Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. szeptember BARDÓCZ GERGELY Kinek van joga beleszólni?... VALIHORA ISTVÁN Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Délvidéken A hármas autonómia tervezete példaértékű kísérlet (lehet) az elszakadt nemzettestek helyzetének rendezésére A közelmúltban - Trianon óta első ízben - alakult Magyar (ideiglenes) Nemzeti Tanács a Magyarország körötti utódállamok egyikében, éspedig Délvidéken, a jelenlegi Vajdaságban, a helybeli magyarság leendő, még ki nem vívott perszonális autonómiájának legfelsőbb szerveként. Megalakítása történelmi esemény és példaértékű lehet ez a kísérlet az elszakadt nemzettestek számára, jóllehet még sokat kell fáradozni a délvidéki magyarság autonómiájának megvalósításán. Túl sokat, immár nyolcvan évet várat magára az anyaországtól elszakított délvidéki magyarság helyzetének a rendezése. Ez nem más, mint egy hihetetlenül megfogyatkozott népesség önmegtartására irányuló utolsó kísérlet, rendkívül megnehezült körülmények között, józan emberi ésszel szinte felfoghatatlan módon végbement erőszakos demográfiai változások után, hogy a Szerbiában uralkodó zűrzavarról ne is beszéljünk. Végső ideje volt lépni, mert a délvidéki magyarság lélekszáma éppen abban az utódállamban, pontosabban a második Jugoszláviában csökkent drasztikusan, amelyben - azt követően, hogy közvetlen a második világháború után etnikai tisztogatás áldozatai lettek az ott élő magyarság ezrei - utóbb nemzetközi viszonylatban is példaértékű kisebbségi politikát folytattak. Ez utóbbi idején, 1961-ben a délvidéki magyarság létszáma elérte a félmilliót, később azonban a disszidálás és a kivándorlás, az asszimiláció illetve a természetes létszámcsökkenés (kevesebb újszülött, mint elhalálozás) miatt az 1980-as évek végére mintegy 350 ezerre csökkent, majd a Jugoszlávián belül folyó háborúk hatására közel 50 ezer magyar távozott a szülőföldjéről végleg vagy ideiglenesen, mert nem akart ágyútöltelékké válni, avagy nem képes elviselni a rettenetes gazdasági helyzetet. A jelenlegi, valamivel több mint 300 ezres lélekszám kisebb, mint a Trianon utáni. Veszélyben a puszta lét A nemzetközi tényezők esetenként kötik az ebet a karóhoz, miszerint semmilyen határmódosítás sem jöhet szóba, jóllehet az utóbbi évtized során tanúi vagyunk egy nagyhatalom és több más ország területi széthullásának. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy Trianon után az utódállamok milyen erőszakos módon igyekeztek asszimilálni, esetenként tűzzel-vassal irtották a Magyarország határain túlra került magyarságot. Ezek közé tartozik a mindenkori Jugoszlávia, amelynek első változata, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (amelyhez, s nem Szerbiához csatolták a Délvidéket!) úgyszólván minden alapvető jogától megfosztotta a területén élő magyarságot, s attól sem riadt vissza, hogy erőszakkal átkeresztelje az Istvánt Stevanra, a Józsefet Josipra, az Ilonát Jelenára. A második Jugoszlávia első napjaiban mészárlásokat végeztek a magyarság soraiban, s ez a népesség majdnem a németek sorsára jutott, akiknek ezreit kiirtották, Az idén immár másodszor kénytelen sztrájkkal küzdeni puszta létéért az újvidéki Magyar Szó szerkesztősége. Amikor a szerkesztőség többször szembeszegült az állami beavatkozással, akkor az alapító átszervezte a Fómmot oly módon, hogy a Magyar Szó elvesztette gazdálkodási önállóságát, és 103 dolgozója (a szerkesztőség és a hirdetőosztály) ki van téve a több mint félezres lélekszámú kiadóvállalat viszontagságainak. A tartományi parlament fenntartja alapítói jogát az egész kiadóházra, de csak a Magyar Szónak nyújt anyagi támogatást (amely a szükségleteinek 15 százalékát teszi ki) s azt feléli a vállalat, amely évek óta halmozza veszteségeit. Az alapító részben nemtörődömségből, de főleg arebellis Magyar Szó fékentartása céljából húzza-halasztja a Fórum helyzetének rendezését, s ebben asszisztensre talált az általa kinevezett vezérigazgató, Bordás Győző személyében. Ugyanakkor a rezsim szószólói országmajd félmilliót elüldöztek a kollektív bűnösség vádjával, bírósági eljárás nélkül. Ezzel erőszakkal megváltoztatták Délvidék - a Vajdaság - nemzetiségi összetételét. Mindennek tetejébe Trianon óta immár hét - a többi között néhány hivatalos- kolonizáció (szlávok betelepítése) ment végbe a Vajdaságban, nem annyira gazdasági megfontolásból, mint inkább az említett nemzetiségi összetétel megváltoztatása céljából. A titói Jugoszláviában végül is, az akkori nemzetközi normák feletti bizonyos egyéni jogok megadásával sokat javult az ott élő magyarság helyzete, különösképpen pedig amikor az 1974-es alkotmány értelmében a Vajdaság egyenrangú föderális egységként relatív felvirágzását kezdte élni. Végül azonban Slobodan Milosevics vezetésével, puccsal megszüntették a Vajdaság és a Kosovó alkotmányos jogait és beolvasztották a két autonóm tartományt Szerbiába, s a jogfosztást a gazdasági kifosztás követte. Tűzfészekben Ekkor jutottunk el az írásunk elején felvázolt helyzetig, majd a jugoszláviai háborúkig, amelyek nem tartoznak sem az etnikai, sem a vallásháborúk, de még csak a polgárháborúk kategóriájába sem, hanem a nagyszerb imperialista álmok szolgálatában zajlottak le. Amennyiben a nemzetközi közösség továbbra is ilyen kegyesen tűri ennek a tűzfészeknek a fennmaradását, akkor még sok áldozat lehet, a magyarság soraiban is. Sajnálatos, hogy Magyarországnak Trianon óta nem volt olyan külpolitikája, amellyel hatást gyakorolhatott volna az elszakított nemzettestek sorsának rendezésére. Mindennek tetejébe, a második világháború után az anyaországban élő magyarság tudatából igyekeztek kiirtani a határon túli nemzettestekkel való együvé tartozás eszméjét, s így az utódállamok zavartalanul folytathatták a kisebbséget elnyomó és megsemmisítő politikájukat. A felsoroltak alapján kézenfekvő a megállapítás, hogy Jugoszlávia, az utódállamok egyikeként, enyhén szólva nem bizonyult méltónak ajogtalanul kebelébe került népességekről való gondoskodásra, s hogy, amennyiben elmarad a határmódosítás, akkor az ott élő nemzeti kisebbségeknek, a többi között a magyaroknak - az utóbbi években megszületett nemzetközi normák értelmében - magas szintű kollektív jogokat kell adni. Erre irányul az anyaország legutóbbi erőfeszítése, amelyet a délvidéki magyar pártokkal tesz a magyarság háromlépcsős - területi, perszonális és kulturális - autonómiájának a kivívására. Sajnos, a Jugoszlviában megvalósult- olyan amilyen - többpártrendszer kilenc éve alatt szétesett a délvidéki magyarság első érdekszervezete, s jelenleg hat pártja van. Területért autonómiát? A Szerbiában uralkodó helyzet rendezésének folyamatában újra időszerűvé vált a vajdasági magyarság sorsának renvilág előtt teli szájjal dicsekszenek, hogy a Kis-Jugoszláviában élő nemzeti kisebbségek európai normákon felüli jogokat élveznek. Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy mit tesznek a Magyar Szó fennmaradása érdekében a délvidéki magyar pártok. Vezetőik állandóan azt méricskélik, hogy a lap mennyi teret szentel a többi magyar pártnak, amelyeket legszívesebben akkor látnának a lapban, amikor a hátuk közepét. Ellentmondásos szóbeli támogatást kap tőlük a Magyar Szó, amikor sztrájkol, de a hathatós segítség még várat magára. Az itt élő magyarság anyanyelven folyó tájékoztatására való jogának megvalósulása ma úgy néz ki, hogy a Magyar Szó szerkesztőségének az év elején negyedévi, jelenleg pedig hathavi bérrel tartozik a kiadóvállalat. Tavasszal már sztrájkolt a szerkesztőség, s akkor felgyorsult a bérkifizetés üteme, továbbá dezése. Az opciók egyike, a területért autonómiát elv alapján, felvetődött a részben dél-tiroli típusú, háromlépcsős autonómia létrehozása, amelyben aktív szerepet vállalt az anyaország, s kormányának nagy erőfeszítéseket kellett tennie a délvidéki fél tucat magyar párt egységes álláspontjának kialakítása érdekében. A magyar kormány és az említett pártok egy részével tartott, erőltetett menetben lezajlott egyeztetés és az alapelvekről Délvidéken folyt némi közvita után megszületett a javaslat törvénytervezet formájában, amely előirányozza a perszonális autonómiát irányító nemzeti tanács létrehozását. Az autonómiatervezet kidolgozásában sokan nem vehettek részt és számos észrevételeik vannak egyrészt a tervezet tartalmát, másrészt a Magyar Ideiglenes Nemzeti Tanács összeállítását illetően. Ezt a szervet ugyanis nem az érdekelt magyarság választotta, hanem a korábbi parlamenti és önkormányzati választásokon megválasztott képviselők egy részéből állították össze, a pártok néhány évvel ezelőtti választási szereplésének megfelelően. Ez a szerv fog gondoskodni a délvidéki magyarok választási listájának összeállításáról és a nemzeti tanács választásának kiírásáról, s addig is betölti annak a szerepét. Az ideiglenes tanács létrehozásában csak három párt vett részt, a többinek fenntartották benne a számukra kiszabott helyek számát. Az autonómiatervezet tartalmára és az ideiglenes nemzeti tanács létrehozásának módjára vonatkozó kifogások nem gátolják, hanem inkább erősítenék a délvidéki magyarság autonómia-törekvéseit. (Ezekről érdemben talán utóbb még szólhatunk lapunk hasábjain, a határon túli magyarság érdekeltsége és a nemzetközi befolyás érdekében.) Tehát nem kérdéses az autonómia igény, jóllehet a jelenlegi szerbiai helyzetben - amely ki tudj a, meddig tart (lásd: Kuba, Irak stb.) - rendkívül hosszú és kemény küzdelemre kell berendezkedni. Annál is inkább, mert Milosevics rezsimje sohasem tárgyalt a délvidéki magyarsággal a benyújtott autonómiatervezetekről, másrészt a jelenlegi szerbiai ellenzék hallani sem akar semmi féle nemzeti alapon való önszervezkedésről, de még a kisebbségek kollektív jogairól sem. Tövises út Európába Ez lesz a délvidéki magyarság Európába jutásának a legtövisesebb útja, s ha nincs más hátra, akkor ezt kell végigjárni az anyaország támogatásával. Ez utóbbi, az elszakított nemzettestekről való gondoskodás nem csak kötelessége az anyaországnak, hanem érdeke is. A határon túli magyarság számára a délvidéki kísérlet példaértékű is lehet, s adja isten, hogy az legyen! Ehhez azonban az anyaország és az elszakadt nemzettestközös erőfeszítéseire van szükség, miként azt Ausztria és a dél-tiroli németek tették, s miként megtörténtek az ezirányú erőfeszítések a délvidéki magyarság autonómiájának megvalósítása érdekében. beleegyezett az alapító abba, hogy a Magyar Szó saját bankszámlával rendelkező vállalatként működjön, de mindez csak üres ígéret maradt, mert az alapító ragaszkodik ahhoz, hogy legalább látszatra fennmaradjon a kirakatként szolgáló Fórum kiadóház, s ezzel kapcsolatban formai viták folynak. Pedig milyen egyszerű lenne a Magyar Szó helyzetének a megoldása, hiszen a szerkesztőség vállalja az önálló gazdálkodás kockázatát. A belső elszámolás szerint ugyanis nyereséges gazdálkodást folytatott az elmúlt évben (viszont dolgozói nem rendelkezhetnek a megkeresett jövedelemmel!). Egyébként az elmaradt bérek a havi 10-15 ezer forintnak megfelelő összeget sem érik el. Egy család havi élelmiszerszükségleteire kétszer ekkora összegre van szükség. A Magyar Szó ily módon harcol a lapért és a magyar szóért. V.I. Mióta halvány körvonalaiban csak, de már mutatkoztak a balkáni háború befejeződésének távlatai, tervek születtek a békés újjáépítésre, az újrarendezésre, a hőn óhajtott békesség és nyugalom megteremtésére. Világhatalmak és politikai pártok, írók és jogászok, hatalmon lévők és azon kívül rekedtek szinte egymással versenyezve keresik a legjobb megoldásokat. Abban egyetértenek mind, hogy az eddiginél jobb elrendezést kell találni, hiszen a mostani okozta az elégedetlenséget, a kisebbségi panaszokat és végül a fegyveres összecsapásokat. Majdnem mindegyik rendezési terv „átlép” az országhatárokon, „kívülről” közelít és próbál megoldást találni. Tehát a legjobb szándék esetében is felmerülhet az illetékesség kérdése: kinek van egyáltalán joga beleszólni, kinek a véleményét kell érdemben tekintetbe venni és kinek az érvelését eleve elutasítani? Mivel a konfliktusok szinte mind etnikai jellegűek, vagyis kisebbségi közösségek és anyaországaik érdekei, nézetei, elképzelései kerülhetnek egyensúlyba, de ellentétbe is egymással. Az illetékesség kérdése az adott anyaország és az adott kisebbségi közösség viszonyát hozhatja összhangba vagy bonthatja meg az eddigi összhangot. Ugyanis az önrendelkezés sarkalatos elve az, hogy minden közösség - kicsi vagy nagy - maga döntsön önnön sorsáról. Határkérdéseket például az érintettek akarata szerint, beleegyezésével lehet végrehajtani. Ennek legjobb eszköze általában a népszavazás. Itt azonban nyomban felmerül az aggály is: mikor vannak meg a feltételei egy ilyen referendumnak? Egyáltalán: képes-e egy kisebbségi közösség megvédelmezni jogait a diktatúrával vagy demokráciának kinevezett fél-diktatúrával szemben, amelyet sajnos, a többségi nemzet is támogat. Ha nem támogatná, akkor egyszerűen nem állhatna fenn a parancsuralom vagy annak többé-kevésbé „enyhébb” formája. A szovjet típusú párturalmak éppen azért hirdették és körömszakadtáig védelmezték a „belügyekbe való be nem avatkozás” elvét és szomorú gyakorlatát, hogy ennek a leple alatt azt tehessenek a kisebbségeikkel, amit éppen akarnak. A jóhiszemű nyugati polgárt elgondolkoztathatta volna mondjuk Rugóvá koszovói albán kisebbségi vezető története. Míg a szülőföldjén élt és politizált, addig ellenezte a tartomány függetlenségét, igyekezett „középutas” politikát folytatni. Ennek az lett a következménye, hogy Milosevics kormányzata fogságba vetette az író-politikust, elhurcolta Belgrádba, és ott közös nyilatkozat kiadására kényszerítette a NATO légicsapásai ellen. Ám amikor Rugovának és családjának - nem tudni, miképpen - sikerült kiszabadulnia a szerb nacionalisták fogságából, külföldön, Nyugat- Európában nemcsak ezt a nyilatkozatot tagadta meg, leleplezve foglyul ejtését, de az eddigi„középútról” is átállt a tartomány függetlenségének követelésére. Vajon nem „fogoly”-e az a nemzeti kisebbségi közösség, amelyik nem nyilváníthatja ki félelmében, óvatosságában igazi akaratát? Szólhat-e egy egész közösség nevében mondjuk egy olyan polgármester - nem célzunk most senkire, csak a tényeket keressük -, aki az uralkodó szerb szocialista párt támogatásával nyerte el hivatalát, nemzettestvérei pedig nem azért szavaztak reá, hogy a határkérdés vagy az autonómia kérdésében mindenki nevében ellentmondást nem tűrően nyilatkozzék, hanem hogy jó gazdaként vezesse a városát. Csak a diktatúrákban képvisel teljhatalommal egy közösséget a kinevezett vezető! Az utóbbi tíz esztendő változásai, egyebek között a nemzetek határokon átnyúló egysége azt az elvet emelte törvénnyé, amely modem világunkban elfogadja, magától értetődőnek tartja, hogy a nemzet szétszakított részei felelősséget viselnek egymásért. Természetesen, legnagyobb a felelőssége a független államisággal rendelkező anyaországnak. Vajon a nemzet egysége csak a segélyezésig, az anyagi támogatásig terjed ki, de azon túl az anyaországnak semmi joga az elszakított kisebbségeivel való törődéshez? A Bácskában és a Bánságban élő három és félszázezer magyarnak mikor nyílnék lehetősége arra, hogy önnön erejéből kivívja a maga autonómiáját? (Azért nem a határmódosítást említem, mert ahhoz előbb nemzetközi méretekben össze kellene békíteni az önrendelkezés elvét a határok megváltoztatásának esetleges történelmi igényével; a jelen világfelfogásban ugyanis ezek egymást kizáró érvek.) A tapasztalat azt mutatja, hogy nem három és félszázezres, hanem egy kétmilliós nemzeti közösség - a koszovói albán nép - sem képes élni az önrendelkezés jogával hatalmas erejű „külső” beavatkozás nélkül. Ki áll legközelebb lélekben, történelmi múltban, nyelvben, kultúrában a kisebbséghez, ha nem az anyaországa? Az anakronizmus tehát nem az, ha az anyaország felelős vezetése a kisebbségi érdekek védelmében lép fel, hanem igenis az, ha a kisebbség (mindegy, hogy milyen indokkal és milyen szinten) ezt a támogatást visszautasítja. Erre nézve tanulságos példát idézett fel Nemeskürty István Édes Erdély címmel 1988-ban megjelent könyvében. Elmondja, hogy Bánffy Miklós gróf 1926-ban hazatért Budapestről Erdélybe, és birtokán, Bochidán telepedett le megint. A román állami vezetés élt az alkalommal, hogy a maga érdekében kihasználja ezt az eseményt. Bánffy ugyanis a legjelentősebb magyar politikusok közé tartozott - egyébként kiváló író volt, akit most fedez fel újra a könyvkiadás -, a huszas évek elején Magyarország külügyminiszteri tisztét töltötte be. Bukarestben, a miniszterelnökségen Averescu marsall, miniszterelnök és Octavian Gogakultuszminiszter-jeles költő, a magyar irodalom fordítója, ő tolmácsolta románra Az ember tragédiáját - fogadta Bánffy grófot. , Averescu: Azért kérettem ide méltóságodat, mert őfelsége, a király óhajt méltóságoddal megismerkedni. Mielőtt azonban a kihallgatás részleteire térnék, szeretném mind a magam, mind a román állam és kultúra nevében megkülönböztetett tisztelettel üdvözölni Önt, úgy is, mint magyar főnemest, erdélyi, azaz már: romániai birtokost, volt m.kir. külügyminisztert és... Goga: Úgy is, mint az első magyar főrendet, aki ideköltözésével elismerte a román állam jogát Erdélyre... Bánffy: Megtisztelnek bizalmukkal és megbecsülésükkel, de szeretném leszögezni, hogy a román állam jogát Erdélyre nem ismerem el, és soha nem fogom elismerni. Ezzel szemben igenis elismerem az erdélyi román lakosság jogait, bármilyen államhoz tartozzék is, valamint abból a de facto tényből kiindulva, hogy Erdély s benne jelentős magyar nemzetiség egy nemzetközi békeszerződés határozványainak értelmében a Román Királyság részévé vált, igyekszem a lehető legbékésebb módon egyengetni a magyar és a román lakosság közötti jó viszonyt, nem utolsósorban az erdélyi magyarság jól felfogott érdekében. Goga: Őszinte szavak. Averescu: Tisztelt gróf úr! Becsüljük őszinteségét. Ilyen világosan körvonalazott álláspont, ha azt gyakorlati tettek követik, mind a magyar, mind a román állam hasznára lehet. Goga: Egy jószomszédi kapcsolat közös érdekünk. Averescu: Együttműködésünk feltétele természetesen, hogy ön azt, amit de facto tényként említett, tehát hogy Erdély a Román Királyság szerves része, nem fogja vitatni és támadni. Bánffy: Már csak azért sem, mert ez a magyar királyi kormány hatásköre és feladata.” Itt félbe is szakíthatjuk. Bánffy Miklós nagyon jól tudta, hogy mit mond. Magyarország külügyminisztereként ő érte el a huszas évek legelején, a békés diplomácia eszközeivel, hogy a nagyhatalmak népszavazást rendeljenek el Sopron hovátartozásának kérdésében. Alighanem ez volt az utolsó békés népszavazás területi kérdésekben Európának ebben a felében. Napilap nélkül a délvidéki magyarság!
