Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-09-01 / 9. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. szeptember Meghalt Szeleczky Zita A megmaradó kő nyugalmában- Hazatért Wass Albert az ő Erdélyébe -1915. április 20-án született, 1999. jú­lius 12-én meghalt 84 éves korában az a magyar színész, akinek művészi pá­lyája mindössze nyolc évig tartott ha­zájában. Színiakadémista korában a Nemzeti Színházhoz szerződtette ösz­töndíjas tagnak Németh Antal, diplo­mája kézhezvétele után rendes tag lett. Filmalakításai máig hírlelik színé­szi tehetségét. A Fővárosi Operettszínházban Huszka Mária/oúaíinagyának címsze­repében ragyogott. A közeledő orosz csapatok elől el­menekül. A népbíróság háborús és nép­ellenes működéséért távollétében el­ítéli. Játszik németül Argentínába e­­migrált német társulatoknál. Megala­pítja az argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Az emigráns színészetnek nem a könnyebbik végét fogja meg: Évát játssza Madách Tragédiájában, játszatja a Bánk bánt. Élt Ausztriában, Olaszországban, Argentínában, majd Amerikában. E- migrációja alatt több magyar színész­társához hasonlóan, a magyar kultúra idegenbe szakadt honfitársaink közötti életben tartását vállalta, szinte külde­tésként, önálló műsorai, előadóestjei révén. Hazajönni csak a rendszerváltozás után tudott. 1990-ben járt itthon elő­ször, negyvenöt évi távoliét után. 1993-ban a Magyar Köztársaság Középkeresztjével tüntették ki. Meg­kapta a Színház- és Filmművészeti Fő­iskola gyémántdiplomáját. Tartott itt­hon is előadóestet a Kálvin téri refor­mátus templomban. És két évvel ez­előtt végleg hazatért Kaliforniából. Ér­den telepedett le. Még élvezte a kései megbecsülés és elismerés sok-sok je­lét. A sors pedig kegyes volt hozzá: a sosem feledett és mindig hőn szeretett haza földjében nyugodhat, úgy, aho­gyan azt remélte. ( N Kedves Magyar Testvérem!* Neked szól ez a pár sor. Neked, aki pályám első percétől kezdve a szívedbe zártál és aki otthon s az emigrációban egyaránt szereteted és megbecsülésed annyi megható jelével halmoztál és halmozol el. Olyan kimondhatatlan boldoggá tettél és én olyan tehetetlennek érzem magam ennyi felémáradó szeretettel, elisme­réssel szemben! Szeretném neked valahogyan megköszönni, sze­retnék valami szépet, soha el nem múlót adni mindezért cserébe, hogy lásd, én is ugyanúgy szeretlek, fájón, jobban, mint valaha, - örökre! Mit adhatnék neked? Szegény és kifosztott vagyok, bujdosó magyarok bujdosó igrice. Egyetlen kincsem, egész életem a ma­gyar szó, a magyar vers, a magyar dal. Nekem nagy kincs és veled is meg akarom osztani. Fogadd el tőlem. Hozom neked híven őrizve, ápolva és becézve, - tengereken, világrészeken át hordom az örök magyar gondolatot, fájalmat, hitet, reményt és biztatást úgy, ahogy az költőink leikéből kiszakadt és ajkukon verssé, dallá formálódott. Valaha odahaza, egy boldog és szabad Magyarország megbe­csült művészeként nagy álmokat álmodhattam s mindig vágytam rá: ahogy nagy értékeink szellemi kincseit kinyomtatva, könyvtá­rakban őrizzük, megvalósíthassak egy lemeztárat is a magyar köl­tők műveiből, ahol méltóan és nagy számú verssel szerepelhessen minden költőnk. Mennyivel nagyobb szükségét éreztem ennek immár sokéves keserű számkivetettségünk, hazátlanságunk esztendeiben. Az emigrációs hét szűk esztendők nem engedig meg a nagy álmok megvalósítását. Az „Ahogy lehet” arccal, küzdelemmel, elnyo­mással teli korszakát éljük. De a magyar költészet egyik legna­gyobbja útmutatást ad erre az átmeneti és küzdelmes időszakra is. Reményik Sándor írja: „... Dagadnak benned árvizes erők Zúdulna Niagarás zuhatag Elégedj meg, ha megtölthetsz belőle Kristálytiszta vízzel egy poharat... Visszaszorítnak, - hátrább, egyre hátrább És amit hagynak egyre kevesebb... - Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz S azt védd, azt a talpalatnyi helyet! Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból, A töredéket elszállt mondatodból, Minden megmaradt árva keveset, - Ahogy lehet!... Ahogy lehet!” Bennem is zúdulna „Niagarás zuhatag”, s íme, megtöltöttem kristálytiszta vízzel egy poharat. Én is vágynék rá, hogy két kézzel szórjam a magyar költészet kincsestárának kincseit árva magyar testvéreimnek, s íme, csak pár igazgyöngyöt nyújtok át. De a száműzetés sivatagában vándorló magyarnak talán ez a pohár víz a legüdítőbb, mert kristálytiszta és forráshideg: a legnagyobbak tiszta leikéből fakadó, éltető ital - s szegénységünket talán ezek a gyöngyszemek borítják be leginkább fényükkel és ragyogásuk­kal, mert a legnagyobb nemzeti, egyéni fájdalom és könny szülöt­tei! Szívvel, gonddal készítettem őket számodra. Bárcsak enyhí­tené szomjadat, gazdagítaná szegénységedet s hazavinne téged abba az országba, amely valaha boldog valóság volt mindannyi­unk számára, ma pedig fájó, elérhetetlen álom: Magyarországba... Szeleczky Zita *Egy önálló est bevezető vallomása Kerek esztendővel a tavaly augusztusi (mérgező indulatokkal jócskán meg­kavart) kísérlet után a marosvécsi kas­tély parkjában sikerült végre elhe­lyezni gróf Wass Albert Amerikából hazahozott hamvait. (Legalábbis e hamvak egy részét. Mert úgy hírlik, az Istenszékén is szórtak szét belőlük-az író végakarata szerint.) Hatalmas - háromtonnás - kő­tömbbe zártan ott nyugszanak a Far­kasverem, A kastély árnyékában, a Kard és kasza alkotój ának földi marad­ványai egykori pályatársa, a helikoni összejövetelek felejthetetlen házigaz­dája: báró Kemény János sírja mellett. Múltba merült vitákat, utódaik kocoló­­dásait békévé oldja az emlékezés; az öreg tölgyek harag és részrehajlás nél­kül nyújtják ki föléjük védelmező ága­ikat. Az elhunyt író egyik fia, dr. Wass Endre kezéből helyére került a hossza­san vándorló urna - remélhetőleg a végső nyugodalom birodalmában. Székely József helybéli református es­peres igehirdetése és imája, az itthonról és a határokon túlról egybegyűltek zsoltáréneklése után szervezetek, in­tézmények, magánszemélyek helyez­ték el Wass Albert síremlékére a kegye­let koszorúit. Öreg és ifjú cserkészek álltak dísz­őrséget, székelyföldi (bögözi) kisisko­lások hozták el zászlójukat az erdélyi Mezőség szórvány világa haláláig hű­séges gyermekének emlékezetére. (El­jöhettek volna többfelőlről is, mások is Vécsre ezen a szép augusztusi napon, s megszólalhatott volna leglább egyva­laki a magyar írótársadalom nevében; ha nincs is már életben - fájdalom - senki sem a hajdani helikonisták közül, a sokkötetes életmű közös, megbecsü­lendő öröksége mai és holnapi nemze­dékeknek...) Cégéi és szentegyedi gróf Wass Al­bert fiatalon, 1936júliusában vett részt első ízben Helikon-találkozón - Ke­mény Jánosék vendégeként. A két nagymúltú főúri család rokoni kapcso­latainak tudatában léphette át az ősi vár küszöbét. Aztán még négy alkalommal (1937, 1938,1939,1942) lehetett jelen az irodalomtörténeti jelentőségű ösz­­szejöveteleken. Nem kétséges: méltó helyet foglal­hat el holtában egy olyan panteonban, mely a marosvécsi Helikon egykori résztvevőinek emlékét hivatott őrizni itt, a hajdani találkozók színterén. Saj­nos, a tervezett emlékhely kialakítása mind ez ideig semmi eredménnyel sem járt. A jelek szerint vajmi kevés esélye van jelenleg annak is, hogy a vécsi kas­tély előbb-utóbb művelődésünk (eset­leg éppenséggel irodalmunk) hajléka­ként állhasson a közjó szolgálatában. Hogy ismét birtokukba vehessék a jo­gos tulajdonosok. Ám addig is, míg dédelgetett remé­nyeink valóra válhatnak talán, vonzó irodalmi zarándokhely lesz Marosvécs - ahogyan már manapság annak tekint­hetjük. És Kuncz aladár nevezetes asz­tala mellett, Kemény János és Wass Albert síremléke közelében helyet kaphatnak mindazok, akik annak ide­jén itt sétálgattak a házigazda kedves vendégeiként. Minden jel szerint jó ideig lesznek hűséges olvasói Erdélyben, szerte a világban a Wass Albert-regényeknek. Mert minden időkben „marad a kő” - és marad a mű. Kis Péter / \ Wass Albert Ha visszatérek Szerető szóért könyörögve, egyszer, ha visszatérek: kolduló eretnek, szeretni fognak, akik most szeretnek? Ha telkemen majd nagy sebek fakadnak, s hitetlenebb leszek, mint bármikor: a barátaim barátok maradnak? Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem, villám szakad, és mennydörög felettem, ha kitagad az ég, s a földön életemet Isten-tagadva töltöm, és átkokat szór rám a félvilág: vájjon, ha akkor visszatérek, megismernek ezek a régi fák? _______________________________________J Veress Dániel 70 éves Dálnoki (Erdély, Kovászna megye) származású az erdélyi kortárs irodalom egyik jeles személyisége. Filozófia sza­kon tanult a Bolyai Tudományegyete­men Kolozsváron. Származása (Vitéz dálnoki Veress Lajos rokona) megnehe­zítette karrierje alakulását az ötvenes, hatvanas években. Mint esszéista, iroda­lomkritikus tűnt föl. Különös előszere­tettel foglalkozott a világirodalom 20. századi nagyjaival. Zavaros politikai kor­ban élt, Romániában, a Székelyföldön, maga sem állt távol a nemzetiségi és egyéni jogaiban sértett székely nemesi indulatoktól. Néhol a modem irodalom szószólója, másutt a konzervativizmus féltője ötlik föl kritikusi magatartásában. A marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi fo­lyóiratban éveken keresztül írta a recen­ziók sorát, esszéket. 1968-tól nyugdíja­zásáig a sepsiszentgyörgyi magyar szín­ház irodalmi titkára. Nem ennek okán, de ebben az időben írja meg a Mikes-, a Báthori Zsigmond-drámákat. Kritikusai szerint tetten érhető az esszéíró ezekben a művekben is. Ezt azonban nem vehet­jük elmarasztalásának. Németh László volt a példaképe. (V. D. drámaíró mun­kássága védelmére nyiltan említhetjük a Mester N. L. könyvdrámáinak irodalmi értékét.) Évtizedeken át levelezett Né­meth Lászlóval. A kortárs meg a jövő magyar irodalmajoggal kíváncsi ennek a levelezésnek összefoglaló kiadására. Ez a könyv (talán ezek a könyvek) mit sem vonnának le V. D. szerénységének érté­kéből a kortársak előtt. Szenvedélyesen kutatta földije, Zágoni Mikes Kelemen életét, munkásságát. Ebből több könyv született. A Nyugati Magyarság tisztelettel kö­szönti Veress Dánielt. MAGYAR PANTEON Gábor Áron tűzérőmagy (1814—1849) Bereck községben, Erdély keleti pere­mén született 1814-ben. A székely ség katonai elhivatottsága, az erdős környe­zet meghatározta pályáját is. A fúró-fa­ragó székely ség és a határvédelmi királyi megbízatás katonának rendelte őt is. Kézdivásáhelyen végzi a középiskolát a királyi katonai intézetben, onnan kerül a csíksomlyói ferencesekhez. Katonai szolgálatot teljesített Kézdivásárhelyen a 2. székely határőr gyalogezrednél. Társai között kitűnt, Gyulafehérvárra küldik tü­zérségi ismeretek elsajátítására. Megfor­dult Bécsben, Budapesten, sokat olvas, tanulmányozza a korszerű tüzérségi szakkönyveket. Gorzafalváról nősült, csángó-magyar leányt, Jusztinát veszi feleségül, aki még a csatákba is elkíséri. 1848. októberében részt vesz azon az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen, amelyen elhatározták, hogy a székelység fölveszi a harcot Puchner császári sere­gével a szabadságharcban. November 11-12-én hangzott el Sepsiszentgyör­­gyön a Honvédelmi Bizottmány ülésén a híres kijelentés a sok meddő vita után: - “Lészen ágyú! Semmi mást nem kérek, mint hogy az erdőfülei vashámorhoz utazhassak és ott dolgozhassak, s ha má­hoz kéthétre Sepsiszentgyörgy piacán nem lészen fölállítva hat ágyú és ha azok­kal a próbalövésen célt nem találok, ak­kor én magam állok tíz lépésre az ágyúk elé céltáblának.” Nem kellett szavának állnia: lövései célba találtak. A székely­ség föllélegzett, hiszen már rendelkezett tüzérséggel. Gábor Áron öntött ágyúkat Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az erdővidéki Bodvajban, összesen 73 ágyút, részben vasból, részben a székely harangokból, melyeket a gyülekezetek ajánlottak föl és szálítottak műhelyeibe. Háromszék önvédelmi hadserege 1849. július 2-án ütközött meg a cári túlerővel. Az őrnagy maga irányította a Feketeügy partján a székely tüzérséget, hófehér lova föltűnt az orosz tüzérségnek, őt vették célba, el is találták. Az ágyúöntő tűzérőr­­nagyot ágyúgolyó sodorta el. Halálát tit­kolták, nevében adták ki a parancsokat a csatában, nehogy visszarettenjen a szé­kelység a veszteség miatt. Uzonban te­mették el ideiglenesen, hitvese, Jusztina ott volt mellette mindvégig. A csata után Eresztevényben helyezték örök nyuga­lomra, síremléke ma is ott az út mellett. Gyárfás Jenő nagyméretű olajfestmé­nyen örökítette meg az őrnagy elestét. 1971-ben Kézdivásárhelyen szobrot állí­tottak neki. 1992-ben szülőfalujában, Bereckben is szobrot kap. 1980-ban Bu­dapesten a Szilágyi Erzsébet fasoron állí­tanak neki emlékművet. Halálának 150. évfordulóján Antal Ferenc ny. ezredes mondott beszédet Budán. „Emléke, alakja nem halványult az idők során, mert legendává vált, a nép ma is énekli: Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.” Amíg él a magyarság és amíg abban élni fog a szabadság örök szeretete, Gá­bor Áron, a káplárból lett tűzérőmagy, ágyúöntő vezér emléke ott ragyog a hit­ben, az emlékezetben. Görgey Artur tá­bornok nyűt levele és parancsa elkísérte őt mindenütt Erdélyben, ahol a nemzeti ellenállási ügyeket intézte. Sombori (Sa­lamon) Sándor sepsiszentgyörgyi író drámát írt Gábor Áronról, melyet nagy sikerrel játsztak a megyeszékhelyen 1968-ban, 69-ben. Alakja nem volt regé­nyes, csak amennyiben minden elkötele­zett szabadságszerető magyar azzá válik, élete áldozatával vagy anélkül. Nevezzük jelkép értékűnek a magyarság összefogá­sában azt is, hogy magyarországi elhatá­rozással öntötték ki az anyaországban Gábor Áron ágyúcsövének hű mását, azt a székely szülőföldön építették meg vég­leges formájában. Immár az is „fel van virágozva”.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents