Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9. szám
1999. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal A jövő méhében „demokratikus” módszer hozta a közgyűlésbe, amely „az Amerikai Szövetség alapszabálya szerint” a küldöttek közül egyszerűen kiselejtezte azokat, akik az irányítók szerint nem megfelelően látták el a rájuk bízott feladatot. Helyettük egyszerűen másokat, tájékozatlanokat, jól manipulálhatókat állítottak új küldöttnek. Hogy ez ellentétes az M VSZ alapszabályával, amely szerint a szervezetek négy évre választják a küldötteket, azt ezek az urak egyszerűen figyelmen kívül hagyták. S ha ezt valaki szóvá teszi, vagy ha a honi közvélemény előtt kiderülnek Kálmán László, Osztroviczky Tibor és várhatóan még jónéhány társuk hasonló tettei, azt ők manipulálásnak, magyarmagyar elleni bujtogatásnak nevezik. Hogy netán magyar bőrbe bújt deviáns bűnözőről, szélhámosról, kalandorról van szó, azt elfelejtik ezek az urak. E nyílt levél aláírói Csoóri Sándor „felelősségét” emlegetik, hogy évek óta „nem tudja egyeztetni a különböző felfogásokat”. Az ilyen emberek „különböző felfogásait” nem egyeztetni, hanem kisöpömi kell az MVSZ-ből, akár Csoórinak, akár az MVSZ tisztességes többségének. Ám elsősorban az amerikaiaknak. Akik közül számosán szégyenkeznek Cseh Tiborral együtt, hogy ilyen „magyarok” is keveredtek az amerikai küldöttek közé. Ocsú ÉS A NEMZET JAVA Papp László elnök, aki lemondott a közgyűlés után, április 26-án, jó két héttel a Nyugati Régió szégyenteljes szereplése után azt írja a Magyar Nemzetben: „E- gyetértés nélkül nincs megújulás” címmel: „...Nem hiszem, hogy eltávolodott volna egymástól nemzetünk java, csak azért, mert a határon innen vagy túl él.” Jól hiszi Papp László. Nem a nemzet java távolodott el egymástól, hanem a nemzet minősége és a nemzet salakja. E két csoport, e kétfajta minőség soha nem is fogja egymást közelről elviselni. A hordalékra, a szennyre, a hazudozókra, a bűnös deviánsokra soha nem fog megbecsült emberekként tekinteni az, aki nem olyan. Aki nem azok közül való. Akkor sem, ha azok is magyarok s akkor sem, ha másutt, az üzleti vagy pártéletben esetleg sikeresek, ahol a kalandorság hosszabb vagy rövidebb ideig elélhet. Az ottani normák idegenek a Magyarok Világszövetségétől. Nem véletlen, hogy kik dicsőítik Kálmán Lászlót. Similis simile gaudet! A Világszövetség kezdeti és az 1992- es szakaszában azok a normák voltak meghatározók, amelyeket jelképesen is, egyéni nézeteiben és magatartásban is Csoóri Sándor valósított meg. Akinek páratlan tekintélye és szellemi sugárzása - az évek óta folyó módszeres lejáratás ellenére - töretlen. Persze abban a közegben, amely egy Csoóri formátumú személyiség minőségi tartalmát egyáltalán felfogni képes. Az MVSZ-ben Csoóri ellenségeinek egy része olyan, akiknek nincs mértékük Csoóri Sándorhoz. Az ellenséges csoport másik része nagyon is föl tudja mérni Csoórit, azért is vált esküdt ellenségévé. Tudja, hogy amíg egy ilyen minőség felszínen van és hatni tud, addig állandóan veszélyben van az általuk képviselt „minőség”. Akik tudják, hogy amíg Csoóri Sándor áll az MVSZ élén, a leleplezés veszélye, a büntetlen garázdálkodás megszűnésének veszélye a fejük fölött lebeg. Nem mintha Csoóri Sándor tudna tökéletes lenni abban a szerepmegvalósításban, amelyre az MVSZ elnökeként vállalkozott. Hogy egyáltalán bárki tökéletesen el tudna látni egy ilyen szerteágazó, sokrétű feladatot. Csoóri például jóhiszemű, minden istenteremtvényével. Rossz emberismerőnek nevezik ezért, s ebben van igazság, mivel hisz az emberi jóságban, tisztességben, a hasonló jóhiszeműségben. Ezzel kiszolgáltatottjává válik minden kalandornak. így fogadta például maga mellé a főtitkárok sorát - köztük Bakos Istvánt, Aczél György egykori titkárát, s másokat is, akik a jóhiszeműségre és a bizalomra érdemtelenek voltak. A főtitkárok közül nem egy úgy vélte, hogy Csoóri elégedjen meg a protokolláris elnöki szereppel, s az MVSZ-t majd ők elvezetgetik a maguk csempészösvényén. Csoóri azonban erre nem volt hajlandó. O ugyanis az MVSZ élén arra alkalmas, amire más, eddigi ön- vagy közjelölt nem: szellemileg, erkölcsileg és érzelmileg vezetni a világszövetséget. Azaz arra, amire 1992-ben megválasztották. Az az elnöki jelentés-sor, amiket hét év alatt Csoóri megfogalmazott és elmondott az MVSZ különböző testületi ülésein, a gondolati és lelkiismereti felelősség kiemelkedő produktuma, amely mindig magával ragadta a részt vevő tisztességes többséget. Amelyet soha nem mert, mert nem tudott megtámadni egyetlen ellensége sem. Olyan elemzések, olyan távlatnyitások voltak ezek, amelyekért érdemes volt részt venni a testületi ülésen, amelyekért érdemes volt az MVSZ tagjának, sőt magyarnak lenni. Voltak Csoórinak súlyos melléfogásai és mulasztásai is. Ilyen volt Timkó Iván szerepeltetése az MVSZ-ben a kezdeti időben. Timkó azonban - ritka szellemi képessége ellenére - képtelen, azaz teljesen alkalmatlan volt azokra a szerepekre, amelyek az MVSZ vezetésében kikerülhetetlenek. S bár Timkó okosságához és ügyességéhez fűződik a Szövetség vagyoni gyarapodásának csaknem minden eredménye, Timkó egyéniségét és stílusát az MVSZ nem fogadtad. Benne is meglátta azokat a gátlástalan kalandor-vonásokat, amelyekkel azóta sem küzdi magát sikerre az MVSZ némely későbbi szereplője. Ehhez hasonló hatású mulasztás volt, hogy Csoóri a politikai elítéltek képviselőit hagyta kiszorítani az MVSZ vezető szerveiből. Akik túl „radikálisok” voltak némely, „liberális” hangoltságú és kapcsolaté szereplőnek. Az MVSZ elnökségében az ausztráliai küldöttek olyan emberek híreszteléseit visszhangozták Fónay Jenő, 1956 élő magyar jelképe ellen, akik saját hitványságuk leplezésére teleírják ma is az ezt fogadó magyar emigráns sajtót az őket soraik közül régen kizáró, súlyos büntetést elviselő, a hazai politikai meghurcoltak választott vezetői elleni rágalmakkal (Szalai Róbert, Szemenyei-Kiss Tamás, Galyassy István stb.). Az MVSZ erkölcsi és politikai súlyát nem erősítette ez a folyamat. Higgyünk a tisztulásban! Mindezek után joggal merül föl a kérdés, van-e remény, van-e elég erő és megfelelő emberi minőség, az MVSZ-t kivezetni ebből ahínáros vadvízből? Az a tény, hogy az 1996. októberi közgyűlésen az elnök mellé csendőr szerepre szánt Patrubány Miklós részese lett az MVSZ vezetésének, mindenféle jövendölése, erőszakossága, durvasága ellenére nem tudott megszabadulni az MVSZ az általa megszüntetésre jövendölt nyavalyáktól, például a pénzkiáramlás ellenőrizetlenségétől. Kiderült, hogy nem az elnök, hanem mások áramoltatják ki ellenőrizetlenül a pénzeket, máig sem földerített felhasználásokra. Az elmú lt három évben az MVSZ helyzetének folyamatos romlása az erdélyieket már ráébresztette, hogy az eszelős, Csoóri-ellenes kampányokkal nem érnek célt. Az áprilisi közgyűlésen ezért nem álltak már egységesen a nyugatiak mellé. Az erdélyi VET-háttér sem olyan szilárd már, az erdélyiek közül többen felléptek a tájékozatlanság ellen. A Nyugati Régió sem egységes a bomlasztok mellett. S az egész magyar háttér, az egyszerű, becsületes emberek tömege, itthon, az elszakított területeken és a Nyugati Régióban a tisztesség, az erkölcs, a gondolat ereje mellé áll, amit egy állandó lap, egy újság hatékonyan segítene. Talán minden becsületes magyar tudja, hogy „az ország talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megdől...” A hiteles, az ügyhöz hű vezetőket is hosszan lehet sorolni: Dobos László, Kellermayer Miklós, Gidai Erzsébet, Bárdi László, Duray Miklós, Székelyhídi Ágoston, Hódi Sándor, Zétényi Zsolt, Szabó Rezső, Fülöp G. Dénes, Kovács Andor, Tempfli József, Kötő József, Bauer Győző, Cziiják Árpád, Szíjártó István, Milován Sándor, Bertalan Imre, Szalai Endréné, Fekete Gyula, Borbély Imre, Fónay Jenő, Vasvári Vilmos, Balás Piri László, Szűcs Ferenc, Balogh László, a magyarországi megyei elnökök valamennyien, Szabó Péter, Zombori Ottó, Chrudinák Alajos, Püski Sándor ... és sokan, sokan, akiket nem hódítottak el a Csoóri- ellenségek és a magyarországi média hazugságai. Akiket, valamennyiüket nem is lehetett fölsorolni. A Magyarok Világszövetségének meg kell újulnia! De miként az emberi szervezetből ki kell vágni a fertőzött, mérgező részt, hogy a szervezet egészségesen tovább élhessen, az MVSZ-nek is ez a követendő feladata. Ilyen, a tisztulást megvalósító, életképes Világszövetséget szeretnék. Ebben hiszek és bízom. Ehhez kívánok hozzájárulni is, ha részt veszek az MVSZ munkájában. S ha ebben akadályozni próbál a Menczel-féle mocsár-etika korlátja, lesz még jónéhány szavam arcuk és tetteik megvilágítására. A megtisztuláshoz eljött az utolsó óra. Az emlék idestova negyedszázados, mégis annyira eleven, amennyire csak a tényleg fontos felismerések maradnak meg az emberi memóriában. Utolsó éves bölcsészként magyarból a kötelező tanítási gyakorlatot az egyik egyetemi gyakorló általános iskolában kellett elvégezni. Hetedikesek voltak a diákjaim, tehát tizenhárom évesek, akiket, úgy véltem, sok minden alighanem jobban érdekel Petőfi Sándor egykori magyarországi vándorútjainál. Mindegy, akkor is valami módon beléjük kellett plántálni, merre is fordult meg rövid és mozgalmas élete folyamán a költő ebben a hazában. Rajzoljatok térképet és jelöljétek be, hol járt Petőfi, adtam ki a feladatot. Térképet kell rajzolni? Igen. És akkor lehet Nagy-Magyarországot rajzolni? Hurrá!!! A döbbenet, a belém hasító, felkavaró érzés-együttest most újra átélve: 1975 ősze volt akkor, Kádár-korszak és orosz megszállás és „puha diktatúra”, Trianon nevét leírni sem túl ajánlatos. Ezeknek a gyerekeknek már a szülei is így nőttek föl. Hát akkor? Alighanem először kellett mélyebben elgondolkodnom a nemzet kollektív tudatalattijáról, a néplélek rejtelmeiről vagy éppen Adyt a hétköznapokban követve, a magyarság titkairól. Meg arról, mi is az, ami valójában kiirthatatlan a lélekből. Belőlünk. Ez az 1975-ös rendkívüli élmény kavarodott föl újra az emberben idén Szent István napján Budapesten, a Hősök terén. Ahol a második világháború vége és az 1947-es második Trianon, a párizsi békeszerződés aláírása óta az első, a legelső revíziós tömeggyűlés és -tüntetés zajlott le, több tízezer ember részvételével, a végveszélybe került délvidéki magyarságért. Álltunk a tömegben a téren, borult volt a magyar ég fölöttünk, meglehetősen stílusosan, néha még az eső is cseperészni kezdett. Elöl, szemközt, mindnyájunk fölé magasodva tartotta a kettős keresztet a nagy szobrász, Zala György Mihály arkangyala, Árpád meg a honfoglaló vezérek a talapzaton meghúzódva figyeltek. Az elmúlt tizenkét év alatt a história istenének jóvoltából jónéhány tüntetésen, tömegdemonstráción részt vehettem - hasonlón még soha. Itt alighanem az történt, ami 1956. október 23-án az országban bárhol megtartott gyűléseken: a legfontosabbat akarták az összegyűlt ezrek. Akkor a nemzet függetlenségét, a haza szabadságát - most visszavenni, ami a miénk. Akarhat többet az ember? Magyarország szétdaraboltsága, az ezeréves ország irtózatos megcsonkítása alapjaiban határozza meg a huszadik század magyar történelmét. És ez a kiindulópont minden továbbit megalapozott, három teljes órán keresztül. A versek, a zeneszámok, a beszédek - hála Istennek, nemcsak a fájdalmat visszhangozták immár. Nemcsak az ismert kifejezést illusztrálták, hogy az amputált embernek a levágott végtagok milyen sokáig fájnak, mennyire „érzi” őket később is. Nemcsak arról szóltak a dalok, a szavalatok, hogy milyen rettenetes igazságtalanság történt velünk, mennyire szerencsétlenek, mennyire népek Krisztusa lettünk, vagyunk. Nemcsak a kínt, a szenvedést, nyolc évtized nemzedékeinek sorát megnyomorító, szörnyű következményeit taglalták - hanem végre, végre a felszabadító Tett elkerülhetetlenségét sugallták. Tenni kell végre valamit, „a beletörődést, a közönyt nem vihetjük át a XXI. századba”, mondotta beszédében Csurka István, a Magyar Igazság és Élet pártjának elnöke. Igen: végre arról volt szó - konkrét lépések, tennivalók kezdeményezésével -, hogy legyünk hát valójában, a szintén itt hallott Reményik Sándor-vers szavaival „ az idegen vérben a méreg ”, „ a szú az őrlő fában”, „az alj a felhajtott kupában", s hogy valóban valljuk: „visszavenni a miénk!/Akarok lenni a gyújtózsinór, /A kanóc része, lángralobbant vér, / Mely titkon kúszik tíz-száz évekig/Hamuban, éjben. /Míg a keservek lőporához ér /És akkor...!" Az az „és akkor...!” persze még jócskán odébb van, bizonytalan, ködös, távoli, derengő, akár az alföldi horizont novemberi alkonyaikor. Csakhogy a délvidéki magyarság tragédiája, amely a gyújtózsinór kézbevételének mozdulatát elindította, apám őseinek földje, Bácska és Bánát legkevesebb háromszázezemyi magyarjának szűkebb hazája: elkerülhetetlenné tette, hogy az utolsó, a legutolsó tabu is tovatűnjön, az utolsó szellem is kiszabaduljon a palackból. És ezért zúgtak, zúghattak a korszerűsített hangszerelésben egészen rendkívüli hatású dalok, az Édes Erdély, itt vagyunk, melynek ritmusára - micsoda látvány! - fiatalok százai lengették lelkesen a lobogókat, Áipád-sávosakat és ama háromszínűeket, Trianon-trikókban, Nem, nem, soha! - felirattal, hallhattuk, hogy „lesz, lesz, lesz, csakazértis lesz—” és „... újra magyar lesz”. Feltűnő volt a sok fiatal és még feltűnőbb (mintha nem is váltak volna jó tíz év alatt megszokottá a tömegtüntetések Magyarországon) a sok-sok felszabadult, vidám arc, nyílt és bátorodó tekintet, nyugodt, magabiztos pillantás. Ekkor, mindezek láttán jutott először eszembe az a közel 25 évvel ezelőtti emlék, azoknak a tizenhárom éves gyerekeknek máig élő, halhatatlan ajándéka. A leghűvösebb mérlegelés után is ki kell jelenteni: igenis, még mindig maradt a magyarságban valamennyi a régi, a már-már szinte teljesen kipusztítottnak hitt régi dicsőségből, valahol, a lelkek legmélyén, a fiatalok, Trianon óta a ki tudja, hányadik nemzedék tudatában valami - a legeslegfontosabb eszményekből. Még a huszadik században sem olyan könnyű egy nemzet gerincét végérvényesen összeroppan tani. Akkor sem, ha e törekvés bizony komoly rész-sikereket, egyáltalán nem lebecsülendő „eredményeket” könyvelhet el. A koszovói háború, az idestova évtizede zajló vérgőzös délszláv őijöngés utolsó előtti felvonása végre kimondatta egy magyar parlamenti párttal a területvisszacsatolás, a Délvidék magyarlakta északi részének visszatérítési igényét. A módszereken, a szóban forgó terület nagyságán, a szükséges lépések hogyanján és még több lényeges kérdésen persze lehet és kell is vitatkozni. Egyen soha többé: nemcsak vágyakozni szabad - a vágyakat ki is kell mondani, ha úgy hozza az idő. Mert a bajt egy idő után már nem a kimondott szó, hanem a hallgatás jelentené. Ami augusztus 20-án a Hősök terén j avaslatként elhangzott - EN SZ-felügy elet a szerb szóval helytelenül Vajdaságnak nevezett, jelenleg Szerbiához tartozó területen, majd népszavazás elérése a hovatartozásról - egyelőre nem a politikai realitások szemszögéből minősítendő. (Ha mondjuk 1986-ban valaki Nyugat- Berlin legkeletibb pontján, a Checkpoint Charlie elnevezésű átkelőhely mellett arról beszélt volna, hogy az amott, alig karnyújtásnyira emelkedő falat pedig le kell bontani, lehetőleg úgy, hogy a nép verje szét azzal, ami csak hirtelen a keze ügyébe kerül - sok okos külügyér mosolyogva bólogatott volna, szép, szép, node ugye a realitás...) A történteknek nemzetlélektani, erkölcsi, sőt, megkockáztatandó: futurológiái szempontból van óriási jelentősége. Talán tényleg Kezdet lehet ez az ezredvég. A nagy tüntetés másnapján érkezett Budapestre egyik délvidéki barátom. Ő Szent István napján sok társával együtt Szabadkán az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács alakuló ülésén vett részt. (Amelynek létrejöttét azonnal dühödtveszett csaholással, kormánypárti és ellenzéki részről teljes egységben fogadta a szerb tömegtájékoztatás.) Csak annyit mondott, hallva a Hősök terén történteket: végre. A jövő nemcsak beláthatatlan és kiszámíthatatlan. Inkább fiatal, szemrevaló asszonyhoz hasonlítanám. Ki tudja, méhében nem készül-e éppen egy újabb élet? Domonkos László
