Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9. szám
1999. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal NAGY PÁL Mit tanul az erdélyi gyermek történelemből? Erdélyi noteszlapok Mindennap történik valami Egy új tankönyv megjelenése általában nem nagy esemény minálunk, nem ébreszt érdeklődést szélesebb körökben; esetleg csak a szakmabeli pedagógusokat indítja véleménymondásra. Ezúttal azonban örvendetesen „rendhagyó” esettel állunk szemben: napvilágot látott Romániában, a kolozsvári Stúdium Könyvkiadó gondozásában az első magyar történelem tankönyv. Pontos címe: A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai. (Tehát ez - és nem több.) Készül a VI. és VII. osztályos magyar tanulók részére. Irta László László és Vincze Zoltán. És ez bizony nem jelentéktelen, még akkor sem, ha tekintetbe vesszük, hogy a romániai iskolákban csupán a VI. és VII. osztályos magyar fiatalok számára engedélyeztetett múltunk megismerése, legalább ilyenképpen: nagy vonalakban, vázlatosan-részlegesen. Mégis, a szóbanforgó kiadvány valódi újdonsága és dicséretes erénye különösképp nyilvánvalóvá válik akkor, ha a benne foglaltakat (ide értve a térképeket is) legalább futólagosán összevetjük a használatban lévő román nyelvű történelemkönyvek ide-oda beszúrt magyar „vonatkozásaival”. Azzal a sok valótlansággal, csúsztatással, megalázó minősítéssel, amit a tudós szerzők történelmünkből helyenként „beépítettek” munkáikba. Emlékezhetünk: ennek a különös műveletnek a célszerűségét fogalmazta meg pár évvel ezelőtt (már az 1989-es decemberi fordulat után) a román oktatásügyi miniszter, nyilván abból az egységes nemzetállami vágyálomból fakadóan, hogy nemzeti történelmünk ilyen fajta „beépítése” - elmisztifikálása - előmozdíthatja a szülőföldjén ezer esztendeje őshonos erdélyi magyarság „beépítését” arománságba - azaz: asszimilációját. Mert aki nem ismeri a múltját, könnyen elveszítheti nemzeti identitását, megtagadhatja hovatartozását is. Ezért nem pusztán didaktikai kérdés számunkra a történelem oktatásának ügye. (Sajnos, a legilletékesebb nemzetiségi politikusaink sem érzékelik ezt kellőképpen...) Mit tanulnak nemzetünk múltjáról például a IV. osztályos magyar gyermekek néhai Dumitru Almas 1997-ben kiadott, románból magyarra fordított tankönyvéből? Ilyesmiket: Amikor a magyarok a 9. század végén megjelentek a Kárpát-medencében, az „őslakos román nép” már kenézségeket és vajdaságokat teremtett Erdélyben; és hogy a románok a kereszténységet már a római uralom idején, vagyis 271 előtt felvették, sőt „Krisztus egyik apostola, Szent András teijesztette el Dáciában”; meg aztán kiderül ugyanitt, hogy „A X. századtól kezdve a XIV. századig legyőzve a vándomépeket, a románok több államot alapítottak: Erdélyt, Havasalföldet, Moldvát és Dobrudzsát.” A VII. osztályos román tankönyv (írta Hadrian Daicoviciu, Pompiliu Teodor és Ion Campeanu) szerint „A magyar királyság Erdélybe való behatolása a román vajdaságok ellenállásába ütközött”, s aztán a magyar királyok a románok által lakott vidékekre telepítették a székelyeket, akik a magyarokkal együtt „ a fennálló civilizációba integrálódtak”. A székelység az összes román tankönyvekben a magyarságtól eltérő, más etnikumként szerepel. Amikor a magyarokról esik szó, csak negatív képet rajzolnak rólunk a szerzők. Erdély múltja csaknem kizárólagosan a románok történelmére korlátozódik. (Nem az ország, hanem a román nép történelmét tanítják az iskolákban - akárcsak a háború előtti időkben.) Gátlástalanul folyik a legdurvább történelemhamisítás, a mítosz-építés. Egyebek között erről értesülhetnek az V. osztályos kisdiákok: „Bethlen Gábor is a Moldvával és Havaselvével való viszonyaiban arra törekedett, hogy visszaálítsa a Vitéz Mihály által megvalósított régi egységet”. Az új Dáciát. Ugyanez a törekvés érvényesült - a szerzők szerint - láncú de la Hunedoara, vagyis Hunyadi János törökellenes küzdelmeiben is. „Ménmarót vajda államáról”, a román Gelu vezette Számos-völgyi vajdaságról, Erdély földjén honfoglalás előtti román államalakulatokról szerezhetnek tudomást tankönyvükből a IV. osztályos tanulók, románok, magyarok egyaránt. 1996 áprilisában volt egy nemzetközi kollokvium Iasi városában, mely alkalommal a történelem oktatásában használt román tankönyveket elemezték a jelenlévők. (Az itt elhangzott előadások szövege nyomtatásban is megjelent a Xenopoliana című folyóirat 1996. évi 1-4. számában.) A kollokviumon részt vevő elfogulatlan, józanul gondolkodó román történészek (mert hát ilyenek is vannak, hálistennek) megállapították: 1989 óta nem történt alapvető változás ezen a területen. Lucian Boia professzor figyelmeztető szavai szerint ezekre a tankönyvekre a múlt századi gyökerű romantikus román történelemszemléletet tükröző történelmi mítoszok ápolása a jellemző. Majd hozzátette: „a történelmi mítoszoktól terhelt történelemszemlélet nem lehet útitárs az Európába való visszatérés kínkeserve útján”. (E tanácskozás anyagát ismertette Demény Lajos a Limes című tudományos szemle 1998/4. számában, s ezt közölte 1999. február 11-i számában A Hét is - A magyar múlt és a magyarromán viszony a mai román történelemoktatásban címmel.) Mit olvashatunk viszont Vincze Zoltán tollából A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai című, új tankönyv 14. lapján - a honfoglalást tárgyaló fejezetben? Egyebek között ezt is: a Kárpátmedence „területén akkoriban nem volt szilárd politikai hatalom. A Bolgár Kánság, a Keleti Frank Birodalom és hűbérese, Morvaország osztozkodtak a medencén. Seregeik gyakran csaptak össze, s hol a frankok, hol amorvák hívták segítségül a magyarokat”. (Egyetlen krónikában, dokumentumban sem történik említés itteni „román országokról”.) Megtudható továbbá (a 24. lapon), hogy „a Kárpát-medence keleti felében Gyula, az egykori gyulák leszármazottja volt az úr. István anyai nagybátyja volt, s nem ismerte el unokaöccse felsőbbségét. 1003-ban István legyőzte, s udvarába vitte. Az »erdőn túli«, azaz erdélyi tartományban a király másik rokona, Zoltán lett az uralkodó helytartója. Később ebből az országrészből alakult ki az erdélyi vajdaság”. Másutt: „Zoltán az egykori római Apulum falait felhasznált kővárból, Gyulafehérvárról igazgatta a tartományt”. Egy mondat a könyv 37 lapjáról: „A bolgár cársággal folytatott háborúk idején IV. Béla megszervezte a Szörényi bánságot, középen Szörény várával (Tumu Severin)”. Sajnos, nemigen esik szó itt sem a székelyek eredetéről, az ide vonatkozó különböző elméletek alapján. Meg a csángókról sem történik említés. Fontos viszont annak megállapítása, hogy „az úgynevezett Erdély - az erdélyi vajdaság - területét a 9-10. században jórészt hatalmas erdők borították, lakossága gyér volt. Fokozatos benépesedése a Szent István király által elindított államszervezés eredményeként valósult meg”. Kiagyalt mítoszok, semmivel sem bizonyítható tételek helyett - íme - a história szigorú tényei... Amiről beszédesen vallanak az Árpád-kori erdélyi templomok, a Szent Lászlót ábrázoló freskók, a székelyföldi várak maradványai a Hargita rengetegeiben, a régi temetők csontjai, a máig megőrzött helynevek. Mindez arról tanúskodik hitelesen, hogy a magyarság már az Árpádkorban jelen volt az egész erdélyi medencében, az Olt és a Küküllők mentén, a Mezőségen és Kalotaszeg vidékén, ahol házat-hazát épített eljövendő nemzedékek számára. Üdvös lenne, ha ezt az iskolai történelemkönyvet nem csak a VI. és VII. osztályos magyar tanulók használnák, hanem megvásárolhatná, forgathatná bárki. (Sajnos, nem található a boltokban. Legalábbis Marosvásárhelyt nem. Miért?) Ott volna a helye a legkisebb faluban, szórványban is, a szülői ház könyvespolcán, kézügyben, akár a televíziókészülék mellett vagy fölött. Hogy látva lássa az erdélyi magyar: eleink nem holmi vad betolakodók voltak ezen a földön - s tudva tudja a világ: mi minden megtörtént velünk azóta, hogy a sors rendeléséből itt élnünk-halnunk kell. Ilyen volt ez a nyár: mozgalmas. Viharok, árvizek pusztításai, közéleti csatározások izgalmai közepette sodródott erre-arra az emberfia s kémlelte türelemmel a hegyek-völgyek mögött felsejlő horizontokat. Miközben háza táján, tudata mélyén fészket rakott - egymás közelében - az aggodalom és a reménység. Szerencsére lehettek csendesebb pillanataim is. Amikor a napi hírek nem zavarták meg vidéki magányomat a Korond pataka mentén, a parajdi sóhegyek közvetlen közelében, a vén diófák árnyékában; az ablakom alatti bokorban fészkelő kismadár csivitelését hallgathattam reggelente, nem a magyar rádió bemondóinak, riportereinek riogató-fülsértő hadarását. Azért csak megtudtam egyet-mást a világ fontosabb dolgairól. Jött a szomszéd s tájékoztatott, hogy ajég nemrég mely napon verte végig a határt errefelé, a Három alatt, pár perc alatt megsemmisítvén a helybéli földművesek szemesgabona termésének jórészét - a megcsúfolt paradicsomokról nem is beszélve. Természeti (meg egyéb fajta) csapásokban soha nem szűkölködött ez a vidék. A sóvidéki székely ember kellőképp megedződhetett viharfelhősjégveréses történelme folyamán; bizonyos, hogy lesz ereje elviselni a majdani csapásokat is. Mert ki tudja, mi vár rá... Ki tudja, mi vár ránk itt, a Hargita alján - és távolabb, szerte az erdélyi tájakon. Kolozsvárt például, ahol a balkáni fifika, a Hatalom ravasz taktikázása és fondorlatai következtében -Sokszor nyugtázom derűvel, hogy Magyarországon ha valaki nem meri kimondnai a nemzeti igazat, mert fél itthon a magyarkodás vádjától, segítségül hívja Reményik Sándort, Sütő Andrást, újabban a drága szent embert, a bátorító emlékezetű Wass Albertet, a magyar Ovidiust, ki tengernyi sós könnyet sírt belé a magyar száműzetésbe. Mert kisebbségben, emigrációban, száműzetésben a halántékon, szíven találó nemzeti sikolyjobban nyilallik talán, mint a hazaiaknak. Reményik Sándor Trianon után vállalta az igazmondást, a lélekébresztő jaj ongást meg eskütételt, a figyelmeztetést: Ne hagyjátok a templomot s az iskolát! Tanévkezdés jőve el ismét, szeptemberes áhitat, hadd hívjuk, hadd idézzük most okos apostolaink közül a Trianon utáni első nagy nemzetmentő miniszter, Klébelsberg Kunó cselekedeteit! Akkor Magyarországot egyszerűen halálra szánták és ítélték a nyugati nagyhatalmak, hát a nagy miniszter nem a temetők hanem az iskolák felé fordult és fordította a rívó nemzet tekintetét. Ha nincs bánya, erdő, arany, az értelmet kell mívelni, a maradék földből és a maradék nemzeti lelkekből kell aranyat bányászni! És ezerszám létesítette a ma is szívesen (itthon is!) elátkozott Horthy-kormánnyal a vidéki, tanyai iskolákat, és nem maradt lélek míveletlenül, és ma is állnak Szegedtől Sátoraljaújhelyig az akkor épített tágas iskolaépületek. A máig is dermesztőleg ható Hom-kormány művelődési és közoktatási államtitkára (hadd tegyük halhatatlanná a nevét:) Szabó Zoltán szipogott 1995-ben a magyar Országgyűlésben, mondván, hogy ők nem akarnak a Klébelsberg Kunó nyomaiba lépni. És így is cselekedtek; százszám szüntették meg a falusi, vidéki iskolákat, több mint 5 ezer tanítót, tanárt menesztettek, bevezették a tandíjat, hogy valóban nemzeti rettenetben figyelt az ország: hová vezet ez? A szellem művelése háttérbe szorult, előtérbe került ugyanazon kezekből viszont a zsidóüldözésnek elemi iskoláktól egyetemi oktatásig történő ismertetése kötelező módon: állami pénzen eljuttatták minden iskolába a zsidó holocaust kazettáit, úgy tűnik - mégsem lehet önálló magyar egyetemünk; a megszavazott törvény legfennebb csak tagozatok vagy fakultások létesítését engedélyezi egy kétmilliós nemzetrész számára. Ez pillanatnyilag a többségi kegy osztás eredménye.... Hasonlóképp megdöbbentő a „multikulturális” mézesmadzag voltaképpeni mivoltának fel nem ismerése (vagy elkendőzése) még saját berkeiben is. A személyes érdekeiket féltő világpolgárok köreiben. Kezdettől fogva súlyos hiba volt (s maradt) az egykori kommunista-nacionalista román diktatúra által önkényesen megszüntetett kolozsvári Bolyai Tudományegyetem visszaállításának igényét feladni! És megkérdezhető: mi célból épülnek sorra a székelyföldi csendőr laktanyák; végső fokon mit céloz a székelyudvarhelyi Cserehát körüli szemérmetlen praktika; miért nem lehet a még napjainkban is magyar többségű Marosvásárhelynek egyetlen olyan művészeti intézménye sem, melyet magyar ember vezet? Nem feledkezhetek meg gomolygó gondjainkról, panaszainkról, sérelmeinkről a Korond pataka melletti hosszú, forró nyárban sem. Ahol éjszakánként oly tündökletesen fénylő a csillagos égbolt. S ahol minden hajnalon újrakezdésre serkent a remény, hogy talán ismét tehetünk valamit társainkért, szólhatunk valahol önmagunkról: tanúsíthatjuk, hogy élünk és élni akarunk. Ezért aztán mindennap történik valami... N.P. hadd okuljon internacionalista és cionista szellemben a magyar tanyasi gyerök, a kuruc felkelésről viszont hallgatni kell, a negyvennyolcas szabadságharc kazettái máig sem kötelezőek és nem ingyenesek az iskolákban... Nem tantárgyakat, de nemzetet s gyermeket kell tanítani, a szellem és az érzelmi felsőfok szintjén! Merjük ezt tenni, ha már ennyire akarunk hasonulni gazdaságban és gázszámla-árakban a Nyugathoz! A francia meri, a német is, amennyire engedik a nemzetközi X-ek a nemzeti szellem ébrentartását. Magunk is ebben iparkodnánk, ahogy lehet... Mert mi ma még ott tartunk, hogy a nemzeti jelző kiejtése, leírása egyes uralkodó körökben rögvest premilitarista, nacionalista szellemet sejtet és okoz riadalmat ugyanott. Joggal. Mert a nemzeti igenis azt a kohéziót, azt az összetartó erőt jelenti, azt az egységes gondolkodást a nemzet további megmaradása érdekében, amely szükséges és amely nélkül nincs ország- és nemzet- és családépítés. Nem, nem csak avarillata vagyon szeptembernek, de család- és konyhaillata is egyben. És papirillata, mert a füzetnek, a tankönyvnek igenis más a tapintása, az illata, mint a főkönyveknek, villanyszámláknak. A füzet, a tankönyv, az iskola ezekben az első napokban nagyhatalom. Szülőkön és minisztériumokon, önkormányzatokon múlik, hogy az iskola, a művelt nép szelleme a nemzetépítés érdekében lebegjen e vizek fölött. A gyermek derűsen megyen iskolába, lebamultan és nem félvén az ottani kötöttségektől. Mindenkori gondunk legyen, hogy a félelmet kiszorítsa leikéből és akaratából az önbizalom. És a bizalom az ország, a nép föl- és fönnebb emelkedésében. Az igazat tanítsák ott néki, és jogát az igaznak nemcsak kimondására, hanem kikövetelésére is. Élőt idézek, dr. Kenéz Ferenc református lelkészt, a budapesti Kálvin téri templomban mondott prédikációja szövegét (aug. 22.): Ne a börtönök férőhelyét növeljük, hanem a nemzeti hitet és reményt, a tantermek számát. Czegő Zoltán ECCLESIA Budapest V., Ferenciek tere 7-8., nyitva: hétfő-péntek 9.30- 17.30, szombaton: 9.30-13.00. Új és antik kegytárgyak, vallásos műtárgyak, kézi festésű ikonok, ajándéktárgyak, régiségek, egyházi ruhák, templomi felszerelések és vallásos könyvek. A jEn iskolám...
