Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9. szám
1999. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal EGYED ÁKOS* A székelyek rövid története I. rész Az Erdély délkeleti szögletében élő székelységnek sajátosan alakult a történelme. Sajátos volt a társadalma, katonai szerepe mind a magyar királyság, mind az erdélyi fejedelemség korában, a jogrendszere s autonómiája; sok különlegességet őrzött az életmódja, a népi kultúrája. A székelyek történelme nemcsak gazdagítja, de színesíti is az egyetemes magyar históriát. Nem csoda, hogy a magyar történetkutatás mindig előszeretettel fordult a székely múlt felé (kivéve a kommunista diktatúra első időszakát), s igyekezett felderíteni a legérdekesebb fejezeteit. Ennek során nagyon gazdag irodalom jött létre, de máig sem sikerült megnyugtatóan megfejteni a székelyek eredetének és megtelepedésének homályba vesző kérdéseit. Kevéssé ismert a katonai funkció és a társadalomszerkezet alakulása közti összefüggés, a sajátos rendiség és a székely rendi nemzet, „natio” mibenléte, szerepe. S valószínű nem csupán e sorok íróját foglalkoztatja az a kérdés, hogy miért és hogyan sikerült megtartani a Székelyföld székelymagyar jellegét, holott az erdélyi vármegyék területén a magyarság kisebbségi helyzetbe került, sőt nagy részén már csak szórványban él. A következőkben a fentiekre keressük a válaszokat, előrebocsátva, hogy több kérdésben csak feltételezéseket fogalmazhatunk meg. A SZÉKELYEK EREDETÉRŐL A székelyek származásával kapcsolatban három elméletcsoport jött létre: az egyik szerint a székelyek a hunoktól származtak, a másik nézet idegen, csatlakozott népnek tartja a székelyt, a harmadikba a tisztán magyareredetet valló elméleteket sorolhatjuk. A sumér vagy japán származtatást most mellőzzük, viszont a maga helyén ki kell térnünk a „kettős honfoglalás” elméletére, amely az utóbbi években sokat foglalkoztatta a közvéleményt. Szólnunk kell néhány román véleményről is, különösen a tendeciózusságuk miatt. A középkori krónikákra támaszkodó történeti irodalomban és az egész magyarság köztudatában századokon át szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak maradványai. Egyik legjelentősebb krónikaírónk Anonymus, aki valószínűleg III. Béla királyunk jegyzője volt, a 13. századi jelentős krónikaíró, Kézai Simon úgy tudta, hogy a magyarok bejöveteléig egy hun-maradvány Csiglamezőn lakott, ahol már székelynek nevezte magát. Egyes történetkutatók szerint *A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja Csiglamező az erdélyi Mezőségen (vagy éppenséggel Csikban) lehetett. A hun származás híve volt Orbán Balázs is, aki azt tényként kezelte, s emellett egyes székelyföldi, különösen udvarhelyszéki helynevekben (Rika erdő, Budvár, Hun árka, Zéta vára stb.) századokon át fennmaradt hun-hagyományt látott. A hun-hagyomány követői tehát egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy a székelység a magyar honfoglalás előtt már a későbbi Magyarországon vagy Erdélyben lakó nép volt. Itt jegyezzük meg, hogy a székelység többsége ma sem szívesen mond le a hun-származás hagyományáról. A hun-származás elmélete mindaddig erősen tarthatta magát, amíg a történetírás behatóbb kritika nélkül elfogadta a középkori krónikák állításait. A források kritikai elemzése azonban megváltoztatta ezt a helyzetet, s a bizonyosság helyét a kételkedés, sőt tagadás foglalta el. Különösen a neves nyelvésznek, Hunfalvi Pálnak az 1870- es években történt fellépése váltott ki nagy visszhangot. Ő megbízhatatlan történeti forrásnak tartotta a krónikákat, s velük együtt elvetette a hun-származás hagyományát. Azt állította, hogy a hun monda mese s „mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete is.” Hunfalvy egyedüli helytállónak a nyelvi bizonyítékot tartotta és széliében hirdette, hogy „a székelyek nyelve tökéletesen az, mi a magyar”, attól semmi lényeges dologban nem különbözik. És innen nem volt nehéz arra a következtetésre jutnia, hogy a „székelyek, a magyar nyelvnek teljes históriai fejlettsége után, innen Magyarországbul telepítő 'tek át a keleti határra.” Hunfalvy Pálnak a Magyarország ethnográfiája című, 1876-ban megjelent munkájából idéztük a fenti sorokat és okfejtéseket. Utóbbi természetesen nagy vitát váltott ki szakmai körökben. A vita arról folyt, hogy a székelyek más származású külön népegyénisége, vagy teljesen magyar, s hogy korábban betelepült-e a végleges lakhelyére vagy királyi telepítés által került oda, mint például az erdélyi szászok a saját szálláshelyükre. Megkerülhetetlen volt a székely név jelentése. Kezdjük az utóbbival. Voltak olyan szerzők, akik a székelyek nevét foglalkozást jelentő szóként értelmezték: szerintük határőrt, harcost, favágót, sőt helyi (székbeli) lakost is jelenthetett. Ennek azonban ellentmond az, hogy a 12-14. századi források a székely nevet sohasem említették foglalkozást jelentő nevekkel együtt, viszont e szó írásbeli előfordulása óta népnevet jelöl, hiszen besenyő, kun, szász, oláh népnevek mellett állt. S az, hogy a magyaroktól is megkülönböztették (Ungari et Siculi) azt is mutatja, hogy a székelyt nem tartották teljesen azonosnak a magyarral. Ami pedig a letelepedést vagy betelepítés kérdését illeti, a történészek többsége korábban elvetette a királyi telepítés elméletét, mert azt semmiféle hiteles forrás, adat nem bizonyítja. írásos dokumentumok maradtak fenn a szászok betelepítéséről, a kunok befogadásáról, de annak, hogy a székely telepített nép lett volna smmi nyoma nem maradt fenn. Egyébként a székelység történeti tudata mindig tiltakozott a telepítési teória ellen s önmagát ősfoglalóként határozta meg. Mialatt a hun-hagyomány, illetve a magyar-származás hívei érvek és ellenérvek tömegeit vonultatták fel saját álláspontjuk bizonyítására, megszületett a „csatlakozott nép” elmélete. A kiváló történetíró, Pauler Gyula, megváltoztatva korábbi nézetét, amely szerint a székelyek tulajdonképpen egyik magyar törzs ivadékai, a 19. század végén megjelent könyvében már azt állította, hogy a székelyek őseit a honfoglalást megelőző korban a magyarokhoz csatlakozó kazárok-kabarok közt kell keresni. Ez az elmélet azóta is erősen tartja magát s több történész napjainkban is kitart mellette. Régebbi s mais többektől támogatott az az elmélet is, hogy a székelység a volgai bolgár-törökök eszkil népcsoportjának egyik törzséből szakadt kis s még a kabarok előtt csatlakozott a magyarokhoz, s neve is az eszkil (vagy eszekel) névből ered. S mivel a bolgárok (székelyek) annak az onugor-bolgár birodalomnak az elemei voltak, amely magát a hun uralmi tradíció örökösének tartotta, a bolgárokból kiváló székelyek őrizték meg a hunoktól való származás tudatát, nem pedig a magas északon élő magarok. (Kristó Gyula) Ha ez így van, akkor a hun származás tudata nem a német krónikákból került át a hun-magyar krónikába (amint számos forráskritika tartja), hanem megőrzött hagyomány is lehetett. A nyelvészek után a történészek többsége is tagadta a hun-származásnak a krónikák által megfogalmazott eredeti állítását, mely szerint a székelyek az Attila halála után szétszóródó hunok egyenes maradványai lennének. De jeles történészek, például Hóman Bálint a hun-török rokonság lehetőségét nem vetették el. Ez a lehetőség benne van mind a „csatlakozott nép”, mind a „kettős honfoglalás” elméletében is. A „csatlakozott nép” elmélete arra a történeti tényre támaszkodik, hogy a szteppei „törökös” népeknél a csatlakozott nép hadereje képezte a befogadó nép haderejének elő- illetve utóvédjét, tehát a legveszélyesebb feladatokat kellett ellátnia. Márpedig a székelységnek bizonyítottan ilyen szerepe volt a magyar hadban. Ha a székely nem csatlakozott nép, hanem a magyarság egyenrangú része lett volna, mi okon osztottak ki számára olyan feladatot, mint a csatlakozott besenyőknek, akikkel együtt elővédként harcoltak az 1116-os olsovai s az 1146-os Lajta menti csatákban? Semmit sem változtat a dolog lényegén, hogy az említett csatákban a Magyarország nyugati vidékein élő székelyek vettek részt. Mivel úgy tudjuk, hogy az Erdélybe vonuló székely had is a magyar honfoglalók előtt járt, a székelység idegen eredetét és „csatlakozott nép” voltát továbbra sem zárja ki a kutatás a származási elméletek közül. Magyarországon székelyek a mosom, pozsonyi részeken, továbbá az Őrségben s Őrvidéken, a Temes-Alduna térségében, Bihar megyében éltek. Érdekes kérdés, hogy az itt élő székelyek nyelvjárásában (vagy nyelvi anyagában) „sok olyan reliktum van, ami csak a székelységnél figyelhető meg” - írja Benkő Loránd. Eszerint a magyarországi s erdélyi székelység közti nyelvjárási megfelelések vagy hasonlóságok a korábbi együttélésre utalnak s feltehetően valamikor-talán a 10. században - a honfoglalás folyamán szakadtak el egymástól. Valószínű, hogy a nyugati tömbökből kiszakadok nyomultak előre keleti irányba. Az említett nyelvi jelenség az általuk adott helynevek mellett bizonyítéka annak is, hogy amióta a kérdés nyomon követhető, a székelység magyar nyelvet beszélt. A nyelvi anyagot a székelység magyar eredetének hívei döntő bizonyítékként kezelik. Az idegen-eredet mellett álló kutatóknak nehezebb dolga van, mert bár a magyarsággal rokon volt, a székelység teljes elmagyarosodására vonatkozóan csak fetételezéseket fogalmazhatnak meg. Kristó Gyula szerint a volgai bolgárok egyik törzséből kivált székelyek Magna Hungáriában vagy annak környékén legalább a 8. század elejétől a magyarok szomszédságában éltek (vagy az érintkező területen együtt éltek), tehát a nyelvi elmagyarosodásuk már itt előrehaladt. De ez az elmélet sem mentes a problémáktól, hiszen a székelyek nyelvi anyaga nem őrzött meg több török eredetű névanyagot, mint a magyarság s beszélt nyelve a táj szólásoktól eltekintve, nem különbözik a magyartól. Erre alapozva állítja a kiemelkedő nyelvtörténész Benkő Loránd, hogy a török vagy hun eredet elmélete nem állja meg a helyét. Viszont szerinte nyelvjárási alapon megállapítható, hogy a székelyek a magyarság különböző rétegeiből megszervezett „határőr csoport voltak”, bár ebbe belekerülhettek esetleg besenyő részlegek, csatlakozott kabarok is. De bizonyosan ezt sem tudjuk. A székely eredetkérdést László Gyula „kettős honfoglalás” elmélete újra időszerűvé tette. Közismert, hogy László Gyula szerint a 10. századi magyarság tömegeit az a késő-avarság alkotta, amely a 670-Székelységból nőtt a csontom, amiken a fejem hordom. Amíg élek székely vagyok, meghalva is az maradok! Ki népéért mit sem teszen, abból pedig csak por leszen! V J es években telepedett meg a későbbi Magyarország területén. Az Árpád nevéhez fűződő 895-ös honfoglalók csak az uralkodó réteget tették ki. Ez „a magyarok második bejövetele” volt, mert Árpád már magyarokat is talált itt, akiket valószínű az avarok sodortak magukkal. Ezek a „griffes-indások” többségben vagy részben már magyarok voltak, akiket viszont korábban több kutató a székelyekkel „azonosított”. Újabban pedig Engel Pál is feltételezi, hogy a késő avarokban nem magyarokat, hanem a székelységet kell keresnünk. Hadd jegyezzük itt meg, hogy a Székelyföldön a Szent Lászlólegendák is avar hagyományt őriztek. (Amint a sajtó hírül adta, 1999 nyarán a Somogy megyei Bodrog-Bű határában, ásatások során 10. századi vasolvasztó kemencék mellett székely rovásírásos leletet találtak. Amennyiben a lelet kiállja a tudományos elemzések próbáját, az fontos bizonyítéka lehet a kettős-honfoglalás elméletének. Nevezetesen annak, hogy a honfoglalók a Kárpát-medencében találták már a székelyeket.) A székelység avar eredetével kapcsolatban Fodor István fogalmazott meg kételyeket. Szerinte ugyanis a késői avarság nagy része a 10. századig beolvadt a szlávságba. Ezt a nagy számú szláv eredetű helynév bizonyítja, miközben avar helynevet nem ismerünk. Itt talán nem felesleges az a megjegyzés, hogy a magyar nyelvészek egy része túl könnyen eredeztet a szlávból sok olyan helynevet, amelyekről pedig csak azt tudhatjuk bizonyosan, hogy „ismeretlen” eredetűek, sőt gyakran magyar vagy más keleti eredetű szavakat sorolnak szláv jövevényszavak közé. Erről Szőcs István és Márton Rákhel újabb tanulmánya számos példát vonultat fel. A székelység származása a román történetírást is foglalkoztatta, s újabban is foglalkoztatja. Nicolae Iorga, a rendkívül termékeny és nagyhatású történetíró először a román származás elméletét hangoztatta, majd ezt feladva, magyar népcsoportnak tartotta a székelyeket. Ennek ellenére Sabin Opreanu földrajztudós francia nyelvű közleményében a helynevek alapján igyekezett bizonyítani, hogy a székelyek a vallás útján elmagyarosított románok. Csakhogy a székelyföldi helynevek döntő többsége magyar, kisebb része szláv, s a román helynevek egészen ritkák s azok is későbbiek. A székelyek román eredete az utóbbi években is fel-felbukkan egyes román szerzőknél, de erőszakolt s a kronológiát nem tisztelő fejtegetéseik nélkülöznek minden reális alapot. Céljuk az, hogy a székelyek „visszarománosításáért”, azaz a Székelyföld elrománosításáért folytatott politikát „igazolják”. Láttuk, hogy a székely eredetkérdésben a magyar szerzők három elmélet mellett sorakoznak fel: hun-származás, a magyar eredet, illetve az idegen „csatlakozott nép” elméletét vallják. A hun-származás krónikás értelmezését ma már általánosan elutasítják a szerzők. A nyelvészek inkább a tisztán magyar-származás mellett kardoskodnak s őket számos történetkutató támogatja. A történészek egy része viszont „csatlakozott nép”-nek tartia a székelyt. A „kettős honfoglalás” az avar-székely hagyomány mellett sorakoztatja fel érveit s azt állítja, hogy a honfoglaló magyarság a székelyeket a Kárpát-medencében találta. Mindenik elmélet körül sok a bizonytalan tényező, a kérdőjel. Viszont valamivel konkrétabb adatok alapján követhetjük nyomon az Erdélyben való megtelepedésük történetét. (Folyt, köv.) Köröndi bokálv A SZÉKELYEK FELTÉTELEZETT VONULÁSI ÚTVONALAI A TÖBBI MAGYAROK MELLETT
