek szövetségének szakmai elismerését és a közönség őszinte szeretetét. Lélekmadár a Küküllő mellől* Goethe a ballada műfaját őstojásként jellemezte, amelyből a költészet madara kikel. Más vélemények szerint a ballada nem kezdet, inkább összefoglalás, ahogy Csoóri Sándor fogalmaz: „nem őstojás, inkább sötét ágak közé rakott fészek, honnét a madár, lombot és villámot súrolva kiszáll, illetve ahova visszatér (...) Tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak - elmélkedik a drámai gondolkodás alaptörvényéről Ionesco. Egy-két vidám vagy a mese öbleibe tévedő epikus dalunktól eltekintve, ez a kegyetlen szabály sajtolta ki népünk idegrendszeréből is a balladákat. Nem a sors fölötti töprengés, hanem a sorssal való szembefordulás. Nem a meg válthatóság vigasza - ellenkezőleg: a megválthatatlanság tudata. Balladáinkban mindig a legteljesebb emberi vágy kerül uralomra, bukik el anélkül, hogy föloldást találna bármiben. A halált s az igazságot igen, de a kétségbeesést vagy a közbeeső reményt nem ismeri a balladát alakító indulat (...) A hagyomány, mint többen is vallják, elsősorban nem tudást, de érzékenységet jelent. Vért, sebeket, megrendülést vagy vigaszt; a kenyér halhatatlan ízét az éhség bámely ik pillanatában.” Többek között ezt a balladás világot, a Kopj áfák s a Jézusfaragó ember Ny írőjének a légkörét is közénk hozta a Küküllő mentéről Sándor János. A bátyja életének megmentéséért a leányságát is feláldozó Fehér Anna tragikus gesztusa, Krisztus urunk áldozatának számtalan ( \ Csele György építész és felesége, Csete Ildikó textiltervező-művész szeptemberben megkapta a „Magyarországért Alapítvány” kuratóriumának legmagasabb elismerését, a „Magyar Örökség” díjat. A Nyugati Magyarság szeretettel köszönti a művészházaspárt ! \______________J megjelenítése, a Kádár Kata balladát idéző szerelem-életfák mind-mind közvetlenül is láthatók faragványain. De ahogy a népballadák évszázadai is összekötik az előtte való s utána következő időszakot, úgy Sándor János művészete is messzebbről jön s tovább is mutat ennél. Kése alatt megelevenedik a nagyszentmiklósi kincs szárnyas oroszlános égi vadásza, győztes lovagja - amelyet egyébként egy franciaországi kiállításán a helybéliek saját hagyományukból sarjadónak éreztek -, az íját felajzó szkíta harcos, avarkori sírleletek felnagyított motívumai, a rakamazi lelet turulja, Emese álma, a csodaszarvas több változatban, honalapító őseink s a vérszerződés. Azután találkozhatunk Szent László-jelképekkel - a palástot tartó karddal, illetve a szigony-szív együttesével -, Róbert Károly, a Haholtok, Pázmány, Tinódi, Apafi, a Mikó-család, Márton Áron, országunk, Erdély, a székelység és különböző települések, intézmények címereivel. Úgy vélem, szívéhez tehát közel áll, számára meghatározó a história. Egyegy címer megalkotása során ugyanis nem csupán a forma hiteles megjelenítésére törekszik, hanem a mögötte meghúzódó kor, a szimbólumok jelentése is lényeges számára. Ahogy egy interjúban fogalmazott: „Végre eljött az az idő, amikor fellélegezhetünk, jobban hozzáférhetünk saját történelmünkhöz. Ezen a nagyon termő talajon címerek születtek, ez az a téma, amelyen a legotthonosabban mozgok.” Nem véletlen az sem, hogy ennek az átfogó kiállításnak a Széchényi Könyvtár adott otthont. Évekkel ezelőtt barátai elvitték Nagycenkre, Széchenyi István kastélyához és családi sírboltjához. A mauzóleumban időzve beléje nyilallt, hogy nagyon hiányzik onnan egy kopjafa. Miután a helybéliek biztosították a hozzávalót, ismét odautazott, s megfaragta. „Jelezni akartam - nyilatkozta -, hogy mi is vagyunk azért túlfelől, akik nem vagyunk annyira gatyaszár emberek, hogy ne tudnánk, mi az a magyar és mit tett Széchenyi a magyarságért. A csillag a kopjafa tetején azt is jelenti, hogy ő követni való vezérlőnk nekünk.” Tavaly azután megfaragta a nemzet könyvtára számára a Széchenyi-család csaknem méteres címerét, mostanra pedig a cserelapis, olajágas magyar kiscímert. Megkerülhetetlen az a tény, hogy Sándor János az egyetlen magyar alapítású történelmi egyházunk híve, tehát unitárius székely, fia pedig gyakorló lelkipásztor. Tudvalévő ugyanis, hogy a fejedelemség számos kiemelkedő uralkodója eljutott a reformáció eme állomásáig, sőt ez idő tájt mondta ki a tordai országgyűlés a világon elsőként a vallásszabadságot, hogy “az emberek hite pedig az ő dolguk”. Nos a művész e hagyományos erdélyi toleranciát a legtermészetesebbnek érzi, amikor az „egy az Isten”-t jelképező, kehelyben égő, unitárius láng mellett megfaragja Máriát, mint a termékenység jelképét, a ferences barátot, Kálvin tenyéren szívet tartó kezét vagy az adventista hármas angyal üzenetét. Már édesapja is faragott, igaz - mint a legtöbb fúró-faragó székely ember -, elsősorban használati tárgyakat, állatfigurákat. Sándor János természet iránti érdeklődése korábban állatpreparálásban is megnyilvánult, hosszú évekig hordták székelyszentistváni lakásába Erdély legkülönbözőbb helyeiről a kitömésre váró madarakat. Amikor azután a korondiak 1989-ben tömegesen kezdték kiirtani e célból a négyévenként arra vonuló csonttolúakat, végképp felhagyott ezzel a mesterséggel. Nem véletlenül viseli mostani tárlata az „Életfa” címet. Életfái a szeretet talajából nőnek ki - gyökerük sok esetben maga a szív termésük a szeretetmag, amelyre két szerelmes madár száll le, fölötte pedig az áldást osztó nap sugározza minden élet lényegét, a fényt. Pávái csőrén kivirágzik az élet, kiéneklik a szeretetüket, átadván egyik a másnak, jelképezvén a folyamatosságot, amely természetszerűleg jut el Istenhez. A lélekmadaras motívumok jókedvéből születnek, kiröppennek a bensőjéből, s az emberi élet teljességének ősi igényére utalnak. Az itt csupán fényképen látható, laskodi világháborús emlékművén a dőlt kereszt a megroggyant keresztény magyarság szimbóluma, reáfeszítve a meggyötört csonka ország, kiverve a Felvidéket, Erdélyt s a Délvidéket jelképező vasszegekkel... A déli nemzetrészünk feje fölül épphogy eltávolodott viharfelhők ihlették két, szintén kiállított béke-tábláját. Nyirő József írta le egy helyütt: „Hiába töröm le az ágat, az ugyanabból az anyalényegből nőtt többi fa tovább fog susogni. Hiába lövöm le a madarat madártestvére mellől, az élő madár ugyanazzal a himnusszal fog a magasságokba emelkedni, melyet az örökre elsötétített szemekben és kihűlt ajkon elnémítottam. Hiába robban szét a csillag az egek tüzes esőjeként, a többi csillag anyanyelvét nem s;, éti meg.” Számomra Sándor János .úvészete s cselekvő megmaradásra sarkalló életútja eme kipusztíthatatlan szervességet jelenti. Székely András Bertalan *Elhangzott 1999. június 21-én Budapesten, az Országos Széchenyi Könyvtárban rendezett kiállítás megnyitójaként. (Közlésre szerkesztett szöveg. -A szerk.) Lélekmadaras, körülötte címerek (Fotó: Schärtlin Péter)
