Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-09-01 / 9. szám

1999. szeptember

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA

A Molotov-Ribbentrop-paktum mai haszonélvezői

A nemzeti-keresztény erők és a Fidesz

Hatvan évvel ezelőtt, 1939. szeptember elsején tört ki a második világháború. A német-lengyel határon elkezdődött harcokat a két ország politikai ellentéte csak formálisan váltotta ki, az új világháború alapvetően az első világháborút lezáró hódító és rabló jellegű békekötések egyenes következménye volt. Az európai történészek zöme ma már egyetért abban, hogy Versailles-ban, Trianonban a győztes hatalmak képviselői leplezetlenül mohók és haszonlesők voltak, nélkülözték a tartós béke megalkotásához szükséges morális és humánus alapelvek minimumát is, történelmi és gazdasági téren meghökkentően tudatlanok voltak. A világot átölelő angol és francia gyarmatbirodalom öntelt és félművelt katonai és hivatalnoki bürokráciája a későbbi évtizedekben is lefojtott minden erkölcsi és szellemi megújítási szándékot, és szinte terelte az emberiség kiszolgáltatottabb felét az őket bíráló fasiszta és bolsevik ideológiák irányába.

Ma sok történész elcsodálkozik azon - elemezve az akkori két nagy diktátor, Sztálin és Hitler beszédeit és a fennmaradt filmany agokat -, hogy vaj on mi lehetett vonzó milliók számára azokban a beszédekben, amelyek csupán ideológiai közhelyeket, pártpolitikai szóvirágokat és féligazságokat tartalmaztak. Ezek a történészek a látszatok csapdájába estek, hiszen nyilvánvalóan nem ezek a személyek voltak különlegesen vonzóak. Inkább az akkori világhatalmaknak a legyőzött országok lakosságát nyomorba süllyesztő vezetői és az itteni országokon belüli szövetségeseik voltak roppant módon taszítóak, arrogánsak és még a féligazságok kimondására is alkalmatlanok.

A fasiszta és a bolsevik típusú, totális államhatalmat hirdető eszmerendszerek 1936 és 1939 eleje között a spanyol polgárháborúban egymással viaskodtak, és szembenállásuk elfedte a gyarmataik munkáján élősködő, emiatt amorális és tunyaságba tespedt angol-francia nagyhatalmi elitek gyengeségét. A világ három hatalmi pólusa köré rendeződő, London- Párizs, Berlin-Róma-Tokió és Moszkva körül csoportosuló államok és politikai mozgalmak hullámzó és ingatag hatalmi kapcsolatai 1939 augusztusáig egymás erőit is semlegesítve, elodázták a London és Párizs érdekeit szolgáló világrend megváltoztatását. 1939-ben a két diktátor egymás irányába történő közeledése és együttműködési akarata - aminek hírheded dokumentuma az aláíró külügyminiszterekről elnevezett Molotov-Ribbentrop-paktum - örökre lezárta az angol-francia világrend időszakát. Az átmenetileg kétpólusúvá egyszerűsödött világrendben pillanatok alatt háborús lángra lobbant a hamu alatt húsz éve izzó párizsi parázs.

A német diplomácia a megelőző fél évben II. Frigyes porosz király nyomdokait követte, aki - miután felvetette II. Katalin orosz cámőnek Lengyelország felosztásának az ötletét - a későbbiekben tettestársává tette és hosszú időkre baráti szomszéddá szelídítette Oroszországot. Hitler még abba is örömmel egyezett bele, hogy ne Berlinben, hanem Moszkvában írják alá 1939. augusztus 24-én a két ország egy üttműködési szerződését és a két diktatúra európai érdekszféráját meghatározó titkos záradékot. Meg kell jegyezni, hogy Sztálin is nagyon törekedett erre az egyezményre, nemrég előkerült dokumentumok alapján ő már 1938-ban tervbe vette az orosz-német katonai és hadiipari együttműködés megvalósítását. Akkor a két ország spanyolországi szembenállása nem kedvezett ennek az elképzelésnek, de a fennmaradt jegyzetek azt is világossá teszik, hogy a cinikus generalisszimusz azzal egyidejűleg gondolkodott fasiszta szövetségben, hogy elvtársainak ezreit küldte el meghalni a fasiszta koalíció ellenében.

Ribbentrop annyira megörült a Németország hátát biztosító paktum megkötésének, hogy az ünnepélyes aláírás után részegre itta magát, és kifecsegte a német követség alkalmazottainak a titkos záradék részleteit. Néhány nap elteltével már a nyugati hírszerzők is jelentették országaiknak ezeket a részleteket, ami akkor azt valószínűsítette, hogy az angolfrancia szövetségnek egy olasz-német-orosz-japán összefogással kellene háborút vállalnia Lengyelország miatt. A stupid angol és francia vezetők még rá se döbbenhettek a világháborús veszélyre, midőn a paktum aláírását követő nyolcadik napon, 1939. szeptember elsején Németország megtámadta Lengyelországot.

A paktum megkötésének igazi haszonélvezője Sztálin volt és a bolsevik ideológia. Míg az aláírók egyik fele már régen letűnt a történelem porondjáról, az aláíró másik fél mindmáig élvezi ennek a paktumnak a gyümölcseit. Miért történt ez így, látta-e ezt a lehetőséget előre Sztálin?

Valószínűleg látta. Hidegen felmérte az angolfrancia szövetség szorongatott helyzetét, erkölcsi gyengeségét - és kivárt. Nem akart sürgősen hozzájutni a paktum révén neki járó Lengyelország-szelethez, hanem megvárta, míg a nagyhatalmak és szövetségeseik hadüzeneteivel megtelik Hitler postaládája. Szeptember utolsó dekádjában aztán - az orosz, ukrán és fehérorosz nemzetiségű lakosok megvédésének az ürügyén - megszállta Lengyelország másik felét. Nemhogy hadüzenetet nem kapott, de még háborús fenyegetést sem, pedig ugyanazt tette, mint Hitler. Sztálin nagyon jól látta, hogy a Szovjetunió kevésbé veszélyes az angol-francia világrendre, mint a közvetlen szomszéd Németország, emiatt - morális szempontok híján - jóval elnézőbbek iránta. Talán innentől datálódik az a korszak, hogy a nyugati világ megalkuvó világképében a fasizmus lényegesen veszélyesebb rendszer, mint a bolsevik típusú hatalom. A paktum titkos záradékának megfelelően Sztálin sorra szállta meg Észtországot, Lettországot, Litvániát, Besszarábiát - anélkül, hogy erőteljesebb angol vagy amerikai ellenintézkedésekbe ütközött volna. A megszállt területek lakóit százezerszámra emésztették el a szovjet haláltáborokban.

Ezekről a lágerekről alig esik szó a mai történelemkönyvekben, pedig bizonyítottan többször annyi áldozat fejezte be itt az életét, mint a német táborokban. Ma történészek játszanak el azzal a gondolattal, miszerint ha Németországban 1918-ban sikerrel járt volna a spartakista-kommunista államcsíny és Oroszországban fasiszta tisztek zavarták volna el a cárt, akkor az elvtelen Nyugat a fasizmus ideológiája iránt lett volna elnézőbb és a kommunizmus lett volna a veszélyesebbnek kikiáltott ideológia. Nem az a baj, hogy nem ezt történt, hanem az, hogy az ideológiák nevében elkövetett gonosztetteket máig nem azonos mércével mérik és ítélik el.

A kettős mérce más területeken is beigazolódott. Amikor a szovjet fogságban agyonlőtt mintegy 20 ezer lengyel tiszt felének a földi maradványai Katyn környékén napvilágra kerültek, a nyugati hatalmak úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Az ukránok elleni bolsevik agrárpolitika következtében mintegy 6 millió ember halt éhen a harmincas évek elején Ukrajnában, nem csoda tehát, hogy sokan felszabadítóként üdvözölték a németeket. Nos, a hadiszerencse fordultával közülük több ezren - megtorlástól tartva - igyekeztek Nyugatra eljutni. Minden lelkifurdalás nélkül kiadták ezeket a menekülteket az oroszoknak, pedig köztudottan nyomban agyonlőtték őket.

A bolsevik ideológia 1939 augusztusáig nem volt szalonképes az akkori, a polgári demokráciának legalább a látszatát megkövetelő világrendben. Köztudottan nem volt sem szabad választás, sem sajtószabadság, sem polgári tulajdonjog az akkori Szovjetunióban, és már megjelentek az első ismertetések a milliókat rabul tartó lágerek ezreiről és az áldozatok millióiról. Ebből az elszigeteltségből tört ki Sztálin a paktum aláírása révén. Teheránban és Jaltában már minden viszolygás nélkül parolázott vele az angol miniszterelnök és az amerikai elnök is. A bolsevik diktatúra korábban világot megdöbbentő borzalmai addigra egyszerű szovjet belüggyé szelídültek.

A későbbi évtizedekben a kommunista országok bőségesen kiaknázták a nemzetközi elismertségből szerezhető előnyöket. Ők szalonképesek voltak - hiszen a demokratikus országok vezetői folyamatosan fogadták őket-, míg az általuk „szélsőségesnek” minősített személyeket Nyugaton is gyanakodva szemlélték. Még ma is mindennapos gyakorlat, hogy a nyugati sajtó és diplomácia fenntartás nélkül „szélsőségesnek” minősít olyan közéleti személyeket, akik a bolsevik diktatúra áldozatai voltak és soha semmilyen erőszakos vagy emberi jogokat sértő tettet nem követtek el - és ezt a minősítést kritika nélkül veszik át a volt akasztatok, tömegbelövetők, géppisztolyos munkásőrök, vérbírák és sajtópribékek szájából.

Ma Magyarországon teljesen természetes az a kettős mérce, hogy az emberéleteket kioltó bolsevik bűnök elévülnek, míg az ugyanilyen súlyú fasiszta bűnök nem. Az elmúlt években több mint húsz, 1956-ban elkövetett tömeggyilkosság feltárását tagadták meg az igazságügyi szervek, elévülésre hivatkozva. Akik ezzel a felfogással elégedetlenek, azok már mind megkapták a „szélsőséges” címkét.

Egyedülálló módon védelmezik nálunk a kommunista éra besúgóit. Míg Németországban habozás nélkül nyilvánosságra hozták 1945 után a náci besúgók, 1990 után a kommunista besúgók kilétét, nálunk kettős a mérce. Nálunk a bolsevik diktatúra besúgóinak a nevét védi a „személyiségi jog”, kilétük közismert, de tevékenységük a védelem miatt bizonyíthatatlan, változatlanul betölthetik a közéleti, gazdasági és tömegtájékoztatás csúcspozícióit.

A kettős mérce alkalmazása felháborító helyzeteket is teremt. Míg az 1945 előtti időszakban az angol, amerikai és orosz titkosszolgálatok még élő informátorai közmegbecsülésnek örvendő személyek, díszvendégek és nagyobb ünnepségeken memoárjaikat publikálhatják, szenvedéseikért mindeddig többszörös kárpótlásban részesültek, addig az 1945 utáni időkben tevékenykedő, nyugati hírszerzőkkel kapcsolatot tartó személyek a rendszerváltást követő kormányok szerint is megvetést érdemlő hazaárulók. Elvett javaikat nem kaphatják vissza, nem választhatók közéleti posztra és többjük még a 2006. évi választások idejéig sem kaphatja vissza választójogát. Államtitoksértés és személyiségi jogok megsértése címén kihallgatásaikról és börtönéveikről sem írhatják meg az emlékeiket. Sajnos, még a mai kormány is alkalmazza azt a kettős mércét, miszerint a fasiszta diktatúra ellen hazafias tett volt külföldi hatalmak szolgálatába állni, a bolsevik diktatúra ellen viszont hazaárulás.

Mi a tanulság? Talán az, hogy a 20. század legtöbb szenvedése, emberirtása és diktatúrája visszavezethető Versailles-ra és Trianonra.

Megérte nekik?

(Folytatás az 1. oldalról)

volt tehát már a Németh Miklós-kormány idején, ’89-ben is, hogy Európa keleti része - és hazánk - számára is más típusú jövőt szántak a világ urai. Magyarországnak - és általában Európa keleti felének - gyarmatosítását lebonyolító cégek a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap voltak. A Magyar Fórumban Csath Magdolna izgalmas tanulmányt publikált nemrég a Világbank egyik vezetőjének, Joseph Stiglitznek „alternatív” koncepciójáról. Amelyből perszeStiglitzcsakaközép-kelet-európai és kelet-európai térség gazdasági tragédiájához vezető okokat elemzi, a terápiával természetesen a világ adósa marad.

De Stiglitz így is egyértelművé teszi elemzésével, hogy a fejlett Nyugat és a kelet-közép-európai országok között 1989 óta egyértelműen nőtt az életszínvonal-különbség. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által ajánlott receptek lényege a természetellenesen felgyorsított ritmusú privatizáció és a piacliberalizáció volt, a társadalomra felülről ráerőltetve, radikális-embertelen sokkterápiával kombinálva, mesterséges, nyomasztó méretű munkanélküliséget előidézve. A Világbank által ajánlott út csődje jól lemérhető például azon, hogy Oroszország nemzeti jövedelme 10 év alatt a felére csökkent, az egészen más úton járó Kínáé viszont megkétszereződött.

Az utóbbi 10 év tragikus időszakát nézve csak a kínzó kérdések tolulnak. Történt-e egyáltalán 1989- től kezdődően rendszerváltozás Magyarországon? S ha igen, akkor milyen jellegű volt ez a változás? A szociális piacgazdaság irányába mozdult a magyar élet? Nyilvánvaló, hogy nem. Ellenkezőleg. A nemzetközi pénzvilág gyarmata lettünk, ahogy már többen, keserűen megfogalmazták.

De akkor miért beszéltek és beszélnek a magyar pártok ennek az ellenkezőjéről? Ha akár a pápai enciklikák, akár a magyar népi szociális mozgalmak tanításait nézzük, van-e értelme annak, hogy a gátlástalan vadkapitalista gyakorlatot folytatott, a villamosenergia-ipar felét már alattomban a nyugatnak elajándékozott MSZP-t baloldali pártnak tekintsük? Vagy jobboldalinak azt a Fideszt, ahol a Gazdasági Minisztérium élén álló Chikán Attila és köre mostanában készülődik arra, hogy az energiaipar még magyar kézen maradt másik felét is idegen kézbe adja? S ahol a nemrég még a Matolcsy György nevével fémjelezhetett, a Fidesz irányvonalához kapcsolhatott gazdaságpolitikát már jó ideje teljes egészében a Chikán Attila, Járai Zsigmond és Varga Mihály gazdasági és pénzügyi politikája váltotta fel? Rossz vicc tehát ez a baloldal-jobboldal nevezgetés, miközben az egymást váltó pártok irányvonalai között, a magyar élet minőségét tekintve, lassan már csak árnyalatnyi különbségek vannak.

Ugyanakkor mégis pontosnak kell lennünk a rendszerváltásnak nevezett magyar tragédia elemzésekor. A Németh-kormány posztkommunista vezérigazgatók irányításával lopta el a magyarság nemzeti vagyonát, s adta tovább a javát az akkor már MSZP-s és SZDSZ-es vezetőknek és a multinacionális cégeknek. Ennek a Németh-kormánynak méltó utóda volt a rablásban a magát ’94 és ’98 között szociáldemokratának álcázó, de mindig mindenben a magyarság szociális érdekei és kultúrája ellen cselekvő, a multik és a bankvilág érdekében fellépő MSZP és SZDSZ. A ’90 és ’94 közötti MDF Antall József vezetésével látszólag a népi-nemzeti, a kereszténydemokrata és a szabadelvű nemzeti irányzatok szintézise mellett kötelezte el magát, de rövidesen egyértelművé vált - Boross Péter miniszterelnöksége alatt különösen -, hogy a gazdaságot, pénzvilágot irányító, a multinacionális cégeknek, a gátlástalan privatizációnak szabad teret engedő liberalizmus, monetáris politika három Antall József-i alapelv közül a meghatározó, a másik kettő pedig csak amolyan színező, kiegészítő elem.

S mégis, e nyomasztó korlátok között is, ez a népi-nemzeti és keresztény szellemiség az értékorientált megmaradásért, sőt erősödésért hősi küzdelmet folytatott, harcolt minden magyar irányvonalú újságért, folyóiratért, az MTV kevés, kezünkön maradt műhelyeiért, a Nemzeti Színházért. Csak akkor láttuk, hogy ez a kevés is szép küzdelem eredménye volt, amikor kínunkban egy jellegzetesen liberális pártot, a Fideszt festettük át markánsan „nemzeti szabadelvűre”, majd felfedeztük benne újabb szómágiával a keresztényt és a nemzeti kultúránknak mélyen elkötelezettet. Figyeltünk vajon arra, hogy a Fideszhez közel álló Napi Magyarországban vagy Magyar Nemzetben a népi-nemzeti irodalom lassan már csak megtűrt motívum lett? Csak emlékeztetőül: az egyébként joggal kritizált Antall József miniszterelnöksége idején egyáltalán nem az volt. A könyvkiadásban, a kulturális alapok működtetésében például történt-e alapvető változás a Fidesz győzelme óta? Sajnos nem.

Külpolitikánkban az Antall József idején követett óvatos németbarát orientációt már régóta felváltotta az USA, a NATO és a globalizmus érdekeinek önfeladó kiszolgálása. Nemzeti érdekeinket még a szomszédos államok úgynevezett „nem nacionlista” kormányaival szemben sem tudjuk érvényesíteni. Ékes példa erre a szlovákiai nyelvtörvény vagy az

erdélyi magyar egyetem ügye. A koszovói háború idején óriási áldozatokat hoztunk, az USA és Nyugat-Európa ezt azzal viszonozza, hogy egyelőre hallani sem akar a magyar területi elvű autonómiáról, mint ahogy természetesen a szerb ellenzéki, „demokratikus” pártok sem. A koszovói újjáépítésnek sem hazánk lesz a központja, hanem valószínűleg - groteszk fintorral - a hagyományosan szerbbarát Görögország. Joggal vetődik fel a kérdés: vajon nem a nemrég menesztett Wesley Clark tábornoknak, az európai főparancsnoknak volt-e igaza, aki az északi irányból is megindítandó átfogó támadásban látta a nagyszerb sovinizmussal való leszámolás egyetlen hatékony lehetőségét, és egyben - ezt már mi tehetjük hozzá - a délvidéki magyarság védelmét?

A magyarság számára csak újabb meghátrálást jelentett a Fidesz már több mint egyéves kormányzása. A külső és belső államadósság ügyében lassan már megszólalni sem lehet, pedig Magyarország addig változatlanul a külföldi tőke gyarmata marad, amíg az adósság egy részét leglább nem engedik el. A monetáris pénzpolitika egésze, a multinacionális cégek általi, külföldre irányuló tőkeelszívás, a privatizáció felülvizsgálata, a bankok átvilágítása, ez és még sok minden más, változatlanul a tabutémák közé tartozik. Pedig eme kérdések radikális felvetése nélkül csak évről-évre jobban fogunk a valódi szociális piacgazdaság és az EU-felvételünk ügyétől távolodni.

A Fideszt talán éppen az menthetné át szerencsésen 2002-re, ha a nemzeti pártokat erőszakosan maga alá gyűrő vagy darabokra szabdaló politikájával felhagyna, s a KDSZ és az MDNP nevű fantomszövetséget és fantompártot lekapcsolná a mesterséges lélegeztető készülékről. Ha koncepciót váltana, és megelégedne a szerényebb, de talán biztosabb gyarapodással, építkezéssel, és őszintén elfogadná a valóban karakteresen nemzeti pártokkal való újszerű együttműködést.

Az FKGP jelenleg nincs könnyű helyzetben, a Fidesz nyomasztó árnyékában nagyon nehéz további teret nyernie. Torgyán József és pártja már eddig is megpróbált fellépni a kisgazda és a szegényebb földműves rétegek érdekeiért a posztkommunista agrárlobbival szemben, de úgy néz ki, hogy a jelentősebb monetáris és gazdasági kérdésekben az FKGP egyáltalán nem tud beleszólni. A párt népszerűsége is csökkent, főleg Budapesten. Mégis, talán éppen ezért is, az egyetlen valódi kitörési lehetőség a MIÉP lehetne az FKGP számára. Minden korábbi, személyi és koncepcionális ellentétek ellenére is. Különben a párt a mostani másodhegedűsi, amúgy is bizonytalan pozíciója is megrendülhet, s még az is kérdésessé válhat, hogy az 2002-es választásokon egyáltalán bejut-e a parlamentbe.

De mint ahogy a Fidesznek volt ereje, realitásérzéke ahhoz, hogy ’98-ban koalíciós partnerként a kisgazdákat elfogadja, ugyanígy kellene viszonyulnia az FKGP-nek a MIÉP-hez is. Tudomásul kellene vennie, hogy a MIÉP egy demokratikus alapokon álló, radikálisan nemzeti elkötelezettségű párt, s nem kell vezekelnie ahhoz, hogy egy amúgy sem létező bélyeget lemosson magáról. Éppen ellenkezőleg, a MIÉP egyre fokozódó ereje emelheti újabb, tágabb dimenziókba az eddig ugyancsak szerény másodhegedűs FKGP-t is. Most még talán hihetetlennek tűnik ugyan, de az idő törvényszerűen meg fog érlelni egy MIÉP-FKGP összefogást. S az is nagyon valószínű, hogy a Fidesznek pár év múlva nem lesz más lehetősége, mint az, hogy valamilyen formában együttműködjön ezzel a szövetséggel. A MIÉP számára akkor is termékeny lenne ez az együttműködés, hajó pár jogos követelését átmenetileg fel kellene a pártnak függesztenie.

Jó érzés volt augusztus 20-án a Hősök terén, a MIÉP-rendezvényen lenni. A délvidéki magyarsággal való szolidaritás napján a Székely Himnuszt hallgatni. Azt a természetességet élvezni, amellyel Nagy Feróék a kommunisták és a liberálisok által egyaránt annyira gyűlölt éneket eljátszották. S azt az ugyancsak természetes nyugalmat is, amellyel Csurka István és a MIÉP-tagság már jó ideje Észak- Bácska és Észak-Bánát ma is abszolút magyar többségű területeinek ügyét folyamatosan napirenden tartja, e nagyon kicsiny, de a magyarság megmaradása szempontjából létkérdést jelentő terület számára - ENSZ-felügyelet mellett - a népszavazás kiírását követeli. Ezek akkor is jelentős lépések, ha tudjuk: még jó időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez és még sok minden más bekövetkezhessen.

Orbán Viktor szerint „nem kérdés” a MIÉP által javasolt - e csekély területen legalább a magyarság megmaradását szolgáló - „határrevízió”. A Fideszkormányzat örökös hátrálása vajon eddig hová vezetett? Hiszen már Szabadka környékén, az anyaország közvetlen szomszédságában is rettegésben kell élnie a magyarságnak. Ephraim Kishon esete is mutatja, hová vezetett a mindenben a nyugati körök kegyét kereső, örökös hátrálás. Oda, hogy az Izraelben élő, jelentéktelen humorista, Kishont Ferenc megengedhette magának, hogy augusztus 20-án, a ki tudja miért kapott kitüntetése alkalmából ne fogjon kezet az Országháza épületében Orbán Viktor miniszterelnökkel ésÁder Jánossal, az országgyűlés elnökével.